Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Gagyi József beszélgetése Balogh Pali bácsival

,,Aki tudta remorkával, másik autóval, másik szekérrel, másik vitte szotyorban...”

– Pali bácsi gyerekkorábana faluban volt olyan család, vagy volt olyan ember, akit úgy ismertek, hogy tolvaj?

– Volt például itt, Csíkfalvában, hallottam, hogy volt Nagy Pista nevezetû, aki jó gazdaember volt. Azt tudja hol lakott? Ahol van a református pap...

– Igen, a református papilak, azt most újjáépítik.

– Mellette van az a vinklis nagy ház, na ott lakott, úgy hívták Nagy Pista, az öreg. Régi ház volt. Annyira pedig gabonája volt, marhája volt, tõle vettem volt két malacot egyszer Hodoson, fiatal házas voltam. Felmentem Hodosra, nézzek széjjel a piacon, akkor minden szombaton volt piac. S hát két malac kéne, s ott találkozok vele, s azt mondja, hogy sógor, mert úgy hívott: kicsi sógor. Eridj, mert otthon van nekem, azt mondja, akkor nem kell cipelni Hodosról. Mikor bémentünk hozzá, bémentünk az istállóba, disznót én nem látok sehol. Egy hosszú jászol volt ott, volt vagy négy vagy öt darab állat. Hát egyszer a jászol alól jönnek ki a malacok, annyi, mint a kicsi egerek,úgy jönnek ki, s a nagy kocák az elöljáróban voltak. Volt egy jászol, s akkor volt a falig hagyva egy  bizonyos tér, s ott aztán mentek bé a takarmányra, s úgy tették bele a jászolba, úgy hívták azt: elöljáró. Azt a részt. Bémegyek, s na hozz bé egy moslékos vider levet, s bétölti a hosszú vályúba, s hát jönnek, ott ejsze volt vagy tizenöt-húsz malac, jó süldõcskék. Aztán megvettem kettõt.

Na, csak arra akarok visszatérni, hogy jó gazda volt, de mégis nem tudott anélkül lenni, hogy valakiéhez ne nyúljon. Ha egy takarmányos szekér jött haza, egy villával is, de el kellett vegyen. Ez volt az õ hobbija.

Hordás volt, édesanyámék magyarázták el. S akkor a hordás úgy történt, hogy összeszedtek, én is arra emlékszek, itt nálunk is, a jó komák vagy szomszédok, vagy sógorok, hogy jöttek a szekérrel, volt száz kalangya búza, vagy nyolcvan kalangya, kinek amennyi, s azt hordták ügyesen, osztagba rakták, befödték szalmával, s aztán mikor sorba jött a cséplés, akkor csépelték el. Hát nekifogott õ hordani, másnap. S õ hazaviszi szépen, volt valakinek búzája, hajnalban elment, két lóval, arra emlékszem én is, egy szürke s egy piros, olyan kicsi lovak voltak. Elment s felrakott négy kalangya búzát. S úgy-ahogy egyedül, két villával rakosgatta, hosszú volt a szekér, s úgy-ahogy megkötötte, s a karókat felszúrta hátul, s ügyesen felült a szekérre. A pásztor, mert akkor voltak határpásztorok, az is ügyesen felült hátul a karóra, sötétecske volt, nem ismerte pontosan, hogy ki az, aki viszi, felült a karóra, s üldögéltek. Az öreg hajtotta elõl a lovat, s a másik ült hátul a karón. Amikor a kapuig elértek ügyesen a karóról leszállt, jó reggelt, akkor már  megismerte, már virradott. Pista bácsi, jó reggelt. Hát te hogy kerültél ide? Na figyeljen ide, ügyesen forduljon meg a szekérrel, s a búzát vigye vissza. Amíg még nem mondom meg a gazdának, s a bírónak, mert maga aztán kacagás lesz a falunak. Az öreg a szekérrel megfordult és visszavitte a búzát, vissza kellett kalangyálja. Erre emlékszem.

Hát akkor volt még úgy, hogy egy-egy cigány ment a nagy út mellett, s egy-egy kévét feldobott a szekerére, s azt se tudjuk, hogy ki volt, de így egymás közt...

– Tehát nem emlékszik arra, hogy itt a szomszédságban eltűnjön valami?

– Nem, nem volt.

– Idegenek, azok jártak a faluban, akik elõl kellett zárni a kapukat, ajtókat?

– Nem, nem. Nem emlékszem. Hát gyermekkoromban voltak ezek a sátoros cigányok.

– Szekérrel jártak.

– Szekérrel jártak. Na ezeket hallottam, hogy egy-egy helyre, ami olyan helyt volt, mezõn észrevették. Kapálás ideje volt, vagy aratás ideje, mikor a család ment a mezõre, s a gyermek volt az iskolában, család a mezõn, s oda bémentek, s egy-egy majorságot, ha tudtak, megfogtak. Így hallottam, de másképpen nem...

– S a mezõt hogy õrizték?

– Hát volt határpásztor fogadva. Mint például nálunk is kettõ.

– Azt a községházán fogadták minden évben?

– Ott, ott. Volt egy falugyûlés, mert akkor a falu külön gazdáskodott, nem öt falu együtt, hanem külön. Hát például Jobbágyfalvának volt erdõsége külön. És megfogadtak két pásztort, határpásztort.

– Ezek helyiek voltak vagy máshonnan jöttek?

– Helyiek, helyiek. Aztán a nagy úton túl volt egy pásztor, s a nagy úton errõl még egy pásztor.

– S annak mi volt a dolga?

– Az, hogy éjjel figyelgette.

– Tehát az egy éjjeliõr volt.

– Igen, nehogy valakijét ellopják, a valamijét. Búzát, vagy tökjit így õsszel vagy kukoricáját. Ehhez hasonlók.

