Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Bogdán Mária Emese

Kicsimadárka

Sokszor szeretett volna repülni álmában, de szárnyai nem bírták.  Próbálgatta, lendületet vett, de nem sikerült felrepülni, mert teste nehéz volt, szárnyai pedig, testéhez képest, erőtlenek, csak valami csökevényes kinövések. Mani sorozatosan ezt álmodta, s ez lassan zavarni kezdte. Már lefekvés előtt szorongott, hogy ismét jön a repülés kényszere, ha lehunyja szemét, ismét érezni fogja csökevényes szárnyait, és hiába próbálkozik majd, hogy felrepüljön. – Mi közöd a madarakhoz? – kérdezte egyik sétájukon pszichológus barátja, aki meghallgatta, és segíteni akart neki.

– Félek tőlük – ismerte be Mani szégyenkezve. – Miért félsz? – erőltette a kérdezősködést tovább. – Nem tudom, csak félek – felelte. – És mitől félsz? – erősködött kitartóan. – A tollaktól – jött ki belőle a felelet, amit eddig ő sem tudott, vagy csak nem tudatosított magában. – Akkor állapodjunk meg a tollaknál – mondta, és azt javasolta neki, hogy emlékezzen vissza, mikor került kapcsolatba először a tollakkal, mit érzett akkor, s hogyan alakult tovább ez az érzés? Miért nyomja őt az, ami annyira könnyű, hogy a szél is hátára kapja? – Ha van egy nyugodt órád, szépen pörgesd le az eseményeket a múltból. Idézd vissza, s nézd más szemmel a madarakat, hiszen a tollak olyan szépek, de ha mégis zavarnak, akkor fújd le magadról őket. Maninak furcsa volt, hogy így mondta: Őket.                                                                                                                                                                                                                                   Hazafelé menet sok galambot látott a téren.  Fiatal pár szórta eléjük a magot, de mikor lépteit arra irányította, a galambok felröppentek, s pár toll maradt csak utánuk a kockaköveken. Ezek is félnek tőlem, gondolta, kölcsönös a szimpátia, de mentében felvette, és hazavitte a lehullott tollak egyikét. Szép szürke toll volt, a szélei enyhén szivárványosak. Érdekes gondolta, hogy így egymagában nem is irtózom tőle. Otthon tovább barátkozott a tollal. Beszúrta az erkély virágos ládikójába, s hosszasan nézte, milyen szép szivárványos, ahogy rásütött a nap. Kényelmesen hátradőlt kedvenc hintaszékében, az erkélyen, és a délutáni kellemes melegben, ahogy barátja mondta, sorba rakta az eseményeket.

 

– Tessék azonnal asztalhoz ülni – kiáltotta Eszti, aki 13 évesen már 2 gyerekre vigyázott. – Most vacsoraidő van, vége a játéknak! – Mani tudta, mi lesz a vacsora: a szilvaízes kenyér, s a csupor tej nem motiválta eléggé, hogy megmozduljon. Testvére, a jó szófogadó, már odaült az első szóra készségesen, de ő még kérette magát. – Ne mondjam még egyszer, mert tudod, mi következik! – De már erre következett is, mert mire a fejét arra fordította, Eszti előkapta titkos rejtekhelyéről a tollseprűt. Ő még ült a földön szétszórt játékai között, mikor az arcában érezte a tollakat.

– Jaj ne, jaj ne! – könyörgött. – Kicsimadárka meghalt, Eszti ide hozta! – kiáltotta kétségbeesve, mire az apja is belépett.  S ahogy a tejet ijedtében felhörpölte, a vastag föl is rossz útra tévedt a torkában. Majd megfulladt, míg visszaköhögte.  Apja megértette, hogy a szolgáló a tollseprűvel ijesztgeti, és összeszidta Esztit. – Meg ne lássak még egyszer ilyent – mondta szigorúan –, mert akkor le is út, fel is út. – Egész éjjel nem aludt, arcán érezte a tollakat. Mintha halott madárka feküdt volna az arcán. Eszti attól kezdve módszert változtatott. A maga 13 évével rájött, hogy nagy hatást érhet el Maninál akkor is, ha csak felmutatja, vagy szóba hozza tollseprűt. Volt egy rejtekhelye is ennek a szörnyűségnek. Mani elhatározta, hogy ellopja, és bedobja a szemétbe, de mikor megtalálta a szekrény melletti résben, nem merte megfogni. Az irtózattól végigfutott a hideg a hátán. Félt, hogyha hozzáér, a tollak megmozdulnak. Így ment ez öt éves koráig, mikor Esztit hazavitték falujába a szülei. Mani felszusszant végre, és remélte, hogy vége a tollas irtózatoknak, de egyik késő délután, mikor már szürkülödni kezdett, s a tyúkok elülőben voltak, szülei feladatul adták, hogy terelje be őket. Tudta, hogy hiába tiltakozna, nem volt pardon, menni kellett. Engedelmesen ment a ketrecekig, de nagyon félt, hogy valamelyik tyúk, vagy a kakas szembe száll vele. A tyúkok maguktól is szépen betapodtak, és fölszálltak volna nyugvóhelyükre, de a szülők szoktatni akarták Manit, hogy ne féljen. Mikor már megkönnyebbülten lépkedett fel a veranda lépcsőin, mint aki jól végezte dolgát, anyja észrevette, hogy a kis kendermagos jércike kinn maradt a gang alatt.  – Szépen fogd meg, és tedd be a többi közé – hallotta anyja szigorú hangját, aki szándékosan ott hagyta őt, a sötétben. Maninak mindenki parancsolt, sosem volt szabad akarata. Erőt vett magán, és leguggolt a kendermagos mellé. – Jércike, ne félj, nem bántlak – mondta halkan, remegő hangon, hogy bátorítsa magát, aztán megfogta a hátát, és megszorította. Mani szíve nagyon vert, hallotta fülében, hogy szökik ki, a Jércike szíve is nagyon dobogott, s mikor verdesni kezdte a szárnyát, ő ijedtében elkapta a kezét, Jérci pedig behúzódott a gang alá. Félve lépett be a házba, és azt hazudta, hogy betette a kendermagost a többi közé. Anyja nem nézett utána, örült a sikernek. Reggelre nagy kiabálásra ébredtek: a kendermagost elvitte a róka, csak egy pár toll maradt utána a lépcsők alatt, ahová behúzódott. Manit megverték a hazugságért, de ő Jércikét siratta. Hónapokig furdalta a lelkiismeret, hogy szegény Jércinek miatta kellett meghalnia. A borzadás tovább tartott. Sokszor benézett a lépcsők alá, s a tollak láttán a rókát is látta, amint oroz, Jércivel a szájában.  Látta Jércit vergődni, s szíve ismét nagyon dobogott. Képzelődéseiről soha nem beszélt senkinek, mert kinevették volna. Már hat éves lehetett, mikor nagyanyja levágta az egyik nagyobb pulykát. Maninak itt is segítkeznie kellett. – Tartsad a tányért a nyaka alá, a vérnek – mondotta a nagyanyja, és ő tartotta a kis tálat, ahogy tudta, görcsösen, ijedtében a szemét is behunyta, úgy fogta.  Együtt szenvedett a pulykával. Úgy érezte, együtt fognak meghalni, együtt mennek majd a mennyországba.  Hosszú percek teltek el így, míg szemét ki merte nyitni. – Hátha már meghalt szegényke – gondolta, mikor látta, hogy mozdulatlan. A véres tálacskát le akarta tenni, a sütő előtti asztalra, de nem tudta, mert az ujjai rámerevedtek. Csak nézte, hogy két ujja beleért a vérbe, s hiába huzigálta nagyanyja szelíden, azok nem engedelmeskedtek. Hosszú percekbe került, míg a meleg víz megtette hatását, s eltűnt a vér, keze ellazult.  A pulyka egy nagy tálba került forrázni. Mani nagyon sajnálta szegényt. Szép, színes tollai megtöltötték a tálat, s a feje ott hevert mellette.  Elmerengett a maga hat évével, hogy miért kell az állatoknak meghalni, hogy az emberek megehessék?Miért nem esznek csak almát, körtét, s ribizlit, halvával (amit ő úgy szeret)... Az első forró loccsanásra a pulyka kirepült a tálból, s Mani csak azt látta, hogy repül feléje, szárnyait verdesi, szép tollai szanaszét, s a nyaka ott fityeg mellette, csak egy bőröcske tartja. Elsötétült előtte minden, gondolta, hogy ez már a halál, és most mennek mindketten a mennyországba.

Ecetszagra nyitotta ki a szemét, nagyanyja ölében. Fejében nagy nyomást érzett, s az ütés helye is sajgott. Érzékeny lelkületű, gyenge szívű szegényke, magyarázta nagyanyja a szomszédasszonynak. Az ijedtség után távol tartották mindenféle állatvágástól.  Pár év múlva a család elköltözött a kisvárosból, egy nagyobb városkába, s ő boldog volt, mert a tömbházban nem volt lehetőség állatokat tartani.  Hosszú ideig úgy látszott, hogy kimaradtak életéből a madarak, megnyugodott, és elfelejtette őket.

