Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Február
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

Lassú teher

 

Szomorú sorsú író. Negyvenéves volt, amikor az első kötete megjelent. És ahogy mondani szokás: teljesen készen volt, úgyszólván teljes írói fegyverzetben lépett az olvasók elé. És a lényeges dolgok az írásművészetében élete végéig nem változtak. Esetleg csiszolódtak, még jobban kimunkálódtak. A tavaly lett volna hetvenéves. Emlékszem, élete utolsó éveiben még levelet is írtam neki, írást kértem a folyóiratunknak tőle. Nem válaszolt, persze, és erre már akkor, amikor a levelet postára tettem, számítottam. Csak eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha… A kilencvenes évek közepén volt szerencsém személyesen is „találkozni” vele, valójában emberközelből látni, hallani őt egy tatai írótáborban. Csendes, visszahúzódó, halk szavú, gyámoltalannak tűnő, inkább egyszerű munkásembernek, mint írónak látszó valaki volt. Akkor már olvastam az írásait, és elemi erejű hatással voltak rám. Egy olyan világot ismerhettem meg bennük, általuk, ami főképp a gyárak (ó, boldog emlékezetű kézdivásárhelyi csavargyár!) nyolcvanas évekbeli erdélyi, kisvárosi világát hozta vissza, és amiről így, ilyen döbbenetes erővel addig még senkitől sem olvastam. A mai napig azok a hatalmas csavargyári csarnokok, olajos-bűzös hodályok a böhöm nagy, zúgó-kattogó gépekkel, azok a kék salopétás munkások, kék köpenyes papírhordozó hivatalnokok, a vasszekrényes öltözők, vagy a gyárral szemben található munkásszálló képei jelennek meg a szemem előtt, amikor időnként leveszem a polcomról Tar Sándor valamelyik régebbi kötetét.

Nemrégiben egy viszonylag újabb kiadású novellaválogatás1 került a kezembe tőle, és a két ünnep, karácsony és szilveszter között ezt olvasgattam. Persze ilyenkor az ember – minden válogatásban – a saját kedvenceit keresi, ugyanakkor megpróbálja a válogatót is megérteni, aki nyilván a saját keze szerint, a „saját arcára” rostálja, formálja a rendelkezésére álló, több kötetnyi anyagot, amiből aztán egy majdnem háromszázötven oldalas könyvet kialakít. Jó, hogy benne van a Dáliák, a Csóka, Apánk még élt, Téli havak vagy Egy régi hangra várva, de hiányzik – ebből a válogatásból nagyon – az egyszerűen döbbenetes Lassú teher, vagy a másik antológiadarab, A te országod. Valahogy úgy vagyok a Lassú teherrel, mint Tar Sándor Nádas Péter Minotaurus című novellájával. Egy 1999 márciusában készült interjújában, az Élet és irodalomban Nádas említett novellájáról mondta volt ugyanis Károlyi Csabának, hogy: „Azóta is az egyik novella, amit példaként emlegetek magamnak meg másoknak is.”

Nem sokkal később, éppen abban az évben, aztán kiderült róla mindaz, ami kiderült. És innen kezdve leszálló ágban ment egészen a 2005-ben bekövetkezett haláláig. Emlékszem, halála előtt egy-két évvel olvastam az Alföldben egy hosszabb írását. Igyekezett újra előcsiholni novellaírói tudását. Úgy emlékszem vissza arra a szövegére, hogy – a korábbiakhoz képest – csak árnyéka volt önmagának. A Lassú teher ugyanis az a típusú novellája Tarnak, amelyben nem a szociográfiai módszer az elsődleges, vagyis a rögzítés, a kívülálló leírás(bár a háttérben erős szociografikus ágyazottságú is), hanem a sztorinak, magának a történetnek pontról pontra való, precíz kidolgozottsága. Ahol szerepe van/lesz minden, látszólag véletlenül elejtett szónak, megjelenő dolognak, tárgynak stb. És csak a végén tudjuk meg, hogyan is illeszkedtek össze – precízen – a novella egyes darabjai olyanformán, hogy se elvenni, se hozzátenni ahhoz semmit ne lehessen. Jelen kötetben ilyen nekem, és kárpótol egy picit a Lassú teherért a kötet legelső darabja, Tar egyik korai írása: a Dáliák. Ebben is, akárcsak a Lassú teherben, a metaforikus mondanivaló fölé emelkedik az elsődleges, szociografikus, nyelvileg kreált valóság fölé, és mintegy megemeli azt. A klasszikus novellák, az antológiadarabok világába. (Fekete Vince)

 

Tamás Evangéliuma

 

Jézus mondta: Boldog az oroszlán, amelyet az ember megeszik, és az oroszlán emberré fog válni; és átkozott az ember, akit az oroszlán megeszik, és az oroszlán emberré fog válni”.

