Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Kovács Eszter beszélgetése Czintos József színművésszel

"Engem az Isten jókedvében teremtett"

Több mint negyven éve van a pályán. A színházirodalom minden jelentősebb szerepében tündökölt már, volt, amiben kétszer is. Robusztus termetéhez mély dörgő hang társul, heves természete pedig olykor nehéz helyzeteket szül. Amikor színpadra lép, „betelik” vele a tér, a tehetség legjobb értelmében.

A Csíki Játékszínben bemutatott Vaknyugatban láthattuk tőle nemrég Coleman megformálását, amit „a magyar színháztörténet egyik kiemelkedő alakításának” neveztek a Critikai Lapokban. Az interjú megjelenésekor már Kaposváron játszik, Falstaffot alakítja (nem először) a neves angol rendező, Tim Carroll által színre vitt IV. Henrikben.

Ő Czintos József Jászai Mari- és többszörös életműdíjas színművész, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának örökös tagja.

 

– Hosszú utat jártál be, hiszen a zenétől indultál, majd a színháznál kötöttél ki.

– Marosvásárhelyen zeneművészeti középiskolába jártam, hegedűn kezdtem, és nagybőgővel végeztem. Bár szerettem a zenét, de olyan XI. osztályos koromban rá kellett jönnöm, hogy azért ennél több is kellene, mert lustasággal nem lehet zenésznek lenni.  Apámnak volt egy hegedűje, amit nagyobb ünnepekkor, disznóvágáskor elővett és kitartóan játszott rajta, még ha rosszul is. Rádióban hallottam néha cigányprímásokat muzsikálni, az apám játékához képest ez a csillagos eget jelentette. Elhatároztam, hogy én is így akarok hegedülni, mint a cigányprímások!Az adottságom megvolt hozzá, de ez lustasággal párosult. Mi javában csavarogtunk az iskola környékén, mikor Kóródi István kitartóan gyakorolt. Belőle világhírű klarinétművész lett, belőlünk nem. Mi csupán egy- másfél órákat próbáltunk napjában, ami kevés lett volna a világsikerhez. Tanultam zongorázni is;volt egy tanárnőm, aki folyton kopácsolta a kezemet, hogy most ide, most meg oda kell ütni – azt hiszem, neki köszönhetem, hogy ide jutottam, mármint, hogy inkább a színház mellett döntöttem, mert neki aztán sikerült megutáltatnia velem a zenét.

Ennyi elég is volt, hogy lemondj a zenei pályafutásról? Nem volt még a háttérben valami?

– A zeneművészeti, ahová jártam, a Kultúrpalotában volt, és abban az időben a Székely Színháznak is az volt a helyszíne. Ott kezdődött. Sokszor megléptem órákról, és beültem színházi próbákra; nagyon élveztem, ami ott történt. Mindig szerettem a verseket, az iskolai órákra is úgy készültem, hogy először megtanultam a verset, így ha felelésre került a sor, egyből tudtam idézgetni. Ezt értékelték a tanáraim. Sokszor küldtek szavalóversenyre is. Általában Kincses Elemérrel kerültünk a döntőbe, ahol hol Kincses nyerte el az első díjat, hol meg én. A színművészetire egyből sikerült a felvételim, és büszke vagyok rá a mai napig, hogy a drámai gyakorlatra és a beszédtechnikára is tízest kaptam. Azt mondják, abban az időben ez ritka volt, úgyhogy nem is csodálkozom, hogy a társaim azt hitték, hogy valami protekció van a dologban. Szó nem volt ilyesmiről. Még felkészítőkre se jártunk Dengyel kollégámmal, mégis felvettek mindkettőnket. Én például egyetlen verssel felvételiztem, József Attila Kései siratójával. Bementem beszédtechnikára, elmondtam a verset, drámai gyakorlaton is ugyanígy tettem, sőt még ritmikai órán is. Felvételizni kellett mozgásgyakorlatból, aminek az volt a lényege, hogy képzeljük el a bakot ennek vagy annak, és ugorjuk át. Én akkor is verset mondtam; jött Kovács György, a dékán, hogy hallotta, van itt valaki, aki egészen jól el tudja mondani a Kései siratót, és akkor megint elszavaltam.

– Milyen szerepeket osztottak rád az egyetemi évek alatt?

– Elsőévesen játszottam az akkori negyedévesek előadásában, a Liliomban, az őrmestert alakítottam. Utána negyedévig nem játszottam semmiben. A többiek még statisztáltak ebben-abban, például a Trójai nőkben, amiben négy fiatalnak egy pajzson kellett vinni a halottat. Én kimaradtam a dologból, nem állhattam oda negyediknek – már akkor is egy fejjel nagyobb voltam, mint a társaim, lecsúszott volna a pajzsról a halott. Megmondom őszintén, ezt kicsit úgy éltem meg, mint valami büntetést.

– Biztosan nyertél is valamit azzal, hogy nem foglalkoztattak annyit az egyetem ideje alatt.
Igen, mert elkezdtem jobban odafigyelni a színházra. Egy előadást többször is megnéztem, s egy idő után már érzékeltem a színészek minden kicsi rezdülését. A tanáraim szerint nagyon jót tett nekem, hogy nem foglalkoztattak annyira a színi akadémián, mert így több időm maradt magammal törődni, magamat vizsgálni. Nem tudtam volna másban keresni a hibát, mert egyedül voltam, és így nagyon sok mindenre rávezettem saját magam. Önmagamban próbáltam megkeresni a dolgokat, és egyre szorgalmasabb lettem, ami az év végi vizsgáimon is meglátszott.

– Tehát értsem úgy, hogy a zenéhez lusta Czintosból szorgalmas színis hallgató lett, amolyan mintatanuló?

– Nem voltam mintagyerek. Amihez sok kedvem volt, azt csináltam. Szemtelennek szemtelen voltam, néha vicceket is megengedtem magamnak a tanáraimmal szemben, de soha nem voltam pofátlan, mert tudtam, hol a határ, ameddig még elmehetek. Ez a tanáraimnak is tetszett, még ha néha rajtuk is csattant egy-két poén.

– Nagy társasági ember hírében állsz…

– Mindig szerettem a társaságot, egyedül soha életemben nem tettem semmit. Ezért nem vállaltam be egyéni műsorokat sem és nem is fogok. Szükségem van a partnerre, egy másik szempárra. Társasági ember vagyok, és ez egész pályafutásom alatt a munkámra is kihatott. Nem mondok vele újat, de mindig szerettem egy csapaton belül hangadó lenni.

– Hol tartasz most, boldog nyugdíjasként? Még mindig a színházi élet, a társaság középpontjában?

– Odajutottam, mint a híres világsztárok, mint Gábor Miklós, akinek az emlékiratait olvasom éppen. Elég rossz szájízzel emlékszik vissza a szakmára, illetve beszél a szakmáról. Ott van Laurence Olivier is, akinek nagyon igaza van abban, hogy a színész egy lelki prostituált, ezt pedig egy idő után meg lehet unni. Valószínűleg a sok kudarc és meghurcoltatás, az arculcsapások az élettől, a szakmától, a kollégáktól, a hozzá nem értő emberektől… nahát ebből lesz egyszer elege az embernek, de csak annak, aki szívvel-lélekkel dolgozott eddig. Általában az ilyen kiváló színházi emberek utálják meg egy életre a színházi hivatást. Gondolom, más szakmában is így van ez, de azok a dolgok nem jutnak olyan könnyen nyilvánosságra.

– Tehát az évek hosszú sora, a negyvenhárom év, amit színpadon töltöttél, megváltoztatott benned valamit…

– Abszolút érzem a változást, ezért volt az, hogy azt mondtam, ha nyugdíjba megyek, én fogok mindenről dönteni: mennyit, mit és kikkel dolgozom. Most már megtehetem, válogathatok, mert 2010 márciusától nyugdíjas vagyok. Nem az idegeimmel van nekem bajom, egy színésznek olyan idegei kell legyenek, mint a hajókötél;egy színész nem engedheti meg magának azt, hogy érzékeny legyen. Vagy bírja a gyűrődést, vagy el kell hagynia a pályát, esetleg a pszichiátrián köt ki. Ilyet is láttunk már. Az egy másik dolog, hogy a színészek másképp reagálnak az élet bizonyos dolgaira. Sokkal hamarabb reagálunk a jóra vagy a rosszra, hamarabb észrevesszük a változásokat. Kerülhet a színházi pályára gyenge lelkületű ember is, de az ilyen hamar le is fog morzsolódni.

– Te minek köszönheted, hogy ilyen hosszú ideig talpon tudtál maradni? Mi vitt előre?
Bizton állíthatom, hogy én végigjártam az úgynevezett ranglétrát, és abban is biztos vagyok, hogy szükségem is volt rá. Nagy baj, hogy manapság már nem így vannak vele a fiatalok, persze a világ se olyan, mint volt;a történelem kerekét se előre, se hátra nem lehet forgatni, annak mennie kell magától. Ma már más a világ, a mai fiatalok kikerülnek az egyetemről, és egyből főszerepeket kapnak. Nem vagyok benne biztos, hogy ez így jó. Fiatal kollégák néhány éve azt mondták, hogy a korosztályom színjátszása már elavult. Egyetértenék vele, ha a tények is ezt bizonyítanák. Mondtam nekik, hogy igazat adnék nekik, ha tényleg mi játszottunk volna elavult színházat, tíz-tizenöt előadást egy bemutató után száz-százötven embernek és ők, fiatalok játszottak volna nyolcvan-száz előadást teltházak előtt. De ez pont fordítva volt.

– Mit érthettek elavult színjátszáson?

– Ami elavult, az régi és unalmas. Meg lehet nézni a mai rendezőket, hogy milyen színházakat csinálnak. Olyan már csak nagyon ritkán van, hogy a szó erejével próbál hatni a színpadon, mindig kitalálnak valami plusz keretjátékot is. Budapesten dolgoztam együtt Cătălina Buzoianuval,akit kiváló színházi szakembernek, rendezőnek tartok. A Hat szerep keres egy szerzőt kapcsán rendeztek egy sajtótájékoztatót, amin mi, színészek úgy éreztük, hogy nincs nagyon mit keresnünk. Épp álltunk fel, s indultunk volna kifelé, amikor megszólalt Cătălina, hogy üljünk csak le nyugodtan, hiszen nem titkokról fogunk itt beszélni, hanem csak színházról. Maradtunk, és fordítottuk páran románra a kérdéseket. Akkor és ott az egyik újságíró megkérdezte a rendezőt arról, hogy mi a véleménye a mai nagy, fiatal román rendezőkről. A válasz pedig az volt, hogy a mai fiatal rendezők teletűzdelik az előadásukat mindenféle hülyeséggel, azzal a reménnyel, hogy hátha majd egy jó kritikus azt fogja mondani, hogy fantasztikus, micsoda egy zseniális ötlet volt. Cătălinamegnyugtatott mindenkit, hogy igazán jó színházi szakember soha nem fogja azt mondani egy ilyenre, hogy zseniális.

– Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki elismert, jó színházi szakember legyen?

– A nagy tehetség mellé rengeteg szorgalom, kitartás és szerencse is kell. Ahhoz, hogy valaki idővel név legyen a szakmában, véletlen egybeesések is szükségesek. Nem magamat idézem, hanem az igazgatómat, Parászka Miklóst. Kézdin játszottunk, s jön be Miklós az öltözőbe, hogy mond nekem valami nagy hírt négyszemközt. Persze tele volt az öltöző kollégákkal. Kinn állt a színház előtt, amikor elhaladt a plakátunk előtt egy házaspár, mire az egyikőjük azt mondta, hogy: „Nézd, itt vannak a szatmáriak, gyere, nézzük meg, hogy Czintos játszik-e a darabban, mert ha igen, akkor este jövünk”.

Ahhoz, hogy ide jusson az ember, a ranglétrát végig kell járni. A tálcabevivő szerepektől az egy-két mondatosokig mindent el kell játszani. Persze, saját hazájában soha nem lehet próféta az ember, én sem voltam az Szatmáron. Igazgatók, rendezők láttak játszani, vagy ha vendégeskedtünk valahol, mindig kipécéztek maguknak, hogy legközelebb engem kell meghívni vendégszerepelni. Állítom, hogy ennyi véletlen nincs, hogy Kassától Debrecenig, Budapesttől Szegedig, Csíkszeredától Nagyváradig mindenhol jártam már. A kollégák sokszor nem értették, hogy mivel vagyok én jobb náluk, hiszen ők is el tudják így mondani a szöveget. Volt kolléga, aki megkérdezte, hogy miért nem akarok vele egy színpadon játszani, mire én mondtam neki, hogy ha te is hajnali öttől kilencig – míg indulsz a színházba – szöveget fogsz tanulni, a szerepen fogsz agyalni, és igazán fogsz dolgozni, akkor majd játszom veled. „Persze, könnyű neked, mert szalad a szekér” – hangzott a válasz. Igen, könnyű nekem, de ehhez a szekérszaladáshoz én is nagyon sokat hozzátettem.

– Két-három olyan tehetséges színészre, mint te vagy már fel lehet építeni egy társulatot?

– Egy-két színész soha nem tudja meghatározni egy színház arculatát, oda egy társulat kell. Ahhoz, hogy kialakuljon egy jó társulat, szükséges, hogy mindenki egy irányba húzzon. Ahhoz, hogy létrejöjjön, a csapatnak egyformán kell gondolkodnia életről, művészetről, értékekről. Nem összpontosulhat egy kézbe a vezetés sem. Nem tartom jó dolognak az „egyszemélyes” színházakat: azt, hogy valaki igazgató és rendező, vagy színész és rendező is, Isten őrizzen attól, hogy mindhárom legyen egyszemélyben. Ha nézeteltérésed adódik az egyikkel, akkor az a többire is kihatással van. Mondok egy példát: ha megbántom Tompa Gábort, megbántom a kolozsvári színház igazgatóját, megbántom a rendezőt és megbántom az egyik legkiválóbb színházi szakembert is.

– Milyen volt a szatmári társulati légkör, amibe te frissen végzett színészként belekerültél?

– Imádtam azt az egykori társulatot, amibe annak idején, 1969-ben belecsöppentem. Sajnos, legtöbbjük már az örök vadászmezőkön játszik. Akkor még megvolt az alap: Ács, Csíky, Elekes, Nyiredi stb. Hozzájuk verbuválódott egy-két ember, akiknek nem volt más lehetőségük, mint átvenni a falka szellemét. Nem volt olyan, hogy jön pár ember, és felbolygatja egy egész társulat életét, mindig az újonnan érkezők alakultak a régiekhez. Ha idejött bárki is, kénytelen volt elfogadni a már kialakult normákat, mert megvolt a kemény mag, a húzóerő… Így idomult a társulathoz Boér Feri, Korcsmáros Jenő vagy épp jómagam.

– Azt már tudjuk, hogy hajnali ötkor kelsz, és szöveget tanulsz, de még hogyan készülsz egy szerepre?

– Szöveget reggel és este is szoktam tanulni; amikor nagy kedvvel ülök hozzá, a memorizálás még jobban megy. Gyakran előfordul, hogy a második-harmadik olvasópróbára már fiatalokat megszégyenítő szövegtudással megyek. Ha nem tudja az ember a szöveget, kérdezem én, akkor mit akar eljátszani?! Dengyel mondogatta mindig viccesen: „Gyerekek, már tudom a lelki stációkat, csak a szöveg zavar.”Olyan nincs, hogy nem tudom, mit fogok mondani, de nagy az átélés. Sokat is kell beszélni a szerepről, még véletlenül sem szabad kimaradnia semminek sem;elemezni kell, tárgyalni, boncolgatni. Miután kezembe kapom a példányt, elolvasom, hogy lássam, mi is az a szerep. Akkor, abban a pillanatban kialakul a véleményem a darabról és a szerepemről. Ez persze nem mindig kedvező, és ezt azért merem mondani, mert a korombeli színészek nem mindig azt játszották, amit akartak. Két héttel bemutató előtt még szabad szidni a darabot, de utána már szeretni kell, ha jó, ha rossz. Máskülönben nem tud a színész lelkileg megbékélni vele, és ez látszani fog a nézőtérről is. Ha jó a szerep, akkor igazi öröm, ha pedig nem jó, akkor meg kell keresni benne azokat a lehetőségeket, amitől jónak tűnhet. Valami olyat kell találni benne, ami mégis meghozza az ember kedvét hozzá. Úgy gondolom, hogy nekem ez majdnem mindig sikerült.

– Adtál vissza valaha szerepet?

– Soha. De még szerepálmaim sem voltak. Nem babusgattam évekig egy szerepet, egy darabot se, hogy majd egyszer eljátsszam. Erre és még sok másra vonatkozóan is sokat tanultam tanáromtól, Tarr Lacitól. Olyanokat mondott mindig, hogy csak munkával lehet vinni valamire, meg hogy szerepet soha nem szabad visszaadni, fizetésemelést soha nem szabad kérni és hasonlókat. Nekem már rég nem kell hajlongani sem igazgatók, sem rendezők előtt. Ha valami nem tetszik, egyszerűen továbbállok. Ha kedvesen szólnak hozzám, kedvesen válaszolok, ha durván, akkor én még durvábban. Én is alakulok ehhez a világhoz. Nem vagyok toleráns ember. Nem is voltam és nem is leszek már soha. Viszont van egy istenadta jó természetem, ami főképp az állandó jókedvemben nyilvánul meg. Mindig mondtam, engem az Isten jókedvében teremtett, amiért hálás vagyok neki. Nem sok mindent bántam meg életem során. Sokszor szememre vetették kollégák, hogy durván szóltam vissza, a forma nem épp odaillő volt. Néha beláttam, hogy igazuk van, de mindig csak utólag.

– Az imént azt mondtad, „Parászka, az igazgatóm”…  Ennyi idő után még mindig őt tekinted igazgatódnak?

– Igen, mivel legutóbb Csíkban dolgoztam, ott pedig ő az igazgató. Egyébként pedig még mindig úgy tekintek rá, mint az „igazgatómra”, hiszen a leggyümölcsözőbb éveimet Miklóssal töltöttem. A szatmári társulatot az ő idejében tényleg az élvonalbeli színházak között emlegették.

– Úgy tudom, hogy te adtad Parászka Miklós kezébe Martin McDonaghVaknyugatcímű darabját, amiben legutóbb játszottál.

– Amikor a budapesti Bárka Színházban dolgoztam, Bérczes Laci barátom adta ide a darabot, hogy olvassam el. Az volt a terve, hogy majd megcsináljuk közösen Kovács Lajossal valamikor a közeljövőben. Aztán nekem közbejött az infarktusom. Ennek már kb. tíz éve, és ezelőtt két-három évvel került elő újból a darab. Megkérdeztem Lacit, hogy zavarná-e, ha megmutatnám másnak is, esetleg valaki megrendezné itthon; természetesen nem volt ellenére. Odaadtam Miklósnak, akit szintén megfogott a darab, és megtalálta a lehetőséget rá, hogy be is mutassuk. Igazából mindegy volt, hogy melyik szerepet kapom, a szereposztásban Miklós döntött, és azt hiszem, pont jól.

–  Tudnod kellett – ennyi együtt töltött év után –, ha odaadod Miklósnak, nem kerül a süllyesztőbe...

– Soha nem volt szokásom odamenni igazgatókhoz, rendezőkhöz és darabokat választani, hogy én most ezt, vagy azt szeretném eljátszani. Azt gondolom, hogy mindenkinek kell legyen saját elképzelése. Ha esetleg egy igazgató kiadja házi feladatnak a darabot egy rendezőnek, felmerül a kérdés, hogy akkor most ki akar vele mondani valamit, az igazgató vagy a rendező. Javaslatokat azt igen, azt lehet tenni, mikor van mire és kire építeni. Nem rendezhetsz Hamletet, ha csak a dán udvarod van meg, de nincs királyfid, vagy Rómeó és Júliát, ha van egy rakás Júliád, de egy arra való Rómeód sincs. Nagyon sokat dolgoztam együtt Miklóssal, és szinte biztos voltam benne, hogy kezdeni fog valamit a Vaknyugattal is.

– Mi fogott meg a darabban?

– Nagyon jól megírt darab. Az sem véletlen, hogy a szerzőnek már a huszonharmadik darabját játsszák magyar színpadokon. Ha az információim nem csalnak, volt olyan, hogy párhuzamosan hat-hét darabját is játszották Londonban…

– Akkor lassan Shakespeare-rel is vetekszik… Mitől lehet ilyen közkedvelt?

– Nagyon sokat tud életről, színházról. Aki az életről ennyit tud, és színházban gondolkodik, az egyszer csak megjelenik a színpadon is. Igazából a két főszerepből bármelyiket eljátszhattam volna. Többhónapos munkám van benne, és titkon azért azt is reméltem, hogy sikere lesz.

– A darab másik főszereplője Fülöp József, Füles, aki neked régi kollégád.

– Fülessel közel húsz évet játszottunk együtt Szatmáron, aztán még néha Csíkban is. A színészek, ha sok időn át partnerek, egy idő után már szavak nélkül is megértik egymást. Így voltam én Fülessel, ami nagyon megkönnyítette a munkafolyamatot. Nagyon össze tudsz szokni az állandó színpadi partnerrel. Nálam is voltak olyanok, akikkel nagyon szerettem együtt jászani, de olyan is volt, akivel bár játszottam együtt, de nem szerettem. Füles a másik kategória. Az ő szemében is ott van az a huncut csillogás, ami az enyémben, így lehet jól együtt dolgozni.

– A mostani csíkszeredai szereplésed mellett bejártad szinte egész Magyarországot, de mindig csak vendégként. Mi tartott itthon?

– Ezeregy alkalmam lett volna összecsomagolni, és itthagyni Szatmárt. Annyit játszottam külföldön, hogy bármikor kinnmaradhattam volna. Igazán nem tudok egy konkrét dolgot kiemelni, hogy mi miatt maradtam itthon, sok minden közrejátszott: élet, család, színház, közönség. Mehettem volna jobb szerepekért, több pénzért. De láttam a már elmenőket, az áttelepülteket. Beszéltem velük és néztem őket, olyankor,  mikor ők nem is sejtették, hogy valaki figyelőzik. Egy kolléga történetéből tudom, hogy már többéves magyarországi tartózkodás után a férje húsvét hétfőjén rendszerint szépen felöltözött, hogy ő most elindul locsolkodni, aztán pityeregve ült vissza a kicsi székre, hogy nincs hová mennie, nincsenek ismerősök, barátok. Ezt én soha nem akartam átélni. Amikor megérkeztem a magyarországi színházakhoz, az áttelepült kollégák nagy riadt szemekkel kérdezték – persze mosolyogva –, hogy én is áttelepültem-e. Miután megnyugtattam őket, hogy én csak vendég vagyok, láttam az arcukon a megkönnyebbülést. Ezt sem akartam soha megélni. Nekem az többet jelent, ha Szatmáron végigsétálok, sok ember rám mosolyog, esetleg rám köszön, mert látott már színpadon.

– Tervek a jövőre nézve?

– Ameddig van erőm, energiám és valami mondanivalóm, addig csinálom. Nem kell ehhez egész évben színpadon lennem, elég évente egy szerep is. Viszont azt már nem kell megvárni, hogy elfelejtsd a szereped, hogy kimaradjanak mondatok, tudni kell időben abbahagyni, méltósággal. Úgy szeretném én is elhagyni a pályát, hogy mindig szép emlék maradjak. Jobb, ha úgy ér véget a dolog, hogy a néző azt mondja rá: „Ez egy jó színész volt!”




.: tartalomjegyzék