Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Sylvester Lajos

Páskándi Géza abbáziai mosolya

Páskándi Géza családjáról őrzök négy fotót a ’70-es évek végéről. Nemcsak az a különlegességük, hogy Abbáziában készültek, hanem az a rendkívüli bennük, hogy Géza a négy felvétel közül három képen mosolyog. Homlokáról eltűnt az a két mély ránc, amely – markáns férfiarca, szigorú tekintete mellett – drámai alkatának személyiségjegye is.

A digitalizált archív fotókat abból az alkalomból kotortam elő a számítógép virtuális albumából, hogy a Háromszékben nemrég jelent meg Tófalvi Zoltán tényfeltáró tanulmánya  Páskándi Géza (1957-es, koncepciós per alapján kiszabott) hat éves börtönbüntetéséről, amelyre 1995-ben a Curriculum vitae-jében így emlékezik vissza: „Szóval 1957. március 19-én, több hónapi »nyomon követés« után egy kolozsvári cukrászdából vittek el, amelynek a diákok attól kezdve a »Botrányos« nevet adták. (A legenda vize ekkor kezdett jéggel bőrödzeni, vékonykán még, de egyre vastagodva.) A letartóztatásom tanúi: diáktársnőim. A cukrászdából tehát lányok közül emeltek ki. (...) Nem volt ugyan vasálarcom, ám helyette pofonok borították a képemet. Hátamba, bordámba ütések, bokámba rúgás. Sokszor nem is én voltam a düh címzettje, hanem mi általában.”

 

Bukaresti ukáz:  ne kívánkozzunk mindig abba a lyukba...

 

A Páskándiélkkal való Abbázia-béli találkozásnak megmosolyogtató előtörténete van,  minden bizonnyal ennek is van köze ahhoz, hogy Géza homlokráncai kisimultak, arca derűs.

Seprődi Kiss Attilával, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház rendezőjével éppen egy jugoszláviai körúton voltunk.

Abban az időszakban Romániában a párt- és állami szervek – és természetesen a szekuritáté – nem azért vette üldözőbe különösen a magyar nemzetiségű állampolgárokat, hogy az útlevelüket már vennék át és térülnének egyet Jugoszláviában, hanem Bukarest – érthetőbb nevén: a Művelődési Minisztérium speciális útlevélosztálya – szerezte be (hivatalból) az úti okmányokat. 1974–1986 között színházigazgató voltam Sepsiszentgyörgyön. A veszprémi Petőfi Színházzal bonyolítottunk le  cserevendégjátékokat, mi Balatonfelvidéken és Budapesten játszottunk, partnerszínházunk Sepsiszentgyörgyön, és Brassótól Marosvásárhelyig bejárták Székelyföldet. Igazgatóként azért rendeltek Bukarestbe, hogy a minisztérium nem tudja továbbra is vállalni  magyarországi útjaink jóváhagyását.

– Ne kívánkozzatok mindig ugyanabba a lyukba – szellemeskedett Constantin Măciucă  (măciucă = pásztorbot, hutyurú) –, mert a Központi Bizottság ezzel nem ért egyet. A mi igazgatóságunk szerez nektek külföldi partnert más szocialista országból, s utazhattok az állam pénzén. Magyarországot ne is kérjétek, tartsatok szünetet. Később aztán meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.

Már több éve színházigazgató voltam, és ezt megelőzően is sűrűn kerültem konfliktusos helyzetbe a hatalommal, volt tehát némi tapasztalatom abban, hogy szorult helyzetekből is kivágjam magamat.

– Értem én, miről van szó – válaszoltam. – De a mi színházunknál az a szokás, hogy társulati ülésen magyarázom és fogadtatom el a truppal, hogy miként tovább. Ezúttal mit mondjak?  Miért nem választhatjuk továbbra is azt az utat, miért nem kereshetjük azt a „lyukat”? Eddigi turnéink országos sikerűek voltak itthon is, ott is, kiváló nyugati visszhanggal. Mikor lenne esedékes, hogy egy „másik” szocialista országba menjünk állami költségen? Ezzel élét tudnám venni a színészek, a közvélemény felháborodásának.

