Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Bálint Csaba

Az öregember, az oroszlán meg a póniló

Nem tudnám megmondani, hogy ez a történet hol s mikor kezdődött, az is lehet, hogy valahol a valóság meg a képzelet határán, amit csak egyedül én hittem igaznak.

Az ötödik osztály utolsó napja zajlott kínkeservesen, a nyári szünet már napok óta mindenütt bedugta fejét az ablakon, semmire sem tudtunk figyelni már, az osztályt díszítettük, telerajzoltuk a táblát, a szünetekben – nagy jókedvünkben – hangosabbak voltunk, mint máskor. Az utolsó óra után egyikünk megkérdezte valamelyikünket, hogy mégis, hová megy nyaralni?

 – A tengerre – jött a felelet, s ekkorra mindenki ott állt egy csukorékban az osztály közepén, s egymás szavába vágva mondták, hogy előre láthatóan mi fog történni a nyáron.

– Mi Magyarországra megyünk – mondta az egyik fiú, magas jókötésű hokista. – Átmegyünk a csehekhez is – erre kihúzta magát.

– Hát, mi meg először megyünk Németbe – szólt lefitymálóan a főorvos fia, jelentőségteljesen körbenézett, majd fölényes mosollyal kibökte –, azután egy hónap Amerika. – Dicsőségesen nyugtázta a felhangzó morajt, ezt úgysem tudja felülmúlni egyikünk sem.

– S te? – kérdezte a hokis – hová mentek a nyáron?

Kivert a hideg veríték, éreztem, hogy minden tekintet rám szegződik, most valami nagyszerűt kéne mondani, de mit mondhatnék, hogy megyek az egyik nagyanyámhoz Szovátára, vagy a nagyapámékhoz Vásárhelyre? Ez olyan érdektelen…

– Az a helyzet, hogy nekem nagyon gyorsan Vásárhelyre kellene jutnom, nemrég ugyanis volt egy cirkusz, valami vándorcirkusz, egyszer betértek a nagyapámékhoz, ők ugye házban laknak a város szélén, a kiserdő alatt, gazdálkodnak, a cirkuszistáknak meg széna kellett az állatoknak, így ismerkedtek meg, aztán amikor mentek el, maga az igazgató kereste fel a nagyapámat, hogy túl sok állatuk van, ahol tehetik, mindig eladnak egyet-egyet. Erre a nagyapám vett is tőlük… hát egy pónilovat, s… egy oroszlánt is, de az egy kicsit már öreg.

Elégedetten nyugtáztam a megdöbbent arcokat, aztán sietve elhúztam a csíkot, lássák csak, hogy komoly a dolog.

Este apám megkérdezte, mit is meséltem az iskolában, találkozott ugyanis a padtársam-barátom apjával, aki az út közepén harsány röhögéssel lehazugozott… Ha nem restelltem volna magam, hogy ekkora fiú létemre bőgjek, megtettem volna, de – noha gombóc volt a torkomban – kivörösödve ordítottam, hogy igenis, lesz póniló, s lesz oroszlán is. Apám elgondolkozva nézett utánam, ahogy berohantam a szobámba, s bevágtam az ajtót. Két nap múlva Szovátára mentünk (ezt így is tudtam!), majd két hét múlva Vásárhelyre.

A nagyapámék a város szélén laktak, a főút mellett, abban a házban, amelyiknek a kapuja fáradtolajjal volt feketére kenve, volt rajta galambdúc is, ez a kapu viszont bejárat volt az én birodalmamba, a földöntúli mennyországomba, ahol az életnek más íze volt, mint bárhol máshol. Az udvar egyik részében volt a nagybátyám műhelye, ott mindig érdekes dolgok történtek, amiknek részleteibe nem mindig üthettem bele az orrom, aztán ott volt a tyúkudvar tyúkokkal, kakassal, libákkal, voltak disznók is az ólban, ahová évekkel azelőtt sikerült a húgomnak bezárnia engem. Az udvar közepén gémeskút állt, mellette betongyűrű, amit bizony jó volt vízzel teletölteni s feredezni benne. A műhely s a tyúkudvar között csűr volt, itt a tehenekhez lehetett bejutni, egy másik helyiségben meg lisztet tartottak hombárokban, a csűrben volt a kukorica, még a tetőről is az lógott. Az istállóban mindig volt két-három tehén, ahol nem csak a kezemen, de egyszer az arcomon is megéreztem, hogy olyan a tehén nyelve, mint a ráspoly. Az istálló mögött, a csűrből kilépve volt a fa budi, mellette a gané domb ganélével , amibe estem is bele, s máris ott voltam a kertben, aminek a határait sosem mérhettem fel, de kiváló terep volt a kalandozásaimhoz. Ez a kert valamikor egész a kiserdőig ért, de mindig lecsíptek kisebb-nagyobb területeket, hol agyagbányának, hol kaszárnyának.

Ez a kert volt a birodalmam, a legtöbb időt itt töltöttem el, innen indultam más számára érthetetlen és bonyolult útjaimra, hogy aztán visszatérjek mindig ugyanoda. Innen indultam világhódító útjaimra Atillával, a szénaboglyák tetejéről láttam a hófödte Kilimandzsárót, a véletlenszerűen kiköpött szilvamagból sarjadt fa volt a Jedikulám, ahol órákig raboskodtam, eszegetve a keserű rabság kenyerét (szilvát). De voltam aranyásó a Klondike vidékén, voltam farkasok vezére, s ha kellett, pont nyolcvan nap alatt kerültem körbe a Földet, s voltam indián, népem rettenthetetlen harcosa, harcom a legvégsőkig tartott, mígnem népen utolsó tagja maradtam, csak épp ellenfelem akadt nehezen az alkalmankénti játszópajtásaim között, mert nálunk mindig mindenki indián akart lenni. Voltam Robin Hood, de csurogtam végig a Mississippin is, s küzdöttem arénákban mint gladiátor, szerelmem a legszebb keresztény lány volt. Voltam Monte Cristo grófja, s voltam én a dicsőséges Don Quiote. Gyönyörű világ gyönyörű kalandjai voltak ezek, a végén mindig én győztem, akkor még nem engedhettem meg, hogy akár egyszer is veszítsek, hiszen az elesettek, a gyengék oltalmazója voltam, aki a mindenkori igazság pártján áll.

Az a nap is úgy indult, mint bármelyik másik, a hatalmas vajas kenyér és tejeskávé elfogyasztása után igyekeztem a csűrbe, ahová előző nap elrejtettem egy íjat meg egy seprűnyél lándzsát, s emígy felfegyverkezve a birodalmamba vetettem magam. Hosszú csatározás után, miután egyetlen ellenfelem sem maradt életben, leültem a szilvafa tövébe. A hátam mögött volt egy keskeny kukoricás, ahonnan furcsa zörgést hallottam. Óvatosan közelítettem, lélegzetemet visszafojtva, saját szívdobbanásom is hallatszott, amikor a kukoricás széléhez értem, s lassan félrehajtottam a leveleket. A döbbenettől mozdulni sem tudtam, csak álltam földbe gyökerezett lábbal, s bámultunk egymásra. A kukoricásban állt a Póni, s feküdt mellette az Oroszlán, kicsit fáradtan, kicsit öregen, de az én oroszlánom, az én pónim. Ijedtségem nyomban elmúlt, de azért kissé bátortalanul feléjük léptem, óvatosan megsimogattam mindkettőjüket. Ettől kezdve elválaszthatatlanok voltunk, hűséges társaim minden elképzelhető és elképzelhetetlen kalandomban. Mikor a szünidő végén készülődtünk vissza Csíkba, bizony nehezemre esett a búcsúzás, de megnyugtattak, hogy azért nem válunk el, ahányszor csak kell, mindig ott lesznek mellettem. Így telt el a nyár, s így teltek el az elkövetkező nyarak is.

