Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - November
2018 - Október
2018 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Vaszilij Bogdanov

Az utolsó versek (Bogdán László fordítása)

HETEN ÜLNEK, BESZÉLGETNEK

 

Egy imaginárius nap kimerevítése. Harmincas évek.

 

Vaginov (meghalt) fütyült a térről, a Béka babát, a jelt,

lementem, eladtunk néhány üveget

a balkonom alatti téren lévő üvegbegyűjtőben.

Találkoztunk a szomorú Ahmatovával (meghalt),

bedobtunk egy-egy fél vodkát a Vörös Medvében,

mielőtt megindultunk volna az állomás felé,

csatlakozott hozzánk Jurij Tinyanov (meghalt).

Ott ivott Zoscsenkóval (meghalt)

egy másik asztalnál. Ahogy megláttak minket,

Misa összerezzent, valamiért nem jött velünk,

talán félt Annától, nem adta volna vissza

kölcsönkért könyveit, mit tudom én.

Mielőtt kiértünk volna a rakpartra, mégis utolért

és meghívott egy-egy felesre az állomási kocsmába,

ahova egy óra fele érkezik majd meg Mandelstam,

az orosz költészet lelke (meghalt). Őt vártuk.

„Mi van, eladtad Blok (meghalt) rád maradt könyvét?” – 

szúrt oda Anna. – „Vagy az enyémeket kótyavetyélted

volna el?” De Misa röhögött, nem tudott válaszolni,

mert egy fekete autó fékezett mellettünk,

kiszált Danyiil Harmsz (meghalt). Azt se tudtuk,

hogy Péterváron van. Mikor jött vissza vajon

kurszki száműzetéséből? És mit csinál egyáltalán?

Az Oberiu csoport újra fellépéseket tervez?

A Csinári produkciói újra pukkasztani fogják a polgárt,

de hát polgár már nincs is Leningrádban, csak polgártárs,

de a csekkisták és a bolsevikok mindenütt ott vannak,

akár a koldusok. „Hova mentek?” – kérdezte Harmsz.

„Na vajon?” – röhögött Misa. – „Szabadelőadást tartani

az elvtársaknak az alkohol emberformáló,

közösségképző erejéről, különös tekintettel a kiskocsmákra.”

„Még csak fél tizenkettő, amíg megjön Oszip,

megihatnánk a Bajkálban egy grúz konyakot,

most mondták, hogy megint lehet kapni!” –

javasolta Jurij. Betértünk a Nyári kertbe,

az egyik szökőkútnál vettük észre

Mejerholdot (meghalt). Ott szobrozott,

mint akire vár a kereszt, talán A revizort rendezte

fejben, vagy már A vihart?

Közeledett volna a végjáték? Meglátva minket,

mindenesetre határozottan felderült.

„Proletárok hova, hova?” – kérdezte,

s már heten mentünk, beszélgettünk,

egy sarokasztalhoz ültünk le, a késő délelőtti órában

még szinte üres, félhomályos Bajkálban,

hogy beláthassuk a termet, mint a revolverhősök

a vadnyugati filmekben, nehogy óvatlanul lepjenek meg

üldözőink, noha akik minket üldöztek,

bárhol, bármikor meglephettek volna,

a falból is kiléphettek volna akár, hogy

a szovjet hatalom nevében kérjenek meg,

ez nemes túlzás, üvöltsenek ránk, hogy

lehetőleg feltűnés nélkül, azonnal kövessük őket.

De egyelőre nem ők jöttek, hanem az ismerős pincér,

és tálcán, a talpas poharakban fenyegetően

csillant meg a sárgásvörös grúz konyak.

Ittunk. „Még ír darabokat?” – fordult Mejerhold

a bóbiskoló Harmsz felé, aki felriadva bólintott.

„Kifejtené nekem az ars poeticáját?” – kérte a rendező.

„Az ember csak két dologban érdekelt” –

emelkedett fel Danyiil, s akkor láttuk, hogy már részeg.