Na, erre varrjunk gombot!

Tamás Evangéliumából2 idéztem, darázsfészek, tudom, de mégsem lehet elmenni mellette, csak úgy.

Tamás Evangéliuma az apokrif evangélium, ami magyarán annyit jelent, Niceában és Konstantinápolyban nem hagyta jóvá a zsinat, amúgy teljesen rendben van, János, Máté, Márk és Lukács mellett állítólag hiteles, csak teljesen más.

A hitetlen Tamás. Akinek meg kellett győződnie Krisztus sebeiről, mert nem hitte el a Feltámadást. Aztán mégis.

Nem célom itt most a vallásdogmatika vitatása, Isten őrizzen ettől. Mindössze Tamás apostol apokrif evangéliumáról beszélünk, amely irodalmilag jelentős, vallástörténelmileg kuriózum, egyébként meg mindenki szíve joga, mit gondol róla.

Hogy emberhez szól, az világos, egyértelmű. Apokrif, tehát el nem ismert, cenzúrázatlan, olyan-amilyen evangélium, „jó hír”.

Az első meglepetés: nem jó hír. Tamás evangéliuma nem a feltétlen szeretetről szól, hanem az elhivatottságról, a hitről, a harcról, arról, hogy „az ember embernek farkasa”.

(Tényleg, egyszer érdemes lenne utánanézni: miért emleget farkasokat az Újszövetség, amikor soha az életben nem élt abban a térségben farkas?!)

Vissza. Tamás Evangéliuma kegyetlen olvasmány. Teljesen más Krisztust ismerünk meg belőle, mint ami vérünkké, hússá vált. Kegyetlen, kemény, új hitet hozó keleti ember arca rajzolódik ki belőle.

„Jézus mondta: Tüzet vetettem a világra, és lám, őrzöm azt a tüzet, amíg ég.”

És hogy egy kicsit én is tüzet vessek a koratörténelmi egyházvitára, ismét Tamás Evangéliuma:

Jézus mondta: Ahol három isten van, istenek azok. Ahol kettő, vagy egy van, én vele vagyok.”

Ilyenkor leülünk, elgondolkodunk.

És kezdjük megérteni, igen, igen, Tamás végül is a manicheus vallás előfutára volt, keleti kereszténység, albigensek, pogányság, és mindez miért is?

Tamás Evangéliuma, 56:

„Jézus mondta: Aki fölismerte a világot, egy hullát talált, és aki egy hullát talált, a világ nem méltó hozzá.”

Ehhez is meg kellett érni mai világunkat, hogy érthessük.

Félretéve az értelmezéseket: Tamás (apokrif) Evangéliuma olyan olvasmány, amelyet nyugodt szívvel, értelmezés nélkül lehet, és kell olvasni. Az a tanítás, ami nem esett át hittudósok értelmezésén. Néha darabos, néha kegyetlen, néha érthetetlen: amilyen egy sivatagi, okos ember szava lehetett, aki nem politikailag korrekt nyelven beszélt. Nyilván, megfeszítették.

Nem értelmezni kell, nem vitatkozni róla, hinni sem kell benne. De elolvasni, gondolkodó emberként, szinte kötelező. (György Attila)

 

Spanyol halálszag

 

„Aki még nem látta, hogyan indul a forradalom kisvárosban, az semmit sem látott” – olvasom Ernest Hemingway Akiért a harang szól című regényének3 137. oldalán. Jómagam nem voltam jelen az 1989. decemberi, „székelyudvarhelyi” forradalom kitörésénél (végzős diákként épp a téli vakációmat töltöttem szülőfalumban), úgyhogy nem tudok nyilatkozni a fenti Hemingway-aforizma igazságtartalmáról, az viszont tény, hogy az Akiért a harang szólban az a legjobb, legizgalmasabb rész, amikor Pilar (a regény legeredetibb, legszebben megrajzolt figurája) elmeséli a regény főhősének, Robert Jordan robbantó-specialistának, milyen hitetetlen precizitással lincselték meg a forradalmárok kisvárosuk fasisztáit. Ellentétben Robert Jordan és María végeérhetetlen szerelmes „enyelgésével”, ez az alig 30 oldalnyi, lincselős „betétnovella” a legjobb Hemingway-prózát idézi: szűkszavú, tömör leírások, rövid, kopogó mondatok követik egymást – nem beszélve arról, hogy az olvasó (ha figyel egyáltalán ilyesmire) szinte minden oldalon egy-egy tökéletes Hemingway-„vignettára” bukkanhat. Íme, egy ilyen vignetta a 156. oldalról (önkényesen kiragadva a szövegösszefüggésből):

