Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Füzi László

A kilépés

III.

 

Abban az időben, amelyikben az én életem telt és telik, számos változás-sorozat zajlott le, s zajlik ma is. Ha a változások eredményét nézzük, akkor minden változás-sor végén az általam a hatvanas években még megélt közösségi társadalom eltűnését látjuk. Akkor, amikor ennek a felszámolódása az én életemben is éreztette hatását, máshol már egy másik folyamat is elindult, megkezdődött, mondjuk így, az információs társadalom kialakulása, ezzel együtt pedig a valóság virtualizálódása.

Akkor, amikor ez a folyamat elindult a maga útján, még nem tudtunk erről semmit.

Még évtizedekkel később sem.

Nálunk, és egyáltalán Európa keleti felén ez a folyamat ismét csak megkésve, egyben pedig szinte rejtve zajlott le, vagy legalábbis rejtve indult fejlődésnek, mert a társadalmi formáció-váltás történései és hangos kísérőjelenségei jó ideig elfedték ennek a folyamatnak a megnyilvánulásait.

Azt hiszem, erről a számunkra csak lassan megmutatkozó jelenség-sorról, egyben pedig „megkésődésünk” legújabb fejezetéről a történések pillanatában Balassa Péter mondta a legtöbbet.

Legtöbben, közöttük én is, a Kádár-rendszerrel voltunk elfoglalva. Akkor is, amikor az még a valóságban is létezett, s azóta is, amióta kísérti a magyar világot.

Bármilyen szomorú is, de le kell írnom, kisszerű keretet adott az életünknek.  

Lehet, hogy az életem hátterében érzett zuhanások ennek a rendszernek a megtapasztalásával kezdődtek.

S az is lehet, hogy a valamennyire megtapasztalt biztonság-érzet is ennek a rendszernek volt a folyománya.

Számunkra a Kádár-rendszer adottságként létezett. A maga emlékezésében György Péter is felveti ennek a kikerülhetetlen kötődésnek a kérdését. „A romok közti mindennapi élet, a Kádár-rendszer ellentmondásokkal teli világa lett az elvesztett otthonom, mert senki sem választja meg gyermekkora színtereit. És járhattam volna rosszabbul, mint mindazok, akik a III. Birodalomban, vagy a Rákosi-korszakban nőttek fel. Egy kiismerhetetlen, sötét, és nyomasztó világ volt az enyém, amelyben egyedül a fantáziám szárnyalhatott szabadon. És amelyben mit sem számított a valóság”.[1]

Általánosságban igazak ezek a sorok, magam is sokszor gondolok arra, nem tudva, mi is következik ezek után, hogy a történelem az egyes ember számára sokkal rosszabb korszakokat is teremtett, mint amilyenekben az eddigi életemet leélhettem, ám a mi életünket körülvevő keretek következményeit még az idézetteknél is súlyosabbnak látom. Igaz, akár egyéni vonás is lehet, de tudom, hogy az én fantáziám soha nem szárnyalt szabadon, mindig mindent a meghatározottságokat és lehetőségeket figyelembe véve tettem. Akkor, amikor mindezt önmagammal kapcsolatosan megtapasztaltam, még nyilvánvalóan nem használtam ezeket a kifejezéseket, de hát tudjuk jól, nem a kifejezések a fontosak. A kifejezéseknél fontosabb és brutálisabb volt az, ahogyan a kisszerűségre ácsingózó valóság napi szinten határozta meg az életünket.        

Ennek a rendszernek homogenizáló jellegét György Péter pontosan megmutatja. Hosszabban idézek az írásából:„Így élt hát az apám, mint a mesében, gyanútlanul és tényleg boldogan. Már nem volt kizárva a társadalomból, s nem ő volt az egyetlen, akinek nem tűnt fel, hogy időközben, nem egy értelemben, a társadalom megszűnőben volt. A gőgös és rettenetes feudális Magyarországot, a nyomasztó, szellemileg elviselhetetlen Horthy-korszakot végül nyom nélkül eltüntető Kádár-rendszer az új világot megért állampolgároknak biztonságot ígért és garantált, azon az áron, amit Nádas Péter oly kérlelhetetlen türelemmel írt le. A kizárólagos kortárs jelenben élő, a modernitás számos aspektusában jól teljesítő Kádár-rendszer úgy szüntette meg a társadalmat, hogy nem tűrt el semmiféle racionális érdekegyeztetéssel járó, a konfliktusokat gyakorlatból ismerő, azokkal együtt élő, a demokratikus intézmények által teremtett formákban működtetett, politikai, társadalmi, kulturális különbséget. Modern és otthonos ország volt, mindaddig amíg valakit nem foglalkozatott az intézményes garanciák, a személytelenül működő automatizmusok hiánya. Mindaddig, amíg valaki le nem emelte a háztetőket, és be nem nézett a lakások mélyén ülő túlélőkre, akik minden reményüket elvesztve várták a véget. A nagyapám és barátai időnként a Luxor kávéházban találkoztak egymással, némiképp politizáltak, ahogy hallgatták a francia, német, angol rádiókat, s várták, hogy túléljék azt a rémálmot, amelyben én otthon voltam. És mind holtak voltak, amire aztán, előre nem látható módon, a rendszer hirtelen tényleg véget ért. Egy radikálisan eltérő vélemény, egy eltérő norma, az ismeretlen horizont, a konfliktusok gyakorlata, ezek elfogadhatatlan eszmék voltak.”[2]

Noha a társadalom nem szűnt meg létezni, s tudom, azt, amit mond, György Péter nem is ebben a vonatkozásban mondja, az általa érzékeltetett mély és értelmetlen mozdulatlanságot, amiről annyira érzékletesen beszél, én is éreztem. Nyilvánvaló, hogy a „racionális érdekegyeztetés”, az „intézményes garanciák”, a „személytelenül működő automatizmusok hiánya” kifejezéseket nem használtuk, a politika mindeneken való uralmát viszont érzékeltük, s nem csak az uralmát, hanem az alapvető kérdésekben a megkerülhetetlen mozdulatlanságát is.

 

1.

 

Nézem az évszámokat, ezerkilencszázötvenötben születtem, ezerkilenszázhatvankilencben kerültem a gimnáziumba, ezerkilenszázhetvenháromban érettségiztem, rá egy évvel kerültem az egyetemre, Ágival ezerkilencszázhetvennyolcban kötöttünk házasságot, hetvenkilencben végeztünk, akkor kezdtük el álláskereső útjainkat, mert akkor már gondolnunk kellett arra is, hogy miből élünk, első gyermekünk ezerkilencszáznyolcvanban született, nyolcvankettőben lettem egy irodalmi folyóirat szerkesztője, akkor már második gyermekünk születését vártuk, Ági így háttérbe húzódott, várta, hogy talán neki is lesz a végzettségének megfelelő munkája, munkahelye.

Tovább is van, mondjam még?

Nem mondom most, majd mondom később, most azt mondom, hogy a jelzett mondjuk harminc-harmincöt évben is túl sok a fordulat, a váltás, közöttük olyan súlyú történelmi dátumokat is találunk, amelyekből egy is elég lenne egy életre.

Tudom, a huszadik század szelídebb, békésebb fele jutott nekünk.

 

2.

