Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
***

Székelyföld-díjak

Molnár Vilmos:

Bodor Ádám laudációja

Bodor Ádám az elmúlt években sokat tartózkodott Csíkban meg a Gyimesekben. Még 2005 augusztusában készült egy interjú a Székelyföld számára a nyár egy részét akkor Gyimesfelsőlokon töltő íróval. A beszélgetés olvasható a folyóirat 2006 márciusi számában. De nem erről akarok most szólni, hanem hogy a kérdések-feleletek egyik szünetében Ádám minden átmenet nélkül, az addigi beszélgetés szövegétől függetlenül, tett egy rövid, tömör kijelentést. Nem is került bele az interjú szövegébe. Emlékezetből idézve, ez valahogy így hangzik: Az a fontos, hogy tisztességes tudjon maradni az ember. Miután ez elhangzott, kissé megilletődötten vártuk a folytatást, de nem jött. Talán rámenősebb kellett volna lenni, és rákérdezni, hogy pontosan hogyan is érti ezt. Az írói létformára vonatkoztatva vagy úgy általában? Meg hogy minek kapcsán jutott ez eszébe?
De lehet, hogy nincs is ezen semmi firtatnivaló, egyszerűen úgy kell venni, ahogyan elhangzott. Akár egy Bodor Ádám-karcolat vagy novella szövegét, mely épp attól tud annyira hatni, hogy jótékonyan nélkülöz mindenféle magyarázkodást, önreflexiót, írói kibeszélést a szövegből. A bodori próza, úgy is mondhatni, a végletekig tisztességes: nem törekszik rafinált eszközökkel az olvasó befolyásolására, hanem egyszerűen csak pontosan, precízen néven nevezi a dolgokat. Néha ez szinte revelációként hat.
Bodor Ádám ismer egy titkot: úgy tud írni egy hétköznapi történésről, hogy abban észrevehetővé válik a különös, a furcsa, az abszurd, a groteszk, esetleg a humoros. Nagyítóval figyeli a dolgokat, és mégis mérhetetlen távolságból. Valahogy úgy, mint egy ízeltlábúakat tanulmányozó szenvtelen bogarász. Vagy ahogy egy egyházkerületi levéltáros fogalmazza több száz évnyi távlatból a rövid, tömör tartalmi kivonatokat a régmúlt személyes ügyeiről íródott levelekről. Meglehet, a kulcsszó a távolság. Bodor Ádám távolságot tud tartani, ha kell, az írásai szereplőivel, ha kell, a körülötte lévőkkel. Talán még önmagával is.
Bár többször is kijelentette, hogy írásainak helyszíne nem egy bizonyos, jól behatárolható transzilván vidék, hanem egy nem konkrét közép-kelet európai táj, az írásait szerető és értő erdélyiek között mégis olyan vélemények hangzanak el ─ hadd említsem itt Vida Gábort ─, hogy ha valaki az erdélyi hegyekről, az erdélyi hegyi emberekről akar hiteles és jó irodalmi alkotásokat olvasni, akkor Tamási Áron Ábele és Wass Albert A funtinelli boszorkánya mellett feltétlenül kezébe kell vennie Bodor Ádám Sinistra körzetét is.
Úgylehet, nem is egyetlen Sinistra körzet létezik, hanem annyi, ahány olvasója van. Érvényes ez a szerző többi művére is. Miután megírták és valamelyik kiadó révén útjára bocsátották, a könyv megkezdi önálló életét. Hivatkoznak rá, vitatják, idéznek belőle, magyarázzák, értelmezik, ilyen-olyan skálákon helyezgetik. Nem is mindig úgy, ahogy írójuk szeretné. És ebbe már nemsok beleszólása van a szerzőnek. Hogy a teremtmény életre kelt, abban legalább akkora szerepe van az olvasónak, mint az írónak. Mit tehet utólag az író? Kordában tartja az idegeit és figyel.
Bodor Ádámmnak jó idegei vannak. Fiatalon különösebb lelki megrázkódtatás nélkül állta ki a szamosújvári börtön megpróbáltatásait, és manapság is rezzenéstelen arccal hallgatja végig, ha egy amatőr színjátszócsoport az egyik írását ízeskedő népszínműként olvassa fel a publikum előtt. Kötél idegek szükségeltettek és szükségeltetnek mindkettőhöz, hirtelenjében nehéz lenne megmondani, melyikhez inkább.
Bodor Ádámtól távol áll a pátosz, mindennemű fellengzősség, dagályosság. Nem lenne hát illő holmi nagy szavakkal, elcsépelt frázisok puffogtatásával fejezni be ezt a rövid méltatást. És van is egy mondata, szabadon idézve valahogy így hangzik: élőben szembedicsérni valakit – az boxolóknak való. Az írónak művei megírásakor tudnia kell azonosulni szereplőivel. De Bodor Ádám írásainak szereplői között – bár a mesterségek igen változatos formáit gyakorolják, kamionsofőrtől kanáliskarbantartóig, kottamásolótól ablaküveg-homályosítóig ─ tudtommal még nem fordult elő boxoló. Kihagyhatom hát a szerző munkáira vonatkozó magasztaló frázisokat, tömjénező kijelentéseket, s bár izgalmas lenne, ökölvívó mezben sem kell elképzelnem őt.
Így egyszerűen csak megköszönöm a Székelyföld szerkesztőségének és a folyóirat olvasóinak nevében, hogy írásaival többször is megtisztelte folyóiratunkat, erősen számítunk rá, hogy ezt a következőkben is még sokáig, sokszor megteszi ─ és gratulálok a díjhoz.

***


Molnár Vilmos:

Nagy Szabolcs laudációja

Úgy néz ki, számomra ma van az egykori és jelenlegi levéltárosok napja. Az imént laudált Székelyföld-díjasunk, Bodor Ádám is dolgozott rövid ideig a hatvanas években levéltárosként a kolozsvári egyházkerületi levéltárban. És jelenleg Nagy Szabolcs is levéltáros a Veszprém Megyei Levéltárban.
Szabolcsot nem szükséges különösebben bemutatnom a Székelyföld
olvasóinak. Az elmúlt években gyakran találkozhattak a Székely Hadosztályról vagy annak parancsnokáról, Kratochvil Károlyról írott tanulmányaival a folyóirat oldalain. És itt, a Székelyföld szerkesztőségében hallhatták is előadásait ezekről a témákról, valamint megtekinthették az általa Gottfried Barnával közösen összehozott vándorkiállítás pannóit, szintén a Hadosztály tárgyában. A legutóbbi októberi számunkban pedig az egykori székelyudvarhelyi 82. gyalogezredről, annak összetételéről, az első világháborúban játszott szerepéről, és a háború utáni összeomlás alatt vele történtekről írott munkájának örvendhettek a székelység múltja iránt érdeklődők.
Úgy gondolom, a Nagy Szabolcs által választott kutatási terület fontosságát nem kell bizonygatnom. Az első világháború végén történtek máig kihatással vannak történelmünkre. És annyi e téren az elhallgatás, csúsztatás meg hamisítás, hogy minden erre vonatkozó feltáró jellegű munka nagy horderejű.
Éppen a levéltárosok munkája lehet ebben meghatározó. A történészekben ugyanis gyakran megvan a hajlam, hogy valamilyen irányvonal mentén magyarázzák, értelmezzék a történteket, hangsúlyozzanak vagy bagatellizáljanak tényeket, annak függvényében, hogy ezek mennyire illeszkednek előregyártott elméletekbe. Legrosszabb esetben ideológiáknak vagy akár a napi politikának is alárendelhetik a történetírást.
A levéltáros viszont, már csak foglalkozása jellegétől fogva is, konkrétumokkal dolgozik, levelekkel, naplókkal, visszaemlékezésekkel, jegyzőkönyvekkel. Dokumentumokkal, amelyekben az adatok, tények magukért beszélnek. Ezt az objektivitásra és pontosságra való törekvést érzem Nagy Szabolcs tanulmányaiban is. A történelmi események számbavétele akkor eredményes, ha nem indulatokkal terhesen történik – még ha néha nehéz is ezt megállni – hanem precízen, okosan, őszintén. Nem jó leltár az, amelyikből szenvedélyek áradnak. Nagy Szabolcs, amint az eddig megjelent tanulmányai is bizonyítják, erősen elkötelezte magát a székelység első világháború utáni múltjának kutatása mellett, de sikeresen ki tudja kerülni az elfogultság csapdáit. Ismét csak a tisztesség szó jut eszembe, második Székelyföld-díjasunk kapcsán is, s talán nem is kell ennél nagyobb dicséret.
Az itt jelen lévők bizonyára értesültek már, hogy a napokban jelent meg A Székely Hadosztály története című kötet, melynek szerzőpárosa Gottfried Barna (aki két évvel ezelőtt kapta meg a Székelyföld-díjat), és mostani díjazottunk, Nagy Szabolcs. A kötet csíkszeredai bemutatója ma délután hat órától lesz a polgármesteri hivatal dísztermében. Külön örömömre szolgál, hogy a Székelyföld-díj mellett Szabolcsnak most a könyv megjelenéséhez is gratulálhatok. És természetesen számítunk rá, hogy a következőkben is megkeresi folyóiratunkat tanulmányaival.

 

***


Lövétei Lázár László:

Füzi László laudációja


Kedves Laci, mielőtt még belekezdenék személyes kis Füzi-laudációmba, engedd meg, hogy idézzek A kilépés című könyved II. fejezetének 51. részéből:

„Nagy László ezerkilencszázhetvennyolc január 30-án halt meg, áprilisban jelent meg a Tiszatáj Nagy Lászlót búcsúztató száma, benne Ilia Mihály írásával, az írás Nagy László költészetét a parasztság szétesésének huszadik századi folyamatába iktatta be.
Önértelmezésem akkor vette kezdetét, amikor ezt az írást elolvastam.”

Itt vége az idézetnek, és nagyon vége az illető szövegrésznek is – meg is sértődtem-forma Rád, hogy miért a legérdekesebb résznél „harapod” el a „mondatot”. Aztán eszembe jutott, hogy fölösleges lett volna különösebben részletezned a dolgot, hiszen gyakorlatilag erről az önértelmezésről (vagy önértelmezési kísérletről) szól Világok határán című köteted éppúgy, mint A kilépés – mely utóbbi kötetet („gyorsreagálású” szerkesztőtársamnak, Fekete Vincének köszönhetően) teljes egészében a Székelyföld közölte és fogja a továbbiakban is közölni.
Ötvenhat nappal ezelőtt, a szeptemberi Székelyföld bemutatója kapcsán már találkoztunk itt, a Székelyföld Galériában. Akkor, szeptember 23-án, rövid felvezetőmben – nemes egyszerűséggel – az emlékirat-irodalom megújítójának neveztelek, de nem részleteztem, hogy mire is gondolok. Megpróbálom tehát most röviden összefoglalni, mi járhatott akkor a fejemben. Közhely, hogy az emlékirat az egyik legszemélyesebb irodalmi műfaj. Nos, Világok határán címmel, valami csoda folytán, ebben a legszemélyesebb irodalmi műfajban sikerült neked megírni az utóbbi évek magyar irodalmának talán „legokosabb” könyvét, s azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha A kilépés című kötetedet is ez utóbbi kategóriába sorolom. Számomra szinte felfoghatatlan, hogy’ lehet „hideg fejjel” ennyire élményszerűen írni – legyen szó akár szűkebb pátriád, Fertőszentmiklós és Petőháza széthulló paraszti társadalmáról, akár egyetemi éveidről és Ilia Mihály tanár úrról, akár Babély százados úrról, aki egy vasárnap reggeli sorakozó alkalmával a következő halhatatlan kijelentéssel írta be magát a magyar sorkatonaság történetébe:

„– Micsoda intellektuális helyzet! Még szerencse, hogy vasárnap van…”

Kedves Laci, A kilépés című könyved II. fejezetének bevezetőjében hosszasan értekezel az íráshoz szükséges indulatról és fegyelemről. Ha netán volt némi „kételyed” azt illetően, hogy nálunk megjelent írásaidban helyes arányban adagoltad-e az „indulatot” és „fegyelmet”, mi, a Székelyföld szerkesztői ezennel és ezzel a díjjal megpróbáljuk levenni válladról ezt a nehéz terhet. Köszönjük, hogy gondoltál ránk, és gratulálunk a díjhoz.

Csíkszentdomokos, 2011. november 17.

 

***


Fekete Vince:

Hertza Mikola laudációja

Ebben az egyrészt szűkös, másfelől meg igenis gazdag, pazarló világban mindig is nagy örömet jelentett, amikor a dilettánsok fel-felbukkanó tagjai közül előjön egy-egy tehetségesnek ítélt új ember, aki erre a csodálatos, cseppet sem egyszerű hivatásra, mint az íróság adta a fejét. Ha újabb írónak segíthettem belépni a népes írótársaság közé, szerkesztőként mindig is a nagy örömömeim közé tartozott. És attól a pillanattól kezdve, ahogy ezek a kezdő, első bátortalan lépéseiket megtevő írópalánták bekopogtak úgymond az irodalomba, úgy tekintettem rájuk, mint a saját gyerekeimre, még akkor is, ha alig pár esztendő választott el életkorban minket egymástól. Le is írtam ezt nemrégiben, éppen az egyik ilyen, alig két esztendeje debütált ifjú író kapcsán, amikor Potozky László első kötetét díjaztuk, mutattuk be Székelyudvarhelyen. És hogy tovább menjek a meredek kijelentésekben: számomra ők, akiknek az indulásánál, indításánál volt szerencsém bábáskodni, mindig is valamiképpen testvérek maradtak úgy az egy-két évvel ezelőtt indulókkal, mint a tíz-tizenöt éve indítottakkal. Nincs is annál csodálatosabb munka, gondolom én, mint induló írók, költők legelső, bátortalan lépéseinél bábáskodni. Hertza Mikola azonban még ezek között is igen érdekes helyet foglal el, hiszen még a Székelyföld alapítása után, tizenvalahány évvel ezelőtt jelentek meg nálunk, és talán a Serény múmiában is írásai, hogy aztán több mint tíz esztendőre eltűnjön, és ez alatt az évtized alatt egyetlen alkalommal se kopogtasson egyetlen szerkesztőség ajtaján sem a kézirataival. Szinte azt mondtam, hogy meg is feledkeztem róla, de nem így van, mert akiknek egyszer az indulásánál jelen voltam, azokat mindig is számon szoktam tartani. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakul a pályájuk, hogyan boldogulnak íróként a nagyvilág terein, a könyvek hasábjain, és hát nyilván a visszaigazolást is várom, hogy nem lőttem mellé, vagy nem túlságosan lőttem mellé akkor, amikor bizalmat szavaztam a kézirataiknak. Hertza Mikola azonban eltűnt, mint a kámfor. Még talán érdeklődtem is a bennfentesebb szeredai kollégáktól, hogy mi van ezzel a gyerekkel, mit tudnak róla. A válasz aztán egy-két évvel ezelőtt érkezett, amikor megjelent Hertza szinte egy kötetnyi kézirattal a kezében. Úgy jelent meg, mint aki a legelső írásait hozza, ott toporgott a paksamétával, szerényen, kíváncsian, és visszafogottan. Tudom, hogy lehetőleg azonnal szerette volna tudni a választ, hogy bű-e vagy bá, de nem sürgetett, nem kérdezett rá még azalatt az egy-két hét alatt sem, mialatt, gondolom, rettenetesen izgatottan, várta a választ, a szerkesztői visszajelzést. Tizenvalahány év múlva ugyanis mindent elölről kellett kezdenie, mintha nem is indult volna el igen ígéretes írásaival a kilencvenes évek közepén-végén. És számomra újra az a fiatalember lett, csak hogy már családdal, gyerekekkel a háta mögött, mint amikor korábban indult. Ha akkor nem hagyja abba, talán most valamelyik népesebb generáció tagjai között, több kötettel a tarsolyában, ilyen-olyan díjakkal az oldaltáskájában morzsolná a középgenerációs írók mindennapi kenyerét. Azok a hajók elúsztak azóta, de nem veszett semmi el végérvényesen. Ha jól emlékszem, miután elolvastam érdekesen abszurd és groteszk látásmódú írásait, azonnal írtam neki, igen nagy örömmel és biztatással, mint mindig, amikor úgy gondolja az ember, hogy megint egy újabb földrészt fedezett fel magának, szinte a semmiből. Érett, felnőtt, szinte azt is mondhatom, hogy kiforrott író mondatai köszöntek vissza a papírlapokról. Rájöttem, hogy Hertza Mikola ez alatt a tizenvalahány év alatt soha nem tette le a tollat, soha nem fordított hátat az írásnak valójában, csak azt csinálta, amit igen sok más írónak is lehetne tanácsolni sajátos terápiaként, hogy nem erőltette a dolgot. Nem akart mindenképpen jelen lenni, nem akart közepes vagy semmilyen írásokkal a felszínen lebegni. Hanem várt, és amikor úgy érezte, hogy eljött az idő, akkor tért vissza újra a pástra. Persze azok a nemzedéktársak, akik egykor vele együtt, a kilencvenes évek közepén-végén indultak, azok szépen elhúztak mellőle. De nem is fontos ez, mert ahogy mondani szokták, az irodalom nem lóverseny. Mikola így magányos író maradt; semmilyen, akkoriban indult, sem mai nemzedéki csoportosulás nem tudja/tartja magáénak, ami nem is baj. Magányos író, és talán magányos is lesz ezután is, aki látja maga előtt a hőzöngő vagy szerény nemzedéktársakat, a nagyszájú, vagy visszahúzódó fiúkat, de nem gyorsítja meg a lépéseit, mert lehet, hogy nem is őket akarja utolérni immár.

Csíkszereda, 2011. november 17.

 




.: tartalomjegyzék