Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - Szeptember
Vaszilij Bogdanov

A londoni füzetből

VISSZATÉRÉS

 

Hogy miért mentünk vissza, ha már egyszer eljöttünk,

a normandiai faluba, ahol tavaly lassú téboly

ragadott el, a napfény, a tenger sötét izzása,

Klaudia teste. Nem írt Amerikából,

de most már minden más volt. Miért is mentünk vissza?

Rejtekhelyünk, a sziget is ismeretlennek tűnt.

Mindent benőtt a bozót, a tisztást sem találtuk,

csak egy tört boros flaska a romok árnyékában

emlékeztetett, hogy egy éve itt tomboltunk.

Miért is tértünk vissza? A gyilkos is visszatér,

hogy láthasson megint mindent, rémtette színhelyére.

Ilyenkor elkapják. Tény az, hogy visszamentünk.

Két nap után elborult. A napot nem is láttuk.

Állandóan szitált a szomorú szemerke.

A part lepusztult homokján sirályok kóvályogtak.

A kiskocsmák is kongtak, és eltűntek a lányok.

A csend is nyomasztó volt. Egy koldus ismert meg csak.

Lemondón, fogatlanul, szomorúan vigyorgott.

„Minek is jöttek vissza?” És dübörgött a tenger.

Harmadnap mélabúsan utaztunk Calaisba,

és átmentünk Londonba, de ez egy más történet.

 

* „A vers l919 őszén íródott, a londoni füzet kezdő darabja. Utalás történik az 1918-as, elhúzódó normandiai nyaralásukra is, amikor váratlanul megjelent az életükben Klaudia, a párizsi diáklány. Az idill hónapokig tartott, de váratlanul vége lett, Klaudia kilépett a képből, férjhez ment egyik párizsi ismerősükhöz, egy dzsessz-zongoristához és kivándorolt Amerikába. Bogdanov 1918 nyarán és őszén írt erotikus, helyenként pornográf verseiben fel-feltűnik talányos alakja. Hodaszevics, a kötet szerkesztője, a botránytól tartva, rábeszélte nagyapát, hogy hagyja ki ezeket a verseket Az árnyak délutánjacímű, 1919-ben megjelenő könyvéből. Azóta sokat változott az orosz költészet is, ma már ezek a versek nem különösebben botrányosak, nélkülük viszont egyszerűen érthetetlen nagyanyám és nagyapám bizarrériákban tobzódó közös élete… Léna nagymama sem tudta, mi történt vele, hogyan alakult a sorsa, megmaradt fiatalságuk egyik angyali árnyának.” – Tatjána Bogdanova

 

LONDON VÖRÖS HÁZAI

 

Menekülsz megint! A vöröstéglás meseházak

átszellemülnek az alkonyi fényben,

de a londoni úriasszonyokat  nem érdeklik

a naplemente csodái, szívek a hínárban,

viszont van tíz fontjuk egy nemes ügyre!

Csak ez a fontos. Hát jól kiválasztottad a helyet, ahol…

Gratulálunk! Elődeid persze röhögtek.

Egy mélakóros, holt lelkeket hajszoló különc,

egy Kaukázusba száműzött lázongó testőr,

(Álarcosbál! Álarcosbál!), aki párbajban hal meg.

A költőfejedelem, aki mindhiába szórja

a disznók elé a gyöngyöket, de szintén,

talán magasabb szempontoktól nem is függetlenül,

párbajban végeznek vele. Egy nyavalyatörős próféta,

a holtak házából. Egy halálosan szerelmes,

mélakóros nemes, aki a színésznő után végigutazza

Európát és ha teheti, kihűlő fürdővizében álmodozik.

Egy vallási mániába eső megszállott gróf,

akinek a cár ügynökei halastavát is feltúrják,

ki tudja, mi után kutatva?! A gyanakvás, az önkény

s a cselszövések áldozatai. Ó, a költészet!

A háborúnak vége, hazatérnek a féllábú hősök,

hamarosan megkezdődik a világ újrafelosztása,

a  béketanácskozás, ahol természetesen

a győztesek diktálnak, megbántva és megsértve

a veszteseket, elhintve az újabb viszályok magvait.

Oroszország vajon mit érzékel mindebből?!

A bolsevik népvezérek éppen most fáradoznak

a földi paradicsom megvalósításán,

kerül, amibe kerül. És Anglia? Megvédi a flotta,

a vörös kabátosok, az ágyúk, a hagyományos hidegvér.

Miniszterelnökök szavalnak a demokráciáról

és térdet hajtva bókolnak a  királynő előtt.

Te verset írsz, szorítod Léna kezét, leszállsz a kompról,

szerelmesen ődöngsz az utcákon, miközben

a vörös téglából épült házakat elvarázsolja

a lemenő napfény. Huszonnégy éves vagy,

egyik elődöd, akinek még három éve volt hátra,

ekkorra már megírta életműve javát. Mire vársz?

A város vörös házait vérbe borítja az alkony,

megjelennek a megidézettek, poharaik kiisszák.

 

*„A vers – amelyben nagyapám először beszél az orosz irodalom nagyjairól – szintén a londoni füzetben található s különféle utalásaiból még csak sejteni sem lehet, hogy néhány év múlva – noha világosan meg volt a véleménye arról, hogy mi is történik Szovjet-Oroszországban – Léna nagymamával egyetértésben, mégis a hazatérés mellett dönt, noha erről emigráns íróbarátaik, Bunyin, Kuprin, Hodaszevics, Bergyajev igyekeznek lebeszélni őket.”– Tatjána Bogdanova

 

NEWTON SÍREMLÉKE

 

A Westminsteri apátság katedrálisába

egy borús, esős napon, délután jutottunk el.

Fülsértő volt a csend. Nem hallatszott az eső.

A festett üvegablakok, megannyi hályogos szem,

sötétszürkén villóztak. Kísérteties volt.

Az apátság alapja hatalmas latin kereszt,

néztem az alaprajzát, vaksin, a térképeken.

Oldalt nyílt az ajtaja, kerengők sötétlettek,

láthatatlan bestiák tátott szájai.

Rádöbbentem, a templom egy kusza labirintus.

Boltívek derengtek, rettegtem, eltévedünk,

Newton sírját keresve, a bizarr félhomályban.

A szürke kőoszlopok, megannyi sudár fenyő, 

magas árnyékba vesztek, tartották a sötétet,

szédítő távlatokat hidalva át kecsesen.

Sokáig kóvályogtunk a mauzóleumok,

oldalkápolnák és a falakba süllyesztett

sírkamrák között, hibbant kerengőkben bolyongva.

Newton sírja fekete márványszarkofág volt,

a nagy tudós alakja saját könyveinek

támaszkodva figyelt. Körötte kusza árnyak.

Lábainál két szárnyas fiúcska, tekercsekkel.

AzOptika, betűztem, villant, Az istenségről,

aKronológia is világított mögötte,

méltóságos könyvoszlop. De a Mester egy gömböt

figyelt áhítatosan, egy masszív piramison.

Domborműveket bámult, csillagokat, bolygókat,

zódiákus jegyeit a világegyetemnek.

Az Asztronómia sugárzó Istennője

egy csillagmező alatt lebegett önfeledten.

Néztem Sir Isaac Newtont, a matematikáról

fogalmam sem volt, apám jutott eszembe,

aki igazán tudta, kicsoda ez az ember.

Vajon járhatott-e itt, kerengők közt bolyongva?

Hirtelen az Istennő mellett láthattam viszont.

Mélakórosan nézett. „Vigyázz magadra, Vászja!” –

hallottam a suttogását. És elaludt a gyertyánk.

A huzat oltotta el, mégis az apám árnya?

Állottunk a sötétben, katedrális-kriptában.

„Kijutunk-e még innen?” – kérdezte mélán Léna.

Máris fáklyák villogtak. Egy turistacsoport jött.

Apám, néztem fel gyorsan, eltűnt már a sötétben,

elindultunk kifelé, a borongó homályban.

És megtörte a csendet, az eső vad zenéje.

 

*„A vers, a londoni füzet központi darabja, egy meglehetősen bizarr és – túlzás nélkül – megdöbbentő misztikus élményéről vall: hogyan jelenik meg az első világháborúban, a galíciai fronton hősi talált halt, tüzértábornok édesapja Newton síremléke fölött. Bátyja, a nála két évvel idősebb Andrej is akkor és ott hal hősi halált. Árnyaik nagyapám számtalan fiatalkori és öregkori versében fel-feltünedeznek; emlékeiktől haláláig egyszerűen képtelen szabadulni.”– Tatjána Bogdanova

 

LÁZÁLOM

 

Az éjszaka nyughatatlan

képei visszahozták

a katedrális útvesztőit,

hát odabújtam hozzád.

 

Elnéztem az álomban

úszó gyönyörű arcod,

ismét láttam apámat.

A homályban uralgott

 

szeretett árnya, s mintha

beszélt is volna hozzám

az iszonyatos csendben,

Asztronómia jobbján.

 

Azután váratlanul

ellobbant a gyertyánk.

Sötétben dideregtünk,

csak egyetlen piciny láng

 

lett volna, hogy láthassam

apám elgyötört árnyát.

Látogatók érkeztek.

Fellobbantak a fáklyák.

 

De apám visszament már

az árnyak világába.

Mit is akart üzenni?

Láttam, mozog a szája.

 

Az éjszaka nyughatatlan

képei visszahozták,

szigorú volt és néma,

hát odabújtam hozzád.

 

*„A versről külön nincs sokat mit mondani, nyilván folytatása ez előbbinek, a westminsteri katedrálisban történő látomás, versei tanúsága szerint, élete végéig kísértette nagyapámat.”  – Tatjána Bogdanova




.: tartalomjegyzék