Csíkba érkezés után pár nappal szembetalálkoztam az osztálytársam-barátom apjával. Már messziről, nevetve kiabált:

– Na mi van oroszlánpecér? Aztán póni van-e? Igaz, hogy akkora az oroszlán szája, hogy elfér benne a póni? Hahaha! Te kis füllentős…

– Igenis, van póni – válaszoltam dühösen –, és van oroszlán is, Sanyi bácsi, s jól van ez így, én nem hazudtam, én sosem hazudok – ordítottam, s közben potyogtak a könnyeim –, s nem hazugság ez, akkor sem, ha csak én látom őket…

Teltek-múltak az évek, lassan az iskola végére értem, már kész felnőtt vagy, mondták egyre többen, és mosolyogtak, ha csókolommal köszöntem, nekem meg nehezemre esett áttérni a jónapotra, nem akartam felnőtt lenni, még nem…

– Kicsidem – mondta Tata –, addig jó, amíg gyerek vagy.

– De én felnőtt akarok lenni…

– Aztán miért, kicsidem?

– Mert nekik nem kell elkérezni, s nem kell engedély mindenhez.

– Szóval asszed, hogy azt teszel, amit akarsz, ha felnőtt vagy?

– Én azt.

– Pedig minél nagyobb leszel, annál több a korlát. Addig jó, amíg gyerek vagy.

Hittem én a nagyapámnak, csak nem értettem. Hittem, mert jól emlékeztem arra a napra, mikor megtanultam biciklizni Vásárhelyen, még egészen kisgyerekként.

A kiserdő felé vezető út sarkán lakott Rózsika, szép kicsi szőke leányka, akinek sokszor indultam a megmentésére, sok hőstettem jutalma az ő keze volt. Hát volt neki egy háromkerekű biciklije, amit könnyedén át lehetett alakítani kétkerekűvé. Egyik nap ezzel jött át hozzánk, s én rögtön elkértem. Néhány ügyetlen próbálkozás után egyszer csak megálltam két keréken, majd egyre nagyobb távolságokat tettem meg. Másnap délután, miután egész nap hiába vártam Rózsikát, én mentem át hozzájuk. Bementem a kapun, a ház ajtaja hiába volt nyitva, nem mertem beljebb menni, kiáltoztam, de semmi válasz nem jött, a ház mögé kerültem, ott sem volt senki, de ott volt a bicikli, a fészer oldalának nekitámasztva, ingerlően, kihívóan. Körbenéztem, láttam, hogy senki sem lát, szépen kitoltam a kapun kívül, felültem rá, s egyre bátrabban hajtottam ide-oda, elmerészkedtem egészen a buszmegállóig. Egyik ilyen kör alkalmával látom, hogy a nagyapám száll le a buszról.

– Tata, Tata! Tudok biciklizni! – s hajtottam az emberek közt cikázva, nagyapámat körbekerülve. Nagyapám megállt.

– Kié ez a bicikli?

– A Rózsikáéké.

– Elkérted?

– El én ­– mondtam, de valamit rögtön észrevehetett.

– Biztos?

– Hát… ideadnák úgyis, ha kérném.

– Na, gyere csak – kézen fogott, s úgy toltuk vissza szótlanul. Visszatettem a helyére, s indultunk hazafelé, fogtam a kezét.

– Kicsidem – mondta –, ami a másé, ahhoz nem nyúlunk, mert nem a miénk…

Aztán amit még mondott, mintha csak úgy magának mondta volna, nyilván nekem szólt, de csak jóval később értettem meg.

– Ami a tied, azt viszont védd meg. Védd meg, mert elveszik, s ha rájönnek, hogy egyszer elvehették, el fogják venni mindég… El egész addig, amíg egyszer azért fognak kérdőre, mert magadtól nem adod… Ezt már haraggal mondta, s nagyot szorított a kezemen.