Olyan mozdulatokat tett a kezével, mintha

fel akarna repülni, de lelkesen folytatta. – „A Földiekben:

az ételben, az italban, a melegben, a nőkben

és a pihenésben. És az égiekben.” – ült vissza

csüggedten székére, s beleivott konyakos poharába. –

„A halhatatlanságban. Minden, ami földi” –

dünnyögte kedvetlenül – „a halálról tanúskodik.

De hát ezt maga is jól tudja Mester” –

pillantott a feszülten figyelő Mejerholdra. –

„Létezik egy egyenes vonal, melyen a

földi dolgok helyezkednek el.

A halhatatlanságról csak az tanúskodhat,

ami ezen kívül esik. Ezért keresi az ember

az eltérést a földi vonaltól, s ezt az eltérést

nevezi szépnek, vagy zseniálisnak.” Hallgattunk.

Danyiil felugrott s ismét kitárt karokkal

pörgött maga körül, mint egy repülő.

„Ön filozófus?” – nézett Jurijra érdeklődve Mejerhold. –

„Nem bánnám, ha kifejtené véleményét barátunk,

hogy is mondjam, bizarr nézeteiről.” „Nem tartom

túlságosan bizarrnak” – kortyolt konyakjából Jurij –,

„de taglalásukba most nem mennék bele. Mester” –

nézett kihívóan Mejerholdra. – „Van egy angol mondás,

a puding próbája ez evés. Talán rendezze meg Harmsz barátunk

egy darabját és menet közben kiderülhetnek a dogok.”

„Erre már én is gondoltam” – vágott szavába ingerülten

a nagy rendező –, „de sajnos az a helyzet, hogy

a jelenlegi helyzetben nem tudnám kijárni az engedélyeztetést.

Önök is tudják, hogy Zsdanov…” – de nem folytatta.

Azt, hogy Zsdanov (meghalt) mire képes, Anna vagy Misa

a saját bőrén tapasztalhatta meg. De erről nem itt és nem most.

Harmsz később elszunyókált, mi az Oszip

verseiről beszélgettünk, majd Zoscsenkóval kimentünk eléje

az állomásra. A többiek ott konyakoztak a félhomályban,

hirtelen sütött ki a nap, rájuk esett egy fénysugár,

és fénnyé tűnt át az arcuk, átszellemültek a ragyogásban.

 

AZ UJJÁ TEREMTETT LÁTOMÁS

Malevics korrigálja Dürert, mindhiába.

 

Malevics fehér négyzete kijárat.

Ki átlép rajta, temetőre láthat.

Fényben szikráznak kövek és keresztek,

a háttérből kíváncsian lesnek,

kik nincsenek már, de hát mégis vannak,

az ellenfényben lassúdan forognak,

ölelkezve pörögnek a fényben,

egyszerű lesz, átlátható minden.

Hátuk mögött a vad láthatáron

sötét tölgyes, néhány komor várrom

várja őket, a betolakodókat,

titkos arcukat mutatják a dolgok.

Szavakból festett képen megidézem

nyírfáimat is, lebegnek a szélben.

Tétova árnyak indulnak felém,

mozgó festmény lesz ez a költemény.

Ideje, hogy a négyzeten átlépve,

elszántan én is bejussak a képbe.

Itt vár anyám, Andrej és apám is,

Léna szülei, mind, akik fatális

véget értek, a négyzeten túl várnak,

milyen alakot fessek a halálnak?

Marina, Oszip, Misa, Jurij, Anna –

nem fogózhatnak többé a szavakba.

Lovag és ördög vár a Dürer képről,

és a halál is. Vége lehet végül

az egésznek? Lassúdan lebegnek –

mohón csukódik ránk a fehér négyzet –

köröttem mind, kik szerettek egykor.

Rossz helyen éltek, rossz időben, rosszkor.

Sújt a lovag, ledöfve a kaszást

teremti újjá a romló látomást.

