Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Augusztus
Hertza Mikola

Rövidprózák

VALAMI NEM TÖKÉLETES

 

Arra ébredt – egy még javában sötét, hideg január eleji reggelen – hogy rettenetesen kíván egy cigarettát. Hogy rágyújtson, hogy elnyeljen tüdőbe egy mély slukkot, kábé úgy, ahogyan a kezdő, de ambíciós búvár harap bele a levegőbe egy négyperces, oxigénpalack nélküli alámerülés után a felszínre kerülve.

Mivel soha életében nem dohányzott – még ki sem próbálta –, felerősödött benne az elmúlt hetekben érlelődő gondolat: valami nem tökéletes. Az életében.

Egyedül gondolkodott az ágyban, de felesége hűlt helye, diszkrét illatot terjesztve, még ott süppedt mellette a virágos ágyneműben.

Ugyanaz az érzés gyötörte, mint egy hónapja, amikor egy reggel rátört: olvassa el eredetiben Jasieński költői életművét. Nem kevés logisztikai munkájába tellett, de végül internetről sikerült beszereznie az összes költeményt tartalmazó kopott antikváriumi példányt. Türelemre és kitartásra is bőven szükség volt, de szerencsére hajtotta a különös vágy – hisz egy mukkot sem tudott lengyelül.

A rímek csodálatosak voltak, akárcsak a ritmus. A költői képekről, a líraiságról nem tudna nyilatkozni, mivel Jasieńskit fordításban sem olvasta, soha. Az eredeti után már nem is fogja. Nincs értelme. Ez így tökéletes, gondolta akkor, de mostanra már kétségek kezdték gyötörni, a cigaretta utáni vágyódás mellett, de miatt is.

Bejött a felesége, némán öltözött, háttal neki. Nézte a félmeztelen nőt, a narancsos bőr alatt gömbölyödő hurkácskákat, a fenékbe vágó bugyit. Bántóan belehasított: már nem is szerelmes belé.

Talán már akkor is, őszintén visszagondolva… Nem szerelmes volt, inkább kanos. Hja, a feszt rohanó fiatalság! Sokszor félreértelmezi a dolgokat.

Vajon mitől hittem még azt a tegnap este, hogy minden tökéletes? – tűnődött.

Amikor felesége befejezte az öltözködést, munkába indulásra készen, utolsókat simítva magán, ránézett. A nikotinéhség furcsa arcvonásokat pingálhatott rá, mert kissé ijedten, gyanakodva kérdezte:

– Min gondolkodsz? Mi jár a fejedben?

Ő becsukta szemét, és lágyan válaszolt.

– Zgodnym wy¶iłkiem twardyh r±k rozhu¶tamy w lewo – levegővétellel jelezte a sor végét – czarńi, maleńcy ludzie Ľemi olbrzymi propeller.

Az utolsó szó kiejtése tökéletes volt, a többié… ki tudja?

– Egyszer tényleg elhagylak! – szólt vissza még az ajtóból dühösen a felesége.

Ki tudja, talán attól lesz megint minden tökéletes. Majd elválik, ha sor kerül rá.

 

GIZI NÉNI NEM AKAR

 

Gizi néni nem akart szépen meghalni.

Pedig már az egész család elfogadta a tényt, felkészült rá. Volt idő a hosszú lefolyású, súlyos betegség alatt. Már lassan a gyászon is túl voltak – mind a hét fázisán, amit a tankönyvek szakszerűen leírnak –, de Gizi néni csak nem akart szépen meghalni.

Gizi néni csúnyán csinált. Üvöltött a fájdalomtól – már rég nem tudott felkelni az ágyból, évek óta oda volt szegezve –, már az egész szomszédság napi imájába foglalta… hogy ne kelljen tovább szenvednie… hogy nyugodjék végre békében.

De Gizi néni nem akart szépen meghalni.

Mindig azt hánytorgatta – amikor nem ordított az emberfeletti fájdalomtól –, hogy bezzeg, ti éltek tovább, én meg meghalok. Ilyenkor lehajtotta a fejeket a bűntudat. Nem volt mit mondani erre. Hagyja el, Gizi néni, nekünk sem könnyű! Hogy mondj ilyent egy haldoklónak? De egyre valószínűtlenné kezdett válni – röhejes is lett volna a mindent halló szomszédok előtt – a „türelemmel viselt hosszú betegség után” megfogalmazás Gizi néni leendő gyászjelentőjében.

A papot négyszer hívták, a mentőket hatszor. De másnap reggel kezdődött elölről, Gizi nénit tisztába kellett rakni, és Gizi néni üvöltött. Egyszer már nem is hívták a mentőt – állítólag elfelejtették kifizetni a számlát, így éppen szünetelt a szolgáltatás –, a pap helyett is ők mormolták a haldokló imáját. Tudták már kívülről. Gizi néni hörgött, rángatózott, az idők során az ágyhoz deformálódott teste lázban égett, markolta erősen a takarót. De reggel még mindig ott volt, és szokásához híven szidta családját: ti bezzeg, míg én...

Aztán egy reggel csend volt. A család elképedve nézte a nagybeteg ajtaját. Vártak kilencig. Pedig Gizi néni már fél hat felé üvöltött általában. Vártak fél tízig. Még mindig csend. Végül – félve – kinyitották az ajtót, és belestek.

Gizi néni üldögélt az ágyon, vékony lábai hálóingje alól mint harang nyelve lógándoztak a szőnyeg fölött. Alig lehetett ráismerni. Arca kisimult, nem rántotta fájdalom görcsbe. Csodálkozó, tiszta kék szemekkel nézett szeretett családjára:

– Azt hiszem... – suttogta hitetlenkedve, de örömmel hangjában – azt hiszem, meggyógyultam!

Azzal horkantott egy ijesztőt, hanyatt vágta magát az ágyon, és meg is volt halva.

 

SZOMO-RULETT

 

Késve érkezett, megpróbálta arra használni a kocsmai zajt és cigarettafüst ködét, hogy észrevétlenül helyet foglaljon az asztalnál. Nem sikerült.

– Neki is mondd el, ő még nem hallotta! – kiáltott fel a filozófiatanár, amint meglátta őt. Az arcok izgatottságtól égtek, úgy látszik, nagy és vidám témázás közepébe cseppent.

Zinger maga elé nézve nevetett, jól állt neki a bőrkabát. Úgy csinált, mintha a társaság nyomásának engedne, pedig határozottan élvezte, hogy mesélheti. Noha inkább neki mesélte újból, nem nézett a szemébe, tekintete álmodozva meszelte a füstös plafont. Balról jobbra, alulról felfelé. És fordítva. De volt valami rendszer benne.