– Három hónap múlva tudok erre választ adni – mondta Măciucă elvtárs.

Itthon valóban elmondtam mindezt – eléggé nyersen, hisz mindenki számára világos volt, miért szegik nyakát a magyarországi utunknak –, és kivártam a három hónap türelmi idő végét. Aztán újra bementem Bukarestbe – most már hívatlanul –, és Măciucă elvtársnak elmondtam, hogy eltelt a három hónap. A társulat ezt számon tartja. Naponként feszegetik, hogy én miért hagyom ilyen átlátszó trükkökkel megvezettetni magamat? Mi a helyzet?

Măciucă elvtárs zavarban volt. Összehordott mindent, hogy ilyen meg olyan  kulturális csereegyezmények tárgyalásait nem fejezték be, majd ők szólnak, amikor elérkezik az erre alkalmas idő, hogy valamelyik szocialista országba utazhassunk hivatalosan.

– Ez így nem lesz jó – mondtam. – Az én és mindannyiunk szavahihetősége is végleg odalesz, ha erre a kényes kérdésre nem találunk megoldást. Zavarná Önöket az, ha az én személyes kapcsolataimat felhasználva előbbre tudnók hozni a kiutazásunkat?

Măciucă elvtárs valami turpisságot sejtve gyanakodva, kérdően nézett rám.

– Nem magyar partnert keresnék – vágtam ki a rezet. – Vannak összeköttetéseim...

A főigazgató megkönnyebbülve, de még mindig gyanakvóan nézett:

– Akkor beszélhetünk a témáról – mondta.

– Kaphatnék vízumot, hogy kiutazhassak partnert keresni?

– Hová?

– Jugoszláviába...

– Lehet szó róla – próbált szabadulni a kellemetlen témától.

– Másodmagammal mennék – rögtönöztem. – A rendezőnkkel, Seprődi Kiss Attilával, hogy szakmai vonatkozásban is rendben legyenek a dolgok – pergett a nyelvem. – Németül is jól beszél. Kaphatna ő is engedélyt?

Măciucă elvtárs bólintott.

Én pedig valamilyen bizsergetően jó érzéssel utaztam haza Háromszékre.

 

Színházi partnerkeresőben, Vajdaságban

 

Újvidéken, Bori Imre lakásán, ahová a mi kedvünkért a város hangadó magyar értelmiségi csoportja is összegyűlt, Páskándi Géza úgy került képbe, hogy – az erdélyi magyar értelmiségi sorsról lévén szó – a nemrég Magyarországra áttelepedett volt politikai fogoly Abbáziából írt egy képeslapot, talán Fehér Ferenc költőnek és lapszerkesztőnek, hogy a császári nyaralóhelyen lesznek tíz napig, s ha arra járnak, keressék fel.

Se cím, se telefonszám.

Akkor még jó hangulatban volt a társaság, és udvariasan, de ironikus fölényérzettel nevetgéltek Géza arisztokratikusnak vélt üzenetén. „Ha éppen arra járnának is, Abbáziában  egy szezonban negyvenezer turista fordul meg, hogy találnának rá Páskádi Gézára?” – jegyezte meg valamelyikük.

Az én erdélyi érzékenységemet eleve irritálta az, ahogyan – főleg Bori Imre – velünk is éreztette a  jugoszláviai demokráciában élő magyar értelmiségiek fene nagy szabadságát, amely a miénkhez képest valóban az is volt, de egy családias összejövetelen hamisan hangzanak a színpadias kijelentések. Az is előderengett emlékezetemből, hogy amikor a hetvenes évek elején feleségemmel vendégeskedtünk Szabadkán és környékén, ha jól emlékszem, valahol Kelebia mellett egy pusztai csárdában vacsoráztunk, és igen jól éreztük magunkat. Egy adott pillanatban vendéglátónk – K. S. politizáló hajlamú képzőművész – azt kérdezte, hogy nem kívánkozunk-e ki egy kicsit a zárt helyiségből a szabadba?  Már éjszakába hajló este volt, vaksötétség. Az asszonyok benn maradtak a csárdában. K. S.-nek barna bőrű, formás, szép bosnyák felesége volt, aki jól beszélt magyarul. (Amint később kiderült, apja és a család boszniai telepesek voltak Szabadkán, s a háború előtt Szabadka rendőrparancsnoka volt.) K. S. szerb-horvát nemzetiségűnek vallotta vajdasági magyarként magát. Feleségével együtt, aki bosnyákból lett szerb-horvát.