Megértettem aztán, már majdnem felnőttként, amikor megérkezett az, amiről a felnőttek már egy ideje beszéltek, ilyenkor halkabban s jelentőségteljesen. Megérkezett a végzés, bontják a házat, kell a hely blokkoknak, sokan települnek Vásárhelyre, kell a hely nekik. A házat?  A tyúkudvart tyúkostól, a csűrt, az istállót tehenestől, a műhelyt, a kutat? A kertet? A birodalmamat? Igen, bontják. A gyerekkoromat is. Először éltem át a felfoghatatlant, a megváltozhatatlant, a teljes tehetetlenséget…

– Ne félj – mondta az oroszlán meg a póni –, majd megleszünk valahogyan.

S mit érthettek nagyapámék, akiknek életük munkáját verték szét egy fél nap alatt. Délutánra kiszállt a lélek a házból, a földdel lett egyenlővé minden, csupa romhalmaz, olyanná lett a birodalmam is, mintha soha sem létezett volna…

Alfalviak voltak nagyapámék,és ekkor ment vissza a Bucsin tetőre, ahol akkor létezett egy menedékház a főút mellett, s két-három viskó a Régi Só Útja mellett. Végigjárta a terepet, mintha valamit keresett volna, majd leszúrt egy botot a földbe, s azt mondta:

–  Itt ház lesz! Dehogy lesz, gondolhatták sokan, sok pénz az, és sok engedély, mondták a hüvelyk és mutatóujjukat összedörzsölve.

– Annál nagyobb mocsokságot elkövetni, amit az állam velem elkövetett, nem lehet, úgy hogy csesszék meg az engedélyüköt.

A ház állt a nyár végére úgy, ahogy annak állnia kell a Bucsin tetején, olyan volt, mint egy felemelt mutatóujj. Mikor kilátogattam, körbecsodálva mindent, ami a nagyapám kétkezi munkáját dicsérte, a két barátomat láttam meg a kert végében pihenve.

– Mondtuk, hogy lesz valahogy….

Vigyázzatok, vigyázzatok itt nagyon mindenre s mindenkire – mondtam pár nap múlva, mikor el kellett mennem, mert megkaptam a behívót. Mennem kellett katonának, tizenhét és fél éves voltam, már majdnem felnőtt.

Az út a felnőtté váláshoz igencsak megnyílt a katonaság alatt, ahol olyan életbe csöppentem, amit soha elképzelni sem tudtam volna én, a városi gyerek, aki még a harmadik napon is vártam az ebéd utáni pihenőt. Egyedül voltam, magamra hagyatva, kemény szabályok közé szorítva, ahol a túlélés nemegyszer felülírt minden szabályt. Egyedül voltam magyar. Barátaim, akiket az idő múltával egyre halványabban tudtam felidézni, csak ritkán jelentek meg, egyszer akkor, amikor egyik nap, valami ünnepnap lehetett, de hát a napok ott úgy egybe folytak, azt mondta az egyik társam:

– Éljenek a katonák, éljünk mi, románok!

Nem mozdultam, nem éljeneztem. Rám néztek.

– Ti, románok.

– Miért? Te nem vagy román?

– Magyar vagyok – mondtam, s látva értetlenségüket, hozzátettem – sőt: székely.

–  Bozgor vagy? – kérdezte az egyik – boángyin?

– Te milyen kenyeret eszel?

– Ha focimeccs van a románok és a magyarok között, kinek drukkolsz?

– Székelyföldön sütött magyar kenyeret eszünk, amilyet az üknagyapám ük nagyapja is evett, most meg komiszkenyeret eszünk itt mindannyian… Amúgy Bölöninek szurkolok. Csak pof lett a vége, jó nagy verés. Aztán hívták a szolgálatos tisztet, aki éjszakára az egységben maradt.

– Ez bozgor, aszongya magyar. –  Kaptam egy akkora pofot, hogy a fal megveresedett.

– Mi vagy te? – ordította a tiszt.

– Magyar! –  Még egy pofon.

– Mégeccer! Mi vagy?

– Magyar.

– Magyar!? Román vagy te nyomorult – hajolt bele, egészen a képembe – ,a román hadsereg katonája!

– Magyar vagyok – mondtam magyarul.

Elveresedett, kitépte valamelyik kezéből a seprűt, s végigvágott.

– Mondod még?!

– Magyar vagyok.

– Mondod még? – s ütött.

–  Magyar vagyok – s tudtam, ezek Sütőt sosem olvastak. – Mondom, s amíg tudom, addig mondom.

– Egész éjszaka planton leszel, a fal ragyogjon reggelre, a folyosót felmosni, majd jelented!

– Megértettem.

Éjszakára lemostam a falat, bekentem fogpasztával, majd felmostam a folyosót fogkefével, fogpasztával, majd tiszta pizsamával felfényesítettem. Elmentem jelenteni. Jött, megnézte.

– Mégeccer! – parancsolta, majd visszament a szobájába. Újra meg újra megismétlődött ez, s mikor erőm végén jártam, a folyosó végén ott állt az oroszlán s a póni.

– Most nem szabad feladni. Állj fel, mosdj meg, húzd ki magad, s menj, jelents!

Úgy tettem. Az altiszt ajtaja résnyire nyitva volt, lába az asztalon, tányérsapkája a szemébe húzva, úgy szunnyadt. Az ajtót berúgtam, a tiszt összerándult, sapkája leesett a földre. Megálltam előtte s jelentettem, a legszélesebb vigyort erőltetve magamra

– B. katona vagyok, jelentem, hogy felmostam hússzor a folyosót, s engedélyt kérek, hogy felmoshassam huszonegyedszer is. A tiszt artikulátlan üvöltéssel válaszolt, hogy mit, azt nem tudom, de azt tudtam, hogy ezt a csatát megnyertem, ugyanis nemsokára érkezett a többi tiszt, ezért az éjszakásért meg mentőt kellett hívni, agyvérzéssel a kórházba került, mi többet nem is láttuk.

Aztán a barátaim megjelentek akkor is, amikor éjszakai őrjáratkor az egyik katonatársamat a másik agyonlőtte. Akkor kaptunk először őrségben éles töltényeket, ötöt. Az egészet a másik fejébe eresztette. A drótkerítésről még szotyogtak a koponya maradványai, mi megkövülten álltunk, a látottakból hirtelen fel sem fogtunk semmit. A két barátom a drótkerítésen kívül feküdt a hóban szótlanul, s én csak annyit tudtam, biztonságban vagyok.

Fél év múlva hazamehettem a katonaságból, leszereltek egy évre, betegség miatt, hogy aztán tizenhárom hónap múlva visszavigyenek a vasúthoz, akkor magyart csak oda, vagy a bányába vittek, ahol nincsenek katonatitkok, hogy letöltsem, ami elmaradt, még egy évet. Összesen, a két katonaság alatt, huszonhat katonatársam halt meg, ki így, ki úgy, ki hülyeségből, ki balesetben, s a barátaim mindannyiszor ott voltak. Aztán végre leszereltem edzetten, ahogy a katonaság megedzhetett, tele szabadsággal, ordítani tudtam volna, hogy vége, s rohanni a világ végére.

Rohantam, Bucsinig. Gyergyóig vonattal, s onnan hol gyalog, hol kamion-stoppal, mert hát rossz út volt akkor nagyon, nem autóknak való. Borzontig sikerült autót fogni, onnan gyalog vágtam neki az útnak, elég nehézkesen, hiszen már több mint egy hete leesett a hó, az utakat nem takarították. Kora délután értem fel a tetőre, gyönyörű látvány fogadott. Ameddig a szem ellát, mindenütt fenyő, a fenyők behavazva, az ég ragyogóan tiszta, hétágra sütött a nap. A Fennvaló furcsa jókedvében lehetett, amikor a teremtés közben ehhez a részhez ért, jó nagy fenyőfölöslege lehetett, mert azt mind itt a Bucsinon szórta szét, aztán bökött egyet a földbe, s a lyukból forrás fakadt, Kisküküllő. Aztán réges-régen egy táltos érkezett ide, itt élt haláláig, nyugta sosem volt, az új hit nem tűrhette régi hitét. Szelleme, az ő világának nyugalma azonban örökre itt maradt, csak állj meg időnként,figyelj, maradj nyugton, halld a fák sóhaját, a sas röptét,vedd észre a farkas nyomait, a nyúlét, a hiúzét, szarvasét, őzét, a medvéét. Értsd a gombákat, szedj áfonyát, málnát, igyál jóízűen a forrásból. Megérkeztem, otthon voltam.

A nagyapám épp fát hasogatott, a nagyanyám a ház mögé loccsintott valamit egy tálból.

– Né te né… Jesszus Mária, most mondd meg… Na nézd meg te, ki van itt!

Nagyapám, beérve a házba,elővett egy üveg pálinkát.

– Nem szabad még neki te vén bolond!

– Hallgass babám! Há nem gyerek már…

– Kicsidem, meg vagy emberesedve, na… Megiszol-e egy pohárral?

– Jöhet Tata – megittuk. – De Tata, vágjunk fát.

–  Hadd el kicsidem

– Nem, nem, most vágjuk, me’ besötétedik.

Kimentünk, vágtuk egy jó ideig, a következő pohár pálinkával már nagyanyám jött: – Űgyelj fijam, nehogy megfázz. – Dolgunk végeztével bementünk a házba, odabent már égtek a gyertyák. Mama hamar vacsorát teremtett az asztalra, amit hamar bekaptunk.

– Egy pohár borit megiszol-e? – Rettenetes bora volt nagyapámnak, de mindig elfogyott, most én sem mondtam nemet. Megittuk az első pohárral, s ezzel elkezdődött a véget nem érő meseáradat, s most inkább én meséltem, hiszen hosszú ideje nem találkoztunk, s a katonaság alatt is sok minden történt. A két öregnek minden történetemre volt egy válaszuk, egy-egy régi történet, amit úgy szerettem hallgatni: háborúról, menekülésről, életről és halálról, Alfaluról, ahol ők voltak fiatalok, erdőről, medvékről, kemény, szálfa székelyekről.

Hirtelen eszembe jutott valami, ami pár éve történt, még a kamaszodásom korában, amikor feszített mindenféle indulat.

– Tata – mondtam akkor – nyomjunk kart!

– Jaj, kicsidem, nem vénemberrel kell azt, keress magadhoz valót – húzódozott nagyapám.

Addig-addig rágtam a fülit, amíg egyszer csak félresöpört az asztalról mindent, már nem a nagyapám volt, én meg nem az unokája, hanem egy fricskára ítélt csikó, ő meg újra a régi lett, az erős, a félelmetes erejű, aki elől a faluban kitértek, aki ha bement a kocsmába, sietve mentek el, mert nemegyszer hányta ki a kocsmát egyedül.

– Na gyere – s szúrósan nézett a szemembe. Összekapaszkodtunk, egymásnak feszültünk, s egy pillanat múlva döngve csapott az asztalhoz.

– Na! Van még az öregbe’ – mondta mosolyogva, én meg csak ültem elhűlten, nem gondoltam volna, hogy még ekkora erő van benne.

– Tata – mondtam most is – nyomjunk kart.

– Vén vagyok már, kicsidem, most nem.

– De csak játékból Tata, csak próbáljuk meg… – És sikerült megint rávenni, addig susmutoltam, amíg fellobbant a szikra a szemében, és sepert mindent félre az asztalról. Hirtelen félni kezdtem, mi lesz, ha most sem sikerül, ha megint megismétlődik a múltkori kudarc, de már nem volt visszaút. Szúrósan nézett a szemembe, amint az ingét felgyűrte a karján, már nem a nagyapám volt, s én nem az unokája. Végigfektette alkarját az asztalon.

– Na, tedd ide. Letettem én is, a legjobb helyet keresve.

–  Errébb tedd a könyöködet, legyen igazságos!

Összeakaszkodtunk, tenyér a tenyérbe, s én ismét megéreztem a csuklójában azt az erőt, amitől valamikor annyian féltek, az erőt ebben a, munkában megkeményedett, kérges tenyérben, amitől én jobbára csak simogatást kaptam. Egymásnak feszültünk. Az idő eltelt, s az idő nekem kedvezett, megerősödtem. Legyőztem a nagyapámat.

– Jól van kicsidem – mondta szuszogva –, jól van, de hát majdnem nyolcvan éves vagyok…

Én győztem, neki meg igaza volt.

Jó pár év eltelt, én már Magyarországon éltem,a mikor jött a hír, nagyapám halálos beteg. Hazamentem. Mindenképp látni akartam, s milyen jó, hogy akkor mentem, ő nemsokára elment. Mikor beléptem a lakásba, az asszonyok sürgölődtek ott, az anyám, a nagyanyám, a nagynéném, mindenkinek megvolt a maga dolga.

– Tata? – kérdeztem.

– Bent a szobában. Menj be, de ne maradj sokáig, iszonyú fájdalmai vannak, de nem panaszkodik, a szája is elfehéredik, úgy összeszorítja a fogát. Nem fogod látni, de kínlódik szegény nagyon. Bementem. Nagyapám az ágyon feküdt, lesoványodva, arca beesett, ajkai keskenyre zárva, nézte a mennyezetet, dehogynem látszott, hogy szenved, utolsó stádiumos rákos volt. Megsimogattam. Mit mondhattam, mit is kérdezhettem volna? Hogy hogy van? Minden látszott, minden érthető volt, annyira világos. Próbált mosolyogni.

– Szerusz kicsidem – s felemelte a kezét, s én megszorítottam.

– Tata – mondtam, de többet nem tudtam kinyögni, torkomban gombóc volt. Lassan elkaptuk a beszélgetés fonalát, felelevenedett egy csomó régi történet, a ház, Bucsin, a kert, a birodalom, s ő nevetett. Egyszer csak rám nézett, megszorította a kezem, s megkérdezte:

– Te tudod, hogy itt vannak?

– Kik?

– Hát ők – s intett a szoba sarka felé –, hát ők, mostanában mindig itt vannak.

Odanéztem, s ha halványan is, de ott voltak, az oroszlán, megfáradtan, s a póniló, egymás mellett, némán.

– Tata! Te tudtad?

– Mit is?

– Te tudtad, hogy vannak?

Nem szólt, csak mosolygott. Mennem kellett, felálltam, s mondtam:

– Tata, most megyek, de majd jövök tavasszal, s találkozunk. – Ő csak legyintett. – Dehogy találkozunk, kicsidem, nekem már menni kell… – S megint neki volt igaza.

– Tata, tudod, hogy nagyon szerettünk? Tudod, hogy milyen büszke vagyok, hogy a Te unokád lehetek? Tudod, hogy hányszor segített át a bajokon, hogy arra gondoltam, te mit tennél? Legyen könnyű legalább ez az út…

– Nyolcvanhárom esztendős vagyok, kicsidem, hát nem volt könnyű, de én most is csak azt kérdem, hogy ennyi volt, tényleg csak ennyi volt?

Hogy ekkor váltam-e felnőtté, nem tudom, azt sem tudom, hogy felnőtt lettem-e egyáltalán. Hol a határ a gyerek- és a felnőtt lét között? Magunk mögött tudjuk-e hagyni, ami elmúlt, vagy velünk él a bennünk élő gyerek? Gyermek lehetsz, de nem gyermekded, mondta egyszer apám, érthetőbb útra terelve a kérdést. Elég-e a huszonhat halott katonatárs, a jópár családtag, akik szintén elmentek már, a verések, amiket azért kaptam csak, mert magyar vagyok,de megtanítottak hinni abban a négy sorban, amit az alfalvi templom előtt olvastam:

Ember, vésd szívedbe,

Hogy ez a föld mindig

Székely volt, és az

Is marad.

Elég-e helyt állni a szülőföldön kívül munkával, s becsülettel ahhoz, hogy felnőtté váljunk? A katonaságnál tudtam, hogy ahogy viselkedek, aszerint ítélnek meg minket, magyarokat. Magyarországra kijutva, rövid idő múlva döbbentem rá, hogy itt sem mindegy, hogy milyennek látnak, mert aszerint fogják azt mondani: „ilyenek az erélyiek”. Akkor lettem felnőtt, amikor erre rájöttem, vagy akkor, amikor rákiabáltam Sanyi bácsira, hogy én nem hazudok, vagy mikor a tiszt pofájába mondtam, amit ki kellett mondanom? S az első szerelem, az talán felnőtté teszi az embert, száraz szemmel végigállni az apám temetését karácsonykor, az talán igen? S felnőtt vagyok-e negyvenen túl, ha újra kezembe kerül egy régen olvasott könyv, s a végén úgy érzem, mintha egy kertben jártam volna Vásárhelyen egy oroszlánnal meg egy pónilóval?

Jóval a nagyapám halála után a bucsini házban voltam. Minden kályhában égett a tűz, korán sötétedett, s a hatalmas hó összeért azzal a réteggel, ami a háztetőről lelógott. A bejáratig alagutat ástam, s a havat az ablakok elől is el kellett hányni, ami után bizony jólesett egy pohár pálinka. Nem egyedül voltam, velem volt egy lány, szép volt, s én szerettem őt, halk szavú, szép mosolyú, s ragyogott, mikor egymás szemébe néztünk. Gyönyörű együttléteink után tudtam, hogy férfi vagyok, de vajon felnőtté is lettem?

Tettem a tűzre, s mikor becsuktam az ajtót, valami csattant a ház oldalán, az elszabadult zsalut csapta neki a szél. Kinyitottam az ablakot, a szél az arcomba vágta a jeges havat, s kirántotta a zsalut a kezemből, amit aztán valahogy rögzítettem. Egyszerre támadt fel a szél, nemsokára itt a vihar. Az erdő felől tompa, mély búgást hallottunk, amire a patak felől éles hang válaszolt, a fák közt süvítő szél táncolt mindenfelé, az ég zengett, s mintha mennyei hárfa szólaltatott volna meg mindenféle hűvös harmóniát. Tombolt a vihar, tépte az erdőt, mint őrült zenekar a hangszereit, s én hallottam ezt a zenét, a síró hegedűre panaszos fúvósok válaszoltak, orgona, bőgő s timpanon feleselgettek, mígnem minden letisztult, s rekviem szólt, magasztos, nagyszerű zene. S mielőtt ránk zuhant volna a sötét, az emelkedőn, a háztól nem messze, az egyetlen cserefa irányába mintha három alak tartott volna. Az első megállt egy pillanatra, a ház felé fordult, felém, mintha intett volna, úgy tűnt, hogy egy öregember az, majd megfordult, s alakja lassan beleveszett a sűrűn kavargó hóförgetegbe. Az öregembert követte egy oroszlán meg egy póniló…

 

Budapest

2010-11-03




.: tartalomjegyzék