– Azt álmodtam, hogy elmentem Monte Carlóba, egy kaszinóba, és feltettem egy korrekt kis összeget a ruletten. Háromszor forgattam meg a nyert összeget, mindig ugyanarra a számra tettem. És mindig azon a számon állt meg a kis elefántcsont golyó. Mindenki azt kérdi, hogy melyik ez a szám, de érthető okokból nem árulhatom el: olyan valóságízű álom volt, hogy nemsokára el is utazom oda, csak legyen meg az a korrekt kezdőtőke. Stoppal megyek. Nyáron, kellemes időben. Addig kigyűl. Nagyon sok pénzt nyertem álmomban, én voltam a szenzáció. Válogathattam volna a luxusprostik között. De ti tudjátok, örökre Emőke. Díszvendége lettem a kaszinónak, elszállásoltak az elnöki lakosztályban. Bicskával faragtam bele a tizenhetedik századi kisasztalba: itt járt Zinger. Azt mondták, bármit rendelhetek, nekik megvan. Tizennyolc csillagos szálloda. Mondtam, úgy megennék egy kis zakuszkát. Paszulyost vagy padlizsánosat, kérdezte az igazgató…

 – A padlizsánostól savam lesz – mondta Géza, a festő. Pedig nem is az ő álma volt. – A paszulyostól meg szelem.

– …ráejtettem a megkent kenyeret a selyem ágyneműre, egy kicsit szégyelltem magam másnap reggel, de mondtam, írják a számlámhoz. Hazajöttem, és nekiláttam beteljesíteni álmaim. Így könnyű, azzal a rengeteg pénzzel. Nem tudtam olyan gyorsan költeni, ahogy kamatozott az a bankban.

Csend lett, mindenki arra gondolt, hogy miként váltana be ennyi pénzt álmokra.

– Először vettem egy házat. Nagyot, hatalmas nappalival. Padlófűtéssel. A közepébe vettem egy hófehér zongorát. Gyönyörűen csillogott, mindennap letörölte bútorápolóval a főcseléd. A billentyűk fölött elegáns betűkkel valami német név, aranyból. Minden reggel leültem eléje, frakkban, alsónadrágban. – Zinger nem tud zongorázni. Alsónadrágban ülni igen. – Fehér ingujjaimon arany monogramos mandzsetták. Sohasem volt mandzsettagombom. Álmomban lett. Mandzsettagomb és német nevű zongora.

Mivel mindenki az ő arcát nézte, az új emberét, aki először hallja, tudta, hogy elvárják tőle a próbálkozást. Megkérdezte:

 – Milyen számra tettél a kaszinóban?

Zinger laposan ránézett. A társaság zajosan unszolta, esküdöztek, hogy soha sem fognak visszaélni vele, ha elmondja. Nincs útjuk Monte Carlo felé. Legalábbis nem mostanában.

– Legyen – emelte fel mutatóujját Zinger. – Itt van, beleégve agyamba, most is látom elegáns, csinos nőkről párolgó drága parfümös, pezsgő zamatú álmomat. A golyó egymásután háromszor állt meg rajta. A piros tizenhetesen.

Elkerekedett a szeme. Pedig – új emberként – még nem szokott hozzá a sűrű cigarettafüsthöz. – A rulettasztalon nincs piros tizenhetes. A tizenhetes fekete.

Mély csend lett. Mintha a döbbenet átvillámlott volna a többi asztalhoz is, gyászos, ragacsos némaságba süppedt a kocsma.

Zinger széke fülsértően nyikorgott, amint hátradőlt, és két hüvelykujját becsúsztatta bőrkabátja gallérja alá. Tekintete újból a plafonon korcsolyázott.

Hátul, a sarokban megadta magát egy huszonötös villanykörte. Senki sem vette észre, amint örökre lehunyta szemét, vastag pókháló takarója rejtegette eddig is takaros fényét.

Zinger végül előredőlt, a szék első lábai felsivítottak a cementen. Egyenesen az ő szemébe nézett.

– Az is lehet, hogy nem lesz fehér zongorám. Az arany mandzsetta-gombokhoz jobban megy egy fekete.

Azt már nem mondta ki hangosan, de gondolta: a felirat mindenképpen németes legyen a billentyűk fölött.

Az asztal végén Satyót is magával ragadta a hangulat. Arról álmodozott, hogy egyszer – talán – neki is lesz egy bőrkabátja. Fekete bőrkabátja.

 

ELLENZETT KAPCSOLAT

 

Mindenki ellenezte a kapcsolatot. Egyeseket fel is háborított. Pfúj! Ez nem normális dolog. De mivel a törvény nem tiltja, elítélő véleménynyilvánításokon kívül másra nem futotta.

Végül is tényleg nem szokványos, hogy egy harmincas évei végén járó, vénlegénynek számító autószerelő szerelmes legyen egy Tuhanyovszky-festménybe.

– Gondolj a korkülönbségre – tanácsolták jóakarói. – Amikor ő százhúsz éves lesz, te még mindig csak hatvanöt. Fiatal nyugdíjas.

Józanésszel nem lehet a szerelem ellen hatni. Nem csak költői kép: tudomány. Aki nem hiszi, olvasson utána. Az agy működése, hormonok fejezet.

Napi látogatásai csokor virággal a Megyei Múzeum Nagy festőink elnevezésű, állandó tárlatának kiállító termébe semmit sem veszítettek eredeti izgalmukból, szíve mindig a torkában dobogott. Négy és fél év kitartó udvarlás után megvolt az eljegyzés. A Tuhanyovszky-festményen szereplő pásztorlány részéről jelen volt pár rokon – egy narancsos csendélet és egy viharos tengerpart témájú tájkép –, az autószerelőtől senki, csak egy kolléga. Ő is csak a beígért utóivászat miatt. És még ő is megpróbálta lebeszélni, zord arccal suttogva: – Péter, ennek nem lesz jó vége.

Az esküvőn már egyik fél hozzátartozói sem voltak ott. A felbérelt két tolvaj írta alá az anyakönyvet tanúként. Később ez is hozzájárult lebukásukhoz, ott szerepeltek személyi adataik a jegyzőkönyvben. A polgármesteri hivatal részéről egy kedves lány vezette a ceremóniát – később őt is írásos megrovásban részesítették, mivel nem vezette be Kepcse Péter adófizető polgár nagy értékű vagyontárgyai közé az újdonsült feleséget.

Mindig lelombozóan hat, hogy végül azoknak van igazuk, akik kórusa ellen egyetlen hang szólal csak fel, bátran, újítóan, nem törődve a szabályokkal. Általában így van ez, a soknak lesz igaza, de mindig reméljük, hátha most nem. Hátha most sikerül.

