Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Március
Egyed Péter

A XXI. század kihívásai a filozófia számára

Amikor Salat Levente prorektor úr felkért eme előadás megtartására nyilván egy olyan cím ötlött az eszembe, amelynek a lehetséges tartalmaival nem voltam tisztában. De mindjárt megvilágosodtam, amikor egy jeles kollégám úgy meghegyezte, hogy mit tudhatunk mi a XXI. századról, hogyha hátra van belőle még 94 év?! Hát pontosan erről lenne szó: tudunk-e valamit mondani róla, van-e a filozófiának valamilyen projektív funkciója, vagy egyáltalán – hallgassunk róla? Erre a kérdésre több fekvésben lehet válaszolni, de most hadd válasszak egyet, a filozófia és a tudományok, valamint mindennapi gondolkodásunk számára a legizgalmasabbat: a fogalmakról, fogalmainkról van szó. Ugyanis az európai gondolkodás a fogalmak segítségével tudott mindig belátható és közölhető ismereteket általános gondolkodási formákat, logikát alkotni. Ebben pedig benne van a jelen, múlt és a jövő lehetősége, mivel egyáltalán semmilyen idő nincs benne, hacsak a gondolkodási tapasztalat nem. Nos, a fogalmak, a fogalomhasználati képesség a projekció és ma is, mint mindig, a filozófia ezt tudja a leginkább nyújtani nekünk. George Lakoff és munkatársai monumentális összefoglalásai a nyolcvanas évektől a fogalom működéséről, gazdagságáról, képi kapcsolatairól csak igazolták és konkrétabban írták le azt, amit a régebbi európai filozófia Kant és Hegel már képviseltek: az előbbi fogalom és képzelőerő szoros kapcsolatait, utóbbi a fogalomhasználat hihetetlen gazdagságának, a determinációk sokaságának a lehetőségét. Mindehhez manapság több dolog társul – és most csak jelezni kívánom az utóbbi időben kibontakozott kutatási fő irányokat. Az egyik legfontosabb, a mentális reprezentációknak a kérdése, amelyben az agykutatás és a hagyományos ismeretelmélet összekapcsolódásával megoldásra váró kérdések avagy a megoldhatatlanság kijelentésének a kérdései jelentkeznek. Azaz, az elme és a test viszonyában mit jelenthet az, hogyha a kemény agyhártya mögé hatolva és protézisek rendszerét létrehozva élünk, viselkedünk és gondolkodunk? Meddig lesz ez még az a személyiség, amelyet anya szült avagy Isten teremtett? Hol vannak az alkalmazott technológiák, avagy a megismerés határai bennünk? Etikai. deontológiai problémák sokaságával találkozunk, amelyeket a gyakorló kutatók azzal sepernek le az asztalról, hogy az emberiség érdekében cselekszenek. De hol van ma már az az emberiség, amelynek a nevében az európai felvilágosítók gondolkoztak. Másfelől, a kérdés ismerői azt is fel szokták vetni, hogy a szürkeállomány nemesebb részeinek a beírhatósága, kihasználhatósága genetikailag is szabályozott és a kihasználhatóság határai felé csak a megismerés mértékében juthatunk. Az elme paradoxona, mely szerint a megismerés csak a megismerhető horizontjait tárhatja fel, nagyon is pontosan jelzi önmagunk felfoghatóságának a természetét. Szintén ebben a kérdéskörben született meg az az elméleti irány, amelyik mintegy leváltja a jelentés statikus természetével kapcsolatos eddigi elképzeléseinket és amelyet szinte száz évig egy Ludwig Wittgenstein nagyságrendű filozófus képviselt, azaz hogy a jelentés viszonylag valamilyen statikus dolog. Manapság azonban – és ez már valóban a XXI. század –, Umberto Eco modelljei, valamint Klaus Bruhn Jensen kommunikációs differencia-elmélete nyomán inkább úgy látjuk, hogy jelentés valamilyen nagyon is politropikus és polimorf dolog, amelyben a kommunikációs tényezők döntő szerepet játszanak. Tehát hogy a jelentésre vonatkozóan rendelkezünk bizonyos kiinduló reprezentációkkal, de azok abban a folyamatban nyerik el végleges formájukat, amelyben a másik felé fordulunk, majd visszafordulunk magunkhoz, és ezzel meghatározzuk a lehetséges személyes jelentések formáját és struktúráját. Ezek a folyamatok problémátlanoknak tűnhetnek egy kultúrán belül, de egyáltalán nem problémátlanok a kultúrák között. Csak emlékezzünk vissza egy dán karikaturista tettére, aki Mohamed feje helyébe egy kis bombát helyezett, vagy XVI. Benedek pápa minapi idézetére – még az is keresztények között találta magát, aki egyébként soha nem is hitte volna magáról, hogy – kulturálisan – keresztény. Jelentéstanilag van ilyen értelmes kijelentés, ha teológiailag értelmetlen is. És ha ma Eurázsia és Afrika térképére nézünk, ahol is a Hindukustól a Nílus torkolatvidékéig nemsokára a politikailag harcos iszlám lángfüggönye készül felemelkedni, akkor arra kell gondolnunk, hogy az ezt illető döntések olyan emberek kezében vannak, akik a maguk módján szintén rendelkeznek egy akár tanított filozófiával. Ennek a neve azonban katonafilozófia és benne a döntéseknek az etikai alapját úgy hívják, hogy „a kalkulált veszteségek elve”. Mi is lehetünk kalkulált veszteségek, jóllehet soha senki nem kérdez meg bennünket afelől, hogy kívánunk-e kalkulált veszteségek lenni?!