 

„A részeg felállt, odatántorgott a halotthoz, pálinkát öntött a fejére és a ruhájára, aztán előkotort a zsebéből egy doboz gyufát. Egymás után gyújtogatta a gyufaszálakat, nyilván lángra akarta lobbantani Don Anastasiót, de az erős szél sorra eloltotta a gyufákat. Erre letelepedett Don Anastasio mellé, s elbúsultan ingatva a fejét, a pálinkásüveget szopogatta, időnként meg-megveregette a halott vállát.”

 

Ugye, hogy ez a „lírai” pillanatkép is van olyan jó, mint A mi időnkben vignettái? Csoda-e, ha a 170. oldalon Robert Jordan (civilben író és tanár) imígyen reflektál Pilar elbeszélésére: „Ha írni tudna ez az asszony! Egyszer talán megpróbálja papírra vetni a szavait: ha szerencséje lesz, talán sikerül úgy megírnia a történetet, ahogy tőle hallotta. Remek elbeszélő ez az asszony! Tehetségesebb, mint Quevedo. Senki sem tudná olyan jól megírni Don Faustino halálát, mint ahogy Pilar elmondta. Bárcsak én meg tudnám így írni, gondolta…”

Szintén Pilar nevéhez fűződik a 320–323. oldalakon a halálszag leírása is. Ezt a leírást már nem fogom idézni, a lényeg az, hogy ha valaki jó mélyre dugja az orrát egy hervadt virágokkal teli szemetesvödörbe, az az Akiért a harang szól elolvasása nélkül is érezni fogja a Pilar-féle, „spanyol” halálszag egyik elemét…

30 oldalnyi, lincselős betétnovella;4 oldalnyi fergeteges viccelődés a halálszagról; egy-két nagyszerű regényalak (Pilar mellett ennek gerillavezér férje, Pablo, ez a lóbolond, „kapitalista” tömeggyilkos a regény legkidolgozottabb figurája); a köztársasági vezérkar némely tábornokának sikerült gúnyrajza: kis túlzással ennyi az Akiért a harang szól – a kötelező hemingwayi, individualista zárlattal (méltósággal meghalni). Illetve van még tucatnyi regénymondat, ezeket minden további nélkül, „művelt” társaságban is idézni lehet, mint például ezt: „…olyan nyugodt, tiszta, éles és hideg maradt az agya, mint a férfiaké, ha olyan nővel szerelmeskednek, akit nem szeretnek” (453. o.). (Lövétei Lázár László)

 

Amikor nem csak a gyufa veszti el a fejét

 

Még elemista kisiskolás voltam az 1970-es évek elején, amikor az akkori Jóbarát c. gyermeklapban folytatásokban közölni kezdték a Kalevalát. Szervátiusz Tibor ihletett, a fantáziára nagyban ható illusztrációi jócskán besegítettek abba, hogy hétről-hétre újra nekirugaszkodjam a számomra akkor még elég nehéz szövegnek, és nyomon kövessem a vén Väinämöinenmeg a kovács Ilmarinen ügyes-bajos dolgait. Különösen az eposzban folyamatosan jelen lévő gondolatritmus zavart erősen. Az olvasásra épp hogy rákapott fejemmel sehogyan sem értettem, miért kell minden második sornak kissé más szavakkal megismételnie az előző sorban elmondottakat? Amikor később Karinthy egyik Ady-paródiájában azt a részt olvastam, hogy „Hát maga megbolondult,/ Hát maga megbolondult,/ Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” óhatatlanul a Kalevala jutott eszembe.