Az ördög sivalkodva menekül,

árnyak élednek fel köröskörül.

Innen más irányt vehetnek a dolgok!

Szavakkal festek, mindent el is rontok.

Nincsen időm már a részletekre,

árnyalatokra, nyarakra, telekre,

őket szeretném kimenteni innen,

amíg el nem tűnnek az egekben.

Fénysugárként lobbanva el végül,

miután minden véglegesre békül.

A halál meghalt, menekült az ördög,

de köröskörül mindent romba döntött,

a sírkövek közt megjelenő végzet

homályában gomolygó enyészet. –

Malevics hogyan festette volna meg?

Környékezett már az őrület,

hiszen festményem mohón felzabálva,

ő is ki akar jutni a világba,

hogy romba döntsön mindent, elrohasszon,

hogy minden színt a szürkének adhasson.

Nincsen halál, de tombol az enyészet,

pusztítását lila lidércfények

jelzik. Árnyaim keresztúton állnak,

ideje hát a végső búcsúzásnak?

Enyészet szele pörgeti meg őket,

csak fénnyé válva menekülhetnének.

A pusztulás most eluralg a képen,

nem fog kitörni. Erősen remélem.

Sírkövek közt káráló, szürke varjak

rebbennek fel, keltve riadalmat.

Már késő. Hullnak, elpusztulnak ők is,

széthullással fenyeget már a kép is.

Szörnyű veszély, mégsem engedhetem,

hát feketére festem négyzetem.

Festékeimet dühödten kiöntöm.

Öreg vagyok. Végigesem a földön.

A homályban megjelennek az árnyak.

Megnyugtatnak: a másvilágon várnak.

Felsegít Léna. Simogat. Vigasztal.

Gyere Vászja, terítve már az asztal.

 

A SAKK

 

A sakktáblán, ahol nyolcvanhét éve

menekülök, magányos gyalog,

fehér kockáról feketére lépve,

megint fehérre ugorva futok

 

nyerítő lovak, kerge futók elől,

bástya védelmez, fehér gyalog átkoz,

nem vagyok nyugodt királynőm felől,

a királyt védve bármikor feláldoz.    

 

Körülöttem fogynak a feketék.

„Félsz? Elhiszem, és meg is értelek.” –

Királynőm rám néz. – „Még nem volt elég?

Te jössz, ne mondd, hogy nem kíméltelek.

 

Áldozatod meghosszabbítja létünk.” –

Utánam nyúl egy szőrös férfikéz. –

„Valahova mégiscsak elérünk!”

Máris zuhanok. Ennyi az egész.

 

A HAJSZA

 

Maszkos halálomat úgyis elérem,

vagy előbb-utóbb ő ér utol engem,

ott, ott a jeges, benső sarkvidéken.

 

Egyedül leszek, sétálni megy Léna,

kenyérért, tejért szalad le a boltba.

S akkor elkap, de elkaphatott volna

 

már számtalanszor. Homályból lesett.

Rám várt setét utcasarkok megett.

Örökké rémálmaimban lihegett.

 

„Most velem jössz!” – fog kedvesen karon –

„Eljött a végső, utolsó alkalom.

Akarod, mert én nagyon akarom.

 

Időd letelt. Már nem érdemes várni,

nem kell kiabálni, totojázni,

úgyis tudod, hogy megtörténhet bármi.

 

Nyolcvanhét év untig elegendő,

hamarosan betelik az esztendő.

Lobog helyeden egy fehér zsebkendő.

 

Ha megjön Léna, rögtön tudni fogja,

a rémes, bűzlő orosz alkonyatba

indultál el, az utolsó utadra.”

 

BÚCSÚ

 

Egy téli estén rádöbbensz, hogy vége,

készülődhetsz a végső számvetésre.

Hasábfákat dobsz a kandallóba,

és lassan tízet üt a falióra.

Künn már vadászni indulnak a baglyok.

Emlékeidben Asztor morog, kaffog.

Semmit nem tudsz már visszacserélni.

Nem félni kellett volna. Égni! Élni!

Az ajtóban most megjelenik Léna.

Hamarosan átváltozik még ma

jó tündérré. Hetven évig védett.

Nem rajta múlt, hogy ma éjjel bevégzed.

Rád mosolyog. A gyógyszereid hozza.

Poharadban az utolsó korty vodka

vádlón villog. Hát ennyi volt az élet.

Visszacsengenek régi nevetések.

Talp köröz talpon, egy padlásszobában.

Emlékeidben állandóan nyár van.

Most ellobban. A kocka el van vetve.

Meztelen indulsz a téli hidegbe.

Havas, jeges föld süti a talpad,

fejed felett kárognak a varjak.

Milyen is lehet végképp elnémulni,

s a felejtés ködébe veszni? Hullni?!

Most már örökre fénysugárrá váltan,

lobbanni el vad éji homályban.

 

* „Nagyapám utolsó versei esetében elhagytam a versek utáni jegyzeteket, mert megbontották volna az élete utolsó heteiben íródó, „búcsúzó” versei összes furcsa, különös, megejtő kapcsolódásait. Régi témái tűnnek fel újra, ezért érdekes a Heten ülnek, beszélgetnek, ahol halott, verseiben kísértő költő és íróbarátai árnyai tűnnek fel újra egy realisztikussá formált kocsmai együttlét keretében, amely ebben a formában talán soha nem valósult meg, de megvalósulhatott volna, hiszen a felidézettek jól ismerték egymást és a húszas-harmincas években, Szentpétervár kocsmáiban, vendéglőiben számtalanszor ülhettek, beszélgethettek együtt. A következő vers Malevics híres-hírhedett fehér négyzetébe képzeli Dürer talán legkülönösebb művét (A lovag, a halál és az ördög). Ide annyit, hogy Léna nagymama emlékezése szerint a tízes években nagyapám baráti kapcsolatban állott a festővel, Olaszországban is voltak együtt, aki első verseskönyvét az Üvegvilágot illusztrálta is, s ami után Malevics is hazatelepedett Szovjet-Oroszországba, amint azt nagyapa számtalan verse bizonyítja – és Szentpéterváron is sokat találkoztak… A sakk szimbolikus költemény, talán nem is szorul magyarázatra. Annyit föltétlenül el kell mondani, hogy nagyapa szenvedélyes sakkjátékos volt, Párizsban is, Szentpéterváron is sokat sakkozott pénzért, parkokban is, alkalmi partnerekkel. A két utolsó vers – gondoljuk – ugyancsak nem szorul magyarázatra, legfeljebb a halála előtti napon írt utolsó versének egyik enigmatikus sora: „talp köröz talpon egy padlásszobában. Ide annyit, hogy a tízes években, még Párizsban egyszer nagyapám ott találta a fiatal Léna nagymamát padlásszobájuk ágyán, egy lánnyal(?!), meglehetősen bizarr pozícióban. Hanyatt feküdtek, és csak talpaik érintették egymást, köröztek egymáson a rózsaszín talpacskák, amint az nagyapa néhány akkori versében fel is tűnik. Sőt, elmesélte Igor Sztravinszkijnak is, akit elképesztett az egész, és javasolta, írjon belőle balett-szcenáriót, mert meg szeretné zenésíteni. De ebből semmi nem lett, Léna nagymamám letiltotta. Egy szcenáriót viszont (A fúriák) mégiscsak írt Sztravinszkijnak, a versek szerepelnek a Párizsban megjelenő A fúriákcímet viselő harmadik kötetében. A mesternek tetszett, neki is kezdett a munkának, de aztán annyiban maradt ez is, mint akkori életükben annyi minden, a nyughatatlan zeneszerző ugyanis elutazott Amerikába…”  – Tatjána Bogdanova




.: tartalomjegyzék