Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Augusztus
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

Tizenkét vándor novella1

 

Az alig 171 oldalnyi kötet elején van egy előszó, amelyben a szerző külön-külön megmagyarázza a címben szereplő mindhárom szó „jelentését”: hogy miért tizenkettő, miért vándor és miért novella az itt található tucatnyi írás, hogy a mai gyerekek, akik írók szeretnének lenni, már most megtudják, hogy „az írás milyen gyötrő és csillapíthatatlan szenvedély.” A pátriárka alkonya című regénye megírása után van, és az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (1979) előtt, tanácstalan, nem tudja, hogy „milyen irányban menjen tovább.” Két könyv között mindig „elszokik az írástól”, ezért ujjgyakorlatként hetente egyszer ír valamit különböző újságok lapjaiba. Európában tartózkodó latin-amerikaiakkal megesett furcsaságokat akar megírni, főképp újsághíreken alapulókat, amelyeket a „költészet fortélyai” majd megváltanak a halandóságtól.  A két éven át egy füzetbe beírogatott témák füzetestől eltűnnek, majdnem négy évre megfeledkezik róluk, aztán emlékezetből próbálja meg újrírni őket; tárcák, forgatókönyvek és egy tévéjáték lesz belőlük, majd ezeket dolgozza, csiszolja újabb éveken keresztül, kidob közülük, újra átír újabb „nyolc lázas hónapon” keresztül stb. A végeredmény – az íróasztal és a papírkosár között vándorló írások közül –, amelyeknek végül megkegyelmezett az író, itt található, ebben a kötetben. Megrendítő írói hitvallás az írás kínjáról és öröméről, a mű születéséről, a húzásról és átírásról, a szerző kétségeiről és tusakodásairól, a bizonytalanságáról, a mesélés gyönyörűségéről, az írás „izgalmas kalandjáról”, az igazi és a képzelt valóság egymásba folyásáról. És egy plasztikus piciesszé-futam (hogy ne minit mondjunk) a regény és a novella természetéről: „...egy rövid novella megírása olyan erőfeszítésbe kerül, mint egy regény első sorai. A regény első bekezdésében ugyanis mindent meg kell határozni: a szerkezetet, a hangot, a stílust, a ritmust, a terjedelmet, olykor még valamelyik regényalak jellemét is. A többi már gyönyör, az írás gyönyöre, melynél bensőségesebb és magányosabb gyönyört el sem lehet képzelni, és az ember csak azért nem javítgatja a könyvét élete végéig, mert ugyanaz a vasszigor, amellyel elkezdte, arra is rákényszeríti, hogy befejezze. A novellának viszont nincs eleje és nincs vége: vagy megköt, vagy nem köt meg. És ha nem köt meg, akkor azt súgja a tapasztalat, a magamé meg a másoké is, hogy az esetek többségében jobb, ha újra kezdjük, valami más úton indulva el, vagy kidobjuk a szemétbe.”

Kétségtelen, hogy az itt szereplő mind a tizenkét darab erősen megmunkált, megdolgozott, át- és újraírt, a nagy író keze nyomát magán viselő írás. Megtalálható bennük mind az a már elkoptatottá, irodalmi közhellyé vált jelző, kijelentés, amellyel a munkáit, főképp a regényeit jellemezték: furcsa események, mágikus realizmus, a fantázia szárnyalása, történetközpontúság a „mesterséges kopárság” (szövegirodalom) helyett, a mesemondás gyönyöre és öröme, minden. Olyan váratlan fordulatok, csavarok jönnek az események filmszerűen pergő sorában, hogy az olvasónak végigborsódzik a háta és égnek áll a haja. Miközben tudja, persze, hogy a spanyolamerikai „új próza” sikeríró „négyesfogatának” (az argentín Julio Cortázar, a mexikói Carlos Fuentes, a perui Mario Vargas Llosa mellett) egyik tagját olvassa, aki – társaival együtt –  „felrajzolta Spanyol-Amerikát a világirodalom térképére.” És talál benne, két-három igen jó írás mellett, egy mindössze három és fél oldalas, messzire fénylő gyöngyszemet is, a Rémtörténetet, ami vérbeli novella a javából. Minimális eszközzel, pár oldal előkészítés után olyat üt a végén, hogy napokig sajog belül. Pedig nem hittem volna, hogy ilyen cím után még meg tud lepni. És mégis. (Fekete Vince)