 

Ezerkilencszázötvenhatról, értelemszerűen, nem lehetett emlékem. Ami emlékem van róla, az már az utóéletéhez kapcsolódik, a faluban a félelem érzetével együtt jelent meg „ötvenhat”, a „forradalom” emlegetése. Minden bizonnyal azért, mert ötvenhat leverése kapcsán feltörtek bennük azok a képzetek, amelyek a nekik jutott történelmi szerephez kötődtek.

Alul voltak mindig, a történelem végtelen sorozatában.

Az, hogy közben forradalomként említették ötvenhatot, s senki soha nem nevezte úgy, ahogy az uralkodó politika nevezte, ellenforradalomnak, egyetlen pillanatra sem mond ellent az előzőleg mondottaknak.

Nem, mert nem politikai vagy történeti, vagy akár történetfilozófiai elvek alkalmazása következtében mondták azt, amit mondtak, hanem a régről elővett történelmi ösztönök uralma alatt, szerintük a forradalom talán legfontosabb jellemzője az, hogy nagy fölfordulás van.

A hatvanas évek légköréből, mondjuk, tizenéves gyerekként sokat megéreztem, ösztönösen, az élmények szintjén, s ez alighanem mélyebben megérintett, mintha fogalmak segítségével elemeztem volna a történteket. Mélyen érintettek az akkori történések, mert megéltem azokat, s nem kívülről figyeltem őket.   Ma már többet tudok arról, hogy mi történt akkor, mégis az élmény volt az eredendő, a meghatározó jelentőségű.  A falu hagyományos közösségi élete megerősítést kapott akkor, közösségisége egyfajta társadalmi szinten kibontakozó közösségi élményhez kapcsolódott, így az otthoni életnek hirtelen távlata mutatkozott, a külső világ irányába kapcsolódási pontok keletkeztek, azóta is nehéz ezek nélkül élnem.

A gimnázium négy éve alatt, ezek az évek a hatvanas és hetvenes évek fordulójára estek, nem éreztem a politikában-társadalomban végbement változásokat. Elképzelhetőnek tartom, hogy a zárt térben ezek kevésbé hatottak, mint egy olyan térben, amelyik nyitottan élte a maga életét. Egyébként az is természetes lett volna, hogy a zárt tér éppenséggel felerősítse ezeket a megkeményedésre utaló jeleket. Nem éreztem–nem érezhettem a változást a katonaságnál eltöltött tizenegy hónap alatt sem, ezt az időszakot nem volt mivel összehasonlítanom, bár az apró Szolzsenyicin-történetemnek voltak azért voltak ebbe az irányba mutató vonásai.  

A változásokat, a kemény hetvenes éveket hozó változásokat Szegeden éreztem meg. 

 

Nem szeretnék magántörténetet írni, ugyanakkor a magam élettörténetének elmondása kapcsán kerülni szeretném az erőltetett jelképességet, sőt, önmagában a jelképességet is, hiszen a magántörténetek és a köztörténetek nem játszhatóak egymásba, mégis utalnom kell arra, hogy akkor, amikor Tony Judtnak a háború utáni Európa történetéről írott könyvében a Szolzsenyicinről írtakat olvastam, felidéződött bennem a magam katonaság alatti egyszerű kis története. „Ha egy szimbolikus pillanatot keresnénk, amelyben ez az átalakulás beteljesedett, egy sarokpontot, amelyen Európa önértelmezése elfordult, akkor az 1973. december 28-án Párizsban, Alekszandr Szolzsenyicin első kiadásával érkezett el” – írja Tony Judt.* A szerző ezt követően hosszan elemzi, hogy milyen történeti körülmények szükségeltettek ahhoz, hogy annyi más, ugyancsak megdöbbentő történeti  anyagot bemutató könyv mellett éppen Szolzsenyicin könyve tölthette be ezt a szerepet. Ezen gondolkodva jutottam arra a következtetésre, hogy a Szolzsenyicin munkáját megemelő körülmények között ugyancsak ott lehetett az egész szocialista táboron végigfutó balos fordulat, amelyik, bár nem akarom történelmi szereplővé formálni, az én őrnagyomat is arra kényszerítette, hogy ártatlan, s tulajdonképpen csak az akkor kívánatos pontos újságolvasásról tanúskodó megjegyzésembe belekössön, pedig ez a megszólalása akár még önmaga érdekei ellen is hathatott.

 *Tony Judt: A háború után, Európa története 1945 óta, fordította Komáromy Rudolf, Európa Könyvkiadó, 2007, II. kötet, 153. o.   

 

3.

 

A hetvenes évek konzervatív, Nyugat-Európában konzervatív, Kelet-Európában balos fordulatának számos megnyilatkozása volt. Felerősödött a pragmatizmus, aztán ez nőtt, vagy inkább silányodott bele a praktikusságba, ezzel együtt eltűnt a teória, az elmélet és a pátosz iráni igény, majdnem azt írtam, hogy vágy, nálunk ez a hatvannyolcas szellemnek az elutasítását is jelentette.

Mindez valóban silányosodással járt együtt, mert a kényszer tudomásulvételét és annak az eluralkodását jelentette.

Ezzel együtt a társadalom helyzetét a korábbinál jóval valóságosabbnak mutató évtized következett, még akkor is, ha a politikai vezetés erre a helyzetre csak ideológiai fordulatokkal tudott reagálni. A hetvenes években nálunk is szinte minden átformálódott, a hivatalos politika változásaival szemben, de nem mindig szemben, hanem csupán önmagukban létezve az identitás-teremtés új, civil vonásokat mutató kísérletei jelentkeztek, a hit helyére a kétely, a közösségi gondolkodás helyére az egyént hangsúlyozó mentalitás lépett.

Azt is mondhatnám, hogy hosszú, új folyamat kezdődött el, az ötvenhatos alapokhoz és kapcsolódásokhoz kötődve megjelent a másként gondolkodás, a hivatalos világ politikai és gazdasági tehetetlensége és a másként gondolkodás térnyerése vezet majd el a nyolcvanas évek végén a rendszerváltáshoz, nem függetlenül a szocialista tábor egészében, meghatározó módon a Szovjetunióban végbemenő történésektől.

Az évszámok itt csak irányokat jeleznek, ezerkilencszázhetvenhárom mind Nyugaton, mind Keleten a fordulat jelzője, hetvennyolc-hetvenkilenc nálunk ismét fizetési válsággal, áremelésekkel, létszám-befagyasztásokkal, balos megnyilvánulásokkal járt együtt. A konzervatív hetvenes évek végén nálunk létrejött azok utójátéka is. Hetvenkilenc és nyolcvankettő között a nyilvánosság terén már megjelentek a politikai ütközéseket vállaló lapok, csoportok, mintha meg akarták volna mutatni, mi következik majd az újabb évtized végén. Hetvenkilenc és nyolcvankettő között a szellemi élet erős radikalizálódása figyelhető meg, ami egyes lapok megrendszabályozásához, lefejezéséhez, átalakításhoz, majd a nyolcvanas évek közepének apályához vezet majd.

Véletlen egybeesés, hogy magántörténetemben is ezek voltak a meghatározó évszámok.