Nem sikerült. A pletykák szerint – noha a válás a bíróságon iktatott papírokon közös megegyezés alapján, áthidalhatatlan ellentétek miatt történt –, az autószerelő alig három hónap házasság után rendszeresen csalni kezdte feleségét egy Nagy Gál Vilmos-festménnyel, a Takarás utánnal. Így azoknak is igazat adott az élet, akik a korkülönbségen lovagoltak: pontosan huszonkét év volt a feltételezett két rivális között.

Csakhogy ez a pletyka nem ad magyarázatot arra, hogy a válást kimondó bírósági határozaton miért szerepel Kepcse Péter kézírásával ez a széljegyzet: képmutató ribanc!

 

BŰNBOCSÁNAT

 

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Az idős plébános várt egy kicsit, csak utána válaszolt:

– Mindörökké, ámen.

A ballonkabátos szinte el is felejtette aggodalmát, hogy térdelés közben összegyűrődik felöltője. Az izgalomtól torkában dobogott a szíve, de tudta, a nehezén már túl van, hisz íme, itt van a gyóntatószékben.

Szeme sarkából lesett a fülke falára felerősített tájékoztatóból.

– Gyónom a mindenható Istennek, és neked lelkiatyám, hogy mióta legutoljára gyóntam – hosszat sóhajtott, és habár tudta, hogy pontosabban kellene megmondania, folytatta – elsőáldozó koromban, a következő bűnöket követtem el…

Csak azért tartott hosszas szünetet, mert nem tudta, mivel kezdje.

– Az élet sodort magával, atyám, én csak gyenge voltam ellenállni. A katonaság után szerveztek be, azt mondták, megfelelő vagyok, be tudok illeszkedni olyan körökbe, ahová nincs emberük… Soha sem bántottam senkit, igaz. Fizikailag. Az nem az én szakterületem. Jártam akkoriban misékre is, atyám. Megfigyelés. A rendszerváltás óta már ritkábban. Keresztelők, esküvők… Temetések. Még mindig ott dolgozom, még egy hónap, ennyi. Nyugdíjaznak. Nem hagyhattam ott őket akkor. Egyrészt a nyugdíj ezeknél legalább rendes. Másrészt meg mihez kezdjek, máshoz nem értek. Ez az én munkám. Csináltam még húsz évig…

Észrevette, hogy már nincsenek összekulcsolva kezei, gyorsan javított hibáján, ki is húzta magát. A mozgásra – árnyékok a két fülkét elválasztó rácson – az idős plébános megszólalt:

– Más?

– Hááát… – hökkent meg egy picit a ballonkabátos. – Káromkodtam… Csúnyán beszéltem… A családommal is… –  lehajtotta fejét, panaszosan buktak ki belőle a szavak. – Egyeseket miattam zártak be. Volt, aki nem élte túl. Vagy öngyilkos lett, miután szabadult. De hát nekik járt a szájuk, pedig tudták, hogy nem szabad! Ilyen idők jártak… Az Isten bocsássa meg nekem, ha tévedtem!

– Más?

A ballonkabátos bámult a rácsok mögötti öreg arcra. Lassan kezdett megnyugodni, a plébános hidegvéréből, megértéséből átsütött háborgó lelkébe a megbékélés.

– Sohasem csaltam meg a feleségem! – talált valami pozitívumot is felcsillanó szemekkel. – Józanul…

Ettől megszégyellte megint magát, rágta a szája sarkát. A plébános hideg kék szemével átnézett rá – eddig csukottnak tűntek szemei.

– Jó volna, ha rendszeresebben gyónnál, testvérem – morogta. – Többször kapnál elégtételt, feloldozást. Az oltárnál mondj öt Üdvözlégyet és öt Miatyánkot. – Hirtelen kántálva felkiáltott, a ballonkabátos megrezzent: – Tiszta szívemből…

Ezt nem értette. De mivel látta, hogy a plébános várakozó pozíciót vett fel, megint rálesett a fülke falán levő beüvegezett nyomtatványra.

– Teljes szívemből bánom minden bűnömet, amivel a Jóistent megbántottam – hadarta, büszke volt, hogy még a félhomályban is lát szemüveg nélkül –, erősen fogadom, hogy a bűnt elkerülöm és a jóra törek…

– Én feloldozlak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!

A plébános még várt egy kicsit, hátha más is belép a fülkébe, de úgy látszott, hogy aznapra ez volt az utolsó gyónó. Reumától megkínzott mozdulatokkal kikászálódott a gyóntatófülkéből, az oltár irányába térdet hajtott, és keresztet vetett. Látta, hogy utolsó feloldozottja ott térdel, óvatosan maga mellé hajtogatva drága és elegáns ballonkabátját.

– Ideje lenne megvizsgáltatnom magamat a fülorvossal – morogta az idős plébános maga elé, némán. – Ez a fiatal segédem már egészen gyanakodva néz rám, talán már tudja, hogy egy vak hangot sem halló földsiket vagyok. Még be talál árulni a megyéspüspöknél, kinézem belőle. – Megvető arccal markolta meg kifelé menet a templom fényes rézkilincsét, szája megtelt a keserűség nyálával: – Tele van a világ besúgó spiclikkel!

 

VIRÁG, VASÁRNAP

 

A piac melletti virágbolt nyitva volt, az ajtón kellemes hangú, színes madzagon lógó vidám kisharang csengett, amint benyitott.

– Kezét csókolom – köszönt.

Az idősödő hölgy egy csokrot kötözött, szemüvege fölött nézett rá:

– Jó napot kívánok.

Örvendett, hogy időt kapott a kész csokrok, a vízzel töltött vedrekben levő vágott virágok tanulmányozására, a hölgy nem siettette – gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, készült az új csokor. De azért szeme sarkából látta vásárlóját, amint tanácstalanul nézelődik.

Aztán a pár perc türelmi idő leteltével megkérdezte:

– Milyen csokorra tetszett gondolni?

– Valami szépre – köhintett ő zavartan. – Színes legyen. Vidám.

– Rózsák? Gerberák? Nagyon szép a kardvirágunk… Vagy esetleg itt vannak ezek a liliomok. Orchidea…

Kilépett asztala mögül, hogy hozzáférjen a virágokhoz. Még mondhatta volna tovább is, hortenzia, kála, szellőrózsa – esetleg tavi –, papagájvirág, orgona, még a polcról is mutathatott volna mimózát, ha különlegesebb csokor lesz, de a férfi rámutatott a gerberákra:

– Piros gerberák – milyen hülyén végződik, suhant át rajta. Rák. Nem talál ez egy virág nevéhez. – Meg rózsákat. Sárgát.

– Melyikből mennyit? – nyúlt bele a gerberás vázába a nő.

– Hát… legyen két gerbera. Olyan közepes. – A nő elengedte a megfogott virágokat, másokat választott. Pedig egyformák voltak mind, körülbelül. Körül, belül.

– És egy rózsa? – kérdezte a nő, kiegyenesítve fájós hátát.

– Kettő.

– Kettőt? – Mielőtt a nő folytathatta volna, ő megmagyarázta:

– Halottnak lesz.

A nő részvétteljes arcot vágott. Hozzátartozik a virágárus bizniszhez. Van arckifejezés születésnapra, kicsengetésre vagy lánykérésre is. Menyasszonyi koszorúkat is vállalnak.

Az asztalra tette a két piros gerberát – inkább bordók, mint pirosak –, és a két sárga rózsát. Töprengve nézte a díszlevelek vázáját.

– Valami zöldet is teszek, szép lesz.

Ő egykedvűen bólintott. A nő csendben elkészítette a csokrot. Tényleg nem spórolt a zölddel.

– Ne legyen fekete – mondta a férfi, amikor a hölgy a díszpapírok felé fordult.

Végül egy fehér alapon diszkrét sárga mintás krepp papírt használt. Fehér szalaggal kötötte át. Sajnos soha sem maradt ideje gyönyörködni az elkészült műben, kontempláció és öröm helyett mindig a munkája anyagi vetülete következett.

– Harmincnyolc – olvasta le az eredményt a kis számológépről, rövid pötyögtetés után.

A férfinek nem volt pontos pénze. Vasárnap nem nagy a forgalom, nem volt apró a kasszában. A nő tanácstalanul nézte a ropogós bankjegyet.

– Nem gond, tessék csak hagyni – vette át a csokrot a férfi. Mintha törékeny vagy veszélyes dolgot venne át a profitól – gránátot vagy pár napos csecsemőt –, tekintete félősen tapadt a rábízott értékre.

– Kezét csókolom! – búcsúzott, az ajtónyílást jelző csengő kellemes hangon csilingelt. A hölgy addig gondolkodott, hogy illik-e részvételni, hogy már becsukódott az ajtó, elharapva benne szorult egy viszontlá…

A férfi otthon kristály virágvázát tett az asztal közepére. A csokrot beleállította. Jól nézett ki.

Az asztal sarkán álló fehér, nem átlátszó műanyag flakon tartalmát áttöltötte egy vizespohárba. Jó nagy pohár volt, bőven belefért. A szájához emelte, de nem kortyolt bele, eszébe jutott valami, és visszatette a poharat az asztalra.

Kiment a konyhába, behozta a cukortartót és egy kávéskanalat. Három kanál cukrot tett a pohárba, aztán egy negyediket is, rövid tűnődés után, majd komótosan, ráérősen felkavarta. Nézte, amint a cukorkristályok feloldódnak az örvényszerűen forgó folyadékban.

Na így, na, gondolta, amikor a folyadék megint összeállt homogén, vízszerű állapotba. Nem lehetett biztos benne, de sejtette, hogy a patkányméregnek még ezzel a rengeteg cukorral is eléggé kellemetlen lesz az utóíze.

 

A KÉPZŐMŰVÉSZKÉPZŐ

 

Csak úgy belöktek az intézménybe:

– Kezdjél te is valamit az életeddel.

Látva kétségbeesett tekintetem, anyám még hozzábökte:

– Háromkor jövünk utánad.

 Az igazgató bemutatkozott. Hallottam már róla, olvastam a nevét az újságban. Ő még nem hallott rólam.

– Mutasd a kezed – mondta mogorván.

Kicsit szégyelltem, hogy még mindig rágom a körmeim.

Befalta bajusza végét. Vérmes szemeivel alig egy pillantást vetett a kinyújtott kezemre, inkább a padlót bámulta. Rosszat sejtetett hallgatása.

 – Hát, ezzel festő nem nagyon leszel – morogta végül. Még sóhajtott is, egy jó mélyet, amit dohányos, felszakadó köhögés követett. – Tudsz faragni?

Megvontam a vállam. Sohasem próbáltam.

Odament a rendetlen műhely végébe, lerántott egy leplet a hátsó falra szerelt polcról. Két meztelen női torzó derengett ki a felszálló porfelhőből.

– Amikor hazamész, elviszed az egyiket. Azt mondod nekik, hogy te faragtad. Hat hónapra vagy befizetve. Közben adok ezt-azt, legyen, amit felmutass. Utána, amikor eredményeket várnak tőled, elkezdesz inni. Legalább azt mondhatják, tehetségesnek indult, de elitta az eszét.

– Nem bírom az italt. Hányok tőle – hadartam ijedten.

Lesújtóan mért végig. Szégyelltem magam. Nem mertem ránézni, csak magamra vettem a fakókék, festékes köpenyt, amit a kezembe nyomott. Követtem a törött ablakú tornácon, hátra, egy kis raktárhelyiségbe.

– Ez agyag. Kétórányit itt hagylak, formázz belőle valamit – mintha oldani akarná a hangulatot, rövid időre vállamra tette kezét. – Engedd, hogy átjárjon az ihlet. Jó munkát!

Az igazgató volt az egyetlen alkalmazott. Nem is az intézet volt képzőművészképző, hanem ő, személyesen.

Elbabráltam az agyaggal. Az elején még ügyelni próbáltam, hogy ne piszkolódjon be a kezem, aztán lemondtam róla. Néha kimentem a lepattant mosdóba, kezet mostam. A törülköző mocskos volt, inkább megvártam, míg megszárad a kezem, csak utána folytattam a munkát.

A beígért két órából szinte négy lett. Piaszagot lehelt az arcomba, de legalább barátságosabbnak tűnt. Alig láthatóan imbolyogva megállt az asztal előtt, és megnézte munkám eredményét.

– Mit ábrázol? – kérdezte, fordítva véve szájába egy szál görbe cigarettát.

– Nem tudom. Semmit – válaszoltam, kapkodó mozdulatokkal lefejtve magamról a munkaköpenyt.

– Hmmm... – hunyorított az agyagra. – Nem rossz. Egyáltalán nem rossz!

 

FEHÉR ZÁSZLÓ

 

Az öregek szerint volt még ilyen a faluban, de a középkorúak nem emlékeznek hasonlóra.

Kicsi Szabolcs felfutott a templom melletti Holló Miska-féle dombra. Rohant, zakóját ledobta a templom kapujában, nadrágjából kicsúszott szép fehér inge lobogott utána, mint legyőzött hadsereg fehér zászlója.

A lakodalmas tömeg csak állt döbbenten, néztek utána. Nézték a tavaszi szélben lobogó fehér zászlót. Megcsúszott a rövid hajnali esőtől még nedves füvön, gurult pár métert lefelé a latyakban. Gyorsan felpattant, futott tovább, felfelé. De inge már nem volt fehér többé.

Az asszonyok a síró menyasszony köré gyűltek. Álltak mellette némán, együtt érzően.