 

Balkáni birodalom2

 

Képzeljük el a  helyzetet, amikor profi játékosok mellé ül egy kezdő, és pókerezni kezd velük. A játékszabályokat alig ismeri, viszont elképesztő lapjárása van, és néhány forduló után gyakorlatilag szinte teljesen kifosztja a mellette ülőket.

Ilyen helyzet természetesen nem létezik a kártya világában: hogy a nagypolitikában mégis igen, arra éppen „Nagy-Románia” létrejötte  és megerősödése a legjobb példa.

Raffay Ernő Balkáni Birodalom – Nagy Románia létrejötte 1866-1920 című könyve fájdalmasan bebizonyítja ezt.

Szomorú – már persze, szempontja válogatja, kinek az! – olvasmány ez a történelmi tanulmánykötet, és ugyanakkor hasznos is. Nem mintha különösképpen tanulni lehetne belőle, még kevésbé alkalmazni a benne leírtakat a jövőben. Hiszen egyik fő következtetés éppen az lehetne, mennyire esetleges, helyzetfüggő a kelet-európai, balkáni mindenkori politikai helyzet.

Na meg az is, hogy tulajdonképpen elkerülni sem lehet bizonyos helyzeteket. Valahol valakik mindig cinkelik a kártyákat, s a krupiék enyhén szólva is megbízhatatlanok.

Gondolom, nem sokan tudják, hogy nem sokkal az első világháború előtt Ferenc Ferdinánd, a Szarajevóban lelőtt osztrák–magyar trónörökös Predeálon találkozott Károly román királlyal, és felajánlotta (!) Romániának a Tiszáig tartó területeket, ha cserében csatlakoznak a Habsburg-korona alá.

Annak a román királynak, akinek pár éve még úgy kellett menekülve kiúsznia a Dunából dicsőséges bevonulás helyett „saját” országába...

Szóval a történelem nem lineáris, és az egyetlen, amiért mégsem tesszük le szomorúan ezt a száraz könyvet, hogy ha bármi megeshet, akkor talán a jó is benne foglaltatik ebben, s egyszer még nekünk is lehet jó lapjárásunk...

Mert hogy 1866-ban épeszű román ember nem gondolta volna, hogy 54 év múlva akkora országuk lesz, az teljesen bizonyos. És mégis...

Ha rajtam múlna, bizonyos szakokon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az ismeretét.  Érzelmek és állásfoglalás nélküli kötet: egyszerűen csak áttekinthetően, rendszerezetten, érthetően bemutatja, mi történt Európa nagy kártyaasztalánál.

Ezt megismerni pedig több mint hasznos, mert, mint ugye tudjuk, Murphy szabálya fokozottan érvényes errefele: „A játékban nyerni nem lehet. Döntetlent elérni nem lehet. A játékból kiszállni nem lehet.”

Legalább akkor a játék elméletével legyünk tisztában.

 

Mitikus „megyék”

 

„JEFFERSON, YOKNAPATAWPHA CO, MISSISSIPPI. Területe: 2400 MF2. Népessége: 6298 fő fehér, 9313 fő néger. William Faulkner egyedüli birtokos & tulajdonos” – olvasható azon a kézzel rajzolt térképen, amelyet Faulkner készített, feltehetően azért, hogy könnyebben el tudjon igazodni saját mitikus világában. Az én (számomra mitikus) „megyém” (a Homoródok vidéke) mindössze 560 km2, s még csak saját térképet se kell rajzolnom, hogy el tudjak igazodni ebben a világban: elég, ha kinagyítom egy részletes térképről a két Homoród mente 22 faluját – vagy elolvasom Mihály János frissen megjelent könyvét3 a Homoródok vidékéről.