Mi, európaiak mindig is hajlamosak voltunk elfogadni azt a nézetet, hogy a mienken kívül nincs értelmes filozófia. A felvilágosodás nagy gondolkodói képviselték azt az álláspontot, hogy értelmes határok között kijelenthetjük: az emberiséget képviseljük és lehetünk világpolgárok. A harmadik világ filozófusai, az Enrique Dussel képviselte felszabadítás-filozófia viszont azt tartja erről, hogy az európai filozófia csak arra volt jó, hogy elhallgattassa a Harmadik Világ hangját. Azon kell lennünk – mondja -, hogy juttassuk ezt a beszéd lehetőségéhez (atto de hablar), engedjük meg, hogy mondja ki azt, amit ő tart magáról és ő akar. Szóhoz kell engedni a szegénység hangját.
Mindezek a fejlemények mintegy visszautalnak a közelmúlt filozófiai diskurzusainak ama nagy dilemmájára (és ezt a dilemmát olyan nagyságrendű gondolkodók képviselték mint Jacques Derrida, Emmanuel Lévinas és Richard Rorty) hogy vajon, a filozófia nem csupán egy diskurzus-e a többi között, nem csupán csak egy irodalmi alkotás, amelyben a főszerepet nem Ivan Karamazov, Robinson vagy D Artagnan lovag, hanem a szellem, az igazság, jóság játsszák? Hogy fenn lehet és kell-e tartani a filozófia megkülönböztetett státusát az utóbbi kijelentésekre vonatkozó ismeret-lehetőségfeltételek megadásában. A filozófusok önmaguk nyilván nem elégségesek az ilyen és ehhez hasonló nagyságrendű kérdések megválaszolásához. De amint a fentebbiekben megidézett problémarendszerből talán kiderül, a különböző természet- valamint társadalomtudományokban folyamatosan születnek az olyan kérdések illetve kihívások, amelyekhez a filozófiai hagyományból kihüvelyezhető, vagy az annak az alapján felfogható és értelmezhető válaszokat igénylik. A társadalomtudományokat illetően például a következőképpen fogalmaz Gérard Noiriel A történettudomány válsága című könyvében: a történésznek, avagy a társadalomkutatónak egyszer csak szembesülnie kell azzal a kérdéssel, hogy fogalmai maguk is a kontextus által meghatározottak, és ezen csak ógy tud túllépni, ha megalkotja a maga genetikus fogalmait. Ekkor már egy elméleti diskurzust kell kiképezzen, azaz szembesül egész kutatói éthoszával, mentalitásával. A tapasztalatlanabb kutatók ilyenkor egy már kész elmélethez, filozófiához fordulnak, a tapasztaltabbak viszont kidolgozzák a magul filozófiáját. A nagyformátumú történészek tehát folytonosan egy ilyen történetfilozófián is dolgoztak-dolgoznak, amelyben természetesen az érték-fogalmakat a történelmi tény fogalmát-, vagy a történelem egy lehetséges irányát illetően merülnek fel a legnagyobb nehézségek.
Az európai filozófia univerzalista hagyománya azt mondotta, hogy mindezekben a problémákban a filozófia a legilletékesebb, a posztmodern diskurzus legjelentősebb hozadéka az volt, hogy új szerepkörbe, új típusú együttműködési viszonyba állította a filozófiát a tudományokkal és a keresztény teológiákkal kapcsolatban. Ha kihívásról lehet beszélni, akkor ez az egyik legnagyobb, ami a filozófiát a századfordulón érte. De nem ez volt az egyetlen.