– S ha eltûnt akkor õ tartozott felelõsséggel, és meg is fizette?

– Akkor felelõsségre vonta a gazda, hogyha ilyen történt. De nem történt ilyesmi.

– Tehát a maga fiatalkorában nem történt meg, nem emlékszik arra, hogy egyik vagy másik gazdának nagy kára lett volna?

– Nem, nem, itt nálunk nem. Egyáltalán nem emlékszem ezekre. Sose felejtem el, egyszer szolgánk volt, lent volt egészen ott a berekben egy póthelyünk, kukorica volt, s így õsszel, mert annyi tököt vetettek, hogy azthozták haza, s az állatoknak, s a disznóknak így vágták össze, s dobták bé, s azok ették. Oszt a kukoricát így kigyérítették, s édesapám mondta, nyugodjék, a szolgának, volt szolgánk, te Jóska, dobjál fel vagy egy, két, három tököt, hogy ha hazamegyünk, dobjuk be a disznóknak. Édesapám elment, hogy nézze meg ott a föld túlsó felét, s visszajött s felültek a szekérre s jöttek. Azt mondja édesapám: na tettél tököt? Én biza nem, Pali bácsi, elfelejtettem. S hátul lecsúszott, s a másikéból kivett két tököt, hogy dobja fel. Na azonnal vidd vissza, hát te mit gondolsz, meg ne lássam, a két karodat eltöröm. Sosem felejtem el, édesapám elmagyarázta, a szolga vissza vitte a tököt. Úgy hogy akkoriban nem voltak, itt nálunk legalábbis. De azt, akit mondok itt Csíkfalván, ez aztán úgy szerette, hogy valakijéhez nyúljon. Olyan volt a természete, pedig nem volt rea utalva.

S a szomszédok egymástól, kéretlenül például, ha kellett nekik egy fejsze vagy valami, azt elvették, visszahozták, vagy mindig kellett kérni?

– Persze, persze, elkérték. Aztán volt, amelyik elfeledkezett, hogy visszavigye, valami olyan dolga volt. S akkor a tulajdonos elment oda, s mondta, hogy te komám, vagy szomszéd, légy szives add ide a fejszét. Hát azt mondja, én elvittem-e? Igen, a fejszét elvitted. Vajon elhoztam? Hát aztán légy szíves, gondolkozz meg, ha nem, úgyis megismerem. Aztán sokszor rájött, hogy igaz.

De aztán ez megváltozott. Hogy jártam például én, amikor a kollektívben ástuk a murkot. Mondtam, hogy jó volna ebbõl a sima murkokból hazavinni. Aztán ügyesen a zsákba beleraktuk, s oda félretettük. Gondoltam, el tudom hozni, de nem mértem, mert nehéznek nem volt nehéz. Gondoltam, meglátnak, nem reszkírozzuk. Vilma hazajött estefele, én még aztán ott maradtam, ástam. S ezt kivittem a föld szélére, ezt a zsákot, s oda letettem, a csomag mellé, s valamivel betakartam, hogy valaki ott bent ne lássa, hogy ott külön mi van. Így volt ez a kollektívben, aki tudta remorkával, másik autóval, másik szekérrel, másik vitte szotyorban,vagy egy kézikosárban, vagy ahogy tudta. Vagy egy zsákban valamennyit.

– Igen? Attól kezdve, hogy volt kollektív, az emberek ezt megtanulták?

– Meg, meg, meg. Rá voltak utalva. És jött a kollektív autójával a sofőr, s felraktuk estefele, felraktuk a murkot, és mondom neki: milyen jó volna ebbõl a murokból. Azt mondja: nincs egy zsákja? Mondom: én megtöltöttem egy zsákkal. Dobja fel ide, azt mondja. Maga menjen aztán. Mondom, figyelj ide, ha lássa valaki a kapu elõtt, jössz s lássa valaki, nekem nehogy leszállj! Vigyed fel, mondom, s ott kiüresíted a zsákot, félredobod oda valahova, ne legyen a zsákba, hogy te valakinek szántad vagy ehhez hasonló. Hazajöttem, s egyszer hallom, hogy az autó itt valahol megáll, nem a kapu elõtt, kicsit fennebb. Egyszer hozta be, na Pali bácsi, itt a murok.

Volt egyszer úgy, hogy ástuk a cukorrépát, s volt, aki vitt el két répát, hármat. S Oltean, volt egy csendõr, erõsen cirkált. Ez volt a hobbija, hogy leste a népeket. De én nem úgy, hogy nagyobb mennyiséget, hanem azzal a villával, a répás villával, két répát rászúrtam és felraktam a vállamra. Hát gondoltam két répát hazaviszünk, s a tyúkoknak ledobjuk, s ott csípik egész nap a tyúkok, nem megvágom, hanem csak úgy. S ahogy jöttem haza, két répáért megszólított. Hát mérgembe bedobtam a bokrokba, gondoltam legyen a magáé. Két répáért megszólított, uram.

– Az előbb elmondta, hogy a szolgával hogy történt, hogy az a két tök amit elvett, az egy másik gazdáé volt. A kérdés az, hogy ez a két répa kié volt?

– Ez már akkor nem egyéni volt, nem a Balog Palié volt, se pediglen mondjuk a magáé. Amit kapáltam, az a föld az a kollektívé volt, de amit kapáltam az én verejtékem után lett, nem a másé után. Az igen, hogy ha mellettem maga kapálta volna, és az enyémbõl mentette volna, mentette volna a magáéból. A kettõ kétféle. De ez az én verejtékem után termett.

Na erre mondok egy valóságot: kevés volt a kenyér s a liszt. Emlékszik ugye? Porcióra adták a kenyeret, s sokszor bément az ember, s nem kapott. Hát bémentem, s azt mondják, lehet kapni cukrot Vásárhelyen ott a Tudor negyedben. Ott volt egy lerakat, s aztán még volt egyebütt is, s azt mondják, na, ott osztják a cukrot, osztják a lisztet, s a kenyeret is, volt kenyeres üzlet. Én a téglagyárban dolgoztam már, s mondom a fõnöknek: hallja elvtárs, én holnap nem jövök. Nem baj, azt mondja. Mondom, megyek Vásárhelyre, nem mondtam, hogy miért. Én korán felkeltem, s fel a vonatra, akkor még járt a vonat. S mondom Vilmának, én megyek bé, s én itt is megállok, ha osztanak egy kiló cukrot, s túl is megállok, hogy pár kiló cukrot szedjek össze, s egy pár kiló lisztet, hogy egy darabig ne kelljen. Hát mikor bémentem ide a Tudor negyedbe, már jó nagy sor volt. Oldalt, úgy képzelje, mint itt van a járda, jó magasan, ilyen magas volt, de jó széles, ott állták a sort, s mint az ablak, ott volt az ajtó, a bejárat az üzletbe. De nyugdíjasok, egy kicsi székkel, le voltak oda ülve elõl, voltak fehérnépek, minden. S mikor megkezdték osztani, aztán nyomult a nép. S egy csomó üres láda fel volt rakva így a fal mellé. S két fehérnép összekapott, egy vásárhelyi s egy falusi asszony. Mondta az a városi, hogy faluról jönnek bé, s veszik meg a cukrot elõlünk? S azt mondja az a falusi asszony, menjen a jó kurva..., szabadszájú lehetett, bocsánat a kifejezésért, az én p...m leste a répát, nem a magáé! S összevesztek, s hajbakaptak, s egyik megfogta a ládát egyik felõl, s a másik másik felõl, s akkor az egyik eleresztette, s az összes láda ledõlt. Hát úgy kacagtunk. De nem kaptam cukrot, amire reám került a sor, már elfogyott. Aztán mentem egyéb fele. Míg élek azt a jelenetet sohasem felejtem el. Úgy megfelelt az az asszony, aztán a másik béfogta a száját, s közben még a láda is rea dõlt.

– Megint az elejére kellene visszatérjünk. Azt tanulta az apjától, hogy a máséból még a tököt sem vesszük el, de a kollektívvel új világ kezdődött, ha jól értem. Maga, amikor alakult a kollektív, akkor  brigádos lett?

– Én nem voltam brigádos. Fogatos voltam. Az alakulástól már. Saját magamnak. Beálltam akkor. Akinek lova volt, bé kellett álljon fogatosnak.

– De a kollektív lovát itt tartotta a saját istállójában?

– Aztán amikor már megalakult, akkor összeszedték. Például itt szembe volt egy nagy istáló, a gazdát  Szász Károlynak hívták. Egy nagy istálló, oda béfért ejszen vagy tizenkét ló. S ide bément tizenkettõ, s akkor még kerestek egyet, amíg épült a nagy közös istálló. Utána melléjük tettek gondozót, s az kúrálta a lovakat.

– De ha a maga lovát az a gondozó nem gondozta rendesen, akkor maga nem tudott vele dolgozni. Kellett még pótolni a gondozást, és ételt vinni? Azért mondom, mert volt nekem egy bátyám, aki fogatos volt, s mesélte, hogy még cukrot, s zabot kellett vigyen otthonról, szerette nagyon a lovakat, és sajnálta, hogy nem etetik őket rendesen.

– Hát volt úgy, hogy eleinte kevés volt a takarmány, de ügyes emberek voltak odatéve, s ügyeltek az állatokra, de azért ha lehetett, hát itthonról pótoltuk, vagy mondjuk így, a takarmány legjavából örökkétig, mert minél jobb volt az állat, annál jobban tudtunk dolgozni vele. Répahordáskor adtunk cukorrépát neki. Hát csak én, fogatos voltam, egy õsszel hét vagon répátvittem le, csak én egyedül. Itt volt a berekben a répa, s ott egyenesen  mentünk le a vasút mellett, nem volt messze. Igen, de azt a hét vagon répát a szekérrel, huszonkét mázsa, mennyi ment fel egyszerre, huszonöt mázsáig egészen el. Azt fel kellett rakni. Azán pedig le kellett rakni. Oda erõ kellett. Rea kellett dolgozni a normára. Úgyhogy elmentünk, búzahordás volt, mert akkor még nem volt kombájn, már négy órakor elmentünk, már világosság volt, hogy minél többet tudjunk behordani, mert annál több normát kaptunk. Így volt. Aztán otthagytam a fogatosságot, azért untam rea, mert jött egyik, hogy légy szives hozd haza nekem, mikor hazajösz, egy szekér ezt vagy azt. Akkor az ember szégyellte elvenni tõle a pénzt, mert látta az ember, hogy így is milyen szegény, mint én vagy más. Mondta, gyere hozz haza nekem egy kicsi kukoricát. Mondom: én dolgozzak másnak, hát nekem úgysem jön senki dolgozni. Lemondtam, s bémentem aztán, voltak ilyen növendékek, s így bémentem az állatgondozáshoz, s kivettem vagy tizennégy, tizennyolc darab üszõt, s az volt nekem a dolgom. S azokat megpucoltam, s elkúráltam õket, nem volt senkire gondom. Így nyáron pediglen voltunk négyen, s aztán kettõ máma járt ki az állatokkal a mezõre, s holnap ment a másik kettõ, s volt szabadnap is így. Jobban ment, mint a fogat mellett. Dolgozzak másnak is, a kolektívnek is, magamnak is. Úgyhogy aztán annyiba hagytam.

Aztán építettem 1976-ban, volt egy kicsi adósságom,háromezer lej kölcsönöm. S búcsúkor, volt egy ember itt a szomszédban, nagy volt a családja, s elment hamarább már dolgozni Bergenyébe, s õ is hazajött a búcsúra. S eljött, jó szomszédok voltunk, s azt mondja, te, gyere el, azt mondja, kéne nálunk még vagy két ember. Ki ott a fõnök? S azt mondja Nagy Laci. Kálban volt egy földbirtokos, Nagy László, annak a fia. Mondom, ismerem én, lóháton járt ide Jobbágyfalába, Szász Emmához. Mondom  Vilmának, ne. Azt mondja, menjél. Jól megfizetik, azt mondja, ha utána állsz, jól megfizetik.

– De ez állami gazdaság volt vagy kollektív?

– Állami. Na mondom, én elmegyek. Úgy döntöttünk, édesanyám is, meg én is. S mentem, s mikor odamentem,  Nagy úr meglátott, bémutatkoztam. Ő nem ismert így, csak én ismertem, ráismertem, hogy ki az. Aztán ideadott egy standot...

– Nem gyümölcsos volt? Ott is állatgondozás volt?

– Hát volt egyik felõl gyümölcsös, másik felõl az állatgondozás. S kérem szépen, ideadott két stand növendéket, s ha hat hónapos korában a borjú elérte a kétszáz kilót, arra már nem tudom, harminc lej vagy nem tudom mennyi prémium járt. Minden hónapban. S megmérték a borjút 15-én, selseje körül. Na, Balog Palinak volt ennyi ebbõl, volt aki teljesítette, ennyi kiló, a másik annyi. S negyedévenként összeadták, s annak az alapján adták a prémiumot. Úgyhogy én negyedévenként annyi prémiumot kaptam, hogy a háromezer lejt én már meg tudtam adni. Úgyhogy jól. S aztán a Nagy úr megismert, hogy ki vagyok, s minden, s aztán lejött fõnöknek Nyárádtõre a farmra, s kért, hogyha én is menjek, meg volt az a Nagy Jóska, s Adorján Gyula. Kellett. Õ vitt minket magával. S én gondoltam, hogy ne jöjjek el. S azt mondja, Pali jöjjön el, mert itt könnyebb, mint Bergenyében, itt a kicsi vonattal jön le, s azt mondja, sokkal könnyebb. Aztán átjöttem ide vele.

– Itt csak farm volt, itt csak állatok voltak?

– Itt volt állattenyésztés, s volt mezõgazdaság. A mezõgazdaság termelte a takarmányt az állattenyésztésnek. Itt volt Nagy Laci a fõnök a mezõgazdaságban, túl pedig volt fõnök valamilyen Pityunak hívták, brigádos, az volt túl az állattenyésztésnél. S mi annyi takarmányt s ilyen silót, amennyi volt, mérlegen adtuk átal, s mi kaptuk külön a fizetést, tehát a mi vállalatunk teljesítette a normát, így mondva takarmány alapból, s a másik pedig foglakozott az állatokkal úgy, mint ahogy mi foglalkoztunk túl Bergenyben.

Én itt jól voltam, mert voltak a traktoristák, volt negyven darab traktorista, volt vagy ezerötszáz hektár terület, megkezdve Cserged, Vajdakuta, Teremi, Nyárádtõ, akkor Maroskeresztúron a mûtrágyakombináttal szemben volt errõl az a nagy legelõ, az is hozzánk tartozott. Ott volt vagy tizenöt hektár. S aztán engemet oda bétett csoportfelelõsnek, s ott aztán könnyen ment. Ki volt adva, ennyi ember elment, mûtrágya szórás volt, vagy ezek gyérítették a törökbúzát, vagy szedték, vagy takarmányt takartak, s akkor azt részibe adták ki, a takarmányt. Na én evvel foglalkoztam.

– Bergenyében loptak, vitték?

– Nem, nem.

– Õrizték?

– Ott nem is volt miért. A tejeket, mondjuk tejfölt, nekünk jó volt például, aki szerette, hoztuk el a borjúknak a jó tejet a kannákba, vittük a csarnokba, ott felezték le.

– S ami maradt az lett a borjúké?

– Igen, a másodtejet adták a borjúknak, s a tejfel ment a piacra, a gazdaságba.

– Dehát akkor a borjúk nem gyarapodtak, ha a tejfölt leszedték!

– De hát abrak volt, kombinált liszt, satöbbi. Olyan liszt volt, hogy megdagadt tõle. Pláne, ha reakapott a lisztre, akkor már gyorsan nõtt. Nyomtuk azt a kombinált lisztet, s úgy fejlõdtek, mint a csoda. Víz örökké elõtte, erõsen fejlõdtek. Aki odaállt, annak, de volt, aki nem törõdött, mondjuk, betette az ételt, s adjon Isten egészséget. De én arra igyekeztem, hogy minél többet tudjak termelni, hogy minél több fizetést kapjak.

– S akkor ezt a tejfölt, s tejet nem lehetett hazavinni?

– A tejet aztán azt, a másodtejet, ami meg volt szabva, ennyi borjúnak ennyi, mondjuk kell három kanna jó tej, ezt elvitte a csarnokba, ezt lefelezték, s a tejet vitte vissza, s a borjúknak így odatöltve nyalatóba, s ha kisebbek voltak, akkor csuszlival kellett eteni őket. S azt akarom kihozni, hogy volt egy negyedes borkánunk,s abból a  tejszinbõl merítettünk, s sóztuk meg, s egy olyan negyedes borkánnal megittuk. S tudja mit mondok? Még ebéd se kellett, olyan kalóriás volt. Hát senki se mondta, hogy mért ittad ha látta, vagy akárki. Nem számított, aki bent dolgozott, csak ne vigye el. Ide Jobbágyfalvára nem hoztam haza tejet. Aki közel volt, az vitte a levit, az az õ szerencséje volt, nem tudom.

Húst nem adtak nekünk. Mert ugye, sok állat volt, hát ölték meg. Vagy a jászolba szorult, vagy valami olyan betegség érte, hogy nem lehetett gyógyítani, nem kapott olyan injekciót, hogy mondjuk ártalmas legyen az emberi szervezetre, hanem lehessen elfogyasztani. Az olyant levágták persze, vitték be a vágóhídra, abból nem adtak nekünk. Úgy, hogy kiosszák, nemvolt olyan. Aki közel volt, volt kantin is, aki akart, ott étkezett, de mi itthonról, minden héten jöttünk haza, s mi itthonról vittünk. Úgyhogy nem voltunk ráutalva arra a kantin étkezésre. Azt levonták a fizetésbõl mondjuk, mert ugye, kellett fizetni azt, aki fõzött, s akkor az olaj, s zsír, satöbbi, kellett azt finanszírozzák.

– Nyárádtõn takarmányt vagy egyebet nem vittek haza, akik ott laktak? 

– Nem. Nem is tudott, nem is volt értelme, mert aki ott dolgozott, annak otthon nem volt állatja.

Na, azt akartam mondani, hogy mikor Bergenyén voltam, ott erõsen jól telt, mert volt egy Bán Gyuri nevezetû, aki állattenyésztést végzett, s én annyira megtanultam, s ideadta a gyógyszereket. Már utoljára volt három bornyász, a három bornyásznak olyan száz-százhúsz darab bornyúja volt, így a három bornyásznak. Ha kellett nekik injekciót beadni, mondjuk, ment a gyomra, a másiknak nem volt étvágya, sok volt a C vitamin, kálcium. Voltak ezek a trifermentek, hogy étvágya legyen az állatnak, jobban emésszen. Ezek a gyógyszerek. S akkor penicillin. Annyira belejöttem, hogy ideadta a kulcsot, hogy vegyem ki, csak írjad fel Pali bácsi, hogy mibõl mennyit vettél el, mert õ el volt esetleg foglalva. S én vettem ki, s írtam be a füzetbe, s a nyilvántartásba, hogy õ tudja bevezetni ahova kellett, s én rendesen injekcióztam. Még innen is jött vajegy lej. Úgyhogy nekem ment. Még egyszer-kétszer megcsináltam, s aztán észrevette, hogy hajlamos vagyok, hát akkor rám bízta az ilyen dolgokat. Aztán innét lejöttem Nyárádtõre az öreggel. Nem akart elengedni a fõmérnök, Dombinak hívták. Mondtam fõmérnök úr, ne haragudjék, elszántam magam, s köszönöm szépen, s örvendek, hogy munkát kaptam, s munkát adtak, s megbíztak bennem, satöbbi, s aztán elköszöntem, s eljöttem. Úgyhogy nem volt megszakítás, ilyesmi.

Nyárádtõn nekem erõsen jól telt, ott azt csináltam, amit akartam. Volt úgy, hogy volt az aratás, hogy hozták a búzát. Be volt az szelektálva, hogy a búzákat éjjel vagy nappal kellett... volt két csoport, egy nappali csoport, s egy éjszakai csoport. Hat ember volt éjjel, hat ember volt nappal. Egyikkel voltam én, másikkal Adorján. Hát ott is milyen az ember, nem azért, hogy dícsérjem magam. Jött az a Toma, az helybéli sofõr volt. A kocsija a gazdaságé volt, de viszont odavaló volt, nyárádtõi. S ugye, ott a rengeteg búza, jó volna, azt mondja, ha valamit segítene rajtunk. Mondom, figyelj ide, ezt csak úgy lehet megoldani, Nagy bácsi biztos nem akad bele ebbe, mondom, dobjál szalmát, s ilyen olyan dolgot az autóra, s mikor végzel mindennel, ide bejössz, két zsák búzát kiüresítesz, a szalmával ott összevegyítsük, s otthon a feleséged rostálja, vagy csinál mit akar vele. Ó be igaz. Aztán azzal a két zsákkal, s mikor egy zsákkal. Otthon neki volt egy olyan csûrje, hogy betonos volt. Seggel bé a kocsival, s oda lehúzták, s a kaput bétette, s a felesége egész nap volt mit pucoljon. De én ide nem hozhattam haza semmit. Csak elég annyi hozza, hogy én voltam a hetedik munkás, én egyebet se kellett csináljak, csak segítettem a fehérnépeknek felemelni a zsákot, beletölteni ott a szelektorba, hát ingyen nem is ülhettem volna, mert az unalom megölt volna. Hát volt fehérnép kettõ, a többi férfiú. S ilyen oldalkosarak voltak, terebélyesek. Reggel mondták, mikor éjjelesek voltunk, Pali bácsi, milyen jó volna egy kicsit a csirkéknek s nem tudom mi, ha vinnénk, s így, s úgy. Mondom figyeljenek ide, én nem láttam, de itt az ösvényen menjenek, ne a fõúton. Ha a fõúton mennek, s a rendõr megállítja magukat,  én nem adtam, maguk vették. De én mégis gondoltam magamban, az egyik nap így ment, a másik nap is így ment, gondoltam magamban, én szólok Nagy bácsinak. Mondom, Nagy úr, figyeljen ide, ezek itt dolgoznak, s né, mikor mennek haza, egy-két kupa búzát abba a kicsi neccbe elvisznek, mondom, azért, hogy tudjon róla, hogy nehogy esetleg mondja azt, hogy én adtam, ezért vagy azért. Nem szeretném. S azt mondja, Pali bácsi, ott vigyenek, ott van elég, csak nehogy megfogják a rendõrök. S akkor mondta õ is azt, amit én mondtam: maga nem tud róla, a felelõsség az övék aztán. Na de hála Istennek, nem történt, mert ott a mezõn mentek, s közel volt. Mert ahol volt a tyúkkombinát, azzal szembe volt ez a szelektor, ez a felszerelés, tudja? Úgyhogy ott körülbelül volt egy olyan fél kilométer-kilométer, ilyesmi. S már végigment Teremin, Újfalu már ott volt. Ott csendõrség nem is volt, csak Lukafalán. Aztán mikor odakerült, hogy jöttem el, nem azért, hogy... én vittem, sütött itthon Vilma egy tányér pánkót, s vittem két liter pálinkát, s akik dolgoztak ott velem, oda vittem s mindenkit megkínáltam. Szabályosan sírtak.

Volt egy Tollas János bácsi nevezetû ember, azt mondja: Pali bácsi, magának a jó Isten tartsa meg az egészségét. De ez az Adorján Gyula olyan volt, hogy a kosarat, mikor mentek haza, kitetette. Idevaló falusi volt, de aztán õt nem állhatták. Mikor mentünk a mezõre mindenki velem akart jönni. Nem azért, hogy dícsérjem magam, így volt. Volt a takarmányosztás. A takarmányokat így kecskébe rakták. Ha félszáraz is volt, ha száradott meg, sokkal nagyobb volt a kalória. Lucerna volt, bükköny, here, lóhere, mind ilyen vetett takarmányok voltak, így több a fehérje az ételben, az állatok így több tejet adtak. S hát úgy kecskébe rakták. S oda került, hogy minden tizedik vagy tizenegyedik kecske ígymondva, az azé volt, aki mondjuk húszat felrakott, vagy harmincat vagy tízet, vagy amennyit annyit. Na kezdõdött a béhordás. Azt mondja a fõnök:  Pali bácsi, a csoportot hívja össze, holnap menjen ki maga, vigyen jegyet, hívja a tulajdonosokat, na számolja meg. János bácsi, maga tudja, hogy hányat rakott, mert én jegyeztem fel, hogy igenis X, Y ennyit takart, a másik annyit, s ehhez hasonló. Voltak olyan kecskék, hogy annyit rakott rea, hogy egyikbe többet rakott, mint a másikba, mert valahogy úgy jött ki. Aztán mikor kellett osztani, hát János bácsi látta, hogy melyik kecske takarmány érdemli meg hogy hazavigye. Tollas János bácsi, ej be ügyes ember volt. János bácsi, melyik kéne magának? Kapott két kecske takarmányt, akkorakét kecskét, kétszer vitte haza. Kétszer sem tudta elvinni teljesen. Hálát adott a jó Istennek. Úgyhogy én nem csaptam bé, mert... Elég az hozza, hogy jártam arrafele, vittük a mûtrágyát, s leszálltam arra, mert akkorjában cigarettáztam. Leszálltam az üzletbe, hogy vegyek cigarettát, s hát János bácsi ott volt, s Nagy Pali bácsi is. Sehova se, jöjjön, azt mondja, egy pohár borra. Mondom, nem megyek János bácsi, visszük a mûtrágyát. Hagyja, azt mondja, bízza rea, ott van azt mondja, ne Dobos Feri. Azt mondja, hogy õ megbízható ember, hát ott úgysincs kinek eladják. Maradjon, azt mondja.

Csupor is, volt egy brigádos, Csupor, az is nagyon szeretett. Hát nem messze lakott János bácsi. Jöjjön bé, azt mondja. Meg is mondtam, na menjetek, s mikor jõtök, hát itt álljatok meg, vagy dudáljatok vagy én észreveszem, mondom, akkor felülök. Hát bémentem, hát ilyen ekkora háza volt, mint a miénk. Csak nem ilyenre festve. Így térre voltak a házak, nemcsak az övé. A vasútment így, s a vasúton túl az az út, ami keresztül ment a vasút, csak ott tért le Teremi felé. Hát az olyan pontos ember volt. Volt egy tehene s két borja, s két disznó. Béült a pincébe, de azt akarom kihozni, hogy így volt a háza, s volt egy fal lugasszõlõje a ház megett is, a ház elõtt is, s akkor a kert felõl, errõl már szomszéd volt, ott is. S az fel volt emelve hatalmas lugasra, s így a teteje összeért. Olyan magasra volt csinálva, hogy egy szekér takarmánnyal tudjon béállni. De az a finom szõlõk. Nem nova, hanem  delavári, akkor volt ez a mikefalvi, ez a bánáti rizling, mind ezek a nemesebb szõlõk. Mondom, János bácsi, ezt maga hogy is tudta megmenteni, mert ragyás esztendõ volt. Tudja mit, Pali bácsi, én ezt legalább tizenötször megpermeteztem. S így mentõdött meg. Na volt egy pincéje, elmentünk lejjebb, ott volt három hordó. Ebbõl is eresztett kicsit, na azt mondja, amelyikbõl jól esik. Megnyaltam. Na ez hogy tetszik? Finom. A másik? Még finomabb. Akkor amelyikbõl jólesik, abból igyunk meg amennyi jólesik. Hát mondom, ebbõl ne. Megittunk, ejsze egy fél litert megittam biztos. Õ is meg. S na azt mondja, ez tudja milyen bor? Magának ez a legfinomabb? Nagy Úristen! Ezt tartja a legfinomabbnak? Hát tudja mi? Ez, azt mondja, én a szõlõt leszedtem, leõröltem, megfokoltam, a szõlõnek lett tizenhét fokos mustja, ahhoz hozza tettem annyi cukrot, hogy legyen huszonkét fok. S huszonkét fokos must lesz. A cukrot hozzatettem, felolvadt, belétettem hordóba, tettem öt liter vizet, s ahhoz hozzatettem a két kilót. A tíz kilót az öthöz. Belétöltöttem, összefõtt. Nem savas a bor. Olyan volt, csapon eresztette, mint a pezsgõ, úgy szökött a bor. S mondom, János bácsi, én nem akarom elhinni. Hát becsület Istenemre mondom, Pali bácsi. Nézze meg a másikat. S akkor kicsit engedett abból is. Ne lássa? Nyalja csak meg. Harapjon az almába, s azután igyon egy kicsi bort, már rögtön meg tudja különböztetni. Olyan fineces volt az öreg, s igaza volt. Úgyhogy nagyon jól telt.

Na és még az a Toma, az sofõr volt, aztán mikor leszereltem, s eljöttem onnét, hát egyszer egy hajnalba egy kocsi megáll itt a kapuba. Hát ki jõ bé? Toma. Az a nyárádtõi sofõr. Na jóreggelt Pali bácsi. Jóreggelt. De tudta, hogy hol lakok, mert ott nekünk adtak kerthelyiséget. De mi nem kapáltuk, hanem kiadták törökbúzának. Mikor szedték a törökbúzát. Aztán Nagy úr nekem, hogy ott dolgoztam, adott nekem egy autó, nem az a nagy autó, hanem egy kicsi autó törökbúzát. Toma hozta haza, s tudta, hogy hol lakok. Csak arra akarok visszatérni, hogy megáll, s azt mondja, Pali bácsi, hogy van s minden. Én hoztam magának két zsák lisztet. Készen megõrölve két zsák, egyik zsák finomliszt, s egy zsák kenyérliszt. Maga rajtam annyit segített, amíg ott volt, azt mondja, s az jutott eszembe, hogy maga megérdemli, s azt mondtam a feleségemnek, hogy õröltem, de ezt a két zsákkal én felszaladok Pali bácsihoz. S két zsák lisztet hozott. De olyan ember, hogy törõdött. Õ is örvendett, lelkiismeretes volt. Ha olyan lett volna akkor, de jó, hogy adott. S áldja meg az Isten. Nem az övébõl adta, akkor én mért vegyek. De õ örvendett, Adorjántól nem kaptam vona meg, vagy mástól. Ilyesmiken mentem keresztül. Úgyhogy jól telt, jól telt.

– S akkor onnan Nyárádtõtõl visszajött a faluba?

– Nyárádtõrõl aztán haza, hogy a gyermekek már kezdtek nõni, s édeanyámtól is telt az idõ, aztán azt mondja a feleségem, hogy hát gyere haza, nõnek a gyermekek, iskolázás, minden, azt mondja, mezõre is menjek. Hát mégis apa, az apa, azt mondja, a gyermekek nehogy erre-arra legyenek. S aztán így hazajöttem.

– Itt a téglagyárnál tapasztalta, hogy a téglát vitték-hozták éjszaka?

– Azt hordták, ki volt fizetve.

– De lopás az volt?

– Nem, hát a munkások őrizték. Éjjel nappal dolgoztak ott. Nemcsak nappal, hanem állandó jelleggel. Még vasárnap is az égetés ment. Ha úgy jött, a szállítás is ment. Ha valaki nem tudta elvinni a téglát s ki volt fizetve, vasárnap jött, vasárnap vitte. Úgyhogy ilyesmi nem volt. Hát építettem az istállót 1974-ben...

– S akkor már itt dolgozott?

– Igen, az még Bergenye előtt volt. Hát kéremszépen még most is megvan a papírok, minden. Fakturák, hoztam a téglát el, mert azt számítottam sohasem tudom, hogy miért, valaki a gyárban felrúgja a port, s aztán csinálnak egy általános ellenõrzést, s nekem nem hiányzik, hogy aztán a nagy család mellett hurcoljanak jobbra-balra. Nekem megvolt, ennyi téglát vettem, tessék. Annyiból kedvezett a kiárusító központ Vásárhelyen, az eladási fõnök, Orbánnak hívták, annyit csinált, hogy vettem, már nem is tudom, hogy hány ezer tégla ment belé. Azt hiszem, hogy nyolc ezer, ez a blokk tégla volt, már nem az a kicsi fajta. Annyit csinált, hogy felit tette másodosztálynak, hogy mondjuk volt az elsõosztály, mondjuk egy számot, tizennégy lej, s a másodosztály volt kilenc lej. Mondjuk olyan öt-hat lej differencia volt. Na ennyit. De én nem kértem, de amiért ott dolgoztam, hát ennyi kedvezményt kaptam.

– Amikor visszajött a téglagyárhoz, akkor a kollektívbe is dolgozott közben?

– Közben igen. Közben aztán ugye, egy részt vettem ki, mert két részt ugye, nem tudtam. Egyedül nem tudtam. Akkor aztán már tartottam állatot. Akkor az állatot tartottam, s a néptanácsnál Kilyén Öcsi volt az elnök, s volt egy jó szomszédom. A nagy utat itt a falu végitõl a hídig, azt a sáncot együtt kivettük. A néptanács ideadta, s annyi takarmány lett, hogy majdnem az állatoknak elég volt, egy tehénnek, s egy borjúnak. De viszont a kollektívbe voltak olyan dimbi-dombi helyek, ahol a kollektívbeliek nem tudtak kaszálni, s így s úgy, s azt kiadták. S kivettem egy olyan patakot még, s megvolt a takarmány.

Ez a Kilyén Öcsi nagyon rendes volt, mert ez a sánc aztán ez mocsok volt. Jó takarmányt adott, le kellett háromszor is kaszálni. S aztán ahol a földet hordták el, úgy, ahogy megyünk Nyárádszereda felé, s az elsõ kanyarnál, azon felül jobbról, ott van egy gépjárat, abból a helybõl hordták a földet. Attól lefele az állami gazdaságé volt, õk is vágták és hordták. Úgy, hogy ott már megjött nekünk onnantól lefele, olyan tíz karó kóst. Nem mi vettük, hanem otthagyták õk, hamarább kaszálták a gépek, s azt bevártuk.