Néhány férfi Kicsi Szabolcs után kiáltott. Állj meg, te. Gyere vissza, te. Hová futsz, te. Korabéli legényeket küldtek utána, beszéljenek vele. Győzzék meg. Hozzák vissza.

Már csak fent érték utol, a domb tetején levő tölgy alatt. Kicsi Szabolcs hadonászott, nem mentek közelebb hozzá. Nemsokára visszatértek, lehorgasztott fejjel. Nélküle.

– Azt mondta, megöli magát, ha nem hagyjuk békén.

A menyasszonyt beterelték a templomba. Ne legyen szem előtt. A szégyenével. Sötét tekintetű csoportok alakultak ki, tárgyalták az esetet. Hümmögtek. A pap misére beöltözve, bibliával a kezében állt a templomajtóban.  Előbb lépett, ki a templom árnyékából, felnézett a dombtetőre. A fára, ahová Holló Miska felkötötte magát halála napján. Tenyeréből ellenzőt csinált, úgy nézett a pap. Pedig mindegy, mert rövidlátó.

Arra gondolt, hogy a tegnap gyóntatta az ifjú párt. Mégsem tud semmiről. Pedig kellene. Ha van ésszerű – esetleg szívszerű – oka annak, hogy Kicsi Szabolcs felrohant a Holló Miska-féle dombra. Az elmenekült vőlegény apjához lépett és rákérdezett.

– Hát oka, remélem, van – sziszegte vörös arccal Kicsi Jenő. – Sokba került nekünk ez a lakodalom.

A négy fazékban rotyogó húslevesre gondolt. A töltött káposztára. A sültekre. A levágott disznóra. A hordó fehér borra. A két hordó vörösre. A gyöngyöző pálinkára. De bármire gondolt, nem lett nyugodtabb.

Ha oka volt is, értelme nem sok. A polgármesteri hivatalban még meg sem száradt az aláírás tintája a házassági levélen.

De közben fent, a domb tetején is érdekes dolgok történtek. Az enyhe szélben susogó tölgyfalevelek kérdezték a földre ülő menekülttől: mi a baj, Kicsi Szabolcs? Milyen bánat nyomja lelkedet?

Kicsi Szabolcs nem értette a természet nyelvét. Neki a susogó levelek hangja csak a susogó levelek hangja volt, semmi más. Ha a kérdést nem hallotta, választ sem adhatott rá. Csak ült ott, behunyt szemekkel, idegesen babrálva sáros inge gombjait.

Még jó ideig megoszlott a falu: voltak, akik még Holló Miskát mondtak, de egyre többen már úgy emlegették, hogy Kicsi Szabolcs dombja. Ahogy teltek az évek, évtizedek, Holló Miska teljesen feledésbe merült. Már nem emlékezett senki rá, amint ott lóg a tölgyfa kemény ágán, ide-oda sodródva, mint szélcsend végét jelző fehér zászló.

 

BIBI

 

Nem minden ember szereti a munkáját. De valamiből meg kell élni. Főleg a családnak. Ha van az embernek.

Ilyenkor az ember nem válogat. A fő, hogy legyen! Munka.

De ha már nem szereti, elég lényeges szempont, hogy legalább könnyű munka legyen. Fizikailag. Ne legyen az ember kint a hidegben, például. Nem jó az a vesének, hosszútávon.

Neki pontosan ilyen munkája volt. Könnyű. Sokat kell üldögélni. Rendet kell tartani a fülkében. Amikor szólnak, a kart meghúzni. De mindezt bent, a melegben. Nem erőlteti meg a hátat. Unalmas, ennyi. Meg nem szereti.

Nem kellemes embereket ölni. Jó, ő csak a kart húzza, de hát attól indul be a villamosszék. Attól lépik működésbe. Azt sem lehet, hogy az ember nem néz oda, mert csak akkor nyomhatja vissza a kart, ha már nem rángatózik az elítélt. Amikor elcsendesedett. Miután – mondhatnánk – leülte büntetését. Azelőtt nem. Nem lehet félmunkát végezni. Nagy a felelősség.

Szóval nem szerette, de legalább nem volt nehéz.

De nem ez volt a bibi.

A bibi akkor lett, amikor egyszer meghúzta a kart, és nem történt semmi.

Mindenki csodálkozott egy kicsit, nézték a behunyt szemű elítéltet, amint csendes ritmusban süllyed meg emelkedik mellkasa a nyugodt lélegzés alatt, ahogy ujjai finoman, markolás nélkül simulnak a villamosszék karfájára.

Nem így szokott ez lenni.

Ő megint felnyomta a kart, lehúzta. Semmi. Felnyomta, várt egy kicsit. Számolt háromig. Lehúzta. Semmi megint.

A megfigyelő teremben, az üvegfal mögött összesúgtak az emberek. Elvörösödött, mert úgy érezte, őt pletykálják. Nincsenek megelégedve a munkájával. Kommentálnak. Reklamálnak. Nem jó az ilyesmi az ember munkamoráljának.

Az elítélt kinyitotta szemét, amennyire a homlokára szorított vaspánt engedte, hátranézett. Találkozott a tekintetük. A rémült és a nyugodt.

– Mi a bibi? – kérdezte csendesen az elítélt.

Ezért van az, hogy ez a hiba bibi. Ezért emlékszik a karhúzogató ember, erre az esetre ezen a néven. Mert az elítélt annak nevezte.

– Nem működik – válaszolta panaszosan. – Ilyen még sohasem volt.

– Mi nem működik? – kérdezte az elítélt. Kihasználta ezt a pár pluszperc életet. Elég kevés lehetősége volt a társalgásra a hosszú siralomházi üdülés alatt.

– A villamosszék – bökött a trónra a karhúzogató ember. Aki nem szerette a munkáját. – Húzom a kart, de nem kapcsol be. Nem ráz.

Az elítélt intett – csuklóin is vaspántok voltak, odaszorították karját a karfához – röviden, diszkréten, csupán ujjaival az őrök felé.

– Hadd nézzem meg, villanyszerelő vagyok.

Az őrök összenéztek. Nem voltak ilyen esethez szokva. Ők sem nagyon szerették nézni a rángatózást, de jobb minél hamarabb túl lenni rajta. Kioldották az elítéltet, aki kissé megmozgatta elgémberedett lábait, rövidet körözött karjaival, majd odalépett a karhúzogató ember fülkéjéhez. Megnézte a kart, nem látszott semmi különös rajta, feszesen állt. Körmével felpattintotta a kar fölött levő ajtócskát, bebámult a mögüle feltűnő üregbe. Benyúlt, és kicsavart valamit.

– Hát igen, a biztosíték – mondta a tettetett szakértelemmel bámuló karhúzogató embernek. – Nézze csak. Elfüstölt.

