Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Füzi László

A kilépés

19.

 

Az évszámokat nézem könyvek borítóján-fülén, a könyvek megjelenési idejét, a szerzők életútjának főbb állomását jelölik. Az emlékezet rossz vezető, így az évszámok segítségével próbálom összerakni, kihez hova járhattunk beszélgetni.

Úgy emlékeztem, hogy egyetemistaként Baka Istvánnal alig találkoztam. De már ezerkilencszázhetvenötben visszajött Szegedre, így biztos, hogy Ilia tanár úrral már akkor is sűrűn felkerestük a Kincskereső szerkesztőségében. Annak ellenére mondom ezt, hogy a vele való beszélgetéseinkre valójában csak ezerkilencszáznyolcvankettő, de még inkább ezerkilencszáznyolcvankilenc utánról emlékszem. Ekkor egy-egy évben tartottam órákat az egyetemen, a holt időben mindig hozzá mentem el, teával kínált, pálinkával is, de azt két-két óra között nem fogadhattam el, s az irodalmi közéletről, egy-egy költőről, a frissen megjelent folyóiratszámokról, versekről beszélgettünk, arról, hogy ki kért tőle kéziratot, s kinek ad, fordításairól, s így tovább.

Arra is biztosan emlékeztem, hogy Lengyel Andrást már egyetemistaként, ha nem is az első két évben, a Fekete Házban látogattuk meg, múzeumi dolgozószobájában. De vele kapcsolatban is a későbbről származó emlékek léptek a korábbiak helyére. Most, az évszámokat egymásra vetítve látom, hogy András csak ezerkilencszáznyolcvanban került át az Egyetemi Könyvtárból a Múzeumhoz, s így a Fekete Házba, egyetemistaként biztosan nem láthattam ott, hiszen én hetvenkilencben végeztem.

András irodalom- és művelődéstörténész, filológus, aki az általa feltárt adatokat, addig ismeretlen vagy beazonosítatlan szerzőjű írásokat gondolkodástörténeti összefüggésekbe helyezi. Alighanem József Attila és Kosztolányi Dezső gondolkodói világának az egyik legjobb ismerője, miközben maga is érint bölcseleti kérdéseket.

Útjaink Ilia tanár úrral először általában Lengyel Andráshoz vezettek, aztán Baka Istvánhoz. A velük folytatott vibráló, rengeteg témát érintő, s mindig a múltból, néha a filológiától elinduló beszélgetéseknek már a hallgatása is felért egyfajta agytornával.

Baka Istvánról én már akkor is tudtam, hogy nagy költő, Lengyel Andrásról pedig azt, hogy József Attila legjobb értője, ahogyan azt is tudtam, hogy Géczi Jánosból és Zalán Tiborból jelentős írók-költők lesznek, pedig akkor, amikor ezt már tudtam, akkor az említettek közül csak Bakának jelent meg kötete, Lengyel András pár évvel korábban, ezerkilencszázhetvenháromban végzett a Főiskolán, Géczi és Zalán pályája pedig akkor indult, de tudtam – mert Ilia tanár úr ezt mondta, s véleményét alighanem az érintettekkel is éreztette.

Korábban már írtam a bizalomról, nos, a bizalom feltehetően így mutatja meg magát. Azok, akik megkapták ezt a bizalmat, megfeleltek neki.

 

Lengyel Andrásnak csak a feladatkijelölésekbe is átnövő „magánszemináriumait” hallgathattam, a szó szoros értelmében tanítványa nem voltam, ezért a „hivatalosan” is tanítványának tekinthető irodalomtörténészt, Takáts Józsefet idézem: „Noha 1985–86 táján a szegedi bölcsészkarnak Lengyel András nem volt oktatója, én pedig nem magyar szakos hallgató voltam, mint ahogyan a tutori jellegű képzés is ismeretlen volt az akkori egyetemen, mégis úgy alakult, hogy ekkoriban két szemeszteren keresztül jártam az óraadó tanár Lengyel ’Az irodalom társadalomtörténete’ című kurzusára, s mivel előbb másodmagammal, később egyedül jártam rá, voltaképpen tutoriális képzésben részesültem. Kevés kurzuson tanultam olyan sokat, mint ezen. Döntően a két háború közti magyar irodalom történetével foglalkoztunk, intézményeivel, közvetítő közegeivel, rögzült írói rangsoraival, íróinak és olvasóinak kulturális szocializációjával, alkotásainak eszmetörténeti paneljeivel, a kritika akkori fajtáival. Abban, hogy jóval később, tíz év múlva, már irodalomtörténet-írással foglalkozva, úgy képzeltem el a tudományágamat, mint az irodalmi jelenségek társadalmi kontexusainak ’sűrű leírását’, bizonyára Lengyel kurzusának történeti-szociológiai szemlélete is befolyásolt.”*

*Takáts József: Az elsüllyedt almező, A hatvanéves Lengyel Andrásnak, tisztelettel, Forrás, 2010. április, 42–50, idézett rész: 42. o.

 

20.

 

De nem csak az Egyetemi Könyvtárba és a Kincskeresőhöz vezettek a Tanár úrral közös útjaink.

Sokat jártunk könyvesboltba, az új könyveket már megjelenésük pillanatában szerettük volna megnézni, kézbe venni, megvásárolni. Ez a szokás, bár némi előzményei soproni könyvesbolt-néző útjaimról már voltak, akkor alakult ki, s a mai napig megőrződött bennem.

Két könyves utunkra különösen emlékszem, mindkettő ezerkilencszázhetvenkilencben esett meg, a könyvhét előtt. Előbb Kányádi Sándor Fekete-piros versek című gyűjteményét kerestük, erre a Marx (ma és korábban: Mars) téri piacon lévő árusnál bukkantunk rá. Most, a hetvenes évekbeli Tiszatáj újralapozásakor láttam, hogy a címet megalapozó Fekete–piros című vers az évtized elején a Tiszatájban jelent meg. Vajon gondolt-e rá a Tanár úr?

A másik könyvet talán nem is kerestük, csak rábukkantunk a Széchenyi tér sarkán lévő könyvárusnál, Borsányi György Kun Béláról írott munkájáról van szó. Ott és akkor nem tudtam megvásárolni a könyvet, másnap visszamentem érte, addigra már betiltották és összegyűjtötték a fellelhető példányokat.

 

A könyvet legalább tíz évvel később vásároltam meg, a betiltására és újbóli forgalomba hozására szinte semmi nem utal, csak az árcédula, ezt a könyvet „megjelenésekor”, vagy inkább azt mondom, hogy elkészültekor 65 Ft-ért árusították, újbóli forgalomba hozatalakor pedig 100 Ft volt az ára. Könyvtáramban két hasonló sorsú könyvet őrzök, az egyik az 1957-es József Attila Emlékkönyv, az áron kívül ezen a könyvön sem találok a könyv történetére való utalást, csak az ár ad némi eligazítást, ennél a könyvnél 47 Ft-ról változott 100 Ft-ra az ár. Hasonló sors jutott Milan Kundera Tréfa(Európa Könyvkiadó, 1968) című könyvének, itt 27 Ft-ról 47 Ft-ra változott az ár. 

 

21.

 

Ebben az időszakban már tudatosan tanulmányoztam Németh László életművét. Akkor jelentek meg a lilás–rózsaszínes borítóval ellátott életmű-sorozat kötetei, a könyvtárakban szinte mindegyik ezerkilencszáznegyvenöt előtti írásának a folyóiratbeli közlése elérhető volt, így a szövegkiadás machinációi ellenőrizhetőek voltak. Ella nénitől megkaptam Németh László apjának, Németh Józsefnek a századfordulón írt naplóját, az írásokat, dokumentumokat tanulmányozva rengeteg motívum alakulását-változását követtem nyomon.

Számos megfigyelésem került be későbbi írásaimba, az ekkori írásaim azonban írásként még nem léteztek.

 

Ilia tanár úr biztatására kerestem meg Grezsa Ferencet, Németh életművének kutatóját. Grezsa Ferenc akkor a Főiskola főigazgatója volt, két hatalmas titkárságon jutottam el hozzá. Ő bent, a titkárnői szobákon túl az irodájában ült és olvasott, ezért nagyon becsültem. Beszélgetésünket követően elővette akkor írott könyvének, a Németh László vásárhelyi korszaka című könyvnek a gépiratát, ezt olvassa el, mondta, ebben igyekeztem számos kérdést tisztázni.

Olvastam, jegyzeteltem ezt a könyvet is, korszak-monográfia, de mivel első, alapozó munka Némethről, számos elméleti kérdést is felvet és tisztáz, sokat tanultam belőle. Már Egerben éltünk, ott tanítottam, amikor ez a munka könyvalakban is megjelent*, akkor már egy távoli világ üzenetét jelentette nekem. 

 

Ugyancsak a Németh Lászlóval való foglalatosságomhoz tartozik, hogy Bata Imre szemináriumán Németh Lászlóról tartottam referátumot, az életmű belső mozgásairól, ezeknek a mozgásoknak a természetrajzáról beszéltem. „Előadásom” befejezése után Bata Imre ennyit mondott: Németh László a világot jelentette nekünk, de ma már nem megengedhető, hogy a mai fiataloknak is a világot jelentse.

Kinyilatkoztatás volt ez, nem lehetett rá válaszolni, vitatkozni sem vitatkozhattam vele, pedig szívesen válaszoltam volna rá. Valóban jó lenne, ha már nem Németh László művein keresztül tanulmányoznánk a világot, de ehhez hiányoznak a feltételek, nem beszélve arról, hogy Németh kritikája a megvalósult szocializmusról számos használható érvet tartalmazott a napi politikai gyakorlattal szemben, tehát élő, akkor is érvényes gondolkodás volt.

Ma már tisztán látszik, hogy a huszadik századi magyar irodalom évtizedeken keresztül elhallgatott írói életműveinek az elismertetése, ideértve életművük kiadásának és elemzésének kérdését is, fokozatosan történt meg. A hetvenes években, a kiadást és a kritikai elemzést tekintve nem teljes eredménnyel a Németh-életmű volt soron, feltehetően a korral kapcsolatba hozható szólamai miatt is, ezt követte később Hamvas Béla életművének, talán használhatom ezt  a kifejezést, a középpontba kerülése, aztán,  jóval később, már 1989 után a Márai Sándor életműve iránti érdeklődés növekedése.

 

Az életmű-kiadás hibáit, húzásait, tudatos manipulációit nem volt nehéz észrevennem. Példát említve mondom, hogy Németh az új írói nemzedékről a harmincas évek elején írott tanulmányait a sorozat záró darabjában cím szerint is megemlíti, ám a Két nemzedékcímű kötetben ezek nem mindegyike szerepel, míg az őket megemlítő írás igen, így a közlés saját magát leplezi le.

Az egyetemistaként írott egyik, Németh Lászlóval foglalkozó írásomban a Szörnyetegcímű drámát értelmeztem, az írás A gondolkodó alkatacímet viselte, a jó huszonöt évvel később írott Németh Lászlóról-könyvem címe: Alkat és mű. A két cím közötti hasonlóság önmagában is jelzi, hogy a Németh-életművel kapcsolatos látásmódom az egyetemista években alakult ki.

*Grezsa Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.

 

22.

 

Egyetemistaként már többet és mást is láttam a társadalom működéséből, mint amennyit és amit addig láttam. Mégsem tudom pontosan leírni akkori, a társadalom berendezkedésével kapcsolatos elképzeléseimet.

Nem tudom leírni őket, mert pontosan már számomra sem rekonstruálhatóak.

Nem tudom leírni őket, mert közben, az azóta eltelt időben rendszerváltás történt, ezért félő, hogy mai „tudásom” alapján olyan gondolatokkal is megajándékoznám magamat, amelyek akkor még nem voltak jelen a gondolkodásomban.

S nem tudom leírni őket azért sem, mert arról, amit szocializmusnak neveztünk akkor és nevezünk ma is, hosszú folyamat eredményeként tudtam meg azt, amit tudok, leginkább a rendszerváltás előtti években, a nyolcvanas évek közepétől, így fennáll annak a veszélye, hogy az ekkor vagy akár később megszerzett ismereteimet visszavetítem a korábbi évekre.

Így inkább akkori, társadalommal kapcsolatos elképzeléseimnek pár összetevőjét próbálom előhívni gondolkodásom mélyéről.

Jöttem annyira alulról, miközben tudom, hogy nem a társadalom mélyéről jöttem, hogy erős fogékonyság legyen bennem, mint ahogyan volt is, már akkor a társadalmi igazságosság iránt. Azt éreztem, hogy a munkát, akkor jellemzően a környezetemben megfigyelt vagy éppen az általam is végzett fizikai munkát nem becsülik meg, ráadásul pedig olyan rendszer nem becsülte meg, amelyik a munkásosztály érdekeinek képviselőjeként határozta meg magát. A választásokkor mindig mosolyogtunk, amikor a politikusok neve mögött a munkás kifejezés állt.

Ott és akkor a fizikai munkát valóban nem becsülték meg, édesanyám a cukorgyárban még a hetvenes évek közepén is öt forintos órabérért éjszakázott. Ennek az elképzelésnek a másik oldalán állt az érdemtelenül megszerzett javak megkérdőjelezése. Akkor is tudta pontosan mindenki, hogy a tsz-elnök vagy a gyárban a főmérnök, vagy akárki, milyen munka nélkül szerzett pénzhez jutott, kinek mennyiért és hogyan vették fel a fiát vagy a lányát, vagy az unokaöccsét az egyetemre.

A hagyományos közösségi társadalom ezt a fajta korrupciót nem tudta elfogadni, ugyanakkor, s a cukorgyár közelében ezt is megfigyelhettem, a gyár eszközeit, gépeit, bizonyos anyagait szinte mindenki magáénak vallotta. Az igazságosság eszméjének részét képezte az alullévők, a társadalomból kisemmizetteknek tudott igazságának képviselete, ezzel a gondolkodásmóddal ez a réteg nyilvánvalóan a maga esetleges képviseletének a legitimációját szerette volna megteremteni. S volt még egy harmadik, sokak által ma már nem bevallott vonása az engem körülvevők társadalommal kapcsolatos gondolatainak, így az én gondolataimnak is. Bár a szocializmusban is kisemmizettnek tudták magukat, nagyszüleim például okkal, hiszen valamikori téesz-tagként nagyon alacsony nyugdíjat kaptak, s elégedetlenek lehettek azok is, akik számára a társadalmi mobilitás lassan megnyíló csatornája nem nyitott elegendő teret, a hatvanas évek konszolidációja azonban mégis csak nyugalmat, megbékélést hozott számukra, s az anyagi javakból is jutott nekik valamennyi, nem beszélve arról, hogy a gyerekeik tanulhattak, középiskolákban, egyetemeken. Így hiába tudták, hogy másutt annyi munkával, amennyit ők végeznek el, gazdagabbak, módosabbak az emberek, megbecsülték azt, amire jutottak.        

Mindehhez még hozzá kell tennem azt is, hogy ez a társadalmi közeg ma sem tudja elviselni a kiszolgáltatottságot, a korrupciót és a kisemmizettségnek azt a tudatát, amelyik továbbél bennük a rendszerváltás után is.

 

23.

 

Mindaz, amit egyetemista koromban a szocializmusról olvastam, s amit ennek kapcsán akár áttételesen is megtapasztaltam, erre az alapra rétegződött rá.

Hol kezdődött a más jellegű tapasztalatok tudatosítása, gyűjtése? Elsőként nyilván a család körüli tapasztalatok jelentkeztek, a fentebb leírt vonások negatívnak tekinthető oldala szinte egészében idesorolható. S mindehhez kapcsolódtak az olvasmányélményeim, a hetvenes évek szociográfiai irodalmát már figyelemmel kísértem, feltehetően azért is olvastam a szociográfiákat közlő lapokat, antológiákat, nem beszélve az önálló kötetekről, így a Magyarország felfedezése sorozat köteteiről, mert az ilyen jellegű  érdeklődésemet más forrásokból, például a könnyebben hozzáférhető napilapokból nem elégíthettem ki.

Szegedi egyetemistaként többet, mást, bizonyos vonatkozásokban mélyebben olvastam-olvashattam, mint addig.  Több történésről hallottam, éreztem az irodalmárok kiábrándultságát, még a később nevetségessé váló főszerkesztői értekezletekről is jutottak el hozzám hírek, korábban az ilyen jellegű közvetlen irányítást el sem tudtam volna képzelni, s mégis azt kell mondanom, hogy még a nyolcvanas évek első felében is, ahogy az egy-két akkori írásomnak a burkolt utalásából látszik, a szocializmus megváltoztatása foglalkoztatott, a javítása, s el sem tudtam képzelni, hogy maga az egész rendszer az akkor belátható jövőben összedől.    

 

Mit olvastam? A lista ebben a vonatkozásban is összeállíthatatlan. Nagyon mély és meghatározó élményt jelentett Danilo Kiš Borisz Davidovics síremlékecímű munkája, ezt megjelenésekor, már 1978-ban olvastam. Nem fogadtam el a gonosz ciklikus újrateremtődésének felfogását, de a történetek magukkal rántottak, olvasásukkor a történelem addig nem tapasztalt mélységeit tapasztaltam meg. Olvastam az újvidéki Új Symposiontis, már a tördelése meglepett, s a tartalom is, számos, a hazai nyilvánosságból kiszorult írás látott ott napvilágot, Eörsi István Lukács Györggyel készített beszélgetése például nálunk majd csak az átalakulás időszakában jelenik meg, folytatásokban ott olvasható volt. Olvastam Németh László szocializmus-kritikáját, Bibótól Az európai társadalomfejlődés értelmecímű nagy monológját, ennek már az eleganciája, a gondolkodói eleganciája is megragadott, Szücs Jenőtől a már említett nagy tanulmányt Európa három történeti régiójáról, Sinkó Ervintől az Optimistákat, majd, ezt is még egyetemistaként, az Egy regény regényét, ezeknek a munkáknak talán egyikét sem olvasom el, ha nem kapom meg őket Ilia tanár úrtól, s nem beszélgetünk róluk. Már 1987-ben jelent meg Béládi László és Krausz Tamás munkája, az Életrajzok a bolsevizmus történetébőlcímet viselő könyv, ez mélyebben hatott rám, mint Szolzsenyicin Gulagja, amelyiknek mind a kalózkiadását, mind a teljes három kötetet közreadó kiadását elolvastam, igaz, megkésve jelent meg mindegyik, akkorra a mi szemünkben történeti jelentősége volt ennek könyvnek. Közben pedig ott volt az, ami itthon volt, s még inkább az, amit Erdélyben láttunk-tapasztaltunk, mindez önmagában is a szocializmus kritikáját jelentette.

Ha most olvasnám el mindazt, amit akkor elolvastam, másképpen hatnának rám ezek a könyvek, írások, mint ahogyan akkor hatottak, más lenne az idő, amelyikben újraolvasnám őket, mint amilyen akkor volt, amikor mélyen hatottak rám.     

 

24.

 

Megállok egy pillanatra, s megkérdezem, milyennek képzeltem azt a világot, amelyikben élni akartam? Nem azt, amelyikben élnem adatott vagy adatik, hanem azt, amelyikben kedvem szerint élnék. Ritkán, nagyon ritkán merült fel ez a kérdés bennem, s ha fel is merült, leginkább kiútkeresésként, bizonyos csapdahelyzetek feloldási lehetőségeként jelent meg. Mindig nagy, talán túlságosan is nagy volt bennem a realitásérzék, a meghatározottságok, számos esetben a kiszolgáltatottságok tudomásulvétele, mintsem hogy ezen a kérdésen gondolkodtam volna.

A kérdésre a választ még gyerekkoromból, otthonról hozom magamban. Olyan világot képzeltem el akkor is magamnak, s most is olyat képzelek el, amelyik engedi-segíti törekvéseim megvalósítását. Azt, hogy tanulhassak, olvashassak, később ehhez hozzá jött az is, hogy írhassak.

Ma ezt úgy fogalmazom meg, azt szerettem volna, hogy a magam törvényei-elképzelései szerinti szellemi életet élhessek.

Gondolkodásomban a társadalmi háttér, mint lehetséges segítő erő nyilván a hatvanas évek megélt tapasztalatának következménye. A magam törvényei szerinti kifejezés és az írás lehetőségére való utalás nem a valamikori cenzurális viszonyokkal szembeni önmeghatározásra utal, hanem a társadalmi háttér feltételezésére, nagy szavakat használva, a világgal való együttélésre.

Nagyon egyneműnek, homogénnek kell lennie annak a világnak, amelyik a szembenállásomat követeli meg. Az én felnőtt életemben alig volt ilyen szakasz. Ez nagyobbrészt a körülmények szerencsés összejátszásának következménye, hiszen az emberi történelemben igencsak akadtak olyan ötven-száz évek, amelyeket egészükben gyűlölnöm kellett volna, s bennük aligha találtam volna „hátteret” a magam törekvéseihez.

Igaz, életem szinte minden időszakában és helyszínén voltak olyan erők, akikkel szembehelyeztem magamat, de olyanok is, s ők voltak többen, akik segítettek abban, amit tenni szerettem volna. Amikor az egyetemről kikerültem, már a Kádár-rendszer utolsó évtizedét éltük, az erők polarizálódtak, nem volt kétséges, hogy ebben a helyzetben melyik oldalra kerüljek.

Bárhol is voltam, gyűjtöttem magamnak a munkát segítő megjegyzéseket, élményeket, hosszú távon minden bizonnyal képtelen lennék szellemileg légüres térben dolgozni.

Voltak jó időszakok, s voltak rosszabbak, ha csak ebből a szempontból nézem az elmúlt éveket. Jó volt gyereknek lenni, s jó volt egyetemistának lenni, még akkor is, ha a társadalomtörténet azokat az éveket nem sorolja a fényes esztendők közé. Jó volt tanítani, nem folyamatában, hanem egy-egy órát megtartani, néha jó volt írni, akkor, amikor már nem tudtam megírni azt, ami bennem formálódott, jó volt olvasni, utazni, jó volt Ágit megismerni, jó vele élni, jó örülni a gyerekeinknek és az unokánknak, jó szerkeszteni. Jó volt a bor és a borozás. Jó volt és jó mindez, csak, s ezt annak ellenére mondom, hogy kevés nyílt szembenállást követelő időszak volt az életemben, alig-alig találkoztam a törekvéseimet támogató időszakokkal, inkább a pangásokkal, az elszürkülő évekkel.

Egyszer majd szeretnék úgy élni, ha csak rövid pillanatra is, mint aki a maga harcait megvívta, a világot elrendezte magában, s önmagáért szemléli a világokat. 

 

„szemlélni a világokat / mint bokron a virágokat” – mondja József Attila.

 

25.

 

Nem tudom sorra venni azt sem, hogy ebben az időszakban mit tekintettem irodalomnak, vagy inkább úgy mondom, hogy mit fogadtam el irodalomnak.

Sokat olvastam, gyerekkoromtól, a kor erre lehetőséget adott. Több volt az olvasásra fordítható időnk, s könnyen jutottunk jó könyvekhez, még ha minden irányba nem is volt nyitott az akkori magyar könyvkínálat. De egy érdeklődő fiatal, akkor még diákként, ösztöndíjból élve is megalapozhatta a könyvtárát. Ági is így tett, én is így tettem. Ma ez a lehetőség már nem adatik meg, érezhető, hogy a fiatalok jóval kevesebbet olvasnak, mint amennyit mi olvastunk.

Akkor, még az egyetemi éveket is idesorolom, az irodalom egyik legfőbb kritériuma számomra annak valósághoz való kötődése volt. Lehetett volna másképpen is, menekülhettem volna akár a legelvontabb irodalom olvasásába. Engem viszont az a társadalom érdekelt, amelyikben éltem, erről a társadalomról, túl a közvetlen tapasztalatokon, az irodalom adott számomra ismeretet. Ezt a szemléletmódot az irodalomtörténetre is visszavetítettem, a magyar irodalmat hagyományosan közösségi irodalomnak tételeztem. Ha karakírozni akarnám ezt a felfogást, akkor azt mondanám, hogy az irodalmat a történelmi súlyú események előkészítőjének, nem egy esetben pedig még akár azok megvalósítójának is tartottam. Messze, nagyon messze álltam attól, hogy nyelvi jelenségként értelmezzem az irodalmi műveket, ám abban, hogy ez így volt, sok minden szerepet játszott, az általános és középiskolai tanítás mindenképpen, főképpen viszont az a világ, amelyik körülvett bennünket.    

Ettől az irodalom-felfogástól kellett elszakadnom ahhoz, hogy kortársaim munkáit megértsem, hozzátéve azt, hogy azok közül is számos írás közvetlenül társadalmi kérdésekhez szólt hozzá. S azt is hozzá kell tennem mindehhez, hogy az irodalom társadalmisága ma is foglalkoztat, úgy gondolom, minden mű a maga nyelvi megvalósultságában kapcsolatban áll azzal a világgal, amelyikben létrejött. Ma eszményként a létszemléletet összegző, a sorssal szembenéző művek jelennek meg előttem.

Akkor, amikor gyerekként vagy diákként olvastam, valóban csak olvastam, azt is mondhatnám, hogy kultúraképem teljes egészében irodalomközpontú volt, a zene vagy a képzőművészet iránti érdeklődés csak később társult az irodalmi érdeklődés mellé.

 

Kosztolányi költészetét, feltehetően ez is jellemző arra az időszakra, csak az egyetemen ismertem meg. Addig csak Adyt ismertem: „Vagyok, mint minden ember: fenség / Észak-fok, titok, idegenség”, idézgettem. Ady után meglepő volt Kosztolányi csendessége, lágysága, mondjuk a Halotti beszédben: „Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt.” Később döbbentem rá a Bús férfi panaszaiszépségére.    Az újabb irodalom, vagy inkább az irónia felé annyi más mellett Kálnoky László költészete irányította a figyelmemet. Az egyik újvidéki konferencián Nádas Péter Egy családregény végecímű munkáját értelmeztük, én a kizárólagos világok szembenállására hívtam fel a figyelmet, 1979-ben pedig, talán éppen akkor, amikor államvizsgáztam, egy pöspöklila borítójú, két könyvjelzős könyv jelent meg, Esterházy Péter Termelési regénye. A regény első olvasásakor talán egyetlen mondatát sem értettem, viszont minden mondatán éreztem a szabadság megteremtésére való törekvést.

 

26.

 

Olvasom a leírtakat, s kérdezem, magamtól kérdezem, új perspektívába állítja-e a valamikor történteket a rendszerváltásnak nevezett nagy átalakulás.

Új távlat, új értékelés? Mondtam, nem akarok magántörténetet írni, s nem akarok kortörténetet írni, s az akkor gondoltaktól különböző távlatot sem adhatok a valamikor történteknek. Az idő számos elképzelésemet félredobta, számos törekvésemet hangsúlyosabbá tette, leginkább, s most csak magamról beszélek, a magam világáról, a bezártságunk tűnt el. Ezzel együtt az élet relativizálódott, s ahogyan az élet, úgy sok vonatkozásban az életemet jelentő irodalom is, de az értékrendem csak annyit változott, amennyit évtizedek alatt mindenkinek az értékrendje változik.

Ám akkor valóban nagy átalakulás zajlott le az életemben. A gyakorlati világból, merthogy az otthoni világ az volt, mélyen gyakorlati, véglegesen az elvont, ha a kifejezés nem lenne foglalt, akkor azt mondanám, hogy elméleti világba kerültem át.

 

27.

 

Bárhonnét is nézem, ebben az önértelmezésben a kilépés jut középponti szerephez. A kilépés azonban nem a felszínen, a tanulással, az elköltözéssel történt meg, hanem valahol a mélyben, a lélekben, nehéz erről beszélni, talán csak annyit tudok róla, hogy hosszan formálódott bennem.

Aztán a térben is lejátszódott, előbb csak a Sopronig húzódó, aztán az egyre növekedő térben, a végleges elszakadás bekövetkezéséig.

Mire az egyetemi diplomámat megkaptam, ez is megtörtént.

 

28.

 

Mindazt, amit ebben a könyvben leírok, hosszú éveken keresztül cipeltem magammal, sokszor idéztem fel magamban a valamikor történteket, mérlegre is tettem egykori kérdéseimet és válaszaimat, másokkal folytatott beszélgetéseimet, magukat a történéseket – egészen a leírásuk pillanatáig.

Azóta már nem kísértenek ezek a történések, sem a kérdések, sem a válaszok.

 

 

29.

 

De ha visszatérek az első könyvhöz, akkor mégis adódik a kérdés, hogyan és miért alakult ki bennem a társadalom és az önmagam figyelésére-elemzésére törekvő hajlam. 

Otthonról eredhet ez is.

Otthon kívülállók voltunk, így figyeltük azt a világot, amelyik körülvett bennünket. Az anyagi és a politikai törésvonal alatt éltünk, gyanakvással figyeltük az érvényesülést keresőket. Az érvényesülés hiánya teret adott a tűnődéseknek, meditációknak, mondjuk így, az elemzéseknek. Ha hazamegyek, még ma is meglep, mennyire mélyen látó megfigyelésekkel találkozom.

S persze, nem csupán mélyen látókkal. 

A politikai és az anyagi érvényesülés eszközei a mi szemünkben mindig tisztátalanok voltak, ahogy alighanem valójában is azok voltak, hiszen az egyfajta egyenlőséget hirdető társadalomban az anyagi érvényesülésnek, felhalmozásnak alig-alig léteztek törvényes eszközei. A politikáról nem beszélek, a politikához a mi felfogásunkban – valószínűleg az „ötvenhatra” való retorzió következménye lehetett ez, de lehet, hogy ennek is az „úri világgal” való szembenállásban találhatók meg a gyökerei – mindig a félelem érzete kapcsolódott.

  

A közösség mindig figyelt. Figyelte, hogy ki és hogyan felel meg a törvényeinek, ki és hogyan szakad el attól. Ha jövevény érkezett a korábban zárt világba, azonnal elvárásokat fogalmaztak meg vele kapcsolatban, s csak akkor becsülték, ha a megfogalmazott elvárásoknak megfelelt. Ha a közösség szétesett, annak egykori tagjaiban még továbbélhetett ez az ösztön, az általuk megélt jelenséget mindig a régi világhoz kellett mérni.

 

30.

 

Fiatalon, itt az egészen fiatal évekre gondolok, több regényt olvastam, mint verset, de az, ahogyan a fiatalok akkor a maguk számára József Attilát olvasták, hozzám is eljutott.

 „Légy egy fűszálon a pici él / s nagyobb leszel a világ tengelyénél” – mondtam, mondogattam én is, s ezt is: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” Kertész Ákos Makrája ezt a mindennapokra hangolt József Attilát közvetítette az olvasók számára, most látom, hogy a regény már ezerkilencszázhetvenegyben megjelent, én csak egyetemistaként, tehát ezerkilencszázhetvennégy után találkoztam vele, ahogy a regény filmváltozatával is, ezt ezerkilencszázhetvenkettőben mutatták be.

Az öleléssel és a mindenséggel akkor még nem találkoztam.

Ma már hajlandó vagyok azt gondolni, hogy a kettő együvé tartozik.   

 

Kertész Ákos regényéből rám a hétköznapokban megfogalmazódó teljesség-igény hatott. György Péter Az Apám helyettcímű életrajzi esszéjében, melynek folyóiratban megjelent részleteit ismerhetem csak, mást emel ki a regényből: „A múltba nincs visszaút, de Kertész Ákos hőse nem kért a tervezhető közös jövőből sem  mondja. A regényben, amint aztán a filmben is, nyilvánvalóvá lett, hogy az a közeg, amelyben Makra él, teljes mértékben közömbös azok iránt az értékek iránt, amelyek a rendszer ideológiai alapját jelentették.”*

Számomra akkor ez az ideológia-szociológiai nézőpont nem létezett, talán azért, mert akkor még szinte teljes egészében kívül álltam, mondom így, az ideológián. A szociológián nem, vagy ha igen, akkor csak a tudomány szociológiáján, a történések társadalmi eredetét, legalábbis így gondolom, pontosan érzékeltem. György Péter, a magam emlékezésének belső idejére gondolva mondom ezt, később egyetemi csoporttársam lesz, emlékezését, az apja és a saját világának az elemzését ugyanakkor kezdhette, amikor én a magamét. Az írás minden szaván érződik, hogy szerzője a történtek mögött az általánosítható jelenségeket, a társadalmi meghatározottságokat keresi.

*György Péter: Az Apám helyett, Alföld, 2010. november, 39. o.

 

31.

 

Gyerekkoromban regényeket olvastam. Önálló világokat teremtő regényeket, ezek a világok vagy szemben álltak az én megélt világommal, vagy folytatták azt, de nem ez volt a fontos bennük, hanem az, hogy a magam világából át lehetett lépni a regények világába.

Volt terük, amibe beleköltözhettem, a versek terét viszont akkor még nem találtam meg. Olvastam a regényeket, s más közegben léteztem, mint addig. Teljes világukat tételezve olvastam őket, ha kiléptem belőlük, egy-egy részletet alig tudtam felidézni magamban, csak akkor, ha az egészet újraépítettem.

Ma már alig-alig tudok úgy regényt olvasni, mint ahogyan akkor olvastam a regényeket. A magam világát, a külső világot már nem tudom kizárni a gondolkodásomból, így kevésbé tudom önmagamban felépíteni az olvasott művek világát.

Amíg ezt a könyvet írtam, úgy, mint máskor, nem tudtam elolvasni egyetlen regényt sem.     

 

A fenti megfigyelésemhez megjegyzést kell kapcsolnom, ehhez Sándor Iván regénynaplójából veszem az anyagot. Sándor Iván Paul Riceaur megjegyzését: „Az időt kizárólag a történelem  és a fikció kereszteződése, a fikcionális elbeszélés történelmesítése és a történelmi elbeszélés fikcionalitásának az összefonódása teszi emberi idővé”, így kommentálja: „A regény az Emberi Időt teremti. Nem az Emberi Múlt idejét. Tapasztalatokat, dokumentumokat is használ, ám abban az Időben kaparintja meg az Emberi Helyzetet, amelyben íródik. A múlt a regénymondatok létrejöttének jelenében történik. Az író nem függetlenítheti magát ettől. A történelem és a fikció (riceauri) összefonódása megegyezik a regény epikai hitelességével.”*

Talán mondhatom azt is, hogy egy-egy regény olvasásakor a múlt a regénymondatok olvasásának jelenében történik, és kinyílik a jelen irányába. A regények történései számomra így jelentek meg annak a világnak a történéseivel szemben, vagy inkább azokat pótolva, amelyikben éltem.

*Sándor Iván: Lánc, lánc, eszterlánc… (regénynapló) Forrás, 2011. január, 3. o.

 

32.

 

Ha emlékiratot írnék, akkor részletezve írnám le az egykor történteket, de hát nem emlékiratot írok, hanem…

Hanem? A kérdést talán itt érdemes föltenni magamnak, ahogy föltette S. is, az első kötet bemutatóján.

Mit írtál? – kérdezte a nyilvános szereplés ma már megkerülhetetlen agresszivitásával az első könyv bemutatásakor, majd amikor értetlenül néztem rá, s lassan mégis csak kimondtam, nem tudom, akkor még értetlenebbül kérdezte:

 – Nem tudod, hogy mi írtál?

Szöveg szerint, szóról szóra haladva természetesen tudtam, hogy mit írtam, talán még az egymásra következő szavak jelentésével is tisztában voltam, magával a leírtak műfajával azonban nem, ezért válaszoltam S-nek azt, hogy nem tudom, mit írtam.

Más könyvek, más munkák műfaja sem érdekelt soha. Soha nem a műfaj érdekelt, hanem az írás. A magam könyveinek a műfaja sem foglalkoztatott egyetlen pillanatig sem.

Most sem foglalkoztat, de most már tudom, hogy mit írtam korábban. Egy közösséget mutattam be, azt a közösséget, amelyikben felnőttem. Az a közösség mára megszűnt létezni, gyerekkorom felnőtteiből már csak páran élnek, de az a rend is eltűnt, amelyik az életük kereteit megszabta, ez még korábban megszűnt létezni, minthogy nagyszüleim és szüleim nemzedéke meghalt volna.

Amikor a közösségről írtam, akkor úgy írtam, mintha egy ismeretlen földrészt mutattam volna be valakiknek, de azok, akiknek bemutattam volna azt a földnyúlványt, ahol valamikor a mi életünk zajlott, valójában nem léteztek, mert azt a könyvet valójában nem az érdeklődőknek írtam, hanem magamnak.

A műfaj kérdése mellett ezért nem foglalkoztatott a kitárulkozás kérdése sem.

Magunk előtt nem tárulkozhatunk ki, önmagunkról csak gondolkodni tudunk.

S ha őszinte vagyok, magammal miért ne lennék az, akkor azt is meg kell mondanom, hogy abban a könyvben nagyon keveset mutattam meg magamból. Amit megmutattam, azt is csak azért mutattam meg, mert, használom ezt a kifejezést, a társadalomtörténet szempontjából érvényesnek gondoltam a velem történteket.

Érvényesnek, de nem az általánosítás igényével. Saját történet, általános érvénnyel, ez az út nem járható.

 

Ezen a ponton eszembe jut Tandori Dezső hallatlanul fontos bekezdése. „Ah, Ottlikkal megismerkedhetvén Nemes Nagy Ágneséknál 1956-57-ben, a nagy témák egyike az volt, honnan tudja ’hőseiről’, a cselekményről a regényíró azt, ami tud, s amit ekképp megír? Nem feledtem azóta se ezt. Nem mosta le rólam egyetemi tanulmány, pőlyigyekezet és pályakényszer, fürdés a tengerben, baráti öröm, szerelmi bánat és verza, ló és medve, madár és fogyókúra, ki nem fosatta semmi, ki nem verítékeztette, le nem vedlett rólam, (le nem vedeltette,) nem megy, semmi Erő nem hatott így (megoldhatatlan mondat, ha a ’vedeltetté’-t elvetjük!), nem, megmaradt ez  a kicsi gond, hogyan tudja az író”.*

Honnan tudja az író, hogy mire gondol a hőse, ha történetesen kimegy az utcára, kérdezi Tandori Dezső. Vagy tudja, mert tudnia kell, hiszen öntörvényűen teremti az alakjait és formáit, vagy nem tudja, csak írja, mert éppen úgy tesz, mint aki regényt ír, pedig csak hosszú-hosszú mondatokat vet a papírra, vagy már máshová, az is lehet, hogy most már generálja a szövegeit, válaszolom a kérdésre.

Vagy megtalálja a maga törekvéseihez a legjobb formát, vagy a forma uralkodik a munkáján. Hosszú eszmefuttatásokba kezdhetnék most arról, ki hogyan tudta, ki tudta, s ki nem tudta ezt, s hogyan oldotta meg ezt a probléma-gócot T. D., de most csak azt mondom, a magam munkája kapcsán én ezt nem tudom, s nem is akarom tudni, mert nem akarok regényt írni, de még emlékiratot sem, csupán gondolkodni akarok a magam életéről. Amit magamról leírok, azt tudom, mert akkor is tudtam, amikor a történtek megtörténtek velem, tudom, mert figyeltem magamat, s rögzítettem magamban a történteket, azóta pedig a gondolkodásomban élnek a történetek és a tapasztalatként rögzítettek is.    

Hiába mondja Bányai János, hogy a szövegben, az első könyv szövegében regény-csírák jelentkeztek**, ezeket a csírákat meghagyom a továbbiakban is csíráknak, nem bontom ki őket. Nem szakadok el tőlük, nem írok regényt, nem találom ki, hogy az egyik vagy a másik szereplő az adott pillanatban éppen mit gondolt, a történetet továbbra is magamnak írom.

Egyik újabb, történetesen Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfajáról írott tanulmányában Szigeti Csaba  a következőket írja: „A szöveg igen kényesen egyensúlyoz egy perszonális és egy nem személyes műfaj vagy beszédmód között, hogy a magyar irodalomban – ismereteim szerint – ezidáig ismeretlen műfaji kimérát hozzon létre. Az Útravaló íráselőszava hiába jelenti ki: ’Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni.’ Hanem a két forradalom egyszemélyes, saját történetét, de az egyszemélyességen messze túlmutató általános érvénnyel. Olvasó, ebbe a műfaji csapdába nem szabad beleesni.”***

 A figyelmeztetés nem csak az olvasónak, hanem a mindenkori szerzőnek is szól. Ezért írom le, nem akartam és akarok mást ezzel a szöveggel, minthogy a segítségével gondolkodjam mindazon, ami megtörtént velem.   

*Tandori Dezső: Csodakedd rémszerda, Tiszatáj-könyvek, 2010. 149. o.

**Bányai János jegyzete az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában hangzott el 2010. augusztus 31-én.

*** Szigeti Csaba: Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfaja, kézirat.

 

33.

 

S akkor megint a műfaj. Mi az, amit írok? Nem regény, nem önéletrajz, s nem is valóságirodalom.

Valami más, mint ezek. Remélem, más, mint az eddigi regények, önéletrajzok, tényirodalmi munkák.

Ha őszintén szembenézek a magam munkájával, akkor nem a közösség, s nem a táj, hanem az Én.  Annyit mondok, Én-könyv.

Talán Én-könyv.

Nem életrajz, nem kulcs-regény, inkább azt mutatja meg, hogyan formálódott az, aki én vagyok. De én vagyok-e az, aki ebben a könyvben megmutatja magát? Nem tudom, nem tudom azt, hogy mi a különbség aközött az ember között, aki éli az életét, s aki leírja, hogy kinek gondolja magát.

A történések hatását említettem, több és más történt velem annál, mint amit itt leírok.

Az egzisztenciális történések, azokról talán sikerül valamit mondanom.

 

A Witgenstein-utó című versében írja Tandori Dezső: „Van, amiről a ember nem beszél. / Ha igazán hű lennék önmagamhoz, nem beszélnék. / De én vagyok-e önmagam? / De ez vagyok-e én?” (1961–2011)*

 

 A szegedi egyetemi világhoz, ottani időszakunkhoz kapcsolódó regények kapcsán felmerült, hogy melyik regény tekinthető kulcs-műnek.  Sem Temesi Ferencé, sem Ambrus Lajosé, sem Zalán Tiboré, talán Géczi Jánosé. Az ő munkájához hozzáteszek egy másik kulcsművet, egy verset, Zalán Tibor Ének a napon felejtett hintalóértcímű hosszúversét. Nem elemezhetem itt, csupán felhívom a figyelmet arra, hogy a vers szinte Zalán egész egyetemistasága alatt formálódott, kulcsmotívumai Szegedhez kötődnek, itt a Baka Istvánra és Ilia Mihályra való utalást idézem: „egy Mahler-lemezen ellovagol mellettem / a barátom  megittuk az összes teát vele s kigyújtottunk / egy albérletet / amikor / szeretőt szerzett magának”,   „micsoda gènre / mondaná Mihály professzor a Mester / akinek nem szabad ezt a verset ajánlani / szobájában mindig ott ül valaki azok közül / akiket jövő képűre pofoznak a sarkokon”,* a vers hőse pedig úgy indul el, majdhogynem megveretve, hazafelé, ahogy magunk is hazafelé indultunk, amikor el kellett hagynunk Szegedet. 

*Forrás, 2011. április. 3. o.

** Mozgó Világ, 1979. 1. 94–112 o.




.: tartalomjegyzék