A második azzal kapcsolatos, amit a filozófia önismereti, szókratészi hagyományával kapcsolatosan fogalmazunk meg. Itt egyrészt azzal szembesültünk, hogy az olyan hagyományos erkölcsi fogalmak mint a lelkiismeret meg a kötelesség valamiért nem működnek, vagy rosszul működnek, megélhetetlenek, másrészt a társadalmi és állami élet szintjén kialakult a szabályozóknak egy globális rendszere, amelynek áttekintése, ismerete, követése – valamint az attól való deviáció – elégséges az emberi viselkedés szabályozásához. Nincs is szükség talán a hagyományos moralitásra, vagy az etikákra? Észrevétlenül talán megint egy szabályozási plusz alanyai vagyunk, amely teljesen megszünteti a személyest, az individuálist – jóllehet megteremti egy társadalmilag elfogadott szabálykövető „ember” képét, modelljét? Azt, amitől a szabadság programja szerint gondolkodó filozófusok mindig is óvtak, jóllehet maguk is meg akarták teremteni a szabályozás maximumát. Élhető önmagunk megismerése és elfogadása és egy életterv kialakítása ma sem tűnik könnyebb feladatnak mint akkor, amikor ezekről a kérdésekről Szókratész és társaik gondolkodtak. Amikor azt mondják az emberek, hogy valamihez megvan a filozófiájuk, akkor nagyjából instrumentális célokról és módszerekről gondolkodnak. Itt azonban többről lenne szó. Annak a személyiségnek a körvonalazásáról, akik nem vagyunk, hanem lennénk, s akit a reflexió, meditáció, belátás segítségével el kívánunk érni, s akit naponta részeiből össze kívánunk rakni, hogy ne mondjam, harmonikusan megkomponálni. Amikor az európai filozófia a fogalom útját, a megismerés célzatosságát választotta, leginkább erről mondott le. Amikor ma fogalommá avattuk a köznévi hálót – ma mennyi időt töltök a hálón – kérdezzük naponta önmagunkat, akkor leginkább ezt a dimenziónkat látjuk feladni. (Jelzem, hogy a háló Heltai Hofgreff Gáspár egyik kedvenc metaforája volt.) Pedig az igazság, igazságosság elgondolása, megfontolása nélkülözhetetlen belső dimenziónk, ezt végképp nem kívülről kapjuk. Az igazság pedig azzal kezdők, hogy nem hazudunk – mondotta volt már halhatatlan Gorgiászában is Platón. Kant is hangsúlyozta volt, hogy a belső ám kimondhatatlan végtelenségünkre való rápillantásunk tudata is nélkülözhetetlen. Csak akkor várhatjuk el azt, hogy mások se hazudjanak, ha ezzel tisztában vagyunk. Meg kell tennünk ezt instrumentálisan egy olyan korban, amely a politikai diskurzus elemi részévé változtatja a hazugságot, alapvető szemantikai változtatásokat kísérelvén meg a nyelvben. Töprengés, merengés, borongás – e más nyelvekre lefordíthatatlan kifejezéseket hordozza magyar nyelv, valami nélkülözhetetlen reflexiós tevékenység megjelölésére. A vallásos embereknek sem könnyű a személyes, belső ima kialakítása. Azért kívántam minderről olyan hangsúlyosan beszélni, mert az európai filozófia racionális dimenziójának az abszolutizálásával – mégiscsak az ésszel, értelemmel, logosszal határoztuk meg magunkat – ez a lehetőségünk elveszni látszott. A keleti típusú filozófiákban ezért keresnek vigaszt ma oly sokan.
A külső békéről való nagyon is szükséges gondolataink nem nélkülözhetik a belső béke megformázását.

Végezetül hadd mondjak egy szót arról, hogy milyennek látszik ma a filozófia helyzete akadémikus vonatkozásokban, és a bolognai rendszerben. Az egyik legnagyobb meglepetés, amely az olasz egyetemi életet érte, az a milánói egyetemen történt. Itt a szokásos diáklétszám 4oo volt, azonban az idén nyolcszáznál is többen jelentkezte. A dolog jelenségtana az érdekes: nagyon is fontosnak látják műszaki vagy menedzseri tevékenységüket filozófiai stúdiumokkal megalapozni – fejtették ki igen világosan a diákok. Megszólaltak a filozófusok is: azért van mindez, mert „a filozófia a leginkább alkalmas az emberi kétségek kifejezésére” (Giulio Gorello). Franco Tato úgy látta, hogy „ezzel megkezdődött a társadalom műszaki komplexusának a leváltása”. A tomista filozófus, Paolo Del Debbio úgy látta, hogy „ebben a társadalom elutasítása is benne van, meg hogy nincsenek már nagy intézmények és magas- kultúra, a fiatalok leváltják a kiüresedett politikai és vallási diskurzust – tehát több jut a szellem szabadságának”. A jeles filozófus, Massimo Cacciari, Velence polgármestere pedig úgy vélekedett, hogy „a bizonytalanságnak, a válságnak a jele ez.” (Forrás: Corriere della Sera, 2006. augusztus 26.)
Azt kell tehát mondanom, kedves kollégák, hogy kihívást tehát eleget találok. Mindezekről talán érdemes együtt is elgondolkodnunk. Biztosíthatom Önöket arról, hogy mi a filozófia sajátos eszközeivel és szakdiszciplínáinak megfelelően ezt próbáljuk megtenni itt a filozófia kolozsvári műhelyében.


.: tartalomjegyzék