– Igen – mondta a karhúzogató, de nem értette. Nem látta. De ha ő mondja. Ő a villanyszerelő.

Nézte, amint az elítélt gyakorlott mozdulatokkal kicsavarja a porcelán biztosítékot, a szekrényben hagyott cseredrótot behajlítja, és beteszi a kiégett helyébe.

– Nézze, ide legalább hatvan amperest kellene beszerelni – tanácsolta. – Ez csak negyvenötös. De most ez is megteszi. Jobb híján.

Visszacsavarta a helyére.

– Nem lesz baj belőle? Nem fog még jobban elromlani? – kérdezte kissé bizalmatlanul a karhúzogató ember.

– Nem, kibírja. De jó lesz minél hamarabb kicserélni. – Az elítélt visszatette a biztosító tábla tetejét. – A legjobb lenne automatára.

Visszament a villamosszékhez, az őrök becsatolták az öveket, rácsukták a pántokat. Nyikorogtak a meghúzott csavarok. Az üvegfalon túl megint elcsendesedtek a megfigyelők. Lassan visszatért a feszült hangulat, a fal mindkét oldalán. Az elítélt is behunyta újból a szemét. A karhúzogató ember megmarkolta a kart. Az utolsó percben jutott eszébe, mennyire faragatlan, még meg sem köszönte a segítséget.

– Köszönöm a segítséget! – kiáltotta oda az elítéltnek.

Az elítélt ki sem nyitotta a szemét, csak alig láthatóan biccentett, és azt mondta lágy hangon:

– Kérem.

 

NAPFOGYATKOZÁS

 

A földönkívüli idegeneknek – eltekintve az első órák, napok pánikhangulatától, amint hatalmas, lentről nézve Hold méretű űrhajójuk megjelent az égbolton – bolygónk lakóinak lehengerlő többsége teljes szívből, őszintén örvendett. Jószándékuk megnyilatkozásaként már első nap teljesen felszámolták az évszázados felelőtlen iparosodás eredményeként aggasztó méreteket öltött általános, globális légszennyeződést – technológiai fejlettségük még a nem kívánatos mellékhatások kiküszöbölésére is megoldással szolgált. Az egyetlen érzékelhető furcsaság a három napig érződő erős levendulaillat volt.

Nem tettek különbséget államok közt, mindenkinek önzetlenül segítettek, legsürgetőbb problémáikra koncentrálva. Az Amazonas környékieknek visszaerdősítették a fakitermeléssel letarolt hatalmas területeiket, felvonót építettek a Mont Everest csúcsára, a légnyomáskülönbség szervezetre veszélyes hatásai ellen gravitációs klímával felszerelt fülkékkel (amelyekben kellemes klasszikus zene szólt a háttérben, kiemelve a lenyűgöző panoráma látványát), vizet fakasztottak a Szaharában, Csíkban meg majdnem teljesen kiölték – pontosabban éppen csak kuriózumszámba menő, rovargyűjtők szenvedélyének kielégítésére  megfelelő mennyiségűre csökkentették a pityókára ártalmas kolorádóbogarakat. 

Mindezt alig két hét alatt. Hát lehetett nem megszeretni őket?

Egyedül csak Pöcsefalván elégedetlenkedtek az emberek, az Érkezés után mintegy szűk hónappal.

Történt ugyanis, hogy az űrhajó érkezésétől kezdve többé nem kelt fel a Nap a pöcsefalviaknak. Mármint felkelt, de napi útján az égbolton a fekete űrhajó mindig – napkeltétől napnyugtáig – a csillag és Pöcsefalva között helyezkedett el, állandó napfogyatkozást szolgáltatva a falubelieknek. Ez így első hallásra nem is tűnik rossz dolognak, egyesek komoly összegeket költenek utazgatásokra, hogy egy ilyen jelenséget saját szemükkel megfigyelhessenek. De egy hónap után már a legelvetemültebb természettudományos érdeklődésű ember is megunja az állandó félhomályt.

A helyi tanács megfogalmazott egy kemény hangú reklamációt, és felküldték a megyéhez. A megyénél időzött egy kicsit a dokumentum, mivel a jogtanácsos éppen szabadságon volt, de amint visszaért, továbbították a kormányhoz. A probléma nem tartozott a megye hatáskörébe. A kormánynál már felgyorsultak a dolgok, csatolták a kérést a NATO-nak küldendő titkos katonai iratokhoz, szerencsésen jól kijött az időzítés. A NATO és az idegenek között már működött a forródrót (ezt természetesen nem kell szó szerint érteni, az űrhajó és a Föld között semmiféle köldökzsinórszerű kábel nem létezett, a kommunikációt műholdakon keresztül bonyolították le), a pöcsefalviak kérése hamarosan ott volt az idegenek kezében – vagy mit tudom én mijükben, ugyanis senki sem látta őket, nem szálltak ki az űrhajóból, képet sem küldtek magukról egyelőre. (Jelen esetben ez a kifejezés azt szerette volna érthetően megfogalmazni, hogy megkapták, elolvasták).

Két nap múlva a postás, Varicsák Albert hozta a pöcsefalvi polgármesteri hivatalba a választ. Szerette volna előzőleg kinyitni, beleolvasni, de sajnos a boríték semmiféle törvényes ürügyet nem szolgáltatott rá. Akármennyit tologatta a patikamérlegén, a ráragasztott bélyegek értéke fedte a küldemény súlyát, a címzés is teljesen szabályos volt rajta, még az irányítószámot is ráírták.

De azért nem sietett el, ott ágaskodott a polgármester mögött, válla fölött lesve a kibontott papírra. Jó szeme volt, még a napfogyatkozás félhomályában is tisztán látta a szavakat, értett az ellopott részletekből: sajnos űrhajónk geostacionárius pályája az Önök helységének perspektívájából (szempontjából) pontosan egybeesik az N32BL6-os csillag (Nap, ahogyan az Önök civilizációja nevezi) pályájával, blablabla, mivel a geostacionárius pályánk üzemanyagspórlási szempontokból ideális íve a mostani, hosszas számítások és újraszámítások szerint, nem áll módunkban változtatni rajta, satöbbi, köszönjük megértésüket, cserébe teljes egészében magunkra vállaljuk a kárpótlást, a fényhiány miatt pusztuló növényzetet élethű műanyag másolatokra cseréljük, a háziállatok táplálására ingyenes tápszert küldünk, vagy igény szerint ezeket is robotokra cseréljük, a megromlott közérzet javítására népszerű művészek  fellépéseit finanszírozzuk, illetve megfelelő pszichológiai tanácsadást biztosítunk a lakosságnak, a teljes költségek átvállalásával, négy ingyenesen használható szolárium-fülkét szerelünk fel a művelődési otthonban azoknak, akik napbarnítottak szeretnének lenni… Dátum, pecsét, aláírás.

Varicsák Albert postás, aki értelmiséginek számított, mivel nem csak kihordta, de el is olvasta a mások által rendelt természettudományos témájú folyóiratokat, nem tudta megállni, hogy a tehetetlen arcot vágó, elkeseredett polgármesternek ki ne nyilvánítsa pesszimista véleményét:

– Mindig velünk, pöcsefalviakkal baszik ki az élet.

 

MIÉRT NEM VAGYOK ÉN BOLDOG?

 

Én is – mint mindenki – végigkövettem a televízióban a miniszterelnök úr ünnepélyes bejelentését:

– Hivatalosan kijelentem, országunkban ettől a naptól fogva mindenki boldog!

A történelmi esemény résztvevői csillogó szemekkel, fényes arccal éljeneztek, csak azért nem tapsolt senki, mert kezükben pezsgővel teli díszes poharat tartottak. A taps a háttérből ment, digitális hanghordozóról. Savanyúan elhúztam a szájam szélét, és megnyomva a kikapcsoló gombot a távirányítón, alig hallhatóan megjegyeztem:

– A lónak a piculáját boldog mindenki.

A picula helyett más szót használtam, de az aztán leírva tényleg elütött volna az egész országot belengő boldogság hangulatától. Még ki sem aludt rendesen a tévékészülék piros ledlámpája, máris türelmetlen, határozott kopogás kalapált lakásunk ajtaján.

Egy prémsapkás szigorú úr és két csinos hölgy állt az ajtóban, az utóbbi kettő miniszoknyában. Egyik barna, másik szőke, az egyik nagy, a másik kis mellekkel, de mindkettő fiatal és szép.

– A Boldogságbiztosító Hivataltól jöttünk – mondta az úr, alig leplezve tekintetéből felém áradó megvetését. – Pont a mi városunkban kell élnie annak az illetőnek, aki az egész ország örömébe belerondít. Elrontja a boldogságstatisztikát. Mi a gond, uram, milyen okból kifolyólag nem tetszik boldog lenni? – Választ sem várva, lekapta a hölgyekről a rózsaszín, illetve halványkék bundácskát, ott álltak előttem fekete, szexi melltartóban. – Mint illetékesek, azért jöttünk, hogy azonnal intézkedjünk. Hol van a hálószoba, nyomás, uram, kérem, igyekezzenek!

A feleségem előremenve mutatta nekik az irányt, a lányok követték, a szigorú arcú úr engem tuszkolt utánuk. A hölgyek nem teketóriáztak, maradék ruháikat is ledobálták a hálószoba küszöbére, rögtön át is térve az én gombjaimra.

– Megkérem, igyekezzen minél hamarabb átmenni boldogsági állapotba, ne lopjuk itt az adófizető állampolgárok pénzét és idejét – mondta a szigorú képű.

– De kérem… – tiltakoztam határozatlanul, kiszáradt szájjal. – Ez nonszensz, hisz ettől sem lesz az országban mindenki boldog, még ha én ettől azzá is válnék! Talán kérdezzék meg a feleségemet, hogy mi a véleménye, mit szól ehhez, hogy én hitvesi ágyunkban ezzel a két höl…

A feleségem értetlenül nézett rám, majd a szigorú képű kérdő tekintetére válaszolt is:

– Ugyan már, nem tesz semmit, sőt. Én nem nagyon szeretem az ilyesmit, ezt a hálószobásdit, egy ideje. Jó ideje. Nézzenek rá, egészen elengedte magát, micsoda hájpárnák a dereka körül… Meg az az igazság, hogy szaga is van egy kicsit, az izzadtság miatt. És a rutin dolog is ugye, én egészen eluntam, semmi kedvem hozzá. Nekem ez a látogatás pont jó lesz, legalább majd fél évig nem akarja megint. Amíg végeznek, kér egy kávét? – ébredt fel benne a jó háziasszony, kedvesen mosolygott a szigorúra, akinek mintha enyhült volna kissé az arca.

Miután sikerült becsuknom a hálószoba ajtaját – legalább ennyi, a fiam már abba a korba cseperedett, hogy kezdte érdekelni a csinos női test, már ott vigyorgott a nappali bejáratánál –, a húsos ajkával rám tapadó barnától megkérdeztem:

– De hát önök biztosan nem lehetnek boldogok, miközben ezt kell tenniük. Hallották a feleségem: a hájpárnák, az izzadtságszag… – éppen az alsónadrágom tépte le bokámig a szőke, elvörösödtem és vakkantásként tört ki belőlem, szégyenlősen, védekezően: – Elnézést, a tegnapelőtt fürödtem utoljára…

– Mi nagyon boldogok vagyunk, szeretjük a munkánkat. A kellemest a hasznossal… Egyszerre a munka meg a szórakozás – jött a válasz. Keze határozottan tért rá a lényegre. Alig löktek az ágyra, alig éreztem meg a két hűvösen nedves szájat hájpárnácskáimon, megszédültem.

Keservesen néztem rájuk:

– De most aztán biztosan nem boldogok… Én befejeztem… Elnézést. Igazán nagyon sajnálom…

– Nem tesz semmit! – legyintett csábos mosollyal a szőke. – Mi majd befejezzük egymást, nézheti is, ha szeretné. Még az is lehet, hogy újból feléled. Az érdeklődése.

Inkább felöltöztem, kimentem a konyhába, szóltam, hogy nekem is töltsön kávét a feleségem.

– Még oda sem tettem – nézett rám egy kicsit mérgesen.

– Na de most… Hogy nem jött össze a terve a lányokkal… Most biztosan nem egészen boldog! – böktem mutatóujjammal a szigorú képű mellkasára.

– Nem tudom kinek nem jött össze a lányokkal, nekem vagy önnek – pontosított gúnyosan. Majd egészen közel hajolt hozzám, és úgy, hogy csak én halljam, fülembe súgta: – Téved, nagyon boldog vagyok. Addig van nekem munkahelyem, amíg Ön létezik, uram. Amikor már boldog lesz… – kinyújtott kezeit madárként meglóbálva mutatta, hogyan fog repülni. Szűk a konyhánk, leverte a faliórát, de a feleségem nem haragudott, kínai bóvli, és egyébként is unta már. Azt is.

Fél óra múlva boldogan kacarászva kijöttek a lányok is, mi addig megittuk a kávénkat. A szigorú képű intett nekem:

– Öltözzön, velünk jön. Hozzon váltásruhát, addig lesz bent, amíg boldog lesz – belezavarodott mondandójába, érzett egy kis ellentmondást szavaiban. – Vagyis amíg nem boldog, bent lesz, ahogy boldog, hazajön.