Nos, K. S.-sel sétáltunk a kellemes nyári estén. Beszélgettünk. Egy fiatal és sűrű akácerdőhöz értünk, amikor K. S. megkérdezte: „Nem kell pisilned?”

Kellett.

Miután a műveletet befejeztük, akkor azt mondta: „Itt van a határ. Átpisiltünk rajta. Tito láncos kutyáival nem találkoztunk. Mi így őrizzük a határt, s nem állig felfegyverzett hadakkal...”

Megborzongtam, mert azt hittem, hogy mi, erdélyiek, vajdaságiak egy húron pendülünk, ami a hatalomhoz való viszonyunkat illeti. Mielőtt Vajdaságba utaztunk volna a kezembe került egy Új Symposion-szám, amelyben arról a huszonnyolc magyar szakos tanárról volt szó, akik gyerekeiket „szerb-horvát” nyelven taníttatták.

Bori Imrénél nehéz, vörös borokat ittunk. Ez a határ-átpisiléses emlék azért is buggyant elő emlékezetemből, mert Bori Imre, nagy hangon, Sütő Andrást szidta, mint olyant, aki a hatalomhoz dörgölődzik, funkciókat vállal, kitüntetéseket fogad el. Ettől a témától már csak egy ugrás volt Illyés Gyula, akiről Bori Imre szintén leszedte a keresztvizet. Kádár barátja stb. Még azt is szemére hányta, hogy csak egy gyereke van.

A társaság hallgatott, amíg Bori szónokolt.

Az én fogamban pedig „gyűlt az idegen anyag”. Sütő András barátom volt, házi szerzőnk,  sorozatban és hatalmas sikerrel játszottuk a műveit, a vajdasági turnénkra is egyik darabjával készültünk. Illyés Gyulát imádtuk, a Dupla vagy semmi című drámájával hatalmas sikerünk volt. Magyarországi turnénk alkalmával, amikor még „abba a lyukba járhattunk”, Balaton-parti nyaralójában is voltam nála vendégségben. Budapesti barátaink kommendáltak be. Budai lakásukban is megfordultam. Summa summarum: mi Erdélyben Illyést rendkívül tiszteltük.

Vendégként udvariasnak kellett lennem, és nem szólhattam közbe. A helybéliek is hallgattak. Érzékelni lehetett, hogy ebben a körben  Bori Imre „A Császár”. Kínomban a társalgó – egy nagy szoba – mennyezetig érő könyvespolcait bámultam, s észrevettem, hogy éppen a mellettem lévő szakaszban sorjáznak Bori művei. Köztük több általa írt és szerkesztett tankönyv.

A beszélgetés számunkra  kellemetlen fordulata után sem voltam túlságosan lehangolt.  Esti társalgásunk fő témája ugyanis a színházi kapcsolatteremtés volt. Ebben a kérdésben Seprődi Kiss Attilával viszonylag simán vettük az „akadályokat”, ami azt jelentette, hogy – nagy nehezen – sikerült megértetnünk a vajdasági magyarokkal, hogy látszólag ugyan szerb-horvát színházi partnert keresünk, de ez nem valamiféle nemzeti elkötelezettség, „lecsatlakozás”, hisz ebben épp az a pláne, hogy a kapcsolat révén a vajdasági városok és a vidék magyar közönsége előtt játszhatunk, mert Bukarest vajdasági kapcsolatkeresésünkben ezt a csapdát egyelőre nem érzékeli. Sikerünk előre borítékolható, és utólag hiába jönnek rá a turpisságra, cinkosainkká kell válniuk, mert másképp, az éberség hiánya miatt, a kása az ő szájukat is megégeti.

A másik buktató azon az estén az volt, hogy a társaság lokálpatrióta tagjai a mi vendégjátékunkat arra vélték alkalmasnak, hogy a nagy múltú nagybecskereki, már az 1900-as évek elején a hivatásos színjátszás szintjét is súroló társulattal kapcsolatot teremtsünk, hogy Belgrádban azzal érvelhessenek: olyan színvonalon játszik ez a trupp, hogy hivatásos állami színházzá minősíthető.

Többször is határozottan fel kellett hívnom a figyelmüket, hogy ha mi innen azzal állítunk haza, hogy szereztünk partnernek egy jugoszláviai műkedvelő társulatot, azonnal kontráznak, hogy egy olyan rangú színház, mint a miénk, nem szállhat alá a műkedvelés szintjére.

– Ajánljatok nekünk egy szerb színházat és segítsetek a kapcsolatteremtésben!

Valamelyikük az újvidéki magyar színház mellett kardoskodott. Annak is jót tenne, úgymond,  a „nemzetközi” kapcsolat. Ezt is kontrázni kellett: ezúttal magyar színház szóba sem jöhet.

Egyikük felkiáltott: „Pécó! Pécó, Zomborból! Pécó kapható lesz erre. Szereti az ilyen játékot.”

Hirtelen abban is megegyeztünk, hogy kik jönnek másnap velünk Zomborba, Pécó társulatához. (Sajnos, a nevét ennek a kiváló embernek  már elfelejtettem. Isten nyugtassa!)

Pécó néhány mondat után pontosan értette, miről van szó...

Visszatérve az újvidéki estére: egy adott ponton túl már nem tudtam türtőztetni magam Bori hazafias ömlengései miatt, s valószínűleg a témaváltás szándékával kérdeztem meg, hogy belelapozhatok-e a könyveibe?

– Természetesen, parancsolj – így a házigazda, aki abbahagyta Illyés és a magyar értelmiség pocskondiázását, s a könyveiről kezdett beszélni.

Találomra leemeltem egy tankönyvet. És mit nem ad Isten, rányitottam a Titel-mondára. Tovább lapoztam, hogy a magyar eredetmondán és Titelen kívül, amely Jugoszláviához tartozik, egyéb található-e a Gesta Hungarorumból? Ilyent nem találtam. Leemeltem egy másik könyvet. Ebben a szerző a két világháború közötti magyar irodalmat tárgyalta. Észrevettem, hogy Kosztolányi életéből az a szakasz érdekelheti a jugoszláviai magyar diákot, amelyet az író Jugoszlávia területén töltött. Szenteleky Kornél írói nagyságáról egész fejezetet találtam.

Közben sűrűn kóstolgattam a vastag vörös bort, és indulatosan megkérdeztem:

– Ki ez a Szenteleky Kornél?

Bori Imre a kérdezőt lenéző fejtegetésbe kezdett Szenteleky nagyságáról.

– Engem az érdekel – vettem át a szót –, hogy ti, vajdaságiak az egyetemes magyar irodalomból csak azt vágjátok ki, ami ebben a földrajzi térségben történt? Trianon után szabjátok az irodalmat is? Kosztolányi életéből kiemeltek egy rőfnyit, azt a darabot, amely fizikailag is Vajdasághoz köti? Szenteleky azért foglalhat el a tankönyvben ekkora terjedelmet, mert  fiatal medikusként idetelepedett, és itt élt?

Kitört a botrány. Seprődi Kiss Attila udvarias vendégként próbált a házigazda szája íze szerint beszélni.Gyenge hatásfokkal, mert ő is érzékelte, hogy az elmarasztalt Sütő és Illyés kiesik ebből a hazafiasra fogott szerb-horvát irodalomszemléletből.

És mindez nem volt elég. Bori Imre „védelmére” kelt felesége és két lánya. Különösen a kisebbik – akkor középiskolás vagy egyetemi hallgató, már nem emlékszem – volt rendreutasító.

– Úgy látom, az ifjú hölgy kiváló tanuló... Nem mutatná meg az iskolai bizonyítványát?

Szerencsétlenségére nem vette észre a csapdát. Én sem sejtettem, hogy ilyen nagy hal akad horogra. A leckekönyv tele volt színötös jegyekkel. Arab számjegyekkel és szerb szöveggel.

– Gratulálok ehhez a teljesítményhez és a szabadságjogaitokhoz. De mit ír itt, mi ez a sok „pjáty”?

Gion Nándor, aki eddig többnyire hallgatott, hirtelen azt kérdezte: „Hol alusztok?”

Attilával tanácstalanul néztünk össze.

– Gyertek velem – mondta, miközben felállt. Elköszöntünk és elindultunk Gion Nándor lakására. Reggelig beszélgettünk. És mielőtt tovább indultunk volna, megkérdezte, pénz dolgában hogy állunk?

Pénzünk, az éppen nem volt. Zavartan magyaráztuk, hogy két kanna benzin van a kocsi csomagtartójában, és hoztunk valami szebeni szalámit, salétromos, olyan mint a szegedi Pick.

– Mennyi van?

– Négy rúd...

– Hány dinárt kértek érte?

Tanácstalanul néztünk össze.

– Négyszáz dinár elég lesz?

Bólintottunk. Fogalmunk sem volt, hogy ez sok-e, vagy kevés pénz.

És amikor távoztunk, az épület földszintjén fedeztük fel a hentesüzletet. Feleáron eredeti Pick szalámit kínáltak...

Mi pedig indultunk Pécóhoz, Zomborba, aki a Narodno Pozorište Színházat igazgatta.

 

Szarajevó, Mostar Dubrovnik

 

Azt épp csak jelzem, hogy küldetésünk sikeres teljesítése után Zomborban elhatároztuk, hogy az Eszék–Tuzla–Szarajevó–Mostar–Dubrovnik útvonalon, ha már itt vagyunk, leugrunk az Adriára, s onnan a tengerparton Fiume városáig megyünk, majd  Zágrábot érintve átlépünk Magyarországra. Ürügyként és önmagunk megnyugtatására is kisütöttük, hogy Németh P. Istvánt, az újvidéki magyar színház igazgatóját keressük, mert a bácskai turné alkalmával az ő segítségére is szükségünk lesz. Újvidéken lejegyeztük annak a félszigetnek a nevét, amelynek az Adriába mélyen benyúló fokán található egy kis üdülőfalu és ott találhatjuk meg.

A két kanna benzin – 40liter – még érintetlen volt a csomagtartóban. Egy szatyor konzerv is ott lapult.

Fantasztikus kalandokban volt részünk, de ezeken most átugrom, mert meg kell érkeznünk Páskándiékhoz, Abbáziába.

Én Fiume kikötőjében éppen hadihajókat fotóztam – a fene tudta, mik vannak kiírva a tiltótáblákra –, majdnem letartóztattak, de aztán megelégedtek annyival a csukaszürke egyenruhások, hogy a gépből kivetették a filmet.

Attilának akkor jutott eszébe, hogy ha már itt vagyunk, Abbázia néhány kilométer, nézzük meg azt is, és lepjük meg Páskándi Gézáékat. Úgy teszünk, mintha a képeslapot nekünk címezte volna.

– Nem figyeltél Újvidéken? – kérdeztem Attilától. – Negyvenezren nyaralnak egy szezonban. Hogy akarod kihalászni őket?

Közben Abbázia engem is érdekelt. Mondtam is, hogy egy kis városnézésre viszont én is kapható vagyok.

Abbáziában sétáltunk. Eléggé átszellemülten az élményözöntől. A mediterrán klíma, a tenger halk, suttogó hangja, az Adria kékje. Szélcsend volt, koradélután, a járda fölé behajló fák szűrt napfényt engedtek hozzánk. – Minden hihetetlenül gyönyörű – láttam és mondtam. – A város hangulata, az épületek, a növényzet, a tisztaság, csak ezt a sok fost ne kellene kerülgetni a járdán!

– Miről beszélsz? – kérdezte Attila. – Milyen fosról van szó?

– Ezekről – mutattam a lábam elé. Attila megállt, csípőre tette a kezét és gúnyosan visszaszólt:

– Te, alsócsernátoni! Fogadjunk, te csak aszaltfügét láttál. Az érett fügét nem ismered!

Valóban így volt. Alsócsernátonban laza karikába fonva árulta Jancsóné a sarki boltban  a fügét. Néhány szemet kibontott, meg sem mérte, hanem megsaccolta, és mondta az árát. Honnan tudhattam volna, hogy az érett füge, akárcsak a pépes körte, ha túlérett, szétplöttyen a járdán.

A délutáni sziesztázás idején a parkban forgalom sem volt – aki élt és mozgott, az mind a tenger vizében –, mi pedig titokban babérlevelet szedtünk, egy-egy koszorúra valót, és mivel sejtettük, hogy babérkoszorús úgy sem lesz belőlünk, egymást koszorúztuk meg.

Játszottunk.

Egyszer Attila azt mondja: „És most megkeressük Gézáékat!”

Kinevettem.

Attila szerette a kalandos történeteket, a krimit, a marosvásárhelyi színi után Bukarestben végzett rendezői szakon, s az abszurd felé hajló román színjátszásban igen jártas volt. Jellemző, hogy otthon Görgey Gábor Komámasszony hol a stukker? című  abszurd krimijét és átverette velem a jóváhagyatási cenzurális küszöbökön.

– Az első szállodánál megérdeklődjük – mondta –, hogy a magyar turisták hol szoktak megszállni.

– Géza arisztokratikus hajlamú férfiú – így kompenzálja a börtönös éveket –, nem megy ő tömegszállásra – replikáztam.

– Kérdő útját nem veszti – felelt Attila.

A szálloda recepcióján megnevezték azt a négy szállót, ahová a magyar turisztikai hivatal a vendégeit hozza. Felkerestük a legközelebbit. Ott, némileg ránk csodálkozva, azt mondták, hogy menjünk el rendőrségi nyilvántartóba, ott megmondják a szálloda címét.

Attilával összenéztünk: hát ezeknél is nyomon követik a szállóvendéget?

– Szocilista ország ez is! – jegyezte meg Attila. – De Géza üldözési mániás, hallgatunk a forrásról – fűzte hozza.

A recepciós fiatalember jól beszélt németül, megmagyarázta, hol keressük a rendőrséget. Útközben abban is megegyeztünk, hogy Gézáéknak nem mondjuk meg, miként találtunk rájuk. Azt mondjuk majd játékosan, hogy az utcán érdeklődtünk, s a strandokon és mindenhol megnevezték a szállót, mert egy ekkora írót mindenki ismer.

A rendőrség épületében két civil fogadott. Attila előadta a témát. Kérdezték, hogy mennyire ismerjük Abbáziát?

– Semennyire. Most vagyunk itt először.

– Sétáljanak egy félórányit – mondta a civil zsaru –, azután jöjjenek vissza!

A megadott pillanatban jelentkeztünk, s egy cetliről az egyik civil felolvasta a címet.

– Páskándi Géza, budapesti író és családja, Hotel Rezidence, ilyen és ilyen számú szoba...

Akkornap már nem is tudom, hányadszor néztünk csodálkozva egymásra Attilával.

A Rezidence szálló portáján ismerték a vendégeket. – Minden bizonnyal fürödni mentek – mondta a recepciós. – Nincsenek a szobában.

Lementünk a strandra. Hatalmas, majdnem egészen meztelen embertömeg. Mint a fókakolónia a tengerpart jegén. Attila egyensúlyozva át-átlépett egy-egy napozó gyönge testén. Én reménytvesztve próbáltam nyomon követni: legalább őt ne veszítsem el. Elég furcsán nézhettünk ki ebben a nagy meztelenségben, csapzott hajjal, hosszú nadrágban, kieresztett ingben, strandpapucs nélkül.

Attila visszavergődött hozzám. Láttam az arcán, hogy nem adta fel a reményt. Nézelődött, fülelt. És egyszer azt mondja: „Ott magyarul beszélnek!”

A cél irányába sietett, s a gesztusokból láttam, sikerrel járt. A nő, a férfi és kislányuk felkerekedtek, és elindultak felém. Kiderült, hogy szállodai szobaszomszédok, itt ismerték meg egymást, a legjobb barátságban vannak, de Gézának megvan a maga külön öble, egy hatalmas sziklával a közepén, ők oda szoktak elvonulni. Nem szereti ezt a tömeget. Nyíregyházi fogorvos házaspár volt – sajnos, a nevükre nem emlékszem –, és sugárzott az arcukról az öröm, hogy rajtunk segíthetnek.

Gézáék kitörő örömmel fogadtak. Ismeretségünk és barátságunk régi keletű volt, és két fő forrásból táplálkozott. Egyrészt: szánházunkban színpadra vittük Páskándi Apáczai-drámáját, a Tornyot választok címűt. Az 1973/74-es évadban. Ekkorra Romániában Ceauşescu diktatórikus rendszere már bekeményített, Apáczai életműve egymagában is reakciósnak, nacionalistának, irredentának minősíttetett. Gondoljunk csak a „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, másén sohasem” szállóigévé vált Apáczai-mondatra, miként hangzik ez olyan időszakban, amikor „minden más nemzet” nyelvét fojtogatják.

A Tornyot választok Páskándi életművében sűrűn ismétlődő témát, a besúgó és besúgott viszonyát feszegeti, a feljelentő és feljelentett lelkiismeretének mezsgyéjén billeg. A sepsiszentgyörgyi előadásban – meglehet, az előadás üzenetének némi semlegesítése révén – a két félszeg koldus, Técsy Sándor és társa alakítása máig is emlékezetes maradt.

Páskándival való ismeretségünk és barátságunk másik forrása börtön-ihletésű: sepsiszentgyörgyi baráti körünkhöz tartozott Jancsó Csaba, azoknak a diákoknak egyike, akiket 1957-ben a Székely Mikó Kollégiumban tartóztattak le az 1956-os forradalom és szabadságharc romániai megtorlási hulláma tetőzésének idején, mert március 15-én koszorúkat próbáltak elhelyezni az 1848/49-es honvédemlékműnél.

Géza a börtönélményeiről nem szívesen beszélt, annál többet tudtunk viszont ezekről az évekről, a duna-deltai kényszermunka-telepekről, ahol Géza Dávid Gyulával és másokkal együtt a tacskókorú diákok értelmét a „börtöniskolában” pallérozták, magyar irodalomból és történelemből tartva kurzusokat nekik. Így teremtettek egy képzeletbeli világot maguknak.

KÉP1

A Császár és családja abbahagyták a fürdőzést. Más alkalomkor is gavallér volt, Abbáziában aztán igazán kitett magáért. Kerthelyiségben söröztünk, majd a szállodai szobában boroztunk. Megengedhettük magunknak, mert feleségével, Anikóval kisütötték, ha a szálloda nagyméretű erkélyére kiviszik a tartalék matracokat, az itteni nyári éjszakák amúgy is roppant kellemesek, így a következő éjszakákon ott alszunk.

Apelláta nem volt, Géza kedves erőszakosságának nem lehetett ellenállni. Nem is akartunk.

Mi több, azt is kisütötték, hogy másnap este a Hotel Belvedere teraszán vacsorázunk, amely Ferenc József Császár Őfelsége kedvelt helye volt. Hiába szabadkoztunk – sejtve, hogy egy ottani vacsora egy vagyonba kerül – ,Gézával nem lehetett bírni. Azt meg kell ünnepelni, hogy annyi ezer ember közül mi kihalásztuk őket, és azt is, hogy végre Abbáziában is találkozhatunk.

 

Csevapcsicsa – ćevapčići

 

A Hotel Belvedere teraszán csevapcsicsa volt a menü. Számunkra az ízek ismerősek, a román – tulajdonképpen balkáni – eledel, a mititei (mititej, miccs) alapanyaga a darált hús. Jómagam – és mások is – a csórékolbász szó meghonosításán ügyködünk, mérsékelt sikerrel, de már minőségi vendéglők magyar nyelvű kínálatában is felleljük a szót. A csevapcsicsa – ćevapčići – apróbb kolbászka, a csórékolbásznál markánsabban fűszeres étek. Az Abbázia Hotel – Hotel Opatija – teraszvendéglőjében nagyméretű ovális tálon hozták, bő körettel. Ínycsiklandóan finomságokat sejtve párállott az illata. Előző napokon romániai fuszulykakonzerven éltünk, de nemcsak ennek volt a következménye, hogy felségesen, azaz császárian éreztük magunkat.

KÉP2

Gézát sikerült arról meggyőzni, hogy előzetesen ne fogyasszunk tömény italt – sejtvén, hogy az itt rendkívül drága. A tájjellegű vörös bor viszont felséges volt, éppen a csevapcsicsához passzolt. Rubin színe, a tenger sejtelmessége, a Monarchia-korabeli patinás épületek, a parkok, a babérerdők, a tengerparti pálmák, a növényzet, a színek és illatok együttese, a kellemes beszélgetés számomra ma is emlékezetes.

Két éjszaka voltunk Páskándi Géza és Sebők Anikó vendégei. Kislányuk, Anikó, még apró szépség volt. A közös strandfotókat a nyíregyházi vendégek készítették.

Géza mosolya a máskor mindig szigorú, összehúzott szemöldökű arcon kisimult, de belső méltóságának sugárzását a mosoly sem oldja ki.

KÉP3

A rendszerváltások után Budapesten jártunkban-keltünkben gyakran találkoztunk. A ’90-es évek elején a budapesti Nimród volt a kedvenc helye-helyünk. És a Nemzeti Színház. Mi vidékiségünkből soha nem tudtunk kivetkőzni. Lehet, nem is akartunk.

Egy ízben, emlékszem, a lakására invitált. Kérdeztem, hogy melyik busszal megyünk? Csodálkozva nézett rám: „Busszal? Én nem járok busszal. Mire való a taxi?”

Nem vagyok spóroló típus – ez meg is látszik vagyoni helyzetünkön –, több mint négy évtizede itthon én is kocsival járok. De Géza arisztokratizmusa ekkor beakadt. Én ragaszkodtam a buszhoz.

– Akkor szervusz – mondta –, én taxival megyek.

És otthagyott.

Korai halála (1995) után – egy évvel volt fiatalabb, mint én – feleségével,  P. Sebők Anikóval a Duna Televízió társalgójában találkoztunk. Néhány mondat után megkérdeztem, emlékszik-e még Abbáziára, a Belvedere Hotel teraszára s a csevapcsicsa-vacsorára!

– Hogyne emlékezném – nevetett. – Ahogy benneteket útra tettünk, mi még öt napig maradtunk. Ennyi volt még hátra a nyaralásból. Az a vacsora, amelyet a Belvedere Hotel teraszán elfogyasztottunk, a családi kasszát annyira megviselte, hogy a hátralévő időben csak valami, nagyon olcsó és híg levest ebédeltünk. Anikó kislány volt, nem szerette ezt a löttyöt, és durcáskodott. Géza rámordulva csendesítette:

– Csevapcsicsa! Csevapcsicsa!

Ezt követően a „Csevapcsicsa!” kifejezés a családban a gyerekfegyelmezés súlyos eszközévé vált.

És most már Géza nélkül nevettünk, de úgy, mintha kisimult homlokráncaival mellettünk állna most is.

Talán most is itt áll. Ezért mutatom meg neki is ezeket az abbáziai fotókat.




.: tartalomjegyzék