Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Március
László Noémi

Versek

A VÉGSŐ KETTŐ

Úgy meghatároz, mint a fát a kéreg:
nem alkuszom, hát egymagamban élek.
A veszélyérzet folyton elkerül:
valahogy rosszul értek emberül.
Rövidlátó szemem is arra kaptam,
hogy a világot közelről figyeljem,
mozdulatlan.

Így sajnos minden pofonegyszerű.
Derűre ború, borúra derű.
Túl jószerencsén, balszerencsén, harcon,
lényem csak arra jó, hogy szétszakadjon,
hogy szétszakítson lázat, babonát
s ne hagyjon mást a vergődő valónak:
saját magát.

Osztódva élek, minden nap az első.
Most lehel lelket belém a teremtő
életimádat, most támaszt világra,
de estére már a halált imádva
ölelem át a termékeny sötétet,
mert annyi árnyalat közt csak e végső kettő
éltet.


VILÁGFÁJDALOM

Szeretnék félrelépni, kitörne a bokám.
Megbotlanék, elesnék, egy inam elszakadna.
Rámzuhanna a házfal, horpadna mellkasom.
Gödörbe esnék, ajkam, homlokom elrepedne.
Fagy miatt széthasadna a kezemen a bőr.
Boldogságtól vakon legurulnék a lépcsőn.
Lehorzsolnám az orrom, kifordulna térdem.
Szeretnék összetörni semmiért egészen:
több világfájdalomban nem volna részem.


AJÁNDÉK

A piactéren rakodó kofákat, a kék-zöld káposztafejek
fodros leveleit, ponyvával takart kőlapon egymásra
halmozott cipókat, morzsolt füvek, őrölt magok
színes kupacait, csokor levendulát, árvácskatöveket,
kereplőt, rozzant szekeret, foltos kötényt, kivénhedt
gumicsizmát, parasztkezet, napszítta ráncokat,
habkövet, lépesmézet, a rozsdás hullámlemezek
lassan költöző árnyékát adom,

férfiak homlokán gyöngyöző verítéket,
a szájak szegleteiben bujkáló kétségbeesést,
lemondást, tüntető mosolyt, emlékek vonulását,
rossz mozdulatokat, szempillán sikló képet,
betonépület oldalán a csepegő csapot, a vaskorláton
legördülő őszi harmatot, a repedezett asztfaltszigetek
alá szorult kopogó hangokat, a bádogpaloták fölött
alig arasznyival sárgán viruló holdat adom neked,
tereld vigyázva őket – törékeny világegyetem –
te lélegezteted.


.: tartalomjegyzék