Csak azt akarom ebbõl kihozni, hogy Szász Éva volt a Néptanácsnál ilyen hogy is hívták akkor a néptanácsnál ezt, mezõgazdasági referens, valami ilyesmi. S mondom neki, megcsináltuk a sáncot, a kóstot, s mondom neki, haza kéne hordjuk azt a takarmányt. Le kéne jöjjön, osszuk el. Mert részit adta úgy, hogy behoztuk ide, ami kellett, ide rakták össze, mert a Néptanácsnak volt lova. Hogy legyen a Néptanácsnak is takarmány, a lónak. S el kéne osszuk, s jöjjön le, hogy lássa, hogy melyik karó takarmányt vigyük haza, s a másikat hozzuk ide fel. Azt mondja Kilyén Öcsi, Pali én nem megyek, hanem leküldöm Évát. Mondom, jó. Hát jön is Éva. Hát nekije ember, minden harmadik karót kijelöli, Pali bácsi, ez a magáé. Mondom, te Éva. Te ezt a sáncot, ha férfi volnál, lekaszálnád te harmadára? Legyen két rész az enyém, s egy rész a tiéd. Lekaszálnád a takarmányt? Már csak összehordani villával oda míg lesz egy karó. Ki a sáncba, bé a sáncba. Hát de így, s de úgy.

Elmegyek fel, mondom Öcsinek, hogy ne mit csinált ez a fehérnép. Pali hozzatok fel vagy öt karó kostot, szúrjál belé tíz karót, s a többit vigyed haza. Hogy lássa, hogy tíz karó van belészúrva, ez honnét tudja, hogy itt ezen a szekeren tíz karó takarmány van...  Így hát, amikor elvittem fel, sok karó lógott ott hátul, mondom Éva gyere, mert hoztuk a kóstot. Számold meg, mondom, itt a karókat. Pali bácsi jól van, rakják le. Nem vitatkoztam. Megvolt a tíz. Annyit megmondtam, hogy egy kicsit gondolkozzék, mert falusi, faluról költ fel. Ilyeneken mentem keresztül.

– Amikor visszajött 1974-ben, a kollektív elnök ki volt?

– Kollektív elnök? Nagy Jenõ.

– Úgy tudom, õ csak a ’80-as  évek elejétõl. Elõtte, Nagy Jenõ elõtt ki volt?

– Jenõ elõtt Kocsis Gyula. Leghamarább õelõtte Máté Jóska bácsi. 1962-ben fuzionálták a gazdaságokat, amelyikek már azelőtt megalakultak, a vadadit, szentmártonit a csíkfalvival és jobbágyfalvival.

– S akkor Kocsis Gyula volt. Õ szentmártoni.

– Igen. Nagyon jó elnök volt Gyula bácsi. Rendes falusi ember, értelmes volt, segített ebben a faluban.

 – Jól ismerte?

 – Persze, persze. Hogyne, hát sokszor õ is hívott, mikor itt megalakult a gazdaság, még akkor is õ volt. S erõsen akarta, hogy engemet oda valaminek tegyenek bé, mert már ismerte a viselkedésemet, a  gazdaságomat, s mindent. De nem vállaltam. Úgyhogy így zajlott le.

– Szóval ez a Kocsis Gyula valakivel azért, mert az elvitt valamit, csinált cirkuszt, botrányt?

– Nem, semmit. Az is egy olyan lelkiismeretes, senkit a földön...

– Hát kellett azért, mert jöttek az ellenõrök.

– Az más, hogy törtek fel valamit, vagy hogy valamit sikkasztottak, elvittek. Ha olyan volt,  egy kicsit odahívta Orzant, hogy legyen egy rendõr, de azt lehetõleg bevonta a jegyzõkönyvbe.Tehát ilyesmik, ahogy szokták mondani, hogy a székely reaütött, megütötte a hámot, hogy a ló vegye észre.

– Mert a kollektívnek szõlõje is volt, zöldségese is volt.

– Persze. Én is dolgoztam szõlõt is. Ott osztották el, kinek amennyi szõlõje volt, aszerint bizonyos százalékot kapott.

– De a kollektívnél is voltak határpásztorok?

– A kollektívnél is.

– Azokat a kollektív kifizette?

– Persze, persze.

– S azokkal lehetett egyezkedni?

– Nem tudom, én nem foglalkoztam vele. Hát azért kellett legyen, mert a nép, ahány ember, annyi féle. – S ha tettek pásztort, mégis óvatosabban élt. S ezt azért is tették, s jól tették, hogyha lehet, ne kerüljön bajba senki. Akkor, ugye, tömeg volt, s ha egyik lopott, mért ne lopjon a másik is? S a végén mi lett volna? Tehát kellett, kellett... Olyan volt a menet, ha sikerült annak a kollektív elnöknek, hogy vigyen, vitt, a másik így, a másik úgy, ahogy mondtam. S áldja meg a Jóisten, Nagy Jenõre is, mikor megváltozott, sokan azt mondták, hogy bocskorszíjat kéne venni a hátából.

Hát finomabb ember akkoriban vezetõnek nem kellett.

Volt olyan ember, akit– ha Jenő olyan lett volna – nem egyszer tettek volna a tömlöcbe. Ez volt a köszönet. Megmondtam aztán annak az embernek, nem is egyszer, ahogy jöttek aztán ebben a demokráciába is a nehézségek. S mondom, nem jobb volna? Azt mondtad, hogy korbácsszíjat kéne venni a hátából. Hát az az ember megérdemelte? Úgyhogy Jenõ az egy fasza gyerek volt. Egy traktorista volt, de jól vitte a pászmát. Annak hiába adják a rámás csizmát, aki nem tudja viselni. Ez egy közmondás. Annak kell adni a rámás csizmát, aki tudja viselni. Össze tudja ütni, meg tudja verni a csizma szárát, s ehhez hasonló. 




.: tartalomjegyzék