Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Vári Attila

Gyantázott hangok

Amit el fogok mondani, talán másnap történt, de az is lehet, hogy csak napokkal később. Az emlékezés olyan, mintha hipermangán kristályokat szórnánk a mosdótálba, lilás ködbe temeti a kimoshatatlan koszt, a levert zománc helyén éktelenkedő rozsdafoltokat, s így az esztétikailag gyomorforgatónak minősíthető történelem-lavórban nyugodtan áztathatjuk magunkat a fertőtlenítésbe vetett mélységes hit reményében.

Ez a lila köd nem más, mint a mindent megszépítő agylágyulás, amely szinte már vallási ereklye piedesztáljára emel tárgyakat. Az autógumi-belsőből készült parittyát. A tűzkő nélküli öngyújtót. A használatból kivont fémpénzeket. A durrantáshoz szükséges, gyufafejjel tölthető lyukas kulcsot. Egyszóval azokat a tárgyakat, amelyek hiánytalanul ott lapulnak annak a rövidnadrágnak a zsebében, amely azért hasonlít a történelemre, mert lyukas a feneke, szennyes, szutykos, mocskos, egyszóval én viselhettem gyermekkoromban valaha.

Az a csíkszeredai nap, amelyet el szeretnék mesélni, lám, milyen furcsa, csak úgy határozható meg, hogy másnap.

Maradjunk tehát az idő egzakt meghatározása helyett ennél a fogalomnál. Másnap történik mindez, az úrnak 1951-es, vagy talán ötvenkettes esztendejének egy forró nyári reggelén, akkor, amikor először éltem át a halálfélelmet, s rettegve vártam, hogy az udvarunkon rohangáló, dobtáras géppisztolyaikat két kézzel markoló kék-parolisok letartóztassanak, falhoz állítsanak, kivégezzenek, mert tudtam, hogy nem maradhat megtorlás nélkül az Albi bán aratott, előző napi győzelem. És hallottam is a géppisztolysorozat kaffogó hangját az Olt ártere felől.

Amiről most mesélni szeretnék, azokban az időkben történik, amikor Csíkszeredában kevesebb mosógép volt, mint ahány orra van egy embernek, egyszóval még nem létezett ez a ruhatisztító-szerkezet, úgyhogy tisztességes foglalkozás volt mosónőnek lenni, s emlékezetem szerint a mosónők szabadidejükben gombásztak, gyógyfüveket gyűjtöttek, és augusztus huszonharmadikára piros papírzászlókat ragasztottak pálcikákra, ÉLJEN A ROMÁN MUNKÁSPÁRT felirattal. Olyanokat, amiket a dísztribün előtt lengettek a felvonulók, miközben azt skandálták, hogy „harcolunk a békéért, népi demokráciáért”, ami förtelmes hazugság volt, mert rögtön a felvonulás után láthattam, hogy azért harcoltak, hogy sörhöz jussanak, mert valamiért akkortájt hiánycikk volt a folyékony kenyér is, mint szilárdabb társa, s mint minden egyéb is.

Szóval a Rebeka néni félék mostak, vasaltak, gombásztak, gyógyfüveket szedtek, Sztálin feliratú zászlókat vagdostak ollóval. Természetesen ez csak puszta feltételezés, mert statisztikailag kimutathatatlan, hogy az általam ismert egyetlen csíkszeredai mosónő felsorolt mellékállásai mennyire lehettek általánosak a többi, hasonló beosztású, korabeli munkavállaló között. De annyi szent, hogy Rebeka néni papírzászlókat gyártott, s megtanított arra, hogy gyorgyu dézs rúgta gól, pentru mucsa és popor. Ezt persze nem értettem teljesen. Azt a gyorgyu dézst igen, mert az az iskolában is fel volt akasztva a falra, de a rádióból tudtam, hogy a gólt, azt mindig Puskás rúgta. Szóval nem gyorgyu dézs rúgta gól. Fiatalabb kortársaim kedvéért el kell mondanom, hogy az illető szöveg gyorgyu dézs luptator, péntru pácsé si popor lehetett a valóságban. És gombászott is Rebeka néni, mert nagynénémnek mindegyre hozott gyönyörű tinórút, vagy rókagombát, s ha végzett a mosással, lesétált a vasúti töltés melletti szittyós-lápos rétre, ahol fekete nadálytövet gyűjtött, aztán a gyökereket apróra vágva, a szesztöltő-üzem vegytiszta alapanyagával telített üvegekbe nyomkodta.

Ezek szerint Csíkszeredáról immáron a következőket tudjuk: 1. volt egy Rebeka néni nevű mosónő, 2. volt egy nagynéném a városban, 3. volt augusztus 23., amikor illett, sőt kötelező volt halandzsa nyelven kiabálni. 4. a vasúti töltés mellett nem út vezetett Zsögöd felé, hanem egy vizenyős terület terpeszkedett, ahol hitem szerint a fekete nadálytő mellett kellett legyen fehér, vörös, kék és püspöklila nadálytő is, különben értelmetlen lett volna azt az egyetlen fajtát ilyen gyászosan sötét néven megnevezni

Azon a réten, talán éppen a közepén folyt át egy iciri-piciri patak. Akkora hidat építettek rá, hogy akár egy szénás szekér is átfért volna alatta. Bár ilyen látvány észleleteim között nem szerepelt, viszont a két szememmel láttam azt, hogy a lovak okosabbak lehettek, mint suhanc kocsisuk, így aztán ahelyett, hogy átpréselték volna magukat alatta, a magassága miatt amúgy sem fért volna be a boglya tetején trónoló fiú, inkább beborították a szénát a híd melletti sárba, s azon a napon, a patakból kimagasló széna-montevereszt miatt a nagynéném mosóteknőjével nem készülhettem olimpiai kajak-kenus szereplésemre, pedig a híd alatt térdig ért a víz, s hitem szerint megtanulhattam volna benne evezni.

Na, de nem erről szól ez az emlékek olvadáshőjétől bensőmet melengető ön-elrajzolat.

A törvényszék mellett laktak nagybátyámék. Szinte-szinte a születésnapomról, március 6-ról nevezték el a kis utcát, mivel én március harmadikán születtem. Bátyám felesége a MATSPIRT nevezetű szesztöltő üzem igazgatónője volt, amelyet egy hajdani polgárházban rendeztek be az államosítás után. Egyenes-pálinkának nevezett monopolt és körtelikőrt töltöttek üvegekbe, s mert az ember köztudottan gyarló, az alkalmazottak hársfateával, cikóriakávéval hígították a szeszt, hogy az egyébként unalmas üvegtöltögetés közben magukba is töltögethessenek valamit.

A világ legvidámabb munkahelye volt. Igazából olyan volt, legalábbis hangjai alapján, mint egy örökkön születésnapot ünneplő nagy dalárda, vagy inkább vegyeskórus. De most, hogy visszagondolok rá, be kell ismernem, hogy nem a diadalmas szocialista munkaverseny sikerén felbuzdulva énekeltek.

Nem.

Sokkal mámorítóbb benső oka volt annak, hogy bele-bele kurjantgattak a nótába. Azt is mondhatnám, hogy örökkön felkoholt állapotban voltak. Ujujujujujuh, megdöglött a sánta juh!– hallhattam naponta többször is.

Az udvarról a börtönt lehetett látni. Méhkaptárszerű fa alkotmányok ferde síkjai emelkedtek ki a falból. Fordított zsalugáterek voltak, lemezeikkel ég felé nyitottak, se kilátni, se pedig belátni nem lehetett rajtuk, s így csak a jajgatásokból, az anyjuk után üvöltő foglyok hangjából tudtuk, hogy odabent, megveretésük szünetei között, élő emberek várnak arra, hogy sorsuk jobbra forduljon.

Érdekes játékot tanultam akkor. Az egyik házban lakott egy ember, aki éveket töltött szibériai hadifogságban, s azt mondta, hogy az volt a legszörnyűbb dolog, hogy az idő múlásával arányosan lettek egyre bizonytalanabbak abban, hogy milyen nap is van. Késhegyre menő vitákat folytattak arról, hogy kedd van-e vagy csütörtök, s a kölyköket, akikkel bújócskát játszottunk, megtanította arra, hogy a kiköpős falon, ipics-apacs, pityiri-palkó helyett olyasmit kiabáljunk, hogy „megvagy, megvagy, tizenötödike, hétfő”, mert így az aznapi dátum behallatszik a börtönbe.

A pálinkagyárnak, ha jól emlékszem, talán öt-hat alkalmazottja volt, de közülük csupán kettőre emlékszem tisztán. Arra a címkét ragasztó szőke lányra sem emlékszem, aki bugyi nélkül, szétvetett combokkal ült a ragasztóval teli tál előtt, s amikor észrevette, hogy bámulom, azt mondta, hogy sündisznó van a lába között, s még a végén kiszúrja a szememet. Talán húsz éves sem lehetett, s azóta (hiszen közel hatvan év telt el) már valós sünök nyüzsöghetnek a sírja fölött. De a könyvelőre és az éjjeli őrre nagyon jól emlékszem. A pálinkán kívül egy dolog kötötte össze őket: egy sárgaarcú vén fülesbagoly.

A bagoly tulajdonosa a könyvelő volt, viszont a gondozója Albi bácsi, az éjjeliőr. A gondozás, mely leginkább etetésből állt, egészen sajátságos módon zajlott.

Tusnádtól Csíkcsicsóig tudta minden szomjastorkú ember, hogy egy macska aránypárba állítható egy liter monopollal. Ezt Albi bácsitól tanultam.

– Egy macska úgy aránylik egy üveg pálinkához, valamint a bagoly aránylik a saját étvágyához – mondta, mert tanult embernek hirdette magát. Saját bevallása szerint, volt ahol művelődjön, mert legénykorában a barátja olyan leánynak udvarolt, hogy annak a szomszédja Bécsben végezte az egyetemet.

A macskák pedig előbb szurokkal bélelt dióhéj papucsot kaptak, hogy meg ne szökhessenek a padlásról, ahová az öreg elzárta őket, aztán a favágótőkén végezték, hogy a bagoly, amelyet a solymászokhoz hasonlóan, de azok nappali szokásaival ellentétben, éjszakai vadászatra akart szoktatni a könyvelő, jó kondícióban maradjon.

Azon a napon Albi bácsi élve dobott be a dróthálós ketrecbe egy hógolyószerű angóra kölyökmacskát, és ez az égbekiáltó szörnyűség bosszút kívánt. A macska a szomszédoké volt, s mert az utcából egy nagyfiú tudta, hogy az éjjeliőr kedvenc időtöltései közé tartozik, hogy az épület végénél, a pincelejáró tetejére lépve, minden éjjel levizeli a macskatulajdonos szomszéd tyúkketrecét (amitől a kakas rögtön hajnalt kukorékolt minden éjszaka), csapdát állított. Egészen pontosan: velem együtt állította a csapdát.

Az udvar lejtett, a ház pedig nem, s így a pincelejáró lapos betonteteje fél méterrel lennebb volt, mint a gang, ahol aztán dolga végeztével szunyókálni szokott egy hársháncs ágyon, bundájába takarózva Albi bá’.

Most, hogy már megközelítő pontossággal meghatároztam a történelmi korszakot és a helyet, az érthetőség szempontját is figyelembe véve, el kell mondanom a következőket: 1. abban az időben minden fiú tudta, hogy száz pár cserebogár szárnyért a rongy-üveg-vashulladék begyűjtőben, a „dáknál”, adnak egy focilabdát. 2.ha a hámozott vadgesztenyét ecetben főzzük, akkor radírgumi lesz belőle. 3. aki összegyűjt egy veder fenyőgyantát, az kap Szászrégenben, a hegedűgyárban, egy mandolint, két vederért egy gitárt.

Történetemhez nem tartoznak szorosan a cserebogár szárnyakért soha senki által meg nem kapott labdák, sem pedig a romlott fuszulykaleves-szagú, eredeti Hartmuth-radírok, ám, amint a másnapi katonai demonstráció alkalmával érzett rettegésem mutatta már, a veder híg fenyőgyantának fontos szerepe volt emlékeim alakításában.

A pincetetőn jól kivehetően látszott Albi bá’ bakancsának a nyoma, az, ahová aztán nagynéném hatalmas pléh mosófazekát tettük, s mert a nagyfiú biztosra akart menni, előbb tűz fölött megmelegítette a gyantát, hogy szinte víz-szerűen folyékony legyen, s a macskatalp dióhéj mintájára, azzal a ragaccsal töltött fazékkal akartunk Albi bának maradandóan kedveskedni. Azt is mondhatnám, hogy ragaszkodásunkról őt biztosítani.

A siker teljes volt. Ezt két dolog igazolta az éjszaka közepén. 1. Albi bá’ iszonyatos üvöltése. 2. a börtön őrtornyából az udvarunkra irányított fényszóró.

És a másnap.

Az a rettegtető másnap.

Éveknek kellett eltelnie, hogy megtudjam, aznap éjszaka Albi bá’ belelépett ugyan a fenyőragacsba, de a másnapi katonai mozgolódás és az Olt felől a börtön falán visszhangzó fegyverropogás nem ennek szólt.

Megszökött egy kászoni legény, akiről azt gyanították, hogy segítette Pusztaiékat.

Pusztai, Jeges, Dézsi, ezt a három nevet suttogták akkoriban Csíkban, Háromszéken, Kászon-székben az emberek. Három katonaszökevény nevét, akik nem betyárkodni akartak, nem akartak a mesebeli szegény-ember védelmezői sem lenni. Párttitkárokra, kollektív-elnökökre vadásztak, azokra, akik ifjúságuk megrontói voltak.

Ha gyermekkorom emlékeinek csapásain, kesze-kusza ösvényein bolyongva Csíkszereda felé ballagok az időben, látom mosóteknőben csónakázó önmagamat, de nem a csermely csobogását hallom, hanem azt a félelmetes hangot, amin verés közben az anyjáért üvöltött valaki a börtön megvakított ablakai mögött.      

Sok százszor jártam azóta itt, Csíkszeredában, de nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem azt a házat, azt az utcát, ahová pedig gyermekkori emlékek kötnek.

És az a másnap!

Talán már nem is születésnapom plusz három nap az utca neve. Bizonyára nem Március hat utca.

Még arra sem voltam képes, hogy megkeressem Balogh Laciékat, akik ott laktak nagynéném utcájában, egy fenyőkkel körülvett házban. Megálljak ott, és megkérdezzem,  hogy hívták a vasút mellett meglőtt szökevényt, mert nagybátyámék suttogását kihallgatva, valami olyasmit tudtam meg, hogy miközben két karjától vonszolták a sárban a hátán fekvő halottat, mint vadászatokon lábuknál fogva a nagyvadakat szokták, valaki felismerte, s az utcában azt is tudták: huszonöt éves, és hogy székely határőr volt a háború végén, az akkor talán éppen csak levente korú fiú. Azt is mesélték, hogy azért szökhetett meg, mert átvitték az őrség körletébe, s azt hitték, hogy beszervezték már, hiszen ő látszólag igent is mondott arra, hogy szülőfaluja spiclije legyen.

Én csak annyit tudok róla, hogy valakinek a fia volt, valakinek az unokája, valakinek a szerelme. Ha rá, az ismeretlen székely legényre gondolok, elfog az iszonyú düh olyankor, ha tévében, rádióban népszínművesített, csupa tájszótári szavakkal góbéskodó székelyekről hallok, akik pusztán kivagyiságból, két bicskázás és három vizespohár fenyőpálinka után úgy járják a csűrdöngölőt, hogy közben éppen szétmorzsolgatnak egyenként öt-öt románt, huncut székely-góbé tenyerükben. Természetesen mindezt pesti ízlés szerint, s foguk között tartott kacorral ősi kopjafába mélyesztik, jobbról balra tartó rovásírással a székelyhimnuszt.     

Nem láttam az arcát, mint ahogy a Kájoni kódexet sem láttam soha. Mégis, ha a turisztikai látványossággá csűrhüllő, vásári olcsósággá degradálódó, bazári gyülevészek, nyilas-zászlós kirándulók Somlyóra tartó szentségtörését látom (nyilas zászlót mondok, mert az Árpád-házé vörös-ezüst sávos volt valaha, csak az őrült Szálasinak nem felelt meg a piros-fehér-zöld), képzeletembe beúszik az a sosem látott arc.

A Kájoni kódexet tartja kezében, Mikes és Kőrösi Csoma nevét suttogja, Gábor Áronét és a szárhegyi apródét, nagyságos Bethlen Gábor fejedelemét. Márton Áront is szólítja talán. Elsikoltja, s ez nem harcra buzdító csatakiáltás, elsikoltja, mintha tüzes trón égetné, dálnoki székely Dózsa György, Dálnoki Veres Lajos nevét, és ama másik dálnoki, Dálnoki Miklós Béla vezérezredes-miniszterelnökét is, és az izraeli Jad Vasem által a „világ igazának” elismert Nagybaczoni Nagy Vilmos nevét is. Lehet, hogy a ditrói Puskás Tivadar telefon-hírmondóján suttog üzenetet, hogy Somlyó felé csendesebben vigadjanak.

Székely tudósok, papok, esküjükhöz hűséges katonák neveit hallatja.

Fájdalmas az az arc.

Fájdalmas, mint maga a székelység régebbi és újabb történelme.

Nos, hát nekem ez az arc Csíkszereda. Egy huszonéves, leventekorban sorozott volt székely határőr arca, aki elől a történelem régen elkanyarította a határt. De azért őrzi, holtában is vigyázza bennem az áthághatatlant, nem a pirossal térképre berajzolt vonalat, hanem ama másikat, a nemzeti tisztesség határát, közel hatvan esztendeje.




.: tartalomjegyzék