Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Tamás Dénes

Hiperkamara

címke-függöny – Tompa Gábor színházi magánszótára[1]

 

Mindig lenyűgözött, s ugyanakkor nyugtalanított is, a többi alkotóművészet viszonylatában a színházi művészet szokatlan státusa. Kezdve a színésztől, aki munkaszerűen kell folyamatosan kockára tegye törékeny önazonosságát, identitását, folytatva a társulattal, amelynek egyszerre kell közösségként megnyilvánulnia, ugyanakkor egy rendező által igazgatott formációként is, de magának a befogadásnak, a közönségnek a kérdése is, a megfelelés és az alakítás dilemmája; mind-mind különös, egyenesen titokzatos, kileshetetlen folyamatnak mutatta számomra a színházcsinálás mesterségét. És még van valami, ami elsődlegessé vált számomra ennek a recenziónak az írásakor. A színházi művészet az itt és most művészetének tekinthető, a legkevésbé archiválható művészetnek, aminek köszönhetően teljesen a megismételhetetlen találkozás élményébe kell belesűrítse a színház az üzeneteit. Ez a sajátosság a kiszolgáltatottság forrása, a szó legnemesebb értelmében vett törékenységé, ami mögött a megmutatkozás drámája húzódik, amit minden színházi alkotásnak önkéntelenül magára kell vennie.

A fenti sajátosság jelzi azt a problematikus helyet, amit a színház a kultúra egészén belül elfoglal. A kultúra, mint a kimunkált értékek foglalata, a hagyományozódás folyamatában és töréseiben ragadható meg egyfajta egészként. Az ismételhetőség, a megőrzés, az ápolás szorosan a kultúra életéhez tartozik, amit a teremtő aktusok tesznek elevenné, de a megőrzésre irányuló lépések állandósítanak. Talán vitatottnak tekinthető az állításom, – az előbbi kontextusból azonban világosan következik – miszerint a színházművészet nehezen tud beilleszkedni a kultúrát állandósítani akaró folyamatok rendszerébe. Nem véletlen, ha nem szakmabeliként, számunkra jelentős alkotásokról próbálunk beszámolni, akkor általában könyvekről, zeneművekről, festményekről, esetleg filmekről értekezünk, de ritkán színházi produkciókról, habár néhány jelentős előadás ott lüktet, sajnos visszahozhatatlanul, megismételhetetlenül, emlékezetünk peremvidékén. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy a színház nem integráns része a kultúracsinálás folyamatának, közösségi jellegéből kifolyólag ez a következmény természetesen adódik, azonban hatása sokkal földalattