Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

A KÉK FÜST HARMÓNIÁJA

Mire jó a Pipázók könyve ? Először is pipázóknak való. Vagy nem is. Mindenkinek való, akiket érdekelhetnek a pipázás örömei. Nem ettől a könyvtől kezdenek majd el pipázni, és nem is ez riasztja el őket majdan a pipázástól. Két darab Pipázók könyve is van a könyvtáramban, mindkettőt olyan valakitől kaptam, aki érti és értékeli a pipázás örömeit. Vagy értette és értékelte. Az egyikük hosszú esztendőkig gyakorolta is nagy szenvedéllyel. Most már nem teszi. Ezért, vagy csak úgy, a könyvet nekem adta. Tudta, hogy én viszont – ha tehetem – igen nagy előszeretettel választom a dohányzás eme formáját.
Pipázni a mai világban egyébként amolyan különcködő, arisztokratikus, értelmiségi hóbortnak számít az egyszerű, kívülálló ember szemében. Nem is lehet csak úgy, úton-útfélen előkapni a pipát és a pipaszerszámokat, és rágyújtani (nyilván csak ott, ahol azt újabban szabad). A pipázáshoz ugyanis idő kell, ha nincs legalább negyven perced, egy órád, amit türelmesen a pipázásra fordíthatsz, akár egyéb tevékenységek, mondjuk olvasás, írás, beszélgetés, de akár vezetés közben is, akkor rá sem érdemes gyújtani. Mert a pipázáshoz nyugalomra van szükség, még a legzaklatottabb környezetben is. Ugyanakkor a pipázás nyugalomra és megfontoltságra (is) szoktat, és ezért (is) hosszas foglalatosságot kíván.
A jó pipázó persze tudja mindezeket az alapdolgokat, és aki ezt a könyvecskét a kezébe veszi, az sok más egyéb apró trükkre, szabályra, követelményre is rácsodálkozhat; és ha már rácsodálkozott, akkor beépítheti a pipázással, a pipa használatával kapcsolatos tudnivalói közé. Mindenekelőtt megtudja ugyanis, hogy nem elég csak rajongani a kék füstért, mert a pipázásnak követendő szabályai is vannak, például: hogy hogyan bánjon a pipájával (pipáival) és a dohánnyal, és hogyan élvezze azokat. A pipázás ugyanis különbözik a dohányzás egyéb válfajaitól. A nyelvnek és a szájpadlásnak hozzá kell szoknia a pipafüsthöz, különben élvezhetetlenné válik az egész tevékenység, és soha nem fogja igazából megtapasztalni a pipázásból származó harmóniát az ember. E könyvből megtanulhatja azt is, hogy mi a kondenzátum, ami a dohányban levő természetes nedvességből és a magas hőmérsékleten a levegőből kicsapódó párából tevődik össze, meg azt is, hogy hogyan kell pipázni úgy, hogy a lehető legkevesebb ilyen nedvesség érje a pipafát, nem az égéstől kialakuló belső kérget a pipa belső felületén, hanem az e mögött levő, lehetőleg jó minőségű bruyère gyökérből származó fa anyagát. A kéreg ugyanis az első kiégetés során lesz, és a helyes pipázás során az egyik legfontosabb dolog, hogy ne engedjük, hogy túl sok kondenzátum keletkezzék. A lassú, nyugis szívás következtében ugyanis hideg füst áramlik a szájba, ami nem forrósítja fel a pipánk fáját, így kevesebb kondenzátum szabadul fel, a keletkező minimális nedvesség nagyobb részét pedig a kéreg magába szívja, ennek maradékát meg a jó pipafa gond nélkül fel tudja dolgozni. Szüksége van a pipának pihenésre, pihentetésre is, ezt pedig úgy érhetjük el, ha több pipánk is van, és naponta egy pipát lehetőleg csak egyszer használunk. Az se mindegy, hogy végigszívjuk-e, avagy sem, hogy hagyunk-e a pipa alján kevés, hamuvá nem vált nedves dohányt, vagy végigpöfékelve azt, a pipafej legalján csak minimális porhamu marad, ami könnyedén felszívja a nedvesség jó részét, ezáltal csak kevés munkát hagyva a pipafánknak. És természetesen nem mindegy az sem, hogy milyen a pipánk (csakis bruyère gyökérből készült, szép erezettel rendelkező, nem mézgafoltos kellene legyen), és a dohányunk, aminek a jó minőségen túl, sem túl száraznak (a pipa ettől felforrósodik), sem túl nedvesnek (ez rengeteg nedvességet ad le) nem szabad lennie.
És legvégül: a pipa, pipázás mellett szól az is, ha már dohányzunk, hogy ez kevésbé káros az egészségre, mint a cigaretta; a pipázó ugyanis nem szívja le a füstöt; naponta kevesebbszer (egyszer-kétszer) gyújt rá; és mivel pipázáskor csak a dohány izzik, a rengeteg káros anyagot tartalmazó papír nem, így azok nem mérgezik a szervezetünket. A pipázás így – e könyv alapján kijelenthetjük – a legártalmatlanabb és a legélvezetesebb dohányzási forma (egyike). (Fekete Vince)


KÓS

Kós Károlyról egyrészt nagyon könnyű, másrészt nagyon nehéz írni.
A királyt dicsérni gyalázat, a királyt „megütni” meg egyszerűen nem lehet. Mondjuk, utóbbi nem is áll szándékomban.
Azért megkockáztatom, jó ideje, ha Kós Károlyról van szó, az emberek, illetve az erre a névre érdemes földi létezők többségének szinte kizárólag építészeti öröksége, könykiadói, kultúrateremtő életműve jut eszébe: és egyre kevesebbeknek az Az Országépítő, a Varjú nemzetség, a Budai Nagy Antal..., vagy ne’adjIsten az Atila királyról ének...
Pedig...
Na ilyenkor kéne hallgatni, ha az ember Kós Károly szellemében ír, de hát mi nem olyanok vagyunk, ami elég nagy baj. Kevés vonallal, nagy terekkel, határozottan és maradandóan rajzolni valamit, csak a nagyon nagyok kiváltsága.
Nem véletlen, hogy a stílus szó a latin stylusból ered: az ónvessző, amellyel írni, rajzolni, de akár zsarnokot ölni is lehet. Gondoljunk csak a Kiáltó Szóra...
Persze, csendesebb idők voltak, gondolnánk felületesen. Nem volt ekkora információáradat, nem volt ennyire kényes egyensúlyválság a világon, nem volt... MI NEM VOLT?!
Ha létezett zűrzavaros, egyensúlyhiányos, igazságtalan világ a a földön, az éppen az Ő idejében volt. Elveszett minden, ami rend volt, egyensúly, megszokott, évszázadok rendje. És mégis, vagy éppen azért.
Kós Károly a lehetséges, egyetlen, emberfeletti erőt kívánó emberi utat választotta. Alkotott, megörökített, szemléltetett, gyűlölet és indulat nélkül. Ahogyan kell, ahogyan kellene.
„Emberek volnánk, ha elgondoljuk...”
Szilágy Júlia írja egyik kötete hátoldalán: „Látó ember, és láttató író volt”. Ez minden bizonnyal az egyik legjobb megfogalmazás, amire Kós Károly is, lógó bajuszával és szerénységével együtt, alig észrevehetően biccentene.
Hát olvassuk, nézzük, el ne feledjük. Lehet, ő az az Erdély, amit mindig is szerettünk volna, s amíg szeretnénk, soha nem fog elveszni. (György Attila)


GION

Ha Gion Nándort emlegetik, többnyire az utólag tetralógiává bővült Latroknak is játszott c. kötete kerül szóba. Nem véletlenül. Bátran nevezhető a magyar próza egyik csúcsteljesítményének. Én most mégsem erről a könyvéről szeretnék szólni. Van Gionnak egy – a saját életművében kevesebbet emlegetett – bűbájos regénye, a Börtönről álmodom mostanában.  Nem sokkal Jugoszlávia felbomlás előtt írta meg. Ebben a börtön egészen  természetes része a világnak, szinte magától értetődő, hogy előbb-utóbb mindenki megfordul benne: az erőteljesebb személyiségek mint rabok, az elmosódottabbak mint látogatók. Akad, aki épp ott futja ki legjobb formáját, mint Halálfejű Józsi, vagy a Lírikusok bandája.
Jó ez a könyv, még az is jó, ha írhat róla az ember.

Jó, hogy Hegedűs Marcella néni örökbe fogad és felnevel egy, a második világháború fejvesztett menekülései közepette elhagyott csángó kisbabát.
Jó, ha az ember hideg éjszakákon melegítheti hátát a tűznél és forró főtt kukoricát ehet.
Jó, ha kerül az embernek egy Istenfélő Dániel-szerű barátja, aki a folyamatos éjjeli szeszcsempészés közepette is sikerrel teszi le irodalomból a vizsgáit az egyetemen, s ha úgy adódik, bicikliláncokat oszt szét a szavalókör tagjai között, hogy megfelelőképpen megvédhessék magukat más, nem kimondottan költészetbarát bandáktól.
Jó, ha egy szeszcsempész galerit úgy hívnak, hogy Lírikusok bandája.

Jó, ha valakinek olyanszerű kívánsága van, hogy ha törik, ha szakad, még életében látni akarja a Tadzs Mahalt. Vagy az azt egykor kőbe álmodó, üzbég kőfaragók mai utódait. Vagy Buharát, ahol azok jelenleg élnek. Vagy az ottani arany fogú üzbég lányokat. Vagy csak a buharai sárga macskákat. De még az is jó, ha valaki egyszerűen csak minél több alkalommal szereti elszavalni Ady Endrének Az eltévedt lovas-át. Vagy ha egy másvalaki dolgozatban kívánja bebizonyítani, hogy milyen nagy író volt Thomas Mann. Vagy ha a börtön szerb, horvát, albán, török és egyéb nemzetiségű, nem kimondottan irodalombarát és magyarul nem is értő közönsége előtt sikeres szavalóesteket tud rendezni szép magyar költeményekből. És még az is jó, amikor bárányhús evésről van szó, ha valaki nem adja alább a magashegyi bárányok húsánál.
Mert hogyan nézne ki a világ ilyen óhajok nélkül? Mit érne az egész, ha nem lennének ilyen vágyak és megvalósítások?

Jó, ha egy történetben csupa talpraesett szereplő jön-megy, és mindenki a legjobb tudása szerint teszi a dolgát: a diófák festője mint festő, a fogászati műszerek gyárának kapusa mint portás, a szeszcsempészek mint szeszcsempészek, az elítéltek mint rabok, a börtönőrök mint őrök. A poéta meg mint poéta.

Jó, ha biciklilopás következtében egy nagy szerelembe keveredik az ember.
Jó, ha egy nagy szerelemnek az ember szépen megadja a módját.
Jó az átélt nagy szerelem, még ha tragikusan végződik is.
Jó, ha a tragikus események mesélve gyógyíthatók.

Jó, ha valaki vastag pulóverben kíván szenvedni a nyári hőségben, mert belátja, hogy bűnt követett el.
Jó, ha az ember békés borjakkal nyalathatja tenyerét a börtönben, hogy ne vastagodjon rajta a bőr.
Jó, hogy előfordulnak lírai alkatú fegyencek.
Jó, ha egy verseket írogató rabnak vonalas füzetet meg ceruzát ad valaki.
Jó, ha az álmatlanságban szenvedők Blais Pascal Gondolatok-ját olvasgathatják éjjelente.

Jó, ha az ember őrizetesként is udvarolhat a tengerparton egy szép dalmát lánynak.
Jó, ha az ember védett helyre rohanhat vissza a szép dalmát lány feldühödött bátyjai elől.
Igen-igen jó, ha egy mérges dalmát tengerészt előbb tud orrba vágni az ember, mint hogy az vágná orrba őt.
Jó, ha az ember nem feledkezik meg ilyen alapigazságokról.

Jó, hogy Gion Nándor könyvei olvasva gyógyítók.
Jó, ha az ember Gion Nándor-könyvet olvas. (Molnár Vilmos)

 




.: tartalomjegyzék