Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Június
2018 - Május
2018 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Fekete Vince

A 'zember mundérja (Sántha Attila: Írások könyve)

– Sántha Attila: ÍRÁSOK KÖNYVE az élet apró dolgairól[1]

 

Még alig lendültünk át az 1989-es változásokon, még sokakban benne volt a félsz, hogy óvakodni kell mindentől, hiszen ki tudja, hogy majd milyen következményei lehetnek, és akkor jön egy pimasz, szemtelen, hosszú haját lófarokba kötő fickó, s megmondja (meg akarja mondani), hogy mettől meddig az irodalomban.

Például azt, hogy:

1. ezután vége a sorok közötti olvasásnak, mert a sorok között igazából nincsen semmi, csak az üres sorközök;

2. vége az unalmas, nehezen emészthető irodalomnak, „a mindennapi élet fájdalmas hatásaiból kitermelődő egyetemes emberi szellem” saját sebeit nyalogató búval cseszettségének, mert most egy újabb nemzedék várakozik a kapuk előtt és kér bebocsáttatást, amelynek a tagjai nem akarnak unalmasak, olvashatatlanok lenni;

3. nem a polcoknak, hanem magának a nagybetűs Olvasónak akarnak írni.

Punktum, és kész.

A „meglehetősen konzervatív erdélyi akadémiai körökben” (ahogy a szerző a könyvében nevezi ezeket) kivételes figyelmet és érdeklődést keltettek az akkori másod-harmadéves bölcsészhallgató Sántha Attila ilyenszerű kijelentései, írásai, nyilatkozatai a transzközépről vagy antiposztmodernről, vagy akár a populáris irodalomról.

Kétségtelen, hogy errefelé elég szokatlan gesztusok voltak ezek akkor, gyanúra (is) adhattak  (volna) okot, mert volt bennük egy jó adag polgárpukkasztás is (polgár még nem), volt bennük jó adag blöff is, nagyotmondás is, és volt jó néhány (nem is kevés) provokatív, meredek kijelentés, állítás is. 

Egyszóval olyasmi volt ez a fellépés, ami mellett nem, vagy nehezen lehetett észrevétlenül elmenni. Nem lehetett csak úgy a szőnyeg alá söpörni, annál is inkább, mert akkoriban már kezdték „mutogatni az oroszlánkörmüket” az illető nemzedék jeles, és kevésbé jeles tagjai is; a rangos erdélyi és magyarországi szépirodalmi, kulturális lapokban – az előre gyártott ideológia mögött! – feltűntek szépírói munkáikkal az illető irányzat képviselői, ahogy akkoriban mondta róluk egy kritikus: az Előretolt Helyőrség „nagyszájú, triviális és szerénytelen bandája” is.

De – tehetjük hozzá most már szinte húsz év távlatából – ha nincsenek (nem lesznek) jelentős alkotók, fontos művek a száraz kiáltványok, az ideológiák, a vulgáták, a harsány, tányérokat, edényfödőket csattogtató fellépés mögött, akkor szépen eltűnhetett volna mindez a feledés jótékony homályában, a lemosolygott és lesajnált, hasonló „szépirodalmi” és egyéb jellegű happeningek, performanszok társaságában.

Sántha Attila és Orbán János Dénes ugyanis a múlt század kilencvenes éveinek elején kitalálták, és nem csak kitalálták, hanem kiáltványukban (ahogy azt kell) meg is fogalmazták magát a transzközép irodalmat.

Ez a „vidám irodalom” tulajdonképpen minden volt, és ennek a mindennek az ellenkezője is. A transzközép irodalomról szóló, 1993 júliusában megjelent kiáltvány – most már mindegy, mi volt, blöff, avagy provokáció, polgárpukkasztó gesztus, vagy csupán a „felső faszik”, a nagyok szurkapiszkája, heccelése – elérte célját: voltak (legalábbis szerzőik, „pápáik” szerint), akiket a szélütés környékezett még az emlegetésétől is, ám voltak olyan tekintélyes emberek, tanárok, írók is, akik elemezték, értelmezték, továbbírták stb. Egyszóval felvették a kesztyűt, komolyan vették ezt a kiáltványt, ezt a társaságot, és ezzel mintegy legitimizálták; egyúttal pedig asszisztáltak a kilencvenes évek népes nemzedékének a megszületésénél.

Sántha Attila e kötetben (is) szereplő írásainak, Sántha és Orbán ilyen jellegű fellépéseinek az a fő érdeme, hogy előkészítette a terepet a nemzedék jelentkezésének. Sántha Attila pedig az olvasható, a vidám, a populáris, a népszerű irodalom magasabbra emeléséért, elfogadatásáért, annak jeles képviselőjéért, Rejtő Jenőért, a „remekíróért” többet tett, mint egy egész Alternatív Akadémia.

Ez a sánthai hang, ez a szokatlan nyersesség, néha olyan szókészlet, amitől hanyatt vágódik a tisztes olvasó, úgy hiányzott, Sánthásan mondva, mint a kulyak (Sántha szerint így írják) a szemről. Ha nem találta volna ki, akkor ki kellett volna találni, mondhatnók, de ő igazából nem is kitalálta, hanem önmagát adta, nagyon őszintén, felvállalva mindazt, ami Ő volt, kendőzetlenül. Eredeti, egyéni hanggal jelentkezett az irodalomban, és ez nem sokat változott az évek folyamán, legyen szó akár a verseiről, vagy jelen kötet sajátosan sánthaattilás humorú, legmélyén megkapóan őszinte, már-már az önelemzés legalsó határáig lenyúló írásairól. Mond ilyet, mond olyat, sokaknak talán meredeket, bosszantót is, sokak szerint bőcsködik is, de a kötet ilyen szövegei alól kibukik a tulajdonképpeni, mélyen ott rejlő líraiság. S amikor már-már elandalítana ezzel a líraisággal, akkor egyetlen sánthaattilás csavarintással, egyetlen váratlan, meghökkentő rántással helyére billenti, igazi Sánthássá teszi ezt a nagy ellágyulást.

Nem is volna igazán ő, ha ez nem így történne.



[1]Kolozsvár, 2010, Erdélyi Híradó Kiadó.




.: tartalomjegyzék