A városi rendőrségen volt a Boldogságbiztosító Hivatal. Az illetékesek, a Hivatal alkalmazottai lázas érdeklődéssel fogadtak, mindenki kíváncsi volt rám. Beültettek a kihallgató terembe: egy asztal, két szék a két oldalán, egymással szemben, gumírozott, párnázott falak.

Egy hatalmas, tagbaszakadt kopasz lépett be, kifejezéstelen faarccal. Letett elém egy üres papírlapot, melléje tollat.

– Na írja! Mesélje el szépen, miért nem boldog.

Magamra hagyott, de még visszanézett az ajtóból, hideg tekintete fenyegetően csillogott.

Hosszasan gondolkodtam, szórakozottan forgatva kezemben a tollat, majd hirtelen elhatározással nekinyomtam a hegyét a papírnak. Nyomtatott betűkkel felírtam nyilatkozatom címét a lap tetejére, majd utána folyni kezdtek belőlem egymás után a szavak is:

Miért nem vagyok én boldog?

Én is – mint mindenki – végigkövettem a televízióban a miniszterelnök úr ünnepélyes bejelentését:

– Hivatalosan kijelentem, országunkban ettől a naptól fogva mindenki boldog!

A történelmi esemény résztvevői csillogó szemekkel, fényes arccal éljeneztek, csak azért nem tapsolt senki, mert kezükben pezsgővel teli díszes poharat tartottak. A taps a háttérből ment, digitális hanghordozóról. Savanyúan elhúztam a szájam szélét, és megnyomva a kikapcsoló gombot a távirányítón, alig hallhatóan megjegyeztem:

– A lónak a piculáját boldog mindenki.

A picula helyett más szót használtam, de az aztán leírva tényleg elütött volna az egész országot belengő boldogság hangulatától. Még ki sem aludt rendesen a tévékészülék piros ledlámpája, máris türelmetlen, határozott kopogás kalapált lakásunk ajtaján.

 

(Helyszűke miatt a többit nem közölhetjük, megkérjük a kedves Olvasót, hogy ugorjon az írás elejére, és folytassa az olvasást onnan!)

 

KÖZLÖNY

(A Polgármesteri Hivatal közleménye a november 17-i világvégével kapcsolatos tudnivalókról)

 

Mint a világ minden pontján, városunkban is folyó év november 17-én, délután 15 óra 39 perckor kerül sor a világvégére. Pár fontos, az eseménnyel kapcsolatos tudnivaló:

1. A Városi Tanács leszavazta a központi tűzijátékot, de nem költségvetési okokból, mint az hibásan a helyi sajtóban megjelent. A beérkező kérések tömege  civil kezdeményezés rangjára emelte a tűzijáték elleni kifogásokat, miszerint a csattogó, robbanó tűzijátékok, rakéták zavarták volna a városunk területén levő, öt különböző felekezetet képviselő templomok harangozását. A Tanács tekintettel volt ezen kérésekre is, de a döntő tényező az volt, hogy a világvégét hozó becsapódó meteorit nagyon látványos égi jelenség amúgy is, teljesen feleslegessé téve a tűzijátékot.

2. A Városi Tanács döntése alapján a házasodni vágyó párok kötelező várakozási (gondolkodási) idejét lerövidítették huszonegy napról háromra. Az érvényes orvosi vizsgák (maximum két héttel a házasodási ceremónia előtt) elvégzése ugyanúgy kötelező maradt, az ország érvényben levő törvényei alapján. A házasságok menetének felgyorsítására annak érdekében volt szükség, hogy az esetleges Feltámadás legális párkapcsolatban találja az érzelmi kötődést érző polgártársainkat.

3. A válások várakozási ideje fél napra rövidül, ugyanazon indokok miatt (csak fordítva).

4. A jégkorong-utánpótlás csapatok (U12, U14, U16, illetve U18) edzőinek munkaszerződése jelen határozat megjelenésével, azonnali hatállyal megszűnik.

5. Előrehozzuk a jövő évre esedékes XX. Városi Napok rendezvényt, megduplázva költségvetését a kerek évfordulóra és a más költségterületekről felszabaduló pénzforrásokra való tekintettel. A Városi Napok dátuma – több javaslat elvetése után – november 17.

6. A XX. Városi Napok fő attrakciója a Szent István szobor lerombolása lesz, kizárólag hagyományos, első világháborúban használatos eszközökkel – felelős szervező a Hagyományőrző Vitézek Zászlóalja Alapítvány –, ennek a főzőversennyel egybekötött rendezvénynek a mottója: ,,Nehogymá a meteorit!”. A város főépítésze ötletére a Városi Tanács kérést fogalmazott meg Kézdivásárhely Önkormányzatához, amelyben kifejtettük, szeretnénk kölcsönkérni erre az eseményre Gábor Áron rézágyúját.

7. A decemberre esedékes helyhatósági választások kampányidőszakát (november 1. – november 30.) a pártok közös megegyezéssel lefújták.

8. Külön pont azoknak, akiknek a városi új temetőben már elkészített, feliratozott sírhelyük van – gondolunk itt a gyermektelen, esetleg megromlott szülő-gyermek viszonyú családokra –  , válasszanak a következő két lehetőség közül (a választás kötelező!):

a.) November 16-án este 17:30-kor megjelennek az új temető ravatalozójánál és egy rövid, szerény, zártkörű ökumenikus ceremónia után elfoglalják előre elkészített és a városi adóhivatalnál kifizetett sírhelyeiket (a gödröket ásó, illetve visszatemető földmarkolót a városi gazdálkodási vállalat biztosítja, a tisztelendő úr szimbolikus bérét és szenteltvizének költségeit viszont sajnos saját forrásból kell megtéríteni).

vagy

b.) Amennyiben ragaszkodnak a világvége megtekintéséhez, és nem óhajtanak 16-án este öröklétre szenderülni, kéretik az előre elkészített sírhelyen megjelenő nevet, feliratot (amely még élő személyre vonatkozik) eltávolítani! Aki a b. pontot választja, közjegyzőnél hitelesített okmánnyal megjelenik, és igazolja a sírkő nevetlenítését legkésőbb november 16-án 17:15 percig, az ökumenikus szertartás megkezdése előtt (a polgármesteri hivatal 211-es szobájában, vagy november 16-án délután az új temetőnél, munkatársaink akkor már kint lesznek a helyszínen).

A 8-as pontban leírtakra a poszt-világvégi antropológiai, régészeti kutatások megkönnyítése érdekében van szükség: szeretnénk, ha városunk sírfeliratai valós képet mutatnának településünk régi lakosairól.

9. Mielőtt városunk minden kedves lakójának kellemes világvégét kívánnánk, megragadjuk az alkalmat, hogy emlékeztessük a helyi adók határidőre való kifizetésének fontosságára!




.: tartalomjegyzék