Persze, nem egészen ismeretlen terep ez a kisrégió nekem, hiszen jómagam is ezen a vidéken nőttem fel, ide járok vissza rokonokat látogatni, vagy horgászni, nem beszélve arról, hogy elég sok szerző elég sok írását elolvastam a Székelyföld és a Szászföld eme határvidékéről – talán elég lesz, ha itt csupán Szabó Gyula regényeit, Láng Zsolt miniriportjait, vagy Jánosfalvi Sándor István Székelyhoni utazás a két Homoród mellett című írását említem. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy Jánosfalvi könyve az „őse” minden, erről a vidékről szóló írásnak: még Orbán Balázs is tőle tanulta a Homoródok vidékét A Székelyföld leírásában (annak ellenére, hogy Jánosfalvi 1858-ban befejezett könyve csak 1942-ben jelent meg az ERDÉLYI RITKASÁGOK című sorozatban). Mihály János könyvének egészen biztosan Jánosfalvi kötete az ősképe, erre vall, hogy könyvét Jánosfalvi Sándor István emlékének dedikálja a szerző, s talán ezzel magyarázható a Mihály-kötetben felsorakozó rengeteg lelkész-életrajz (ti. Jánosfalvi maga is unitárius lelkész volt). S ezzel rá is térhetünk Mihály János könyvének „részletesebb” bemutatására: úgy érzem, hogy a lelkész-életrajzokat író Mihály János mellett a történész Mihály János végezte a legalaposabb munkát: én legalábbis rendkívül fontosnak tartom a különböző lustrák ismertetését, az idézeteket az egyházi levéltárak anyagából – nagyon hiányoltam viszont a könyvből a „kis színesek”-et (amiből olyan sok van például Jánosfalvi könyvében). Megértem, hogy lehetetlen hónapokig ücsörögni egy-egy lókodi vagy recsenyédi kocsmában, de talán néhány, kocsmaasztal mellett készített „mélyinterjúból” az is kiderülhetett volna, hogy hogyan látja a vidék „népe” saját sorsát-jövőjét. Mert a könyvben felsorolt adatok rendkívül lesújtóak. Örvendetes, hogy a hollandiai vagy amerikai testvéregyházak segítik a Homoród mentieket, de mit kezdjünk, mondjuk, a következő helyzettel: „Gyepesben jelenleg 50 házban laknak, 39 üresen áll, 24-et eladtak hétvégi háznak, 29-et pedig lebontottak. A falu lakossága pontosan 122 fő. Ebből 55 férfi, 45 nő és 22 gyermek. Az 55 férfiúból 15 vénlegény” (89. o.). Az 55 férfiúból 15 vénlegény! Bizony, tetszhalott vidék ez! (Csíkban is voltak vénlegények, aztán kerestek a helyzetre olyan-amilyen megoldást…) Gyanítom, hogy Mihály János nem akarta eltúlozni a már amúgy is végletekig eltúlzott helyzetet, ezért dobta félre a szépírói módszert és maradt meg a történész hideg tárgyilagosságánál. Nem tudom eldönteni, hogy ez esetben jól választott-e. Azt viszont jól tette, hogy megírta a könyvet. Talán egy-két ember jobban odafigyel majd erre a vidékre (is). Én máris eldöntöttem, hogy elviszem a családot Homoródalmás Vermek nevű dűlőjébe, hiszen „a délnek álló márgás, löszös üledékű martban az ezer színben pompázó gyurgyalag fészkel seregestül” (166.o.). (Lövétei Lázár László)

 

Gellérd Judit mokasszinjai

                                                   

Gellérd Judit könyvét4 olvasva az járt az eszemben, hogy a szerzőnőnek megadatik egy élet ideje alatt több életet is leélni. Mikor orvosként, mikor meg lelkészként áll az emberek segítségére, hogy aztán íróként gondolkoztasson el vagy zenészként próbáljon megértetni valamit, amit csak a hegedű hangjaival lehetséges.