Első osztályban jártak már, mikor a padtársa eltörte szemüvegét, s hazafelé menet nem látta tisztán az utat. Együtt jöttek a többi gyerekkel, mikor egyszerre nagy riadalom támadt. Mani rálépett egy döglött madárkára az úton. Nem vette észre, s csak mikor vartyant valami alatta, akkor fogta fel, mi történt. – Kicsimadárka, kicsimadárka… – ordította torkaszakadtából az úton, s szíve vadul dobogott. Rohanni próbált, hogy akkor hátha leesik a talpáról, de csak jobban ráragadt. Csak akkor állt meg, mikor sikerült kirúgni a szandált a lábából az út közepére. Kétségbeesetten sírt, lihegett félmezítláb az úton. Egy kis döglött veréb volt szétlapítva a ledobott szandál talpán. Manit megszidták a szemüvegért, a szandált meg sem tudták a szülei, mert a padtársa, aki a szemüvegét eltörte, lekaparta róla a kis verebet. Sokáig nem tudta kiheverni ezt a traumát, sokáig úgy érezte, hogy az egyik szandál talpa vastagabb, mint a másik. Aztán ismét elmúltak egy időre a rossz események. Mani már kijárta iskoláit, emlékei a madarakkal elhalványultak. Óvónőként tevékenykedett már, mikor az egyik fagyos reggelen egy nagycsoportos fiúcska késve érkezett. Könnyes szemmel nyújtotta feléje a kezét. – Tessék megmelegíteni – kérte elcsukló hangon –, megfagyott szegényke –, s míg felfogta volna, hogy nem a gyerek keze volt megfagyva, már tenyerében volt a dermedt kismadár. Majdnem elájult, az arca elfehéredett, a légzése elakadt, de nem ordíthatott, mint máskor. A hátán végigfutott a hideg verejték, mire letette a madárkát. – Gyerekek, a kismadár megfagyott – mondta elhaló hangon –, már nem tudunk segíteni rajta, ki kell vinni az udvarra. – Nem merte megfogni újra, úgy érezte, a tollak a tenyeréhez tapadtak. A nagycsoportos fiú pedig kivitte a verebet. Akkor már érezte, hogy valamit tenni kellene a madarakkal, de nem tett semmit, csak remélte, hogy egyszer magától megoldódik minden. Már két iskolás gyereke volt, mikor meg kellett tapasztalnia, hogy ők is félnek a madaraktól.  Fürdőszobájuk ablakán betévedt egy repülni tanuló fióka, egyenesen a forró vizes kádba esett, ott vergődött, mikor rátaláltak. A gyerekek visítottak ijedtükben, Mani pedig, a hirtelen szükségben, kikapta a madárkát, meg sem gondolta, hogy irtózzon tőle. Hősnek érezte magát. Meg volt győződve, hogy ezzel egy szentperc alatt megoldódott az évtizedek problémája, s hogy magabiztosságát bizonyítsa, vett egy papagájt gyerekeinek. Pár hónap alatt Karesz a család kedvence lett, s úgy látszott, minden, tollal kapcsolatos, eddigi lelki nyavalya orvoslásra talált vele. Megszokták, szerették, családtagként etették, minden jóval ellátták, kényeztették. Kirepülhetett a konyhába, nem haragudtak, ha pottyantott mindenhová, eltakarították. Az évet azonban nem érte meg, mert huzatot kapott, s mikor kimeredt lábakkal meglátta, Manit annyi idő után ismét elkapta a borzadás. Arca kifehéredett, hátán lefutott a veríték. Nagy sírás, gyász volt a házban, de Kareszt egyikük sem merte megfogni, a szomszédot kérték meg erre, aki szépen újságba csomagolta, s levitte a szemétbe. – El kellene temetni – mondták a gyerekek, de már akkor nem lehetett kivenni a kukából. Nem gondolta hogy harminc év távlatából is elkapja a borzadás. Elhatározta, hogy elkerüli a madarakat, s nem is gondolt rájuk többé. A gyerekek felnőttek, s elkerültek a háztól. A negyvenedik születésnapjára egy árva cicát hozott ajándékba a fia, hogy ne legyen egyedül. Szeretni való jószág volt, kedves, játékos. Mindenhová bemászott, a ruhásszekrénybe, a tányértörlők közé, mindent megjelölt, a könyveket lepisilte, a virágokat kitúrta, de Mani mindent eltűrt neki. A baráti kört is megszelektálta, mert aki érzékenyebb volt a szagokra, elkerülte a házát valamilyen ürüggyel. Mindenek mellett, Kacorral teljes volt az összhang addig, amíg nem kezdett vadászgatni az erkélyen. Különleges hangon tudta utánozni a madarakat, hogy oda csalogassa őket. Mani ismét félni kezdett, hogy mi lesz, ha egyszer elkap egyet?  Hosszú ideig ez nem következett be, s már azt gondolta, mégsem kell ettől tartania, mikor egy reggel kétségbeesett csipogásra ébredt. Az ágya alól jött a hang. Felugrott és ráordított a macskára. – Azonnal engedd el a madárkát! – de tudta, hogy nincs erre lehetőség. Kacor kilépdelt nagy büszkén az ágy alól. Kicsimadárka a szájában csipogott. A macska szájából nézte Manit. A borzadás ismét elkapta, mint annyiszor máskor, Kacor végigfutott a házon, Kicsimadárka a szájában, Mani ismét szívdobogást kapott. – Gyilkos!– ordította – tartalak a házamban, te gyilkos! – Az ajtón csengettek. A szomszéd ijedten lépett be, segíteni akart, nem tudta, mi folyik. Kacor berohant Kicsimadárkával

a kád alá. – Legalább ott megeszi, s nem látom – mondta a szomszédnak. – A macskák ragadozók – jegyezte meg a szomszéd cinikusan, mintha ő nem tudta volna.  Fél óra alatt megette (gondolta), addig ki sem jött a kád alól. – Legalább nem látom a tollakat – mentegette a helyzetet. Ez az eset mégsem viselte meg annyira a lelkét, mint az előzőek, a gyerekkoriak.  Megnyugtatta magát, hogy a macskák ragadozók, s ez a természet rendje. Másnap reggel, amikor szemüveg nélkül kitámolygott a hálóból a konyhába, kávézó helyére akart leülni, mikor belenyilallott a döbbenet, s hátraugrott egyet ijedtében.  Kicsimadárka ott hevert a lábai előtt, az asztal alatt. Kacor odakészítette, pont oda, ahová le szokott ülni. Hát csak nem úsztam meg, gondolta borzongva, bágyadtan.  Kicsimadárka érintetlen volt, s mozdulatlan hevert a szék alatt, semmit nem evett meg belőle a macska. Játék volt neki a másik halála. Erőt vett magán, de megfogni most sem merte. Ráseperte a szemetes lapátra, és betette egy zacskóba, majd a szemetesbe. Miért nem ette meg a macska? Még büszkélkedett is a zsákmánnyal. S miért vitte pont az ő széke alá? Sokáig foglalkoztatta ez az utolsó eset, de nem tudott rá választ találni. Mi köze neki a madarakhoz,  s miért kell mindig tragikusan végződjön egy-egy szárnyas esemény?  Az álmokkal sem látta a kapcsolatot, hogy miért akar ő mindig repülni, és miért csökevényesek a szárnyai?

 

Elernyedt a hintaszékben, a délutáni bágyadt melegben, szinte jól esett az emlékezés, mintha megkönnyebbült volna tőle, s ahogy a szemei elnehezedtek, egyszerre nagyon könnyűnek érezte magát.  Valami lenge fuvallat lágyan emelni kezdte a hintaszékből, s a tárgyak lassan alatta maradtak. Nagyon kellemes volt az érzés, de nem tudta megmagyarázni, hogy ez mit jelent, mert a kép megváltozott, s mintha nem is otthon lett volna már, szülővárosa fölött repült, és sok zöld kertet látott maga alatt. Nem félt a magasban, de furcsa volt neki, hogy teste milyen könnyű lett, s hogy fent milyen szép a szabadság.  Furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha nem egyedül lenne, mintha valaki régi ismerős mellette repülne, de arcát nem látta, csak érezte a jelenlétét. Telefoncsörgésre riadt fel s ugrott ki a hintaszékből, alig tudta összeszedni magát. Régi barátnője, gyerekkori játszópajtása hívta szülővárosából. Ráismert a hangjára. – Manika drága, olyan rég nem beszéltünk, s annyi minden történik, látod, most is szomorú hírt kell mondjak.  Emlékszel, volt az a kis szőke szolgálótok, Eszti… – Kezében megremegett a telefon. – Meghalt szegény a tegnapelőtt, hetvenedik évében. Emlékszel, mennyit vigyázott rátok, drága jó lélek volt, s milyen dolgos, már tizenhárom éves korában be kellett adják szegényt szolgálni a szülei, az anyagiak miatt. Milyen rendet tartott mindenütt. Egész életében csak dolgozott, szegény. Gyerekei nem lettek, s korán megözvegyült. Idős korában egy tyúkfarmon volt, tudod, a Danieli telken, ő vágta a tyúkokat, ott érte a betegség is szegényt, azt mondták, megzavarodott, s sokat szenvedett. A végén félre is beszélt, azt mondta, mindig tollakat lát a levegőben. Halló, itt vagy? – Itt vagyok – felelte Mani nyugodtan, s maga is csodálkozott, hogy nem kavarja fel a rossz hír. – Hát csak hívtalak, gondoltam, eljöhetnél holnap a temetésére. Senkije sincs már. Isten nyugtassa szegényt.




.: tartalomjegyzék