 

Említett könyvében a hetvenes éveket tárgyaló fejezetet Tony Judt így kezdi: „Még mielőtt a hatvanas évek pezsgése lecsillapodott volna, az egyedi körülmények, amelyek lehetővé tették, örökre elmúltak. Az írott történelem legvirágzóbb évtizedének befejeztétől számított három esztendőn belül véget ért a háború utáni gazdasági fellendülés. A nyugat-európai ’harminc dicsőséges esztendő’ átadta a helyét a pénzromlás és hanyatló növekedési ráták korának, amelyet kiterjedt  munkanélküliség és társadalmi elégedetlenség kísért. A hatvanas évek radikálisainak zöme az őket követőkkel együtt lemondott a ’forradalomról’ és inkább foglalkoztatási kilátásai miatt aggódott”:*

A jeles történész hosszú oldalakon keresztül ír arról, hogy a nyugat-európai országok miképpen próbáltak válaszolni az akkor feltűnő kétségekre és kiábrándulásokra, Kelet-Európáról viszont csak egyetlen mondatot olvashatunk nála: „… Kelet-Európát a prágai invázió nyomán megbénította a pártpatriarchák testvéri ölelése.”**

Noha a kelet-európai szocialista országok közé a mindennapi élet megélhetése terén nem lehetett egyenlőségjelet tenni, Judt gesztusa, s az, hogy csupán a rendszerváltás irányába mutató mozzanatokat lajstromozza, jól jelzi, hogy történeti súllyal az akkor emlegetett külön utak, modellek nem bírtak, bár az élet megélésének módjában nem is tekinthetők elhanyagolhatóknak. 

*I. h.: 7. o.    

** U. o.: 19. o.

 

4.

 

A szegedi egyetemi élet nyüzsgése, s különösen az Ilia tanár úrral való szellemi kapcsolat a felsejlő mozdulatlanságot űzte el az életemből.

Említettem, először az ezerkilencszázhetvenhárom áprilisi Tiszatáj-számot olvastam el, azt követően már szinte rendszeresen olvastam ezt a folyóiratot, ahogyan más folyóiratokat is. Most, a könyvtárban újraolvastam a lapot, a hetvenes évek elejének számaitól ezerkilencszázhetvenöt végéig. Így láthattam azt is, ahogy a lap klasszikus időszakára kialakult, s ahogy Ilia Mihály lemondása után átalakult.

Nem folyóirat-történetet írok, így még a legfontosabb irányokat sem sorolhatom fel, csupán pár csomópontot említhetek. Ezek közül az egyik legfontosabb a klasszikus irodalmi hagyomány elemzése, értékelése volt. A másik a kortárs klasszikus írók, így elsősorban Illyés Gyula és Németh László írásainak, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János verseinek közlése mellett, leegyszerűsítve mondom, a Hetek és a Kilencek költőinek közlése, különösen a történelemmel szoros kapcsolatban élő Kilencek költőinek a közlése tűnik hangsúlyosnak, a Szegeden élő költők közlése, a határainkon túl élő magyar írók-költők közlése, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád és a kárpátaljai Kovács Vilmos nevét említem ezzel kapcsolatban. Két rovat figyelte a közép-kelet-európai népek irodalmát,  a Most – Punte – Híd című rovat összeállításokat közölt az egyes népek irodalmából, a Kelet-európai néző című rovat tanulmányokat közölt egyes jelenségekről. Mindehhez tematikus számok kapcsolódtak, például a finnugor népek irodalmával foglalkozó szám vagy a fiatal történészek írásait tartalmazó összeállítás. Fontos régészeti és nyelvészeti írások jelentek meg a Tiszatájban, például Hajdú Péter írása, amelyik magyar nyelvet a sumér nyelvvel rokonítókkal vitatkozott, vagy olyan történeti-szociológiai írások, amelyek a határainkon túlélő magyarok helyzetét, a hozzájuk való hazai politikai viszonyulást elemezték.

A mából nézve az akkori Tiszatáj hatalmas szellemi koncentrációról tanúskodik, a minőség és a szellemi szervezés máshol alig látható kapcsolódását mutatja. Ahogy a hetvenes évek Magyarországától egyenes vonalak vezettek a rendszerváltásig, úgy a hetvenes évek Tiszatájától is egyenes vonalak vezettek, számos lapon és tendencián keresztül a rendszerváltást előkészítő lapokig.          

 

Korábban idéztem már Lengyel Andrásnak azt a megállapítását, amelyik a Tiszatájlegfőbb érdemének a magyar kultúra hagyományos szakadásainak felszámolására való törekvést tartotta. Nevezzük ezt egy újfajta, az irodalom területéről elindított szellemi identitás-teremtés kísérletének. Szabó Miklóstól idézem, példaként a nemzeti identitást érő változásokra a hatvanas-hetvenes évek fordulóján : „A magyar társadalom oly mértékben elidegenült minden rendszertől, hogy az új helyzetet más módon igyekezett megélni. Oly módon, hogy a rendszertől független identitástudatot akartak, amellyel tőle megkülönböztethetik magukat, de úgy, hogy ne kelljen szükségszerűen a rendszerrel konfrontálódni. Erre módot adott az, ha az új helyzetet: állami és magánvilág együttélését nemzetként tudatosítják. Megszületett az új nemzettudat, a politikai tudat új formájaként. Inspirációt adott hozzá a határon túl élő magyarok újrafelfedezése. A velük való szolidaritás a saját nemzettudat újradefiniálásának alapjává vált. Hozzájárult az is, hogy a nyugati alternatív eszmekörben felmerült az etnikai reneszánsz is: a pusztuló környezet mellett napirendre került a modern civilizáció, a tőkés fogyasztói társadalom által ugyanúgy pusztulásra ítélt etnikai kultúrák alternatív életformát jelenthetnek az elutasított modern életformával szemben. Hozzájárult az is, hogy a magyarországi rendszer, a ’kádárizmus’ más hasonló rendszerektől eltérő vonásokat mutatott, amelyeket újsütetű nemzeti sajátosságokként is fel lehetett fogni.”*

Az identitás kérdésének hetvenes évekbeli előtérbe kerüléséről írt Pataki Ferenc is egy 1980-ban megjelent tanulmányában: „Úgy látom, hogy a 70-es évtized hazai szellemi életének egyik újszerű érdeklődési góca a szociális identitás, a társadalmi azonosságtudat kérdései körül rajzolódott ki. Mint később kitűnik, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez az új irányú érdeklődés tartós lesz. A nyelvi divat csupán nevet adott bizonyos hosszú távú, összetett társadalmi tényeknek és folyamatoknak, s ezáltal a figyelem előterébe emelte őket. Hasznos lehet tehát, ha megkíséreljük szemügyre venni, mi húzódik meg a felületibb, frazeologikus fejlemények hátterében. Hadd bocsássak előre még néhány megfontolást. Némiképp meglepő, hogy az identitás fogalmát s a vele egybekapcsolódó jelenségeket elsősorban nem az ’illetékesnek’ vélhető társadalomtudományok, ti. a pszichológia és a szociológia vezették be a köztudatba. Ha jól ítélem meg, a fogalom először az évtized elején folyt történeti vitákban, közelebbről a nemzeti tudat, a nemzeti identitás alakulásának egyes fejleményeiről zajló eszmecserékben bukkant fel. A magyarázatra váró tények főként a nemzeti, etnikai és mellettük a lokális identitáskeretek és –kategóriák sokak számára meglepő és váratlan újjászületéséhez kötődtek. De ismert módon – elsősorban Illyés Gyula és Szűcs Jenő írásai, valamint a neofolklorisztikus mozgalmak és egyes művészeti, főképpen filmművészeti törekvések révén – egybekapcsolódtak a nemzeti identitás hazai alakulásának égető és vitatott kérdéseivel”.**    

Nem mondom azt, hogy az idézett részekben felvetett valamennyi mozzanat közrejátszott az Ilia Mihály szerkesztette Tiszatájprogramjának kialakulásában, azt viszont mondom, hogy közülük számos közrejátszott abban, természetesen számos irodalmi megfontolás mellett.

*Szabó Miklós: A magyar társadalmi és nemzettudat az elmúlt harminc évben, In.: Arat a magyar, szerk.: Szalai Júlia, Budapest, MTA Szociológiai Intézete, 1988. 23–32., Újraközli: Magyar társadalomtörténeti olvasókönyv 1944-től napjainkig, válogatta és szerkesztette: Valuch Tibor, Argumentum – Osiris, 2004. 741–750., idézett rész: 748. o.

**Pataki Ferenc: Az identitás-alakulás kérdései a 70-es évtizedben,  in.:  1970-es évtized a magyar történelemben,  Kossuth Kiadó, 1980, 11-142., idézett  rész: 112. o.

 

5.

 

A hetvenes évek másik oldala, szüleimnek éppen ekkor jutott valamennyi pihenőidő. Apám az évtized második felében nyugdíjaztatta magát, aztán, amint lehetett, portás lett a gyárban, így a nyugdíj mellé keresni is tudott, anyám telente még járt a gyárba, de otthon már csak egy gyerek volt, a húgom, az évtized végétől már csak róla kellett gondoskodniuk.

Ekkorra nyerte el végső formáját a ház, a kertben mindennek kialakult a maga helye, bérelt földet már nem műveltek, úgy érezhették, végre kicsit levegőhöz jutottak.

Rendszeresen küldték utánunk a csomagokat, később is, már öregkorukban, disznókat hizlaltak, gondoskodtak a családjukról. Fizetésből, nyugdíjból mindig félretettek valamennyit, így mindig volt tartalékpénzük.

 

6.

 

Egyetemistaként mi már a hetvenes évekbeli identitás-keresés különböző módjaival találkoztunk. Apró pénzre váltása volt a dolognak, hogy már a felvételin határainkon túli magyar városokról kérdeztek bennünket, mondjuk, a KISZ képviselői. Ekkor zajlottak a nemzettel kapcsolatos történeti viták, valóban ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés a határainkon túli magyarság iránt, a romániai, vajdasági és szlovákiai magyar könyvkiadók a hazaiaktól témában, megjelenítésben különböző könyvei kaphatóak voltak a könyvesboltokban, egyedül a kárpátaljai irodalom nem volt hozzáférhető, no és természetesen a nyugati magyar irodalom. Néprajzi, történeti könyvek sora jelent meg, a történeti gondolkodást és érdeklődést nagyban befolyásolta a történelmi jellegű emlékezések számának növekedése.

Sokat jelentett számomra, hogy olyan tanár állt mellettem, aki pontosan ismerte a kibontakozó szellemi folyamatokat, egyes mozgások elindításában maga is részt vett. Nem jelentett ebben változást az sem, hogy az első egyetemi félévem után nem volt már a Tiszatáj főszerkesztője. Hatalmas levelezése révén tudott szinte minden irodalmi történésről, sokan látogatták meg, a vendégeivel szinte mindig mi is találkoztunk, mi, M. és én.

 

Ilia Mihály a nálunknál fiatalabbak számára az irodalmi hagyománynak egy másik vonulatát mutatta meg. „Van-e hagyomány? – kérdezi egyik írásában Csuhai István. – Ne gondoljuk eleve, hogy van, de tételezzük fel, hogy létezik valaki, akinek Ilia Mihály adja oda először Határ Győző fekete-arany borítású könyveit; Tolnai-köteteket, Domonkos Istvánt, az Egy makró emlékiratai-t, Balázs Attilát, Czigány Lóránt oxfordi magyar irodalomtörténetét, Nagy Páltól a Hampstead-i semmittevők-et, a Magyar Műhelyesek hatalmas fekete képvers-könyveit, a berni esszé– és versantológiát, sok, Magyarországon ideiglenesen nem hozzáférhető erdélyi, újvidéki vagy nyugati kiadványt; ő beszél először Bözödi Györgyről és a székely szombatosokról, Méliusz Józsefről és Szabédi Lászlóról; a tanári szobájában találkozik először Balassa Péterrel, Siklós Istvánnal, Kukorelly Endrével, Thomka Beátával, másokkal. ’Tudja-e, hogy Esterházy regényt ír a kitelepítésről?’ Ez például egy 1984 végéről való mondat. Tegyük fel, hogy van valaki, aki tíz évvel ezelőtt az ő ötvenedik születésnapján látja először például Baka Istvánt, Géczi Jánost, Zelei Miklóst, Füzi Lászlót, Zalán Tibort, akik akkor értelemszerűen tíz évvel fiatalabb emberek. Innentől minden leágazás. Ezek nem viszonyok, nem kapcsolatok, nem is barátságok, de ezután minden kicsit egyszerűbb annál, mintha mindezek az ismeretségek, leágazások nem volnának. Bizonyára ez a hagyomány; a képzésben, egy nagyhatású egyetemi pedagógus közelében legalábbis ez: egymástól különböző értelmiségi generációk véletlen és mégis kézenfekvő találkozása. … A hagyomány Tápai Mihály a Por-ban, vagy Ambrus Lajos Eldorádócímű, alig-alig becsült regénye. Hagyomány a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról való Tiszatáj. Meglehet, ma egy hallgató hagyomány.”*

Innét nézve láthatóvá válik minden, nem ellentétek jellemzik, hanem a gazdagság. Nyilván azt hallottam tőle én is, amit Csuhai István, de mást vittem belőle tovább. Azt hallottam meg, amire szükségem volt.

Mondtam, sokan jártak hozzá, olyanok is, akik egymást sem ismerték, ám az biztos, hogy egymásról rajta keresztül pontos képpel bírtak. Lengyel Andráshoz a Fekete Házba már mi is eljártunk, nagyokat beszélgettünk, Péter László óráit hallgattuk. Vekerdi Lászlóról is tőle halottam először, Baka Istvánról is. Amikor Baka visszajött Szegedre, erről egyből tudomást szereztünk, s bár még volt hátra legalább négy olyan év, amikor egy városban éltünk, a „költőt” hallgatóként megszólítani sem mertem. Hallgatóként a szükségesnél kevesebbet beszéltem Zalánnal és Géczivel is, Szepesi Attilával talán nem is találkoztam, Temesivel is csak egyszer, Szőke Katival egyszer sem, a nálunknál fiatalabbakkal, Darvasi Lászlóval, Csuhai Istvánnal, Takáts Józseffel, Tóth Ágival szükségszerűen egyszer sem – de tudtunk egymásról, s amikor szükségünk volt a találkozásra, akkor tudtuk, hogy kivel beszélgetünk – s ez fordítva is így volt.

*Csuhai István: Szegedi történetek, Forrás, 1994. szeptember, 123–127.,  idézett rész 124. o.

     

7.

 

Egy szegedi napom, ez ezerkilencszázhetvenöt november huszonhetedikén történt meg. Az Egyetemi Könyvtár folyóirat-olvasójában az egyik erdélyi lapot lapozva találtam rá egy beszélgetésre annak kapcsán, hogy Szilágyi István munkája, a Kő hull apadó kútba című regény nyerte el az erdélyi kritikusok díját. De az is lehet, hogy Bretter Györgynek a regényről írott tanulmányát olvastam, tulajdonképpen mindegy, hogy a beszélgetést vagy a tanulmányt olvastam, a regényről így szereztem tudomást.

Amikor a Könyvtárból kijöttem, éppen ezt a könyvet tették ki a Kárász utca elején lévő könyvesbolt kirakatába. Megvásároltam, a könyvesboltból kijőve pedig Ilia tanár úrral találkoztam, aki azonnal megkérdezte, lenne-e kedvem vele kimenni az állomásra, mert most érkezik Szilágyi István.

Kimentem vele az állomásra, találkoztunk Szilágyi Istvánnal, elmentünk a Halászcsárdába, ott beszélgettünk estig.

Annak a napnak a pontos dátumát a szerzőnek az aznap vásárolt kötetbe írott dedikációja őrizte meg. 

 

A Kő hull apadó kútbacímű regény akkor kultusz-könyvvé vált. A pécsi diákköri konferencián szinte minden előadó ezt a munkát elemezte, én akkor az Irgalomról írott „tanulmányomat” olvastam föl.

Azóta is őrzöm ezt a könyvet. Málló papírjával, nehezen olvasható szedésével, s dedikációjával számomra nemcsak a művet jelenti, hanem azt a napot is, amikor mindez megtörtént.

Megismerkedésünk után elsőként Ágival is ezt a könyvet olvastattam el.

 

8.

 

A mi időnkben már megkerülhetetlen jelensége volt Szeged utcáinak Baka István, aki vastag bőrkabátjában ment az utcán, műanyag szatyrot lóbált a kezében, s befele figyelt, az utcán csak testi valójában volt jelen.

Lehet, hogy verset mondott magában, vagy rímeket keresett, vagy régen hallott taktusokat idézett fel, s azok kötötték le a figyelmét.

Áginak is így mutattam meg először, Baka a villamossínek között csetlett-botlott, s kezében valóban ott volt az elhagyhatatlan műanyag táska.

Időnként megnézte a Kárász utca közepén tolókocsijában ülő nyomorék léggömbárust, a tolókocsi előtt egy kutya ült. Baka sokat beszélt arról, hogy ez a léggömbárus azért ül tolószékében a város közepén, hogy a városba érkező idegeneket megfigyelje.

 

A maga városbeli csetlés-botlását Baka István is megírta. „És hová tűnt az a negyven év körüli, enyhén pocakosodó, rendetlen szakállú, zilált öltözetű férfi, aki – kezében lyukas reklámszatyorral – kulcscsomókat és kiflivégeket potyogtatva, a semmibe meredő tekintettel járja Szeged utcáit, buszok, villamosok elől az utolsó pillanatban félreugorva…” – kérdezte Hová tűntek a bolondokcímű írásában.

Ebben az írásban az említett léggömbárusra is rákérdezett: „És hová tűnt a Léggömbárus? Ő bizonyára nem volt bolond, legfeljebb külön – kutya-vontatta kerekes rokkantszékében gyakran láttam végigvonulni a Kárász utcán; gázzal felfújt léggömbjei a szék karfájához kötve ringatóztak, színes árnyakat vetítve sovány arcára, a felső ajkára tapadó vékony – az is lehet, odafestett bajuszra. Fekete öltönye, fehér inge, gondosan megkötött nyakkendője – mindene makulátlan volt, még a nyomorék lábaira húzott lakcipő is – talán éppen emiatt éreztük démonikusnak”*

A léggömbárus alakja Baka A város és az idegencímű szépprózai írásában is feltűnik.   

*Baka István: Hová tűntek a bolondok? In.: Baka István: Publicisztikák, beszélgetések, Baka István Művei, A szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2006, 195–196.o.

 

9.

 

Apró mozgások, lapkezdemények, írások, az ezerkilencszázhetvenkilences év felé tartó egyetemi fiatalok így „készültek” a társadalom radikalizálódását magukkal hozó évekre. A kulcsszereplő Szegeden egy diáklap volt, ennek a politikával való ütközése jelentős regény születésének elindítója lesz majd.

A Bölcsész című lap főszerkesztője Szilágyi Sándor volt, amikor ő átment a pesti egyetemre, s a Beszélő szerkesztője lett, Ambrus Lajos vette át tőle a lapot, a szerkesztőség tagja pedig Berkes Tamás, Halasi Zoltán és Heller Gábor lett. Frissé, elevenné tették a Bölcsészt, a közösséget érintő nemzedéki kérdéseket érintették, felmérést készítettek az egyetemisták hangulatáról, Ambrus Lajos kényes kérdésekről faggatta a dékánt, így a politikai rendőrség is figyelte a történéseket, s nemcsak azért, mert mindez a MEFESZ alakulásának huszadik évfordulója körül történt, 1976 októberében. 1977-ben Ady-számot jelentettek meg, ezt követően Ambrus Lajos Csapody Miklósnak adta át a lapot.

Ambrus Lajos Eldorádó című regénye a történéseken túl érinti az egyetemi fiatalok piszkos besúgásait-megfigyeléseit is.

 

A lap, ahogy írtam, a Bölcsészcímű lap volt, ennek Ambrus Lajos volt a főszerkesztője, a regény pedig Ambrus Lajos Eldorádócímű regénye*. Géczi János egy interjúban így beszélt róla: „Ambrus Lajos Eldorádója az egyetlen, amit nemzedékünk abszolút alapregényének gondolok. De túlmutat Szegeden. Temesiét a panorámájáért, Zalánét mint konfessziót kedvelem”.**

A regény alaptörténeteként szolgáló eseményről Csapody Miklós a következőket írta:  „Az Irodalom, historiacímű rovatban … ez olvasható: ’A hazai irodalom ma két alapvető themával nem foglalkozhat:’ s következett három üres oldal, vastagon szedett CENSURAT felirattal  keresztben áthúzva.

    

Az igazi, híres-nevezetes Bölcsésza valóságban a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara KISZ-szervezetének lapjaként 1977 decemberében látott napvilágot 82 oldalon. Főszerkesztőként Ambrus Lajos, felelős szerkesztőként Németh Jenő jegyezte. Felelős kiadója Rácz János oktatási rektor-helyettes (a tudományos szocializmus tanszék vezetője) volt, 659/77. engedélyszám alatt a JATE Sokszorosító Üzemében készült A/4-es méretben, 400 példányban.

’Számunk nem elsősorban a mostani Ady-centenáriumnak szól – írta Ambrus a beköszöntőben. – Szerkesztőségünket évek óta foglalkoztatja a gondolati egység hiányának vizsgálata: kortársaink, fiatal értelmiségünk fokozódó szellemi-etikai szétforgácsolódása, amelynek olyan jeleivel, mint a közösségi életvitel megmerevedése, a személyiség integritásnak csorbulása, a szakmai felületesség, a társadalmi-politikai érdektelenség – nap-nap után találkozhatunk. Hiszünk abban, hogy ’Az ÉLET elemzésének csak az adhat értelmet, ha az elemzés újra rátalál az életre.’* Összeállításunk olyan kísérletgyűjtemény, amely egy, a mai mindennapokban is mértékül állítható szociális gondolkodót próbál testközelbe hozni: Ady Endrét.

*Mészöly Miklós: A tágasság iskolája’    

A lapban megjelent írások: Lovas Dániel: A kényszerűség fája, Hámori Zoltán: Tas Péter nem röhög a pohárba, Csapody Miklós: Ady hídja, Berkes Tamás: Egy pillanatfelvétel lehetősége, Nagy Péter: Ady-tanítás a szakközépiskolában, Mariska Zoltán: Ady és Lukács, Zalán Tibor: Babonák ürügyén. A szövegek között Tarnóczy Zoltán ironikus, szellemes rajzai láthatók, a füzet halványzöld címlapját a magyar kártya ’Nyár’ lapja, hátoldalát az Ady-arcképes ötszázforintos bankjegy fekete nyomású másolatának képe díszíti.

A megjelenésről – Ambrus Lajos körültekintő ’propagandájának’, s többünk, főként Zelei Miklós (*1948) költő barátunk sajtókapcsolatainak köszönhetően – nem csak a szegedi, hanem az országos napilapok is írtak. Még a Tiszatájis hírt adott róla, a kolozsvári Korunkban Azok az ifjú szívek… cím alatt Kántor Lajos szemlézte.

Fogadtatása a hallgatók között, de még az egyetem hivatalos köreiben is elismerő volt. Ez lehetett egyik oka annak, hogy a szegedi politikai rendőrség többé nem foglalkozott a lapszám tartalmával, később annál többet némelyik szerzővel.”***

 

Géczi János egy másik beszélgetésben a maga Szeged-regénye kapcsán a következőket mondta: „Harmadik könyvem kulcsregény, a Kezét reá tevé, hogy lásson… E regény több szereplője azonos a Gazdátlan hajókszereplőivel, a valódi főszereplő pedig Ilia. A szövegben Baka, szortyogó pipájával a kezében, arról beszél, hogy milyen gyűlöletes ez a város, mármint Szeged, miközben milyen dolgozni, élni megfelelő másik hely is létezik, ahonnan el kellett jönnie. Ezt a Baka-viszonyt Zalán is, én is mintaképp kaptuk…”****

Szegedet én nem gyűlöltem, azt sajnáltam, hogy nem fogadott be bennünket, nyilván más lett volna az életünk, mint lett úgy, hogy el kellett onnan jönnünk.

*Kiadásai: Ambrus Lajos: Eldorádó, JAK-füzetek, Magvető Könyvkiadó, 1988 és Kortárs Kiadó, 2009.

**Ilia Mihály beszélgetése Géczi Jánossal, részlet, Szeged, 1998, Életünk, 2010. 9. 8.o.

*** Csapody Miklós: „Az értelmiség anarchikus hajlamú”, Ambrus Lajos Eldorádó című regénye (1988, 2009), Somogyi Könyvtári Műhely, 2010. 1. 139–160.

**** Nyom, Reményi József Tamás és Géczi János beszélgetése a legújabb könyvről, uo.: 92. o.

 

10.

 

Ebben az írásra inspiráló közegben én nem írtam semmit.

Az írásra nem késztetett semmi, vagy ha igen, akkor csak a tanári felszólítás, s mondjuk, a szakdolgozat írásának kényszere.

Figyeltem a világot, közösségben éltem, megéltem a szerelmet, nem kényszerített semmi az írásra.

Rövid ideig a Szegedi Egyetem versrovatát vezettem. Ma cipőfűző nap volt, hosszú és nem akart elszakadni, olvastam az egyik kéziratban, s egyből megértettem, csak a jelentős művekkel lenne szabad foglalkozni.

Sokat olvastam, érteni akartam azt a közeget, amelyikbe belekerültem, s azt a nyelvet, amelyiket ez a közeg használt.

Kezdetben a versek nyelvét sem értettem, fokozatosan kerültem hozzájuk közel.

Az írás lényegéről sem tudtam semmit. Nem éreztem szükségét annak, hogy megküzdjek az írással.

Azt sem tudtam, hogy az írásnak ereje van. Hosszú évekig görcsökkel, feszültségekkel telten mentem haza, szüleim halála után is, azt követően, hogy megírtam az otthoni világgal foglalkozó könyvemet, mintha eltűntek volna ezek a görcsök.

Most ha hazamegyek, újra nyugodtan hallgatom az otthoni beszéd sajátos ritmusát.

Most már sajnálom, hogy az otthoni világgal való kapcsolatomból szinte évtizedek maradtak ki.

Soha nem gondoltam arra, hogy Szegedről, a szegedi életünkről valaha is írni fogok.

Fokozatosan vettem birtokba a múltnak ezt a szeletét is, úgy, ahogy az otthoni világot is birtokba vettem.

 

11.

 

Tudtuk, hogy figyelik a Tanár urat, így azt is, hogy bennünket is figyelnek.

Bármennyire is naiv voltam, azután, hogy eljöttek hozzánk, s arra kértek, hogy mondjak majd el nekik mindent, amiről a Tanár úrral beszélgetünk, már nem tehettem úgy, mintha nem tudnék arról, hogy figyelnek bennünket.

Akkor nem hittem, hogy egyszer olvashatom is majd azt, amit a Tanár úr beszélgetéseiből, így a velünk folytatott beszélgetéseiből rögzítettek.

A papírokból kiderül, hogy lehallgató készülék volt a Tiszatáj szerkesztőségi szobájában, egyetemi szobájában, otthon – tehát mindenütt, ahol megszólalhatott, beszélhetett. A jelentők kiléte az utalásokból, minden titkosítás ellenére meghatározható, olvasták a levelezését, mindent tudtak tehát róla, még arra is kísérletet tettek, hogy a gyermekeik tanárai között találjanak olyas valakit, aki megszerzi a gyerekek táskájából a lakásuk kulcsát.

 

12.

 

De még az említetteknél is felháborítóbbnak tartom azt, ahogyan a beszélgetéseket a maguk nyelvére fordították át, hogy azt a világot, amelyikben éltünk, s amelyik számomra-számunkra a fiatalságot, a tanár–diák barátság őszinte megélését jelentette, a maguk otromba kifejezéseivel értékelték.

Előttem van az általuk készített táblázat azokról a „hazai kapcsolatokról, akik ellenséges tevékenységével egyetértenek, támogatják célkitűzését.” A nevek is érdekesek lennének, de még árulkodóbb az, ahogyan a „kapcsolatokat” osztályozták. „Felsőbb kapcsolatok”, „Tanítványok, kinevelt káderek”, „Bizalmát élvező, már valamilyen pozícióban lévő kapcsolatok” – áll a papíron, és a csoportok megnevezése után következnek a nevek. (Ugyanez megismétlődik a „külföldi magyar kapcsolatok” számbavételénél.) Mintha minden csak sanda célzás, összeesküvés, kapcsolati háló lett volna – s egyetlen utalás sem történik akkori életünk lényegére.

 

Ennek a megfigyeléses történetnek az eddigieknél is szomorúbb változata az, amikor egy tanár a hallgatója segítségével próbál információhoz jutni egy másik tanárról. Ez is megtörtént velem.  Péter László Juhász Gyuláról és a textológiáról tartott órákat nekünk. Pár nappal a nála teendő vizsgám előtt a tanszéki folyosón megszólított Gaál Endre, mondván, tudja, hogy járok Péter László óráira, s szükségük lenne arra, hogy miről beszél nekünk Péter László, kérte, mutassam meg a jegyzeteimet.

Péter Lászlót 1956 után elítélték, a nekünk tartott órái az egyetemre való visszakerülését is segíthették, ez egyébként csak 1989-ben következik majd be, a „balos” Gaál Endre nyilván ezt akarta megakadályozni, ehhez gyűjthetett adatokat.

A jegyzeteimet nem mutattam meg, a vizsgán hármast kaptam, ez is egy egyetemi történet.

S az is, hogy Gaál Endre a tizenkilencedik századi szakszervezeti mozgalom történetét tanította nekünk, más órákat a tizenkilencedik század magyar történelméről nem hallgattunk, történelem szakosként, teszem hozzá az eddigiekhez. A vizsgán nekem már a „végkifejlet” jutott, az 1903-as építőipari sztrájk.

  1848-ról Lukácsy Sándor óráit hallgattam, Széchenyi vagy éppen a kiegyezés magántanulmányaim tárgya lett.

 

13.

 

Bármennyire is tudtuk, hogy figyelnek bennünket, elképzelni sem tudtam, hogyan működik ez a figyelés.

Erdélyben megtapasztaltuk ezt is. Bárkihez is mentünk, amikor beszélgetni kezdtünk, párnával takarták le a telefont. Nem volt szabad a vendéglátóinknál aludni, így a szomszédok elől el kellett rejteni a vendégeket. Brutális, ugyanakkor a működését nem elrejtő rendszer működött ott, nálunk például tagadták a cenzúra létét, ott nyíltan működött, létét senki nem tagadta le. Még a hatalmon lévők sem.

Nagyon nehéz volt ott élni, az elnemzetlenítés embertelenségét a szegénység és a teljes kiszolgáltatottság nehezítette. A nyolcvankilenc végéig kitartó diktatúra alatt közösségeket gyaláztak meg, embereket vertek agyon, sokakat kényszerítettek arra, hogy elhagyják szülőföldjüket.

 

A kihagyásokat jelölő szögletes zárójelekre, köztük a három ponttal akkor figyeltem fel, amikor Kányádi Sándornak a Halottak napja Bécsbencímű hosszú verse a Korunkban megjelent. Ez a cenzúrára való nyílt utalás, vagy inkább annak elismerése nálunk elképzelhetetlen volt, ezzel a megállapítással azonban a romániai viszonyokat egyetlen pillanatig sem szeretném magasztalni. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a nálunk működő öncenzúra sokakban alakította volna ki azt a bátorságot, amellyel Kányádi Sándor minden dedikálás során a margóra írta a kicenzúrázott sorokat, feltehetően több ezerszer: „Én királyom nagy királyom / ki születtél Kolozsváron / gyertyámat most érted nyújtom  // mennyben s pokolban szószóló / légy érettünk közbenjáró // Fölséges uram kend / hogyha férkőzése / volna közelébe / kérje meg odafent // hogy vetne már véget / a nagy protokollnak / dolgaink romolnak / s bizony hogy avégett // s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”.

Eörsi István a hazai cenzúrának a jelzett elrejtését megtapasztalva követelte a nyolcvanas években a cenzúra bevezetését, mondván, szarkasztikusan, hogy a nyílt cenzúra világosabb helyzeteket teremthet, mint a rejtett.

 

14.

 

M.–mel utaztam először Erdélybe, vonattal mentünk. Amikor hajnalban a vonatablakban feltűntek a havasok, éreztem, hogy valóban máshova érkeztem, mint ahonnét elindultam.

De nem csak a táj, az a közeg is más volt, amelyikbe egy-két hétre akkor is, s máskor is belekerültünk. A magyarság felszámolására való törekvése hihetetlen nemzeti kohéziót teremtett.

Ez a kohézió mutatkozott meg az erdélyi kultúra nagy évtizedében, ezt a hetvenes évekre értem, a népi-történeti hagyományok iránti érdeklődésben, s abban is, ahogy a társas élet a nemzeti létezés kérdéseit állította középpontba.

Megdöbbentett ez a kohézió, de megdöbbentettek azok a viszonyok is, amelyekkel találkoztam. A történelmi városmagok szinte szétmállottak, a szegénység érzékelhető volt. Mindezzel együtt meglepő, s itthonról nézve felemelő is volt, hogy román-ellenességet sehol nem tapasztaltunk. Magyarországon akkor talán nagyobb volt a román-ellenesség, mint az erdélyi magyarság körében.

Két általános, minden pillanatban jelenlévő, megmutatkozó és a beszélgetésekben is felszínre törő jelenséggel találkoztunk. Az egyik a kultúra pusztítása volt, s itt a nyelvről, hagyományról, a hétköznapi és az ún. magaskultúráról egyaránt szó volt, a másik a szegénység. Erről kevesebb szó esett, de meg kellett tapasztalnunk, ha nem is abban a körben, amelyikbe mi akkor belekerültünk.

Egyik jelenséget sem tudom elfogadni, azóta sem.

 

 A társadalomnak, az én felfogásom szerint mindazok számára, akik képességeik szerint tesznek is ezért, a kor szintjén való életet biztosítania kell. Ezt az elképzelésemet, érzem, pontosítanom kell. A kor szintje, akár anyagi, akár szellemi értelemben meghatározhatatlan, ezért inkább azt mondom, hogy az élet alapvető feltételei akkor, tehát a huszadik század utolsó harmadában már mindenki számára biztosíthatók lettek volna, ahogyan az is, hogy mindazok, akik ennek szükségét érezték, szellemi téren se érezzék magukat bezártnak. A világhoz való kapcsolódás lehetőségével való élés természetesen már kinek-kinek a döntéséből következhetett. Az Erdélyben, később pedig a kárpátaljai magyarok között megtapasztalt világ azonban mintha falat húzott volna a lokális és a nagyobbik világ közé, miközben ezeknek a közösségeknek a hagyományos kultúráját is igyekezett elpusztítani. Más kérdés, hogy a hagyományosan világot járó erdélyi magyarok éltek a két évenkénti utazás lehetőségével, ahogyan sajnos ugyancsak sokan szülőföldjük elhagyására is rákényszerültek.   

 

 

15.

Erdélyben fantasztikus világba kerültünk. Háromszék városainak, Sepsiszentgyörgynek, Kovásznának és Kézdivásárhelynek az értelmiségét ismertük meg.

Orvos, tiszteletes, néprajzkutató, bölcseleti gondolkodó, író, újságíró, költő, színházigazgató tartozott ebbe a körbe, otthon, leszámítva szegedi tanáraimat, hasonló szerepet betöltő értelmiségiekkel nem találkoztam. Kézről kézre adtak bennünket, az ottani heteinken programokról, utazásokról gondoskodtak számunkra. A tiszteletes urat valamikori gyülekezetében esküvőn képviseltük, volt, aki szülőföldjére, Erdővidékre vitt el bennünket, s útközben, az autójában mondta el a szárazajtai vérengzés történetét, ennek ő gyermekként tanúja volt.

Színjátszó-csoporttal falvakba utaztunk, mert éppen „tájoltak”, írókkal-költőkkel beszélgettünk, szellemi vonatkozásban hihetetlenül gazdag heteket éltünk át. Az ismeretek, barátságok, tapasztalatok azóta is őrződnek.

A belépőt ebbe a világba is Ilia tanár úr biztosította. Könyveket küldött, mindenkinek azt, amire szüksége volt, s gyógyszereket. Ha nem akartuk volna, akkor is észre kellett volna vennünk, hogy a bennünket vendégül látó családoknál felnőttel és gyermekkel, időssel és fiatallal külön-külön kapcsolata volt, s amikor ezt már láttuk, akkor is meglepett bennünket az, hogy Székelyudvarhelyen egy pedagógus-család tagjai elmesélték, hogy a család tagjainak milyen újságokra, lapokra fizetett elő. 

 

16.

 

Könyveket vittünk és könyveket hoztunk, volt, hogy egy bőröndben hetven könyvvel tértem haza.

Onnét tudom, hogy hetvennel, mert a határ előtt a román vámos átnézte a bőröndömet, s megszámolta a könyveket, nem tudott mást mondani, mint azt, hogy máskor ne hozzak ennyi könyvet.

A könyvek között verseskönyvek, regények voltak, s Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárának akkor megjelent vaskos kötetei.

A mi Erdély-járásunk lényegét tekintve rokon volt az akkori fiatalok Erdélybe való utazásával, ha különbözött a többségétől, akkor abban, hogy mi táncházba nem jártunk, én itthon sem, a néprajzi érdeklődés is kevésbé érvényesült nálunk, mint másoknál. Mi, itt M.–re és magamra gondolok, az első pillanattól az irodalomra figyeltünk, barátságaink az irodalom kapcsán alakultak ki.

Sokat utaztunk az itteni napok alatt, az egyik városból a másikba mindig autóstoppal mentünk. Meglepődtünk azon, hogy az autóstop szinte általános volt, s hogy az emberek fizettek ezért.

Utazás közben M.–mel sokat vitatkoztunk, főképpen azon, hogy az újonnan megismert írókat-költőket tekinthetjük-e barátainknak, s azon, hogy kell-e ismerni egy írót ahhoz, hogy a munkáját megértsük. Még szinte kamaszos viták voltak ezek, de mégis felszínre hozták a minket jellemző különbözőségeket.

 

 

Nevezetes utunk volt, amikor Incze Sándor kérésére Kovásznáról Szolokmára utaztunk, régi gyülekezetéhez, lakodalom volt ott, ezen képviseltük őt. Visszafelé Farkaslakán, Tamási Áron szülőházának udvarán aludtunk.

A hozott könyvek között ott volt Gálfalvi György Szülőföldön, világszélencímű riportkönyve is, ebben a könyvben mondta dr. Szurkos István, kovásznai házigazdánk, korábban kézdivásárhelyi orvos: „Nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem az, hogy ki van valahol”.*

Másik vendéglátónk Jakabos Ödön volt Kézdivásárhelyen. Ödön 1972-ben egy maréknyi csomakőrösi földdel zarándokolt el Dardzsilingbe Kőrösi Csoma Sándor sírjához, s a sírról ugyancsak egy maréknyi földdel tért haza. Az útjáról szóló könyve csak halála után jelent meg.**

Farkas Árpád verseit akkor már a köteteiből s a Tiszatájból is ismertem. Különösen szerettem a Bolyai-emlékversét, A Tökély kiszemeltje címet viseli, s a Nagy László-versét, N. L., az ő tajtéksörényű ménjeivelcíműt.    

 

Az irodalmi és a népi kultúra iránti érdeklődés természetesen akkor sem volt szétválasztható. Paradox módon jelzi ezt az a tény, hogy itthon az ún. „népi értelmiséggel” szemben egységes nyomozás folyt Subások fedőnév alatt. (Úgy tűnik, a fedőnévvel is a megfigyeltek érdeklődésének, tevékenységének a karakterére akartak utalni.) 

 

A „forradalom” előtti időszak Magyarországról Erdélybe való utazásainak légkörét pontosan érzékelteti Polcz Alaine könyve: Két utazás Erdélyben, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2010.

*Gálfalvi György: Szülőföldön, világszélen, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974, 132. oldal

** Jakabos Ödön: Indiai útinapló – Kőrösi Csoma Sándor nyomában, Kriterion Könyvkiadó, 1983.

 

17.

 

Fentebb az életnek a kor szintjén való megélésének jogáról írtam. Ehhez, meggyőződésem szerint hozzátartozik a tanulás és a tájékozódásának joga is.

Ezzel a joggal egészében az én nemzedékem sem élhetett. Számos ideológiai tantárgyat tanultunk, komolyan előadott filozófia-történetet azonban nem, miközben hosszú órákon keresztül beszéltek nekünk a permanens forradalomról, vagy a szocializmus politikai gazdaságtanáról.

Nem volt nehéz észrevennünk, s erről már hallgatóként is beszéltünk egymás között, hogy a marxizmussal is csak marxista érvekkel tudnánk szembefordulni.

Az éppen akkori értelmezés szerinti marxista érvekkel, természetesen.

 

18.

 

Ágival nászútra is Erdélybe mentünk.

Ezerkilencszázhetvennégy nyarán, a negyedik egyetemi évünk elvégzése után házasodtunk össze. Először a Balatonhoz utaztunk, Boglárra, Áginak ott volt némi helyismerete, én addig nem jártam a Balatonnál. A víztől messzire, a mi otthoni házunkhoz hasonló házban vettük ki a hátsó szobát, kísértetiesen hasonló helyen és hasonló szobában találjuk majd magunkat első horvátországi utunkon, Umagban, akkor már három gyermekünkkel utaztunk együtt.

A Balaton után utaztunk Erdélybe, ismét Háromszékre. Kovásznán Szurkos Istvánék vendégei voltunk, a szállodában a helyi szekusfőnök a fülünk hallatára javasolta házigazdánknak, disszidáljon, ő kapná meg a házát.

A Tündérvölgyben felépített szép házat.

Évek múltán a Szurkos-család rákényszerült, hogy elhagyja Erdélyt, Svédországba kerültek.

Erdélyben szerettem volna mindent megmutatni Áginak, a barátaimat, a tájat, a légkört, szerettem volna, ha érzi azt az otthonosság-érzetet, ami engem magával ragadott.

Háromszék után Csíkszereda, aztán Marosvásárhely, majd Kolozsvár következett, mindenütt ismerősökkel, barátokkal találkoztunk. Kolozsváron lefényképeztettük magunkat a Farkas utcai református templomnál, a Kolozsvári-tesvérek Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló szobra előtt.

Ha Kolozsváron járunk, mindig elmegyünk ehhez a szoborhoz, s ha van nálunk fényképezőgép, akkor le is fényképezzük azt.

Eddig kétszer jártunk Prágában, mindkét alkalommal megkerestük a szobor eredetijét a Hradzsinban.

Pécsett Ági is megmutatta nekem a maga világát, a várost, a múzeumokat, a várost körülvevő tájat.

Házasságkötésünk természetes következménye volt annak, hogy első sétánk után együvé tartozónak éreztük magunkat. Első közös nyarunkon utaztunk el Varsóba, Krakkóba és Prágába, az egyik nyáron együtt voltunk nevelési gyakorlaton Parádsasváron, itt tapasztaltuk meg a magát szocialistának nevező nevelési gyakorlat csődjét. Jó pár közös óránk is volt, utolsó történeti szigorlatunkat is együtt tettük le, Ági utolsónak ment be vizsgázni ekkor is, én elsőnek, ahogy az korábban is történt.

Amikor összeházasodtunk, semmink sem volt. Ösztöndíjat kaptunk, s otthonról mindketten az addigi támogatást. Azt sem tudtuk, hogy egy év múlva lesz-e állásunk, s ha igen, akkor hol.

Örültünk annak, hogy az újszegedi park végében álló modern kollégiumban kaptunk egy szobát, a házaspároknak fent tartott felső emeleten, így együtt élhettünk.

 



[1]György Péter: Az Apám helyett, 2010. november, 44. oldal

[2]György Péter: Az Apám helyett, Alföld, 2010. szeptember, 37-38.        

 

 




.: tartalomjegyzék