Évek múlva kezembe került a klasszikus finn szerző, Maiju Lassila bűbájos regénye4, akkor kezdtem kapiskálni, hogy a gondolatritmus a Kalevalában nem pusztán stilisztikai eszköz, hanem a régi finnek gondolkodás- és beszédmódját is hitelesen érzékelteti. Északi nyelvrokonaink ugyanúgy szükségét érezték mondandóikat duplán megrágva, az esetleges félreértések elkerülése és az információk pontosítása végett szinoním szavakkal is megfogalmazva bocsátani a hallgatóság elé, akárcsak a magyar paraszt. A gondolatritmus ősrégi fogásával a magyar népköltészet is gyakran él.

Ha viszont egy regény párbeszédeiben bukkan fel folyton a gondolatritmus, úgy némiképp más szerepet is kaphat. Például humoros felhanggal jól érzékelteti a hosszas eseménytelenségben némiképp elbárgyult szereplők sajátos életritmusát. Az egymástól több kilométerre fekvő finn tanyák lakóinak élete nem igazán bővelkedik fordulatokban, így aztán ha vendég érkezik, komótosan és módszeresen kikérdezik a külvilág dolgairól. Senki nem szeplet a szóval, megadják a módját a beszédnek. Mintha csak Tamási Áron Hazai tükör című regényében mondottak szerint járnának el: „hiszen még a kétszer kettő is csak akkor adja ki nyomósan a négyet, ha az ember kicsit gondolkozik rajta”.

A regény a XIX. és a XX. század fordulóján íródott. Arrafelé akkor senki nem hallotta azt a hülyeséget, hogy az idő pénz, s még a stresszt sem találták fel. Az embereknek volt idejük egymásra, valamint fantáziálásra és pletykára. Mert ha az élet többnyire eseménytelenül zajlik is az egymástól távol eső tanyákon, annál erőteljesebben működik az ott élők képzelete. Közben a pletyka, mint a tenger, dagad.

Szeretnek beszélni az ottaniak, csak többnyire nehezen tudják elkezdeni. A sokadik bögre kávé után azért rendszerint mégis rátérnek a tárgyra. Miután alaposan megfontolták, hogyan vágjanak bele. Például egy lánykérést is alkalmatos onnan indítani, hogy megmalacozott a Makkonen kocája. Meg hogy hány malacott vetett az a koca. A menő témák: hány kazal széna lett kaszálás után, hány asztag rozs termett a földeken, mennyi tehene és kaszálója van a szomszédnak. És természetesen a mennyei szauna. („Pipára gyújtottak, és ott ültek megint, egymás mellett, a foszladozó gőzben. Egész testüket boldogító jó érzés járta át.

– Vajon van-é szauna a mennyországban? – tűnődött Antti.

– Lehetetlen, hogy ne lenne – dünnyögte Jussi.”)

Mégis mi az, ami egy jámbor finn tanyasi gazda sorsát meredeken letérítheti pályájáról? Például egy szál gyufa. Merthogy olykor nem kis kockázattal jár, ha egy nőszemély gyufáért küldi férjeurát a szomszéd tanyára. Igaz, szerepet játszik a dologban némi pálinka is, ami húsz évig ült egy üveg fenekébe zárva, mivel a régmúltban kissé csúffá tette hőseinket.

(„– Derék, jó kis verekedés volt – mondotta Antti. – Négy tehenet fizettünk a betörött bordákért.

– Tisztességes csihipuhit csináltunk. Pedig nem is voltunk nagyon megvadulva – merengett a múlton Vatanen.

Ellágyulva nézegették a hírhedt üveget.”)

És a szellem megint kiszabadul a palackból.De hatással van az események alakulására némi nősülési szándék is. Nem beszélve egy elkószált pimasz kismalacról. Meg hát valami amerikai út híre is erősen belekavar a dologba. Mindez együtt nagyon át tudja húzni az otthoni számításokat, furmányosan bele tud köpni a levesbe, nem csoda, ha higgadt férfiak is elvesztik a fejüket, és olyan kalamajkát csinálnak, ami a tanyavilágban biztosítja az elkövetkezendő újabb húsz esztendőre a témát.

A maga jellegzetes tempójával és humorával olyan könyv ez, ami után az olvasó újfent és elégedetten nyugtázhatja: olvasni öröm.(Molnár Vilmos)



1Tar Sándor: Te következel. Budapest, 2008, Magvető Könyvkiadó.

2Tamás Apostol: Gyöngyhimnusz. L. N. T. Kiadó, 2011.

3[1] Budapest, 1970, Magyar Helikon.

4Maiju Lassila: A kölcsönkért gyufa. Bukarest, 1988, Kriterion Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék