Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Dávid Gyula

Reményik és Dsida

Nemrég Kolozsváron került bemutatásra a Dsida Jenő összegyűjtött verseicímű, méreteiben is impozáns kötet, Láng Gusztáv és Urbán László gondozásában, a szombathelyi Savaria University Press kiadásában. A bemutató során szó esett Dsida és Reményik Sándor kapcsolatáról, abban az összefüggésben, hogy Dsida Reményiket kereste fel először a Psalmus Hungaricusakkor talán még be sem fejezett kéziratával, s nem sokkal később a kész vers egyik gépelt példányát őneki dedikálta. Ez adta a végső lökést arra, hogy a témával kapcsolatos, alább következő, még a tavasszal elkezdett, de befejezetlenül maradt tanulmányomat előszedjem és 2011. karácsony havában a lehetőségekhez képest tető alá hozzam.

 

*

 

Egy író életművéhez szervesen hozzá tartozik az utóélete – az, hogy annak lezárulta után különböző korok különböző kritikusai mit és miért láttak meg, emeltek ki vagy torzítottak el abból. De elválaszthatatlan az életműtől az is, ahogyan a kortársak látták, hiszen azok adott esetben meghatározó módon járultak hozzá a mű kanonizációjához, s értelmezésükkel befolyásolhatták is azt a pályát, amelyen végighaladt.

Reményik Sándor és Dsida Jenő esetében ehhez még hozzájárul egy szempont: a két világháború közötti romániai magyar irodalom két, egymást követ nemzedékéhez tartoznak, viszonyuk tehát ebben a vonatkozásban is érdemes a közelebbi vizsgálatra.

 

Reménnyel és bizalommal

 

Kapcsolatuk kezdete pontosan időzíthető: a Nagycsütörtökről írott Reményik-kritikában (Pásztortűz, 1933/22 [nov. 30.] 407– 409. Újraközölve Reményik Sándor: Kézszorítás. Írók, művek, viták 1918–1941. Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Dávid Gyula. Kolozsvár – Budapest, 2007, Polis Könyvkiadó – Luther Kiadó,109–114.) maga Reményik számol be róla: „Dsida Jenő verseire engem először Áprily Lajos figyelmeztetett, jó néhány esztendővel ezelőtt...: ezt a fiatalembert érdemes lesz gonddal kísérni további útján, mert lehet, hogy benne rejlik az erdélyi líra utánpótlása, a folyton várt tartalék, az új vetés új aratása.”  A „jó néhány esztendő” pontosítható is: Dsida első, Reményikhez írott levelének kelte 1924. augusztus 29. Többek között ezt írja benne: „Mélyen tisztelt Reményik úr! Régóta határoztam el magamat erre a lépésre, hogy a költészet felé hajtó vágyaim megnyilatkozására nézve Öntől kérjek tanácsokat, mint legilletékesebbtől... Jelenleg a Pásztortűznél és a Hírnöknél vannak munkáim – ez utóbbi már többet közölt is – de részletesebb és irányt szabó kritikát, amelyre pedig nagyon vágyakozom, ez idáig még senkitől sem kaptam. Ezért küldöm reménnyel és bizalommal telve Önhöz dolgaimat...” (Az eredeti levél és a továbbiak a Petőfi irodalmi Múzeumban, a Reményik-hagyatékban. Nyomtatásban: Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Bukarest, 1992, Kriterion, 313–314.)

Reményik válaszlevele nem maradt fenn, de minden bizonnyal gyors és a beküldött versekre vonatkozólag részletes volt, erre enged következtetni a már 1924. szeptember 25-én kelt újabb Dsida-levél, amelyben ezt olvassuk: „A kritika egyes pontjait hosszú gondolkodás tárgyává tettem, és minden sornak átláttam az igazságát... engedje meg, hogy tájékozatlanságom vagy kétségeim közepette többször írhassak Önnek, mint olyannak, akinek vezetése alá legtöbb bizalommal vetem magamat.” (Közölve: Séta... 315.)

Ennek a Reményik iránt megnyilvánuló rokonszenvnek és bizalomnak nyilván mélyebb okai is voltak;ezekről Dsida „pályakezdésének életrajzi meghatározóit” és a fiatal költő első verseit elemezve Láng Gusztáv adott hiteles képet (Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion, Bukarest – Kolozsvár 2000. 5-41.)  Az ő nyomán több közös vonás képe rajzolódik ki, amelyek hitelesítik Dsidának Reményikről leírt későbbi elismerő minősítéseit is: egy, a hagyományos polgári értékekre épülő világkép és erkölcsi értékrend, mély (az evangélikus Reményik esetében katolicizmus felé is nyitott, bár a Dsidáénál sokkal kevésbé tételes) vallásosság, a nemzetieskedő frazeológiával szemben tartózkodó nemzeti érzés, de ugyanakkor transzilván messianizmus. Ezek részletezése és jelentkezése Dsida költészetében mind olvasható Láng Gusztáv könyvében, ezért megelégszem a jelzéssel.

A 17 éves, még középiskolás Dsidának akkoriban még csak az őt költőként felfedező Benedek Elek Cimborájában jelentek meg versei: 1923-ban összesen 12 verse, 2 versfordítása és 2 meséje (vö.: Lisztóczky László: A csemetefa éneke. In Hitel, 2005/3. Újraközölve: Dsida Jenő emlékezete. Szerk. Sass Péter. Kolozsvár, 2009, Kriterion, 14–33.), 1924-ben 18 verse, abban az évben emellett az Erdélyi Katolikus Népszövetség kiadásában Kolozsvárt megjelenő Hírnökben is közölt már. Áprily valószínűleg ez utóbbiakra figyelhetett fel. A Pásztortűzben, Reményik lapjában az első Dsida-versek 1925-ben jelennek meg. Ekkor azonban Dsida már Kolozsvárra került: I. éves joghallgató. Kapcsolatuk tehát személyessé válik – nem csak Reményikkel, hanem Áprilyval is, akit 1925 májusától Kuncz Aladár bevont az Ellenzék irodalmi szerkesztésébe: 1925. máj. 27-én kelt levelében írja Reményiknek, hogy elvállalta a lap „társ-főszerkesztését”. (Az Áprily-leveleket a továbbiakban Liktor Katalin Reményik Sándor és Áprily Lajos levelezése címmel sajtó alá rendezett és kiadás előtt álló kötetének kéziratából idézem.) 

A Pásztortűzben és az Ellenzék irodalmi mellékletében 1925-től rendszeresen megjelenő Dsida-versek nyomán kerül be a fiatal költő az erdélyi irodalmi köztudatba. 1926-ban már hat erdélyi lapban jelennek meg versei, s a következő években a Dsida-verseket közlő sajtótermékek száma 13-ra emelkedik. (Az adatok a Szemlér Ferenc által összeállított Dsida-verskötetben – Versek. Bukarest, 1965, Irodalmi Könyvkiadó – közölt  Réthy Andor- bibliográfián – Dsida Jenő. 1907–1938  irodalmi hagyatéka – alapulnak.)

1927 decemberétől Dsida a Pásztortűz belső munkatársa („műszaki szerkesztője” – valójában mindenese) lesz, következő év tavaszán pedig megjelenik első verskötete, a Leselkedő magány. A kötetről a Keleti Újságban Gaál Gábor (1928. április 29.), a Brassói Lapokban Kacsó Sándor (1928. május 20.), az Ellenzékben Molter Károly (1928/97), az Erdélyi Helikonban (1928/1) Szentimrei Jenő ír. A Pásztortűzben pedig Reményik Sándor (1928. április 22. Újraközölve: Kézszorítás. 107–109.)

 

Két Dsida-kötet, két Reményik-kritika

 

Témánk szempontjából a Reményik-kritikáról kell szólnunk részletesebben, amelynek már az első mondata összefoglalja az idősebb költő-társ mondanivalóját: „Húszéves költő – és költő a javából.”  Tovább pedig: „Nagyon kell hogy érdekeljen mindnyájunkat az, amit mond, és amit jelent, mert ez a nemzedék az, amely a mi lehanyatló kezünkből kiragadja az erdélyi magyar líra fáklyáját, s viszi tovább a népek versenyfutásán az örök Szépség felé.”

Talán el lehet azon gondolkozni, hogy a húszas évek vége felé – alig néhány évvel az erdélyi magyar irodalom születése után, Reményiket már az utánpótlás kérdése foglalkoztatja. A magyarázatot azonban bizonyára abban találhatjuk meg, hogy a kritikus érezte: ennek az ifjúnak a költészete új hang a még Trianon előtt indultakhoz viszonyítva, de eltér azokétól is, akik abban az időben már seregestől meneteltek a Parnasszus felé. Reményik a Dsida-kritkában a jövőt fürkészi, arra kérdez rá: „Milyen a mai húszévesek lelke?” – teszi fel a kérdést. S csak azután, hogy milyen az a költészet, amely ebből a lélekből fakad?

Az első kérdésre a válasz: „...ez a lélek, fáradt és szomorú, talán még inkább, mint az öregeké. Kissé fásult, kissé fagyos is. Nem csodáljuk... Ezek a fiatalok járnak a romok között és keresgélnek. Szilánkokat, foszlányokat, hervadt virágokat gyűjtenek szétrobbant világok atomjait.” „De... ezek a húszévesek – így látja a továbbiakban – egy arcot visznek magukkal, az új világ még ködösen elrejtett arcát.”

Ami pedig a második kérdést illeti, csak néhány, de lényegi vonást ragad meg. Ilyeneket: „Költészete teljes elfordulás a konkrétumoktól”; „témái alig vannak, annál inkább vannak víziói, hallucinációi”; „hatásának titka verseinek nagy hangulati egységében rejlik”; „erős szerkezetű, biztos felépítésű” . És írása végén: „Az úgynevezett ’kozmikus’ lírába kapcsolódik tehát az ő lírája is, de nagy öntudatossággal, fegyelmezettséggel és alig tévedő finom ízléssel a poézis határait illetőleg. Akármilyen irányt vesz ezutáni útja, bízhatunk benne, hogy az mindég a tiszta művészet útja lesz.”

           

Dsida alig egy esztendeig dolgozott a Pásztortűznél: 1928 őszén elvállalta Abafáján a báró Huszár családnál a két fiú nevelői állását (a reá bízott fiúk egyikét, Huszár Józsefet a Szoboszlai-perben 1958-ban halára ítélik és kivégzik), bár a későbbiekből kiderül, hogy kapcsolatát a szerkesztőséggel nem szakította meg, döntése mögött nem csupán anyagi meggondolások rejlenek. Kacsó Sándornak írja, már Abafájáról: „Egy éven át szerkesztettem a Pásztortüzet, az ott dúló bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetes sokat verekedtem, s mert sajnos, túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva menekültem onnan. Egy évi szabadságot kértem és kaptam a laptól...” (A levél kelte 1929. január 15. Közölte Csiszér Alajos a Dsida Jenő levelesládája. 1928–1938 című kötetben. Győr, 1991. 109–110.)

Dsida elmarasztaló véleménye a Pásztortűzről semmiképpen sem vonatkozik Reményik Sándorra, aki ugyan az alapítástól áll a lap élén, de betegségei miatt változó minőségben: 1927 márciusától, György Lajos távozásától Áprilyval és Gyallay Domokossal együtt a három tagú szerkesztőbizottság tagja, de a felelős szerkesztő Gyallay Domokos, Dsida neve, szerkesztőként 1930. június 15-től 1934. december 31-ig szerepel a lap impresszumában. (Romániai magyar irodalmi lexikon. 4. N–R. Kolozsvár – Bukarest, 2002,EME – Kriterion, 430–435. és:Bokor Gizella – Bokor Kiss Anna: A Pásztortűz repertóriuma. 1921–1944. Bevezető. Kolozsvár, 1972. Államvizsga-dolgozat. Hozzáférhető: www. transindex. ro/adatbank.) A belső harc, amelyre Dsida is utal, Gyallay Domokos körül és ellen folyik a szerkesztőségben.

Hogy Reményik és Dsida viszonyát nem érinti, az az alábbi események során egyértelműen bizonyítható.

1928 májusában megjelenik az Erdélyi Helikon, amelynek Dsida kezdettől fogva a munkatársa, s a következő évben, 1929-ben meghívást kap Marosvécsre: 1936-ig – egy év: 1934 kivételével – részt is vesz minden összejövetelen (négy alkalommal Reményikkel együtt). 1933-ban megjelenik második verskötete, a Nagycsütörtök, amelyről Reményik szintén ír (Pásztortűz, 1933. november 30. Újraközölve: Kézszorítás. 109–114), s ez alkalommal a költő pályaívét már részletesebben, az első kötethez mérve rajzolja meg.

Dsida helyét ebben a második kritikájában Reményik még hangsúlyosabban rajzolja körül: „Aki gonddal és szeretettel kísérte Dsida eddigi útját – fogalmaz már cikke első bekezdésében – immár tisztán láthatja, hogy az erdélyi líra második nemzedékében szinte versenytárs nélkül, fejjel kimagasodva társai közül, magányosan áll. Új könyvével most új állomáshoz ért. Öt esztendő élményei, érése, fejlődése, harcai, vívódásai, művészi munkája tárulnak elénk e vékony, de tartalmas füzetben.” (A megállapítás bizonyítására is sort kerítünk, de egy pillanatra nem árt felfigyelni – épp a két költő viszonyát illetően – az idézet első szavaira: „Akigonddal és szeretettel kísérte…”stb. Várhat-e fiatal pályatárs többet ennél az őt megelőző nemzedéktől?)

Reményik a továbbiakban néhány „csúcsvers”-re irányítja az olvasó figyelmét (ezek: a Nagycsütörtök, a két Kuncz Aladár-vers, a Kettétört óda a szerelemhez, az Amundsen kortársa), s ezek után állapítja meg: „Nincs más erdélyi költő, aki annyi s oly változatos formába tudná önteni mondanivalóját, mint Dsida. Első kötetén is megérzett már ez a tudás. Ma szuverén ura minden versformának… Bravúros versfeladatok elé állítja önmagát, és állja a próbát.” Észrevételét azonban figyelmeztetéssel toldja meg, az idézett szövegrész ugyanis így folytatódik: „Ez a tudás azonban veszedelmes, kétélű fegyver. Elvonhat attól, ami a művészetnek mégis lényege: a belső formától, a kompozíciótól, a mondanivaló egyszerű mélységétől.” A „megcsinált versek” veszedelmétől félti a költőt, a sajátmagának „feladott és kidolgozott lecke” csapdáitól.

 

Viták az Új Arcvonal körül

 

A két Dsida-kötet és a két Reményik-kritika közt azonban történik valami, ami személyes kapcsolatukat a nyilvánosság előtti kiállás révén is megerősíti. 1931-ben megjelenik az Új arcvonal című antológia, az erdélyi irodalom-alapítókkal szemben deklaráltan is egy új nemzedék jelentkezésének igényével, s Reményik az Erdélyi Helikon 1932. januári számában kritikát is ír róla (Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Újraközölve: Kézszorítás. 482–486.) Amennyire bizakodó volt egy új nemzedék (és főképp új hang) jelentkezését illetően Reményik a Leselkedő magányról írva, annyira keményen kritikus az antológiában együtt jelentkező fiatal szerzőkkel (és főképp az írásaikban jelentkező szellemmel) szembe. „Jöttök keserű humorral – írja –, fanyar józansággal, rikító programmal, ritka idealizmussal, romlott fegyverrel – bizonytalan kézben. A mi Múzsánkat akarjátok megölelni vagy megölni. Vagy egészen más arcú ’Múzsát’ állítani a helyébe.” Alább pedig: „...nem vagytok egységes arcvonal és nem vagytok egyformán fiatalok az én érzésem szerint: hála Istennek, még nem vagytok egy új csukaszürkébe uniformizált lelki ’katonái az időnek’.” Főképp az antológia (Jancsó Elemér, László Dezső, Debreczeni László) tanulmányairól szólva mutatja ki ezt a heterogenitást, de ugyanilyennek látja az antológia szépirodalmi anyagát is. amelyben szerinte Szemlér Ferenc, Bányai László és Varró Dezső verseit kivéve, „csak üresen pufogó versek lézengenek”. Még lesújtóbb a véleménye: „sivár, naturalista rajzok ezek, vagy kedvesen semmitmondó apróságok, vagy erősebb és ismertebb tehetségek elvetélt írásai”.

Semmi meglepő nincs abban, hogy az „új arcvonalasok” részéről válaszreagálás érkezik. És azon sem lepődhetünk meg, hogy erre – Reményik védelmében – Dsida Jenő áll ki a porondra. Cikkének címe: Igaztalan, durva és hálátlan támadások érték Reményik Sándort „a fiatal generáció” részéről. (In Erdélyi Lapok, 1933. szeptember 2.) A cikk, amely kiállását kiváltja, Kováts József egy írása, témáját tekintve tulajdonképpen az Ady Endre Társaságról (Generáció, amely jelentkezik. Tisztázzuk a fogalmakat az Ady Endre Társaság körül! In Brassói Lapok, 1933. augusztus 23.), amelyben azonban Reményikre is történnek utalások, nem éppen hízelgő minősítésekkel. Kováts, aki különben az Új Arcvonal-antológia egyik szerzője, „furcsa és megható ócskaságok erdélyi poétájá”-nak nevezi Reményiket. Majd a Kenyér helyett című Reményik-versre utal, amelyik azt bizonyítja, hogy a fiatalok világnézeti vitáinak sikerült kimozdítaniok a költőt „elefántcsonttornyából, s ha minden élesebb kollektív fogalom távol is áll tőle, feltámasztja benne a lelkiismeretet, fél térdre kényszeríti s költői pályája hanyatló ívén megíratja vele a legszebb Reményik verset”. Dsida álláspontját a cikk címe maradéktalanul kifejezi, egyébként, amint cikkéből kiderül, őneki az antológia szerkesztőivel, illetve az Ady Endre Társasággal vannak vitái, s emiatt be is jelenti kilépését a Társaságból.

A vita egyik utalásából különben érdekes dolog derül ki: Reményik az Új erdélyi antológiá-vá összeállt irodalmi anyag egyik lektora volt, aki messze menő türelemmel válogatta-gyomlálta a fiatalok által beküldött anyagot, mintegy ezzel is tanújelét adva az utána következő nemzedék iránti felelősségtudatának. Dsida szerint ennek a „gyomlálásnak” a során támadt sérelem áll a hátterében Kováts József cikke eme passzusainak.

 

Nem ilyen elvi jellegűek azok a Dsida-cikkek, amelyekben Reményik életének és költői pályájának egyes mozzanatai kerülnek előtérbe: egy kommentárja Reményiknek a Pásztortűz megmentése érdekében írott cikkéhez (Van-e még parázs a hamu alatt? In Erdélyi Lapok, 1933. január 24.), egy riportja: Reményik Sándor betegágyánál (In Erdélyi Lapok, 1934. szeptember 13. Mindkettő újraközölve: Lehet, mert kell. Reményik Sándor emlékezete. Válogatta, szerkesztette: Dávid Gyula. Budapest, 2007, Nap Kiadó. =Emlékezet), később a Pásztortűz jubileumára írott köszöntő (Húszéves a Pásztortűz. In Keleti Újság, 1935/88.), illetve a Baumgarten-díjjal kitüntetett költőt köszöntő méltatás (Reményik és a Baumgarten-díj. In Keleti Újság, 1937. január 2. Újraközölve: Séta egy csodálatos szigeten. 150–152.). Ez puszta címszerű felsorolás is jelzi, hogy Dsida minden általa fontosnak ítélt ügyben kiáll mentora mellett. Ízelítőül csak ez utóbbiból idézünk: „Reményik Sándor – fogalom ez a név az egyetemes magyar nyelvterületen, a tiszta művészet felületi csillogásán kívül valami mélyről jövő fényesség is árad belőle: a hitben, böjtölésben, imádságban megtisztult ember arcának fényessége, az eszmékért lüktető szív tüze és sugárzása... A magyar szó katakombákba visszahúzódó szertartásainak őskeresztényi értelemben vett apostola ő, a lemondásnak, a belső élet tiszta szerénységének, a nagy megtisztulásnak prédikátora...”

A Dsida személyiségére is jellemző erkölcsi értékek sorakoznak itt egymás után, a cikkíró ugyanakkor azért is érzi helyénvalónak a kuratórium idei döntését, mert „...ez a gesztus azokat is megbékítette, akik az előző évi ítéletekben a rendkívüli feladatokat teljesítő és még nagyobbra hivatott transzilvániai magyar irodalom mellőzését látták”.

 

A Pásztortűz-affér

 

A Pásztortűz belső története tulajdonképpen mind máig feltáratlan. A folyóirat- antológiák sorozata (a Kriterionnál, a Romániai Magyar Irók sorozat keretében) az 1980-as évek közepén cenzúra-kifogások miatt elakadt. A Szabó Zsolt-szerkesztette Vasárnap – Vasárnapi Újság, a Kuti Márta-gondozta Zord Idő, s a Mózes Huba által előkészített Napkelet-antológia kész válogatásai csak az 1989-es fordulat után jelenhettek meg, a Reményik Sándor nevével fémjelzett lap számbavétele viszont, amelynek a repertóriuma államvizsga-dolgozatként még a 70-es évek elején elkészült, sorra sem került. Pedig a Reményik-Dsida és a Reményik-Áprily-levelezés néhány darabja nem is egy súlyos belső válság mozzanataiba kínál betekintést.

Dsida és a Pásztortűz viszonyát külön is érdemes lenne részletekbe menően feltárni, aminek most nem itt a helye. Ebből itt csak az érdekes, amit témánk szempontjából feltétlenül szükséges elmondani.

Dsida – mint már említettük – 1927-1928-ban volt a Pásztortűz belső munkatársa, aztán abafáji nevelősködése idején nyilván lazábbá válnak a kapcsolatai, s ez volt a helyzet azután is, hogy visszatért Kolozsvárra, mert abban az időben biztosabb kenyér után kell néznie, s ez a Keleti Újság, majd a nagyváradi Erdélyi Lapok kötelékében mutatkozott. A Pásztortűzzel azonban nem szakad meg a munkatársi kapcsolata: 1929-1933 között több mint félszáz verse, tucatnyi könyv- és színházi kritikája, műfordítása, publicisztikája jelenik meg itt..

1933 decemberében robban ki az a konfliktus, amelynek részleteiről Reményik és Áprily Lajos levelezéséből értesülünk (Liktor: i. m. 198-209.), s amelynek lényege, hogy Gyallay Domokost sikerül eltávolítani a Pásztortűz éléről, s a lap vezetését egy időre ismét Reményik veszi át. Dsida szintén ott áll akkoriban Reményik mellett (még a január elején folyó egyeztetések alatti egyik estén, hazafelé menet őneki önti ki keserű indulatát – amint 1934. jan. 6-i levelében maga írja Áprilynak: „hangosan és csúnyán káromkodtam és átkozódtam... Szégyelltem magam azután nagyon.” Liktor: i. m.  205.) Dsida szerepe azonban a konfliktus lényegét illetően több mint a villámhárítóé. Az 1934-ben történtekre így emlékszik vissza a Pásztortűz gárdájával való későbbi saját konfliktusa idején: „Mikor eljött az a szomorú idő, melyben azok a jól ismert, áldatlan emlékű viszálykodások támadtak, s a kínos ügy nyilvánosság elé került, természetesen Mellétek és az igazság mellé álltam.” (A  Reményiknek írt Dsida-levél kelte: 1936. január 28. Eredetije a Petőfi Irodalmi Múzeum Reményik-hagyatékában. Nyomtatásban: Séta…, 435.)

Ez az 1936-os konfliktus már Dsida személyes ügye – részletei részben az említett, Reményikhez írott levélből, részben az Imbery Melindához írottakból (Csiszér: i. m. 203-220.) állnak össze. Az Abafájára való távozás után ugyanis Dsida fenntartotta kapcsolatát a Pásztortűzzel, sőt abban is megállapodtak, hogy e kapcsolat hivatalos jellegét kifejezendő, némi szerény havi juttatás fejében, neve rajta marad a lapon. Így is történt – tudjuk szintn Dsidától –, annak ellenére, hogy 1935 folyamán a szerkesztőség a megállapodás szerinti havi 500 lejt már nem tudta fizetni, sőt, amint Dsida Reményiknek megírja: az év szeptemberében egy nagyobb tervezetet adott be a lappal kapcsolatos elképzeléseiről.  Erre választ viszont nem kapott. Egy idő után éreznie kellett, hogy a lappal kapcsolatos ügyekből is kihagyják, sőt az 1936. évi 1. számtól a nevét is kivették a Pásztortűz fejlécéből. Ez az a sérelem, amelyet Dsida a fentebb idézett, 1936. január 28-i keltezésű levelében, Reményiknek részletekbe menően előad, közben megerősítve Reményik iránti ragaszkodását: „Nem akarok elérzékenyülni, de tudhatod, kedves jó Sándor, hogy milyen határtalan és szavakkal ki nem fejezhető az a tisztelet és szeretet, amelyet irántad mindig éreztem... A Te egyéniséged állt úgy előttem, ebben a világi zűrzavarban, mint az Abszolút, mely irányt mutat és tájékozódást nyújt. Az a tudat, hogy lehetnek olyan emberek, amilyen te vagy, jelentette nekem a vigasztalást és az elégtételt minden rosszért.” (Séta…, 439.)

A szakítást a Pásztortűzzel Reményiknek sem sikerül megakadályoznia, sőt azt az eseményeket más oldalról részletező válaszlevelet, amelyet Dsidának „a Pásztortűz baráti köre” küld, Tavaszy Sándor, Moldován Pál, Császár Károly és Járosi Andor mellett Reményik is aláírja (Csiszér: i. m. 245-247.), méghozzá első aláíróként. A levél nyilván nem az ő fogalmazványa. A négy sűrűn gépelt oldalt kitevő levél fogalmazványának szerzőjét illetően biztosat nem lehet tudni. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött eredeti margóján Moldován Pál saját szerepére vonatkozó, tárgyszerű megjegyzései olvashatók, s a válaszlevél aláírói közül Tavszy Sándor és Járosi Andor is kizárható. E körülmények ismeretében Császár Károlynak kell tulajdonítanunk ezt a válaszlevelet, amelyben „elfogadhatatlan anyagi kikötések”-re, a szerkesztőség „sok keserű tapasztalatá”-re történik utalás. Sőt a Reményiknek írott Dsida-levélre hivatkozva ilyen kitétel is olvasható benne: „Leveledből megdöbbenéssel látjuk, hogy az elvakult indulat még az olyan jó ízlésű, kivételes judíciumi embert is, mint amilyen Te vagy, milyen meggondolatlan, igazságtalan és helyrehozhatatlan kijelentésekre ragadhat.” A szakítás végül mégsem lesz teljes, amint erről Imbery Melindának Dsida beszámol (a levél kelte 1936. február 6. – Csiszér, 211-220.), s ebben egy Reményikkel való újabb – a levélben említett – „külön beszélgetés”-nek nyilván szerepe volt.

Az affér után – haláláig – Dsidának mindössze hat verse jelent meg a Pásztortűzben, s kettő (Császár Károly nekrológjával és Szemlér Ferenc Dsida költészetét méltató cikkével halálakor), a Reményikkel való viszony azonban felhőtlen maradt, aminek beszédes bizonyítéka, hogy amikor a Psalmus Hungaricus elkészült, Reményik volt az, akinek Dsida a verset elsőként megmutatta, s akinek 1936. június 3-i dátummal – szintén elsőnek – dedikálta annak gépiratát.

 

A Psalmus Hungaricus első olvasója

 

A vers kapcsán folytatott szövegfilológiai kutatás alapján (összegezését lásd Dsida Jenő Összegyűjtött versei. Összeállította és szerkesztette Láng Gusztáv és Urbán László. Savaria Press University, 2011. 752–755) ma már köztudomású, hogy – amint említettük - Reményik Sándor volt az első, akihez Dsida a Psalmus Hungaricus talán még nem is teljesen kész változatát 1936 nyár elején elvitte (Láng Gusztáv szerint akkor a versnek csak három része volt készen). Június 3-i dátummal pedig már a kész, gépelt-javított példányt adta át neki a következő dedikációval: „Reményik Sándornak, hittel és barátsággal: 1936. június 3-án Dsida Jenő.”

A sokáig kéziratban terjedt példányok történetét egyetlen adalékkal szeretnők kiegészíteni: Reményik Sándornak egy Áprily Lajoshoz írott leveléből derül ki, hogy a verset a költő a tizenegyedik marosvécsi találkozóra (1936. július 2–4.) magával vitte és ott fel is olvasta. A találkozó Kiss Jenő által összeállított jegyzőkönyve (A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. 1924–1944. Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó. Bukarest, 1979, Kriterion. II. kötet, 87–105.) erre nyilván semmiféle utalást sem tartalmaz (a találkozó egy részén Emanoil Bucuta minisztériumi államtitkár is részt vett), de az eseményt teljes részletességgel előadja a találkozón szintén jelent volt Reményik Sándor, Áprily Lajosnak írt, 1936. júl. 9-én kelt levelében. Ideiktatjuk a levél e részletét:

„Dsida Marosvécsen is felolvasta versét. A vélemények eltérők voltak. Kós úgy meg volt rendülve, hogy szólni sem bírt s utána napokig még káromkodni is elfelejtett. Mások is. Viszont Kacsónak nem tetszett, Tamási Áron azt mondta: az ő számára ennek a versnek „nincs erkölcsi tartalma”! (miért, azt nem indokolta meg). Járosi Andor már régen azt mondja [eszerint a kézirat – talán Reményiktől – Járosinál is járt. D. Gy.], hogy ő mint keresztyén pap nem írhatja alá ezt az antihumánus verset. A Te véleményed nagyon érdekelt, természetesen. De nem tudom osztani. Amint a többi ellenzőjét sem. Andorral hosszasan vitatkoztam róla. Rám első pillanattól kezdve megdöbbentő erő benyomását tette, minden strófa fokozódóan többet mondott nekemművészi szempontból is, és a konklúziót: „Nincs más testvérem, csak a magyar” – ma teljesen indokoltnak érzem. Minden „hídverési kísérlet” egy egyoldalú, keserves barátkozás után, melyre válsz nap-nap után való, igazán már szinte kibírhatatlan megaláztatás.

Érzem a vers élményszerűségét, mert tudom, hogy mi az alapja. Még külön öröm volt számomra, hogy a hangot, az én hangomat: van, aki továbbzengeti, kiszélesíti s a mához mindinkább alkalmazza. Tehát bizonyos tekintetben az „utánpótlás” kérdésének ilyen eldőlése is megnyugtatott. Lehet azonban, hogy nekem nincs igazam. – Váró Éva ezelőtt egy évvel statisztikát készített az erdélyi új verselők műveiből: Hányan foglalkoznak az erdélyi magyarság sorsával úgy, ahogy mi foglalkoztunk, vagy hasonlóan. Négyszáz verset tanulmányozott át. Négyszáz közül négyet talált, amely ebből a szempontból kielégítette. Ezért örültem, mert ez a hang rettenetesen kell ma, ha sehol nem jut is nyilvánosságra, de kézről-kézre adva kell. Én már igazán öreg Akela vagyok ehhez.” (Liktor: i. m. 240–241. Kiemelések az eredetiben.)

 

A Reményik-levél nem csak a vécsi felolvasás tényének és a hallgatóság véleményeinek megörökítése miatt fontos, hanem érzékelteti azt a közhangulatot, amely a romániai jobboldal előretörésével, sőt akkor már lassan kormányzati rangra emelkedésével, a Dsida-vers egyes részleteire nézve magyarázatul szolgál. És fontos azért is, mert tanúsága szerint Reményik a Psalmus Hungaricus után az erdélyi költő közösségi sorsvállalását tekintve is a maga utódját látta Dsida Jenőben.

 

*

 

Kapcsolatuk látható nyomai itt megszakadnak. Sem a Reményik–Olosz, sem a Reményik-Áprily-levelezésben nincs nyoma annak, miképpen élte meg Reményik Dsida Jenő 1938. június 6-án bekövetkezett halálát. A magyarázatot keresve ide iktathatjuk Reményik Sándornak épp egy hónappal előbbi, 1938. május 6-i levelének egy részletét, amelyben ez áll: „Mióta Pesten találkoztunk, én még mélyebbre hanyatlottam... Olyan beteg az én magamba-szűkült világom, hogy normális embernek hihetetlenül nehéz és kínos lehet az utat hozzá megkeresni.” Alább pedig: „...a körülöttem  történő dolgok, sajnos, nem nagyon jutnak szóhoz a bennem történők mellett”. (Liktor: i. m. 266. Aláhúzás az eredetiben.) Ennek ismeretében talán nem véletlen, hogy a Dsida halálára való reagálás nyomait hiába keressük Reményik levelezésében.




.: tartalomjegyzék