De az előbbi négy foglalkozás mellé nyugodtan oda lehet írni ötödiknek a világutazói státust is. Dél-Afrikától Indiáig, Brazíliától Japánig és Koreáig, Örményországtól Hawai-ig sok helyen megfordult már. Soha nem úgy, mint unatkozó, furcsaságokra, egzotikumokra éhes világcsavargó. Nem kerülgette finnyás nyugati turista módjára azt, ami az utazó számára furcsaságként felkavarja a szemet-gyomrot, de főleg a lelket, hanem mindig megértéssel viszonyult ezekhez és igyekezett kipróbálni. Ahol csak megfordult, megkísérelte az ott élő emberek mindennapjait élni, megtalálni azt, ami ottani létükben meghatározó jelleggel bír. Ne ítélj meg senkit, míg nem tettél meg egy jókora távolságot az ő mokasszinjában – mondja egy indián közmondás, és Gellérd Judit már nagyon sok és sokféle népnek húzta fel jelképesen a lábbelijét.

De ahogy a kötet címe is utal rá, igen sokszor ténylegesen vagy jelképesen le is oldotta saruit, amikor megszentelt helyeken járt. Ezen pedig nemcsak templomok, szentélyek belseje értendő. A különböző természeti szépségek vagy egyes történelmi nevezetes helyek is tudnak olyan hatással lenni az emberre, mintha szentélyben járna, és a szótlan ámulat talán a legszebb ima, amire a Teremtő csodáinak láttán az ember képes.

Ám Gellérd Judit akármerre jár, nem, vagy elsősorban nemcsak a külső dolgokat, az épületeket, templomokat, múzeumokat, a különleges tájakat látja meg, hanem ugyanolyan csodaként kiváncsi az ott élő egyes emberek életére, népcsoportok sorsára is. Folyton az ott élő őslakosok, kisebbségek sorsát kutatja és veti össze ismételten az itthoni, az erdélyi magyarság, székelység jelenlegi állapotával, múltbéli megpróbáltatásaival, jövőbeli kilátásaival.

A dél-afrikai nemzeti himnusz éneklése a magyar nemzeti imádságot idézi fel benne, a taiwan-i Taroko-hasadékról a Tordai-hasadék, a hawai-i nagy fekete szikláról a Székelykő, a machu Picchu-n lévő áldozati oltárról a pünkösdi csíksomlyói nyereg jut eszébe,

s még Tanzániában sem az oroszlánok és elefántok látványa bűvöli el, hanem az ott tartózkodó itteni gólyák, a „mi” gólyáink.

De nemcsak próbálja megérteni, beleélni magát az ottaniak életébe, hanem misszionárius férjével sorozatosan segíteni is próbál rajtuk: különféle segélyszállítmányok tucatjait irányították már a világ minden tájára. Nem utolsósorban Erdélybe is. Különös figyelemmel fordultak mindenkor az olyan kisebbségek felé, akik anyanyelvüket és vallásukat próbálják menteni. Bármerre járt Gellérd Judit, azt kellet látnia, hogy világ népeinek nagy keveredésében a kis népek és kisebbségek folyton a kulturális elsorvasztás veszélyében élnek.

Ez ellen próbál tenni, szóval és tettel. 

De akár az örmény genocídiumról legyen szó, vagy az úgynevezett hawai-i Trianonról, Gellérd Judit azt a hitet igyekszik erősíteni az emberekben, hogy a népeket, kisebbségeket ért tragédiák nem jóvátehetetlenek. (Molnár Vilmos)



1Gabriel García Márquez: Tizenkét vándor novella. Magvető, Budapest, 1992, Magvető.

2Raffay Ernő: Balkáni Birodalom – Nagy Románia létrejötte 1866-1920.  Budapest, 2010, Kárpátia Stúdió.

3Gyalogosan a két Homoród mentén. Útirajzok 2009–2010. Székelyudvarhely, 2011, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület – Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont.

4Gellérd Judit: Ahol leoldom saruimat.  Csíkszereda, 2011, Pro-Print Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék