Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Káli István

Bíborban születtem (regényrészlet)

amelyből megtudjuk, már csecsemő és később, karonülő korában is mennyi kockázatot vállal egy ember ahhoz, hogy valamikor majd igazán szerelmes lehessen

 

Nem állt szándékomban bemenni Tónidokihoz. Túl késő volt már ahhoz. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Lecövekeltem a kórterem és a folyosó határán, és néztem őt. Bent is, kint is a szokott éjszakai csend ülte meg a teret. Az éjjeliszekrényén egy pohárban csonkolt szárú, hervadó margaréták. Járt valaki nála. Előttem, mögöttem az éjszakában is megállás nélkül lüktettek az idő jól bekoptatott dugattyúi, az óralap minden újabb rovátkájával a semmi felé taszítva a számomra múlttalan, a maga számára jövőtlen testet. Nem tudtam, a valóságban kinek a burka, csak azt, hogy szeretem. A kórlapja nem ő volt, csak egy darab papír, ami itt bent sem vele, csak a testével egyenlő. Ő más volt, mint bármelyik férfi, akivel eddig kapcsolatba kerültem. Kiismerhetetlen, mint egy régmúltból ide csöppent istenség. Szólítani akartam, ébreszteni, hogy ami kicsi van még, azt élje, arról tudjon. De csak álltam mozdulatlanul, és néztem, és sajnáltam, hogy egyáltalán van idő, és haragudtam arra, aki kitalálta, hogy legyen.

Jó ez így neked, Bíbor, hogy mindig éjszaka?

Jó, mondtam, jó, mert ez így minden szempontból egy kicsit több. Egy lépéssel bennebb mentem. Nem kérdezte, milyen szempontból több. Mintha nem érdekelte volna. Vagy talán tudta, úgyis mondom. Jut idő napközben mosni-vasalni a szomszéd butikos zsákolt használt ruháit. A pénz maga az élet, érti. Nekem az! Úgy rikoltottam, mintha száztételes vádcsomagot kellett volna egyetlen érvvel végleg elhárítanom. Úgy rikoltottam, hogy ne merészeljen másik kérdést is feltenni. Alsó ajka lebiggyedt, nyelvét a felső ajka alá dugta, a szeme jó percig csukva volt. Indultam.

Bújj mellém, Bíbor! Csupaszítsd le magad alul, és bújj mellém!

Kirúgnak. Mondtam, amit gondoltam, anélkül, hogy elcsodálkoznék a kérésén.

Ki, biztos ki, suttogta, éppen azért. Becsúsztam a takaró alá. Oldalt fordultam, hogy elférjünk. Kezét alig mozdította. Úgy éreztem, felrobban a kiszáradt ágyékom. Ne félj, Bíbor, már csak gondolkodni tudok. Vagy már azt sem.

Most ne gondolkodjon. Érezze, hogy itt vagyok. Itt vagyok magával. Mi szükség van most arra, hogy gondolkodjon?

Mert kell. Mert akármennyit is rágódom rajta, nem jövök rá, miből nőttem ki. Levegőből? Sárból? Nappalból? Éjszakából? Mi győzött le mit, hogy eddig juthassak?

Meddig, kérdeztem.

A halálig, Bíbor, a halálig. Vagy a másfajta visszatérés esélyéig.

Porból lettünk, porrá leszünk, doki.

Kuncogott. Porhintés, Bíbor, porhintés. Mindig mindenben csak a szentháromság. Győzelem, győzelem és győzelem. Mi fölött? Ki fölött?

Ha csak egy kicsit is akarná, suttogtam.

Nagyon akarom. De petyhüdt, Bíbor, petyhüdt! Kiugrottam az ágyból. Ott álltam előtte, és bambán bámultam rá, fedetlen szeméremmel, terpeszben, ugrásra készen. A nevetségesség szobra. A megalázott nő szobra. A kiszolgáltatottság szobra. És mindez egy magatehetetlen ember műve. Egy halálba tartóé, aki az életre ítéltet teszi próbára. Az arcomat takartam el, nem a szemérmemet. Tudtam magamról, hogy milyen ronda grimaszokkal sírok. Anya szült téged is, Bíbor, ne szégyelld!

Nem szégyelltem. Csak sajnáltam, hogy megtörtént velünk. Sajnáltam magunkat. Mindannyiunkat. Vagy csak anyámat? Vagy csak magamat? Nem hittem, hogy egyszer meg tudom fejteni a titkot. Ezért is hallgattam. Hosszú volt a csend.

Hallgatni is jó. Én már csak tudom. És nevetett. De nem örömmel nevetett.

Apám is lehetett volna Tóni, tudja-e. De ő Antal volt. Mindig is Antal volt. Esténként anyámmal olykor együtt néztük a katonasapkás képét. Anyám kinagyíttatta. Pozsgát is festetett az arcára. Amikor először láttam élőben, hajadonfőtt volt. Nadrág, fehér ing, izzadó homlok. Mosolygott, lehajolt hozzám, majd a hónom alá nyúlt, és felemelt. A fejéhez nyúltam, a sapkát kerestem. Azt a szép, visszahajtott szélű, gombos katonasapkát. Elkapta a fejét és visszaengedett a földre. A fenekemre huppantam. Előttem egy óriás állt. Komor arccal nézett. Az enyém ez a lány, te Piros, kérdezte anyámtól. Anyám mesélte, hogy akkor is mindig ezt kérdezte, ha nagy ritkán levél jött tőle, és később is, ha eljött, hogy megnézzen. Mert eljött néha azután, hogy kiszabadult. Három évre ítélték volt, leülte. Arohadtak, arohadtak, mondta mindig. Erre már jól emlékszem. Előtte három évig bírta a neveldében, aztán kilépett. Aki pap akar lenni, annak papként kell élnie a felszentelés előtt is. Anyám mesélte később, hogy a frissen forgatott második szénára döntötte le. Fiatal volt még s gyenge a védekezéshez. Apádék háza volt a legnagyobb, a főút mellett, elfértem volna én is benne, mondta. Ki is próbálta, miután megragadtam a méhében. De apám túl bővérű volt a lemondáshoz, s nem hogy bántotta volna a megbélyegzés, büszkén viselte. És ez érvényes volt arra a három hónapra is, amit még ki kellett volna bírnia a megszületésemig. Anyám szerint rossz ágyakban töltötte az éjszakáit, és egyik alkalommal rajtakapták. Minden egyebet csak ürügyként használtak ellene. Örülhetett, hogy három évvel megúszta.

Három, mint a népmesékben, Bíbor. Három év itt, három év ott, három hónap... Így születnek a tündérek...

Azok lehet. Én másképpen. Anyámat visszazavarták nagy hassal a láprét melletti kis házba. Egyik reggeltől a másik estig gubbasztott, egyik sírásból a másikba romolva, a tornác lépcsőjén, amíg nagyapámék beengedték, akkor is csak azért, mert közben rájött a jajgatás. Azt mondják, furcsa színű hajnalba ordítottam bele először. Se bába, se senki. Csak a nagyanyám. Ő tudta, mit kell tenni. Egyetlen vízszintes vonal volt a szája attól kezdve, hogy már láttam őt, mindaddig, amíg rázárták a koporsófedelet. Öt háládatlan lány és egy konok férfi megkeseredett szolgája. Bíborban születtél, nem vagy te Piroskának való. Legyél te csak Bíbor, így mondta nagyapám. Neki joga volt szolgává tenni az öt lány szülőanyját: bal kezének két ujját és bal fülét áldozta a hazáért, amikor egy szemle előtt kissé kilógott a sorból, és élére fordult a feléje suhintó kardlap. Nem akart senki megkeresztelni, és én ebbe majdnem belehaltam. Lázgörcsből lázgörcsbe, folyton vizes lepedőben, az utolsónál már ott volt a tiszteletes, elvégezte, amit kértek tőle, s amit lehetett, amit a plébános úr nem volt hajlandó, mivel úgy fogantam, ahogy, csak azt nem értette, miért van szükség arra a kis időre nyilvántartásba vennie. Nagyapám keze ügyében ott volt a balta, s ő igen-igen ragaszkodott hozzá, mert az írás az írás.  És akkor volt először és utoljára, hogy egy egész óráig eltűrte a sírásomat, miután magamhoz tértem. Mert utána már anyám télvíz idején is odakint ringatott, ha görcs rágott, vagy kis ördögök zavarták el mellőlem a kék szárnyú angyalokat. Így teltek egyre-másra a napok, a hónapok, mentek és jöttek a hírek, hogy így lesz, meg úgy, jól, s még jobban. Aztán már nem csak a kósza hírek jöttek, hanem a szigorú emberek is. Egyre gyakrabban jöttek, mindenhova, mindenkihez eljutottak, és soha nem volt mosolyuk. Éppen odaát voltunk a nagy házban anyámmal egy marék lisztért, amikor ismét eljöttek. Aznap egyiküknek szóváltás közben a hátához idomult a szekérlőcs, így aztán az út menti nagy ház, a minden Antalok szent kúriája megürült a férfiembertől. Immár nemcsak Antal apám, az idősebb Antal sem járhatott haza. Előle öt évig zárták el a világot. Abban a férfiembertől ritkult nagy házban még inkább elfértünk volna anyámmal. „Hohó, Piros, nem úgy megy az. Ez a fattyú nem szent egyesülésből öltött testet. Felnő az a láprét mellett is, a viskótokban. Ezt apád is tudhatná!” Igaza volt a majdnem-nagyanyámnak, fel is nőttem. Mert miután túléltem önmagam halálát, s a nagyapám baltájától deszkamerevvé vált tiszteletes is felocsúdott aléltságából, és rám csókolta a keresztvizet, már nem lehetett engem elpusztítani. Ordítottam, visítoztam, sokszor igazi könnyek nélkül is, hogy elfogadjanak. Kemény idők, havak, esők, szelek, rekkenő hőség segített anyámnak, hogy a befogadás kedvéért elcsendesítsen, ami meg is történt olykor, pedig akkor még legyőzhetetlen voltam.

Csak a kiválasztottak tudnak ilyen megszállottan kapaszkodni az életbe. Mintha az újra testet öltött ige lennél, te Bíbor. Én azt hiszem, az vagy. Mert a megszületéseddel két szakaszra osztod a világmindenség beláthatatlanba nyúló vonalát. Te vagy az origó, a zéró pont.  Veled kezdődik az igazi földi időszámítás. Így oszlik megszületésed előttire és megszületésed utánira.

Megveri az Isten, doki. Érvényteleníti az egyszülött fiának magasztos áldozatát. Miért alacsonyodik le idáig? Maga talán nem keresztyén?

 De, keresztény vagyok. És nem is mondok én ellent egyik evangéliumnak sem. Csak azt állítottam, hogy veled minden megváltozott. Tehetek én róla, hogy eltátották a szájukat a mindentudók? Hogy nem ismerték fel, milyen csoda történt? Magától értetődik, hogy mindent félremagyaráznak, hiszen még nem jöttek rá a lényegre, mert nem ismernek téged. Ha ismernének, tudnák, hogy az őskáosz a te világra jöttödig tartott. Tudjuk, mi volt előtte, és lám, mi lett utána.

Nyomor volt előttem is, utánam is, doki. Tudja-e, milyen volt akkoriban föld nélkül élni? Honnan is tudná. Maga volt a nyomor. Hiába szegődött el nagyapám harmadában az apám anyjához, mert a szigorú emberek igen szorgalmasak voltak, abban az évben már koraősszel mindenütt megjelentek, és szokásukhoz híven háborítatlanul garázdálkodtak, így alig maradt utánuk valamicske, amit harmadolni lehessen. Az elapadt anyatejet nem volt mivel pótolni, ezért aztán senkit nem lepett meg ugyan, de mindenkit a feldúltságig bosszantott az állandó ordítozásom. Tűnj el vele, Piros, azonnal tűnj el vele, mondta magából kikelve egy ilyen ordítósabb napomon nagyapám anyámnak. És én egy pokrócba bugyolálva, jóformán panyókára vetve, az anyám hátán vágtam neki a város felé vezető útnak. Vitt a folytonos kesergésem, a haragom, a szűnni nem tudó éhségem: az anyám kétségbeesése. Az az átkozott kora ősz szerencsére esélyt adott nekünk, akárhova behúzódhattunk, mert ég és föld egyaránt meleget lehelt. Nem tudom, mire alkudott néhány nap után anyám azzal az emberrel, aki aztán egy napon a nevelőapám is lett. Az, ha rám nézett, odaszegezett, ahol éppen voltam. És a riasztó csenddel, amibe félelmemben belefeledkeztem, akár vissza is költözhettünk volna a láprét melletti házba, mert így, ilyen hangtalanul, a rettegésbe belekukulva, talán nagyapám is elviselt volna. De anyámnak munkája került. Takarított. Félelmeim gerjesztője szerezte neki. És én attól kezdve ott feküdtem, majd ott ültem minden nap, a semmit bámulva, anyám mellett. Mert hol is hagyott volna, kivel. A szoba az udvar végében, amit nem is mertünk belakni, valóságos kegyelem volt. De üres kegyelem. Egy rozzant szalmazsák a földön, rajta egy kopott lenvászon lepedő, takarónak a pokróc, amiben induláskor anyám a hátára vett. Szerencsére, a délelőttök elteltek házalással, a délutánok a takarítással. Azt hiszem, a délutánokat szerettem jobban. Ültem az alkalmi karámban, amit anyám eszkábált, hogy el ne másszak, ne zavarjam, ne tartsam fel őt, és soha olyan nagy nem volt a világ, mint akkor, és soha olyan jó hozzám senki, mint a kék szárnyú jelenések, akik bizonyára már akkor gondjaikba vettek. De minden elromlott azután, hogy egyik délután felálltam és elindultam. Cudar világ az, amelyikben valakinek két négyzetméter élet jut. Anyám átkötötte a derekamat egy spárgával, s annak a másik végét valamilyen fal melletti alkalmatossághoz rögzítette. Láncra kötött kutyává lettem. Ha tehettem, büntettem érte. Már-már szobatisztából visszavedlettem gatyába szaróvá. Első alkalommal anyám az orromhoz kente. Aztán már csak sírt dühében. Sokszor az egész délutánt átsírta. Nem tudnám felidézni a tekintetét, de azt hiszem, gyűlölködve nézett, miközben sírt, mi mást tehetett volna. Fogalmam sincs, hová üríthette anyám mindazt, amit ürítenie kellett. Jártam a pórázon félkörben, faltól-falig, magammal kergetőzve, fel-felbukva olykor, és közben gyakoroltam a leggyakrabban hallottakat: azistenedet,  ezarohadtzabi, kurvavilág. De kiteleltünk, és anyám, ha mégoly ritkán is, már mosolygott. Én úgy éreztem, hogy a mosolya nekem szól, és ettől egyből hatalma lett fölöttem. Kezelhetővé váltam. Pedig nem akartam.

Mennyire kezelhetővé, Bíbor? Annyira, mint a kiszolgáltatottak? Annyira, mint én? Ilyen magatehetetlenül kezelhetővé?

Nem, annyira azért nem. Az más volt.

Igen, más... Ha legalább én is az anyám mosolyától... Ki a fene akarna... Tónidoki összeszorította az ajkait, de arcán, a száj mosolyvonala nélkül is, valami különös derű ült. Mit tudod, te Bíbor, hogy mit jelent az a szó: akarom. Mit tudod te, mire lehet rámondani, és mire nem. Én azt akarom, hogy meggyógyuljak, Bíbor. De nem fogok meggyógyulni. Talán nem akarom eléggé? Vagy begörcsölök, mert túlságosam akarom? Kinek a vigyázó szeme van rajtam, Bíbor, hogy mindegy neki, én mit akarok? Cserélni akarok veled. Gyere, feküdj a helyembe. Ne félj, én nem bizonytalanodnék el, ha naponta tisztára kellene sikálnom a pinádat.

Ha megtehetném, lehet, hogy meg is tenném. Ha mindenestől, egész életestől lehetne, azt hiszem, cserélnék.

Mindenestől? Érdekes ötlet. Azon gondolkodom, vajon, akkor is cserélnék-e veled életet, ha tudnám, hogy tovább élek, mint te, de azt kellene magammal vinnem az elkövetkezőkbe, amit te hozol magaddal? Vajon, a te bőrödben én is folyton a beteljesületlenségeken rágódnék? Vajon, nekem is kínos lenne a jelen, és ugyanúgy a régmúltat csodálnám, én is Egyiptomba vágyódnék, hogy közelről megszemléljem Ramszesz híres nemzőrúdját? Nem is tudom, te Bíbor, nem is tudom...

Nem akartam kihallani szavaiból az iróniát. Úgy éreztem, csakugyan érdekli, mi történt velem. Látja, látja, doki, mondtam, még maga sem cserélne velem. Még a tiszta életremény sem elég csábító mézesmadzag magának a cseréhez. Biztos, hogy senki nem cserélne velem. Pedig az én életemben is voltak igazán élhető pillanatok. Akkoriban is például egy időre minden jóra fordult. Anyám azt mondta nagyapámnak, nincs élete, ha vele vagyok. Minden vasárnap délután elmondta, amikor odamentünk látogatóba. Nem tudom, az a szelet kenyér, az apróra vagdalt szalonna vitte őt oda, amit nagyanyám uzsonnára elébe tett, vagy a bizonyításvágy, hogy már nem vagyok egy folyton bömbölő zabi? Március vége volt, nem sokkal azután, hogy elkezdtem járni, amikor nagyapám kimondta a verdiktumot: „Hagyd itt, Piros.” És én majdnem két évig ott maradtam. Már az elején is mekkora világ volt, istenem, mekkora világ. És ahogy nőttem, mintha folyton tágult volna, mind nagyobb és nagyobb lett. Nincs teljesebb öröm, mint mikor az ember szabadon mozoghat. Amit reggelire elmajszoltam, pár óra alatt kirohangáltam magamból békák, lepkék, bogarak között. Együtt nőttem a nyúlfarkfűvel, a lápi csalánnal, s amikor már virág is nyílott körülöttem, nemcsak esténként, de a verőfényben is meglátogattak a kék angyalok. Azóta sem voltam soha olyan szabad. Most mondom, amit nagyanyám mesélt, aki a saját szigorát is soha el nem múló fájdalommal viselte, abba is rokkant bele, csak engem tűrt meg maga mellett az utolsó napjaiban, miután az ötöt kihordó méhére pusztító vadhajtások nőttek. Szedegettem a gyapjúsás hófehér szőreit, visszabókoltam a nőszőfű bókoló virágainak, lecsipegettem s a számba vettem a pókbangó potrohát, akkor is a fehéret szerettem, talán ez a magyarázat arra, hogy mitől lettem tisztaságmániás. Leültem a fehérmájvirág vagy a fehér zászpa mellé, felhőszínük megnyugtatott, elszenderített, olykor úgy kellett utánam végigpásztázni a rétet, ha már harmatba állt az este, s én valahol, valamelyik fehér virág tövében aludtam. Azt mondta nagyanyám, kétféle virág volt, amelynek láttán megborzongtam, a kormos csáté és a fekete nadálytő, azt mondta, ez azért is érdekes, mert azok voltak a nagyapám kedvenc virágai. Féltem a nagyapám ujjatlan felemelt kezétől és a dörgő hangjától, amikor útjába kerültem, s ő rámmordult. Azanyádbiburáját, azanyádbiburáját, mondtam én is Bagó kutyának, ha játék közben túl erősen döfködött és ettől felhengeredtem, vagy a szokottnál erősebben fogta fogai közé a kezemet, pedig Bagó volt a legjobb barátom, a tornác alatt lakott, s ha esett, én is oda húzódtam be, olykor órákra oda is feledkeztem, aminek nagyanyám örült a legjobban, mert olyankor megspórolhatta az etetésemet. Anyám vasárnap délutánonként kijött az öreg házba, én mindig azt hittem, hogy hozzám, de hiába álltam mellette, csak olyankor vett az ölébe, ha éppen megkóstolhatta az uzsonnára kitett szalonnát kenyérrel, egyik kezével engem tartott, hogy le ne bukjak a térdéről, a másik keze a tányér közelében nyugodott, miközben rágott és nyelt, készenlétben, hogy lecsaphasson rá, ha valaki meg akarná fosztani az evés élményétől. Esténként, amikor elment, nem sírtam utána. Pedig néha lecsípett egy keveset a kenyérből, szelt egy-egy átlátszóan vékony darabkát a szalonnából is, és a számba dugta, de nem beszélt hozzám, ha nem hallottam volna szavainak furcsa áradatát, amitől nagyanyám arca még jobban megkeményedett, nagyapám előre bökött álla még félelmetesebbé vált, azt hihettem volna, nincs már hangja sem, az is elfogyott a mindennapi takarításban. És mégis boldog voltam, csak éppen nem tudtam, hogy amit akkor érzek, az a boldogság, s az az érzés soha, de soha nem fog később visszatérni.

Istenem, gyerekkori boldogság... Látod, Bíbor, milyen furcsa. Igazából fel sem fogjuk, mennyire önkényes a természet ajándékozó hatalma. Mindenki mást kap jóként, rosszként. Hozzám gyerekkoromban kegyesebb volt a sors. Anyám is, apám is minden nap mellettem voltak, amíg kellett. Amíg ki nem követeltem magamnak, hogy elengedjenek. De talán utána is végig az volt.  Merthogy én azután is jó harminc éven keresztül, nap mint nap láthattam, hogyan érik békévé az új életet adó anyák arcán a vörös, nyálkás vakarékokkal beteljesedett csoda. Fel tudod te fogni, Bíbor, mekkora tudás eredménye a születés? Egyetlen, felmérhetetlenül nagy tudásé. Hiszen egy új élet születése már magában is felfoghatatlan csoda, pedig csak egy parányi része a mindenségnek, amelyből jóformán semmit nem ismerünk. És mi, nagyokosok, akik a csoda e parányi kis részének sem vagyunk képesek a mélyére hatolni, a teljességet szeretnénk megismerni, tudni, mert nagy fellengzősen azt hisszük, lehetséges. Holott még a csoda tényét, annak lényegét sem vagyunk hajlandók feltételek nélkül elfogadni, noha azt, valamilyen külső sugallatra először megsejtve, valakik ige formájában megpróbáltak egykor szavakba önteni. Próféták és latrok. Teremtés és ember. Micsoda ellentmondás! Ott izgultam számtalanszor a mások születésénél, és most itt izgulok a saját halálom előtt. Mit szólsz, van-ea két izgalmi állapot között valami alapvető különbség?

Én nem tudok ilyen kérdésekre válaszolni, doki.

Nem is kell válaszolnod rá, Bíbor. Nem is azért kérdeztelek. Te részben már válaszoltál rá azzal, hogy magadról mesélsz. Tudóssá teszel általa.  És gazdaggá is teszel. Minden szépség, amit akkor ott a réten láttál és megéltél, átvándorolt belém. Lebegek, Bíbor. Semmi nem köt már ehhez az ágyhoz, s a levedző nyers húsom sem sajog. Vigyél el a lápra orchidea-nyíláskor, Bíbor, aranyom, hogy én is megtapasztalhassam egyszer az igazi boldogságot.

Azért lett volna a folytatás olyan, amilyen, mert akkoriban túl sok szép jutott nekem belőle? Ezt gondolja?

Nem ezt gondolom. Mert nincs olyan, hogy túl sok, vagy túl kevés. A természet egyensúlya a legfőbb törvény, és ez mindannyiunkra érvényes, Bíbor. Rád is, aranyos kisgömböcöm. Azt gondolom, hogy a mindenség törvénykönyvében ez az egyetlen biztos paragrafus, amit nem gyarló jogászok írtak, betartását nem keretlegények felügyelik és nem gonoszkodó, elfogult bírák kérik számon. És a legjobb mindebben, hogy ez az egyensúly kívül is, belül is történik.

Ez így nem igaz, doki. Vagy lehet, hogy nálam kivételesen valami a rossz felé tolódott. Bennem már a következő tél mindent kiegyenlített. Nem értettem, hova lettek a virágok s velük a kék angyalok, nem értettem, miért nem kószálhatok kedvemre a vakító fehérségben, miért rúg olykor nagyapám idegesen Bagóba, ha az ajtót kaparja, és miért mondja nagyanyám egyre keserűbben esténként, mielőtt ágyba dug, hogy azt a kurva anyádat nem érdekli, mi van veled, te szerencsétlen pémagzat. Nem hiszem, hogy csak az illesztékeiben szelelő csikókályha füstjétől tartósított rosszkedv évődik úgy bele egy mozgáshoz szokott, de szobába zárt a gyermekbe, hogy attól kezdve az új tavaszig nincs mosolya. Hogy attól kezdve ismét mindenért bömböl. Akaratom ellenére kitöltöttem a nagyanyám és a nagyapám életét. Megölöm Pirost, ha idejön, mondta nagyapám, úgy hozzávágom ezt a fattyút, hogy mind a ketten beledöglenek. Nem tudtam, mit jelent, hogy fattyú, hogy beledöglenek, csak a nagyapám hangjából sejtettem, hogy valami nagyon rosszat. De aztán egyik délután minden megváltozott. Nagyapám először az ölébe vett, aztán a térdére ültetett, és gyítefakót játszott velem. Nem volt ugyan nevethetnékem a játéktól, mert az elmúlt közel hetven év nyomorúságába beleaszott combjának csontja, amelyre minden lódítás után visszahuppantam, fájón vágott az ülepembe, mégis attól a perctől kezdve sötét estig egyetlen könnyem sem fakadt. No, hát tudsz te így is, emelt magához ismét, és derűsen a szemembe nézett. Én akkor szerettem meg egy életre a nagyapámat. Mert a játéktól a nagyanyám arcát keresztben kettészelő egyenes vonal két vége is olykor egy kicsit fölfelé görbült. S ha addig olyanok voltak nekem, mint két óriástárgy, amelybe folyton beleütközöl, hogy ne tudj arra menni, amerre szeretnél, attól kezdve éreztem, hogy meleg a leheletük, s azt hittem, hogy a kályha melegét is ők lehelik. S ha addig odabent folyton csak az elnyűtt rongyszőnyeget láttam, mert nem mertem fölfelé nézni,  nehogy találkozzon a tekintetünk, azután már azt is láttam, hogy az ágy fölött van egy kis feszület, a csikókályha fölött egy falvédő, és sötétedés után a fény hullámzását a mestergerendára akasztott petróleumlámpa szüli. Már tudtam órák hosszat ülni a földön a csuhébabámmal beszélgetve, néha játékból haragudtam rá, de ilyenkor is úgy, olyan óvatosan gyámbásztam, hogy baj ne érje. És azután, hogy egyik este már nem kellett lámpát gyújtani lefekvés előtt, ismét megnyílt nekem a világ. Elpárolgott a sötétség, s a gólyahír sárgájából, mint a legfényesebb napkorongból, megfoghatatlan örömhullám áradt felém. Most is tudom, hogy nem arra születtem, amit megértem és megéltem. De ekkor még azt sem tudtam, hogy születtem. Bagó is szerencsésen kitelelt, és fényes kutyaszemével egyre gyakrabban nézett rám kérdő ragaszkodással, játszunk-e, Bíbor. Cibálhattam a fülét és a farkát, belekapaszkodhattam a bőrébe-szőrébe, úgy tűrte, mintha csak azért létezne, hogy kedvemben járjon. Nem hiányzott nekem senki és semmi, csak esténként éreztem úgy, hogy nincs tovább, valakik ellopták előlem a verőfényt. S ha esett, nagyanyám széket tett az ablak alá, azon térdepeltem egész délelőttöket és délutánokat, a szemerkélést vagy éppen a zuhogást bámulva. Minden, ami odakint történt, csodaszép volt és megunhatatlan. Mindaddig tartott ez a káprázat, amíg egy vasárnap, pipacsnyíláskor, szokásától eltérően már ebéd előtt, meg nem jelent anyám. Nagyapám és nagyanyám a kis négyzet alakú tornác lépcsőjén ültek a maguk megátalkodott csendjében, és akkor sem mozdultak, amikor anyám rájuk köszönt. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy az anyám szoknyájába kell kapaszkodnom. Álltunk ketten, szemben a tornác lépcsőjével, én nem láttam az anyám arcát, de beleborzongtam a nagyapám tekintetébe, amelyet mozdulatlanságából anyámról rám, rólam anyámra sétáltatott. Nagyanyám ölébe ejtett kézzel, ugyanolyan némán, szigorú tekintettel ült mellette, mintha egymást támasztanák, hogy fenyegetően mozdulatlanok maradhassanak. A déli nap tűzött, a csendbe belezümmögő bogarak hangjának a távolról odahallatszó harangszó halk hullámai adtak zsongító hátteret. Én nem értettem azt a mozdulatlanságot, és ráncigálni kezdtem az anyám szoknyáját. Nagyapám, mint aki éppen valami rossz varázslatból ocsúdik, rám csodálkozott. Nézett, egyre nézett, de már nem félelmetes-szigorúan, úgy nézett, olyan bizonytalan tekintettel, mintha azon töprengene, hogy mivé lehet a világ egyik percről a másikra. Hát végleg elkurvultál, Piros, kérdezte váratlanul, még mindig engem bámulva. Elviszem, mondta anyám. Lenyúlt és megfogta a kezem. Nem, mondta nagyapám, és felállt. Nem, mondta nagyanyám is, és felállt. Ott álltak fölöttünk, konok arcuk barázdái mélyebbek voltak, mint bármikor, és én egyszerre nem tudtam, kihez tartozom. Nem, mondta megint nagyapám, és én kikaptam a kezemet az anyáméból, a tornácra szaladtam, és átöleltem a nagyapám lábát. Behunytam a szemem, és szorítottam, amennyire erőmből tellett. No, Bíbor, hát jött az anyád, hallottam a nagyapám hangját, de én senkit, semmit nem akartam látni, úgy összeszorítottam a szemem, hogy már fájt belé, és akkor egyszerre valami elviselhetetlen szorítást éreztem a torkomban, amitől sírni kezdtem, nem bömbölve, ahogyan addig szoktam, hanem hangtalanul, fuldokolva, és már hiába is nyitottam ki a szemem, mert sötét volt és semmit nem láttam. Éreztem, hogy a levegőbe emelkedem. No, Bíbor, ejnye kislány, no, mondta nagyapám, és fejemet a melléhez szorította. Hallottam a szívét, és az a hang levette rólam a fojtást. És megint láttam, és egyszerre már csak az volt az érdekes, hogy onnan felülről, a nagyapám öléből még zöldebb, még tarkább volt a láp. Nagyapám a fejével intett anyámnak, és bevitt a házba. Nem tett le az öléből, amikor leült az asztal mellé, a combjára emelt, mintha gyítefakót készülne játszani. Nagyanyám is bejött, leült, aztán anyám is. Hallgattak. Kiengedték Antalt, szólalt meg anyám. Azt mondja, ideje, hogy együtt legyen a lánnyal. Kell neki a lány. Velem vagy nélkülem, mindegy. Kell neki, de csak így. Mehetek én is, nagy a ház, ellehetek benne. Ha otthagyom a munkát. Mert munka a háznál is van. Nem, mondta nagyapám olyan halkan, mintha csak sóhajtana. Innen oda el nem viszed, ha százszor is akarja. Pedig nagyon akarja, azt mondta, nagyon. Az övé, azért, csattant fel anyám. Nem, nem az övé. Nagyapám hangja még jobban megkeményedett. Nem oda született. Neked született, de neked nem kell. Itt marad. És fejemet újra a melléhez szorította. Nagyanyám ebédhez terített, négy tányérral. Anyám aznap nem szalonnázott, ebédelt. Enni tud Bíbor egyedül is, kérdezte anyám, és hangjából felgyüremlett a csodálat. Tud, mondta nagyapám alig hallható halkan. Nem értettem, miért fakad sírva anyám. Könnyes szemét hol nagyapámra, hol nagyanyámra emelte, és én csak azt láttam, hogy segíteni kell neki. Lemásztam a székemről, és az ölébe kérezkedtem. Felemelt, megcsókolt, és egy pillanatra magához szorított. Hallottam a szívét. Másképpen vert, mint a nagyapámé. Nem volt időm megállapítani, hogy mi a különbség, mert hirtelen letett az öléből. Ha nem viszem oda, nem lesz nyugtunk, mondta, és már nem sírt. Nekem se, maguknak se. Csak ha odaviszem, s odamegyek én is vele. Akárhogy is legyen. S a másik, kérdezte nagyapám, azzal hogy lesz, vagy az már nem jó. De, jó. S akkor?Antal mindenre képes ezért a ....Ha ez nem lenne, más lenne. De van, mondta nagyapám. Igen, van, nézett rám anyám, s a hangja olyan színtelen volt, mint a nagyapámé az első gyítefakó előtt. Mégse vitt magával azon a vasárnapon. És a következőn se. Sok hétköznap és sok vasárnap telt el, amíg újra jött. Ismét ebéd után, mintha már mindegy lenne. Húzom az időt, mert ki tudja, mi lesz vele, mondta. De Antal megfenyegetett. Azt kiabálta, közénk vág, ha nem úgy lesz, ahogy kell. Nagyapám furcsán krákogott, de csak azt az egy hangot hallatta. Némán nézte anyámat. Nem úgy, mint aki nem tud betelni a látvánnyal, mégse volt félelmetes, inkább szomorú. És egyszerre mintha kisebb lett volna, mintha összezsugorodott volna. Anyám lehajtott fejjel állt, és lehunyta a szemét. Mit mondjak neki, mikor, kérdezte aztán. Még ne. Most még ne. Nagyapám hangjában egyszerre volt tiltás és könyörgés. És én ismét elváltam a földtől, és beleláttam a világba, a láprét közepébe. Láttam Bagón, hogy észrevett és rámcsodálkozik, mitől nőttem ilyen magasra. És láttam a zümmögők hadait, ahogy a fényben cikáztak. És mintha elolvadtam volna, vagy elpárologtam volna, vagy már nem is léteznék. Olyan volt, mintha én lennék Bagó és én lennék a cikázó bogarak, az egész, apróka mintával tarkázott nagy zöld lepedő. Akkor éreztem először és utoljára, hogy én vagyok a szeretet, és én vagyok az egész világ. Volt már maga szeretet, doki?

Ilyen tiszta szeretet, mint akkor te, Bíbor, soha. Az én életemben nem volt láprét, nem volt Bagó, és nem voltak bogarak. Az én életemben zongora volt és hegedű és angoltanár. Az én életemben kiadós reggelik voltak, bőséges és ízletes ebédek meg vacsorák. És közben könyv könyvre. És nekem megadatott, hogy szabad belátásom szerint eldönthessem, hogy szavakban vagy cselekedetekben nemesedik istenivé a tudás. Én nem voltam szeretet, talán mert másfajta rendnek voltam része, de sokszor éreztem, mi az. S hogy amit éreztem, éppen kiteljesülése volt valaminek, vagy beteljesülése, az már szinte mindegy. Az biztos, hogy amit gyerekkoromban erről megtanultam, késő felnőtt koromig segített elsimítani a viszály hullámait. Egyetlen alkalom volt, hogy nem, és akkor egyszerre három nőt veszítettem: két aranyos lányt meg az anyjukat. Tudod, milyen furcsa érzés, hogy majdnem tíz évig semmi, aztán ez most itt.

Ez a mi, doki?

Bíbor, Bíbor, ha olyan buta lennél, mint most ez a kérdésed, nem szaladtál volna el sírva a petyhüdt farkam elől. Amire te emlékszel, az a teljesség. Amit te érzel, az a mindenség. Az eszményi egész. A felülmúlhatatlan. Mit szeretsz rajtam, Bíbor? Mit lehet szeretni egy halálra ítélt nyomorékon, egy már nem-emberen, nem-férfin?

Mi a szeretet, doki? Előbb azt mondja meg, mi a szeretet?

Ha én azt tudnám. Olvass magadból, onnan talán kiolvasod, amit tudni akarsz. De inkább mesélj tovább. Hátha rájössz, hogy a mindenség, amit elmesélsz, újra meg újra megtörténhet, nem volt egyetlen alkalom. Mesélj, hadd tudjam meg, miféle párkák és mi célból kötöttek hozzád a végzet fonalával most, néhány pillanattal a vég előtt. Mesélj, hadd hihessem azt, hogy mikor beteszed alám az ágytálat, nem közömbös neked, nyomja-e a seggemet, vagy sem.

Hát nyomja?

Nem, Bíbor, nem nyomja. Tényleg nem. És valahányszor hozzám érsz, az agyam hosszú, észveszejtő orgazmustól liheg. És képzeld, tudom, hogy nincs vetélytársam. De fohászkodni fogok, hogy legyen. Mert attól még hangsúlyosabbá lesz az élvezet. Csakugyan, mielőbb el kell menned Egyiptomba, Bíbor. A szerelem, az szerelem. A vágynak, amitől az több minden egyébnél, engedni kell. Bármibe is kerüljön. Akár a bűnbeesés árán is. Attól élet az élet. Ez a mindentudó nagy ajándéka. Na, mondod?

Hogy elmegyek-e Egyiptomba?

Nem azt, Bíbor. Azt, hogy mikor vitt el magához apád.

Az apám? Csak később. Már fonnyadt a láp, amikor egy napon, nem vasárnap, valamilyen hétköznap, anyám vele együtt jött. Szokatlanul meleg volt aznap. Apám megállt a tornáclépcsőtől két méterre, mint aki lecövekelt. Elvisszük, mondta anyám. Kézen fogott, és bevitt a házba. Készítse össze a celeculáját, mondta nagyanyámnak. Tán csak nem mindent, nézett rám nagyanyám. Mindent, szikrázott anyám. S ha nem úgy lesz, ahogy kell? Úgy lesz. Úgy kell lennie. Kitéptem a kezem az anyáméból és kiszaladtam nagyapámhoz. A tornáclépcsőn ülve alig valamivel volt nagyobb, mint én. Ült és nézte apámat, aztán a képzeletbeli vonalat közte és apám között. Bemehet, ha akarja, mondta váratlanul, nagyon halkan. A szegénység nem ragályos. Apám a földre rögzítette tekintetét, és némán, sejtelmesen mosolygott, azzal a fölényes mosollyal, amely a későbbiekben is jellemző volt rá, ha tudatába befészkelte magát a rajtakapottság érzete. Jó dolga lesz, ne féljen, mondta. Fölemelte a fejét, és elnézett nagyapám fölött, a házunk teteje fölött, mintha a völgy fölé tornyosuló hegyecske felénk eső meredélye érdekelné. Jó, mondta nagyapám, jó. A hangja fád volt, mintha azt szeretné, hogy a másik ne tudja meg, a megígért jövendő jó dolgomat nyugtázta, vagy csak éppen beletörődött a megmásíthatatlanba. Apám hozzám lépett. Leguggolt mellém, és arcomat az övé felé fordította, de én inkább a földet néztem. Hirtelen lendülettel fölemelt, és úgy tartott, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Akkor nyújtottam a kezem a nem létező, gombos katonasapka után. Félreérthette, leengedett, szinte a saját súlyomtól hajtva értem földet. Sírni szerettem volna, de akkor megjelent anyám az ajtóban, mindkét kezében egy-egy fafüles, szőttes szatyorral. Mehetünk, mondta. Az enyém ez a lány, Piros, kérdezte apám, és intett, de nem tudtam, mit akar. Hozzám lépett és újra az ölébe vett. Jó dolga lesz, meglátja. Legyen is, mondta nagyapám. Felállt, bement a házba. Láttam, hogy megborzong, mint aki fázik. Ősz eleje volt, a késő délutánok, a korai alkonyatok már másfajta szeleket hoztak. Akár attól is borzonghatott, bár tudtam, hogy nem szokott fázni. De azt is tudtam, hogy ő már egy törődött vénember. Mert hallottam, amikor azt mondta nagyanyámnak, milyen anya az ilyen, aki egy törődött, időverte vénemberre bízza a lányát. Nem tudhattam, milyen anya az ilyen. A nagy házban reggelente tejet kaptam. Mindig apám hozta be. Otthon soha nem viselt fehér inget, mint amikor először láttam. Nem mosolygott, csak letette elém a tejet, s megvárta, amíg megiszom. Más szaga volt a tejnek, és más szaga volt apámnak. És más szaga volt a szobának, amelybe bezártan éltem. Az udvar teli volt jövő-menőkkel, állatokkal, veszedelemmel, a láprét meg elérhetetlennek tűnt az út másik oldalán. Álltam az ablakban, és néztem a távoli meredélyt, a titokzatos fekete foltjaival, félelmetes állatnak láttam valamennyit, és örültem, hogy olyan messze vannak. Amikor esett, a meredély ködös homályba veszett. Olyankor az út tócsáit figyeltem, amint habossá paskolták őket a lezuhanó cseppek, aztán az erek útját találgattam. Ebédidőben az apám anyja etetett meg. Ültem a kályha melletti lócán, s ő kanállal nyújtotta számhoz az ételt. Ha kinyúltam a kanál után, hogy egyedül próbálkozzam, mindig a kezemre csapott. Sietett, szaporázta a kanalazást, a szám, a nyelvem, a nyeldeklőm nem tudott lépést tartani vele. A következő kanál mindig ráhágott az előzőre. A szám szélére, az államra száradtak az ételpatakok, és hiába próbáltam később letörölni a ruhám ujjával, estig húzták, ingerelték a bőrömet. Napközben sem anyámat, sem apámat nem láttam. Mindvégig egyedül voltam. De estére mindig lett társaságom. Idők multával már kíváncsi lettem volna rá, mégis, soha nem kérdeztem meg anyámat, mit csináltak egész nap odakint. Miután bejöttek, anyám kendőt nedvesített, és tisztára törölte a szám körül a bőrt. Nyughassantal, nyughassantal, ez volt, amit akkoriban a legtöbbször hallottam. De apám nem nyughatott, kigombolta az anyám ingét és kiemelte a melleit. Az enyém vagy, Piros, mindenestől. Jól kell tartsál engem, mert én is jól tartalak. Azzal felnyalábolta és kivitte a szobából. Figyeltem a furcsa neszeket, és vártam, hogy elcsituljanak, mert akkor lett vacsora is. A kenyér mellé mindig volt valami. Egy este, amikor odakint már minden fehéren csillogott, és nekem napközben csak arra tellett, hogy a tekintetemmel beutazzam az állatok csapásait, anyám ellenállt apámnak. Nem leszek többé a rabszolgád, Antal, mondta, és megharapta az apám kezét, amikor az kibuggyantotta a mellét az ingéből. Akurvaanyádat, jajdult fel apám, és hátulról fültövön ütötte anyámat. Anyám visszafordult, és végighúzta körmeit az apám arcán. Aztán egyszerre mindennek vége lett. Apám hirtelen felnyalábolta, és átvitte a másik szobába. Mostakurvaanyádat, hallottam apám hangját. Egy idő múlva ugyanúgy az ölében tartva visszahozta, és lábával a padlóra engedte. Anyám eldőlt, hasával a padlónak fordult, arcát a tenyerébe temette, sokáig úgy maradt. Én nem érzékeltem az időt, csak azt láttam, valami baja van, mert nem kel fel. Odamentem, megpróbáltam odaférkőzni az arcához. Hirtelen átölelte a nyakamat, és lehúzott maga mellé. Éreztem a leheletét, olyan szaga volt, mint a fövő zöldpaszulynak. Csak néhány másodpercig tartott, akkor egy hirtelen mozdulattal ellökött magától, de eközben sem emelte fel az arcát a padlóról. Ültem anyám mellett a földön, és sírni lett volna kedvem, de apám komorsága elrémített. Az enyém vagy, Piros, mindenestől. Pinástól, porontyostól. És nincs pardon. Jó, ha előre tudod. Azzal hozzám lépett, fölemelt szemmagasságba, úgy nézett. Arcán különös mosoly ült. Jobb lenne, ha nem lennél, mondta aztán, és ráültetett a padlón fekvő anyámra. Nem leszek a rabszolgád, Antal, hallottam anyám tompa hangját a tenyere mögül. Meglátjuk, mondta apám, és becsapta maga után az ajtót. Aznap este és attól kezdve minden éjjel anyámmal aludtam. Nem tudtam hozzá bújni, elzárta előlem a teste melegét. Igaza van, jobb lenne, ha nem lennél. Nem értettem, mit akar mondani, csak azt tudtam, biztos jó lenne hozzábújni. Egyik este, szombat volt, fürdés ideje, anyám nem jött be a szobába. Hiányzott. Álmos voltam, mégis vártam rá. Apám jött helyette. Anyád elment, mondta. Lehámozta rólam a ruhát és ágyba dugott. Vedd úgy, hogy meghalt. Nincs és nem is lesz többé. Rámzárta az ajtót. Azon az éjszakán többször felriadtam. Azt álmodtam, hogy a meredély sötét nagy állatai elkapják, és magukkal viszik a hegy gyomrába az én csodálatos kék tüneményeimet. Valahányszor visszaaludtam, újra meg újra ez az álom riasztott fel. Nem mertem sírni, mert mély és kiismerhetetlen volt a sötétség.

Istenem, Bíbor, mitől is nőttél te ilyen nagyra?

A tejtől, doki, a tejtől, amit a nagy házban naponta megittam. Most is tejet iszom, ha tehetem. Este is, reggel is, az az én italom. És különben mi van, most már nagy vagyok? Már nem vagyok Kisgömböc?

Belül, Bíbor, belül mitől nőttél meg ekkorára? Hiszen nem legendák tárgya vagy, megtörténtél, a mondabeli negyedik lány nem juthatott el a közeledbe, nem volt, aki elüldözze mellőled az igazságtalanságot és megbüntesse a hazudozókat. Milyen kár, hogy ennyire megkeseredett az életed, Bíbor. Pedig lehet, hogy a sorsszakácsod nem is akart neked rosszat, az ízeknek is megadta a módját, csak éppen nem volt türelme finomra őrölni a darabos fűszereket. Így aztán, ha olykor rájuk haraptál, csíptek, mint a fene, vagy undorítóak voltak olyan töménységben. Nem is hiszem el, hogy így is felnőhet valaki. Mondd, hogy most is Bagó barátja vagy, hogy lepkéket hajkurászol a lápon, s a gyapjúsás szőreiből fonsz magadnak gyerekes álbajuszt. Mondd, hogy az a gyermek vagy, aki voltál, és én örökbe fogadhatlak.

Ne azt a kisgyereket, ezt a Kisgömböcöt fogadja örökbe, doki, aki most vagyok. Amit eddig elmondtam, nem is biztos, hogy úgy volt. Hiszen több benne az, amit hallottam, amit nagyanyám meg nagyapám mesélt évekkel később, mint az, amire tisztán emlékszem. Ha ők jól emlékeznek rá, én is jól emlékszem. De én csak nagyon rövid ideig voltam az a Bíbor. Most ez a Bíbor vagyok. Miért nem ezt fogadja örökbe? Ezt a bűnöst, nem azt az ártatlant.

Mert akit örökbe fogadok, azt magammal viszem. Egy élő emléket magammal vihetek, az megfoghatatlan, de egy élő ember nem. Még ha testében tovább is élne itt, valami hiányozna belőle ahhoz, hogy az élete teljes legyen. Különben is, ha én ezt a mostani Bíbort viszem el magammal, ki megy el Egyiptomba? Ki áll oda második Ramszesz alá, ki csodálkozik rá Hatsepszut templomára?És főleg kire csodálkoznak rá a fáraók szellemei? Dehogy vagy te bűnös, Bíbor, és dehogy vagy te Kisgömböc. Inkább gólyaláb vagy, amire az ember, ha rááll, magasabbról lát mindent, másképpen lát mindent.

Még inkább imádtam Tónidokit, valahányszor ilyen érthetetlenül szépeket  mondott. Én is minden nap másképpen látom magát, doki. Talán mert minden nap más szemmel nézem. De maga csal. Elhallgatja, hogy élvezettel turkál bennem, hogy átlát rajtam. Leemeltem róla a szememet. Nem tudom, milyen lehetett, ha vele voltam. Én többször is azt hallottam, kicsit a disznóéhoz hasonlít, de ő mindig befogta, és soha el nem engedte a tekintetemet. Rácsatlakozott az övével, és a mindentudásával, mint egy szondával, belém hatolt. Mindig ugyanolyan kiszolgáltatott voltam, mint legelső alkalommal. Éreztem, amint a legeldugottabb zsigereimet is bejárja, el-elidőzik a különleges rejtekeknél, és olykor az volt a benyomásom, élvezettel csámcsog a felderítetteken. És mégis odaültem mellé az ágyra, és kitárulkoztam. Utat nyitottam a szándékának, hogy megismerhessen. És kitárulkozott volna a testem is, akárhányszor, ha alkalmát lelhette volna, hogy úgy is megismerjen. Néha Lidike mosdatta őt, és olyankor azon kuncogott, hogy többször láthatja a szeretőmet meztelenül, mint én. Rábírtam, hogy mesélje el, milyen, amikor odáig jut. Milyen lenne, nézett rám értetlenül, nekem mindegy, hogy az, vagy a nagylábujja. És én ezerszer elképzeltem magamban, mit érezhet Tónidoki, amikor Lidike odaér, amikor nagy testéhez nem illő, furcsán kis kezével megfogja, s a másikkal körbetörüli. Nem gondoltam azzal, hogy illetlenség ilyet kérdezni.

Bíbor, Bíbor, ha valaki valaha turkált nőkben, hát én turkáltam. De soha nem élvezettel. Láttam finomkát, puszilni valót, és láttam sapkányit. De egyetlen eseten kívül soha eszembe nem jutott, hogy mit kezdenék egyikkel vagy másikkal. Tartozékok voltak, talán éppen beteg tartozékok, vagy jobbik esetben az áldás nyitható kapui. Sem a bánat, sem az öröm nem ott lent volt, a vizsgálathoz szétfeszített szeméremajkak között. Az mindig fent volt a szemekben. Mindent, amit lent láttam, fent érzékeltem. És amit érzékeltem, az néha nekem is ugyanúgy fájt, mint nekik. Kíméllek akkor is, amikor Bíbor vagy, akkor is, amikor jó ápolónő vagy.

Lidikét is ugyanígy kíméli? Lidike is egy jó ápolónő.

Igen, Bíbor, Lidike is egy jó ápolónő. Tudja, hogy a tisztaság fél egészség, és mindent megtesz azért, hogy a maradék majdnem fél egészségemet megtartsa. Csak te menekültél el a minap szégyentelenül a feladat elől. Mert a te máskéntgondolkodásod abban csapódott ki, amiről úgy hitted, egykor a kéj forrása lehetett. Térj vissza a feladatodhoz, Bíbor, és amikor odaérsz, ne egy halott sejthalmazban, a szememben keresd az örömöt vagy a bánatot. Megígérem, hogy esélyt adok majd neked, hogy tudj sírni, ha úgy jön, hogy sírnod kell, mert bennem soha nem lesz mély és kiismerhetetlen a sötétség.

Ilyenkor érzem úgy, hogy mindennek össze kellene dőlnie, és mindenkit, engem is beleértve, maga alá kellene temetnie. Ha felállok és elmegyek, nyilvánvalóan játszom a sértődöttet. Ha maradok, vállalom magam előtt, hogy bárki bármikor megalázhat. Ki ő, hogy kioszthatja nekem? Ki ő, hogy gúnyt űzhet abból, amit érzek? Ki ő, hogy Lidikének semleges tud maradni és nekem nem? Ki ő, hogy egyetlen sértéssel elüldözhet maga mellől? Felálltam és maradtam. Tudta, hogy ez jelzés, hogy rábíztam a döntést. Mert most is, mint mindig, nem az a kérdés, hogy ki ő, hanem az, hogy ki vagyok én.

            Elmehetsz, Bíbor. Nem jó az, ha a szerelmesek folyton együtt vannak. Előbb-utóbb a vágy rovására megy. Hagyj engem holnapig vágyakozni. Lehunyta a szemét. Legszívesebben én is azt tettem volna. A lehunyt szem mögé nem lehet belátni, de a lehunyt szem mögül minden látható, ami fontos lehet.

Nem tapogatózhattam végig a folyosókon, mint egy vak. Szerettem volna valahol egy réten, a zsenge fűben hason fekve a hangyák oda-vissza vonulását, vagy a méhek munkáját bámulni, színeket akartam, minél több színt és mozgást, de nekem estéről estére csak a nyomasztó fehér alagút marad. Oka ismeretlen, oka ismeretlen, csengett fülembe Kovalszky főorvos verdiktuma. Oka ismeretlen, oka ismeretlen, sziszegte minden lépésemre a fehér cipőtalp. Nem bírom, öleltem át Lidikét, nem bírom elviselni, hogy abból a kevéske jóból is ilyen hamar kisemmizzen egy gyors progresszió. De Lidike félszeg és passzív maradt. Se vigasztalni, se nem vigasztalni nem tudott. Öleltem Lidikét, pedig abban a pillanatban gyűlöltem, és közben eszelősen követeltem, hogy törölje ki a Tónidoki kórlapjáról a Kovalszky főorvos úr friss bejegyzését: „A spasticitas és a cerebellaris ataxia következtében a beteg teljesen tehetetlenné vált”.

 

Részlet a Bíbor, avagy Hórusz szeme (Adalékok a megkésett szerelem monográfiájához) című, a Bookart kiadónál rövidesen megjelenő regényből.




.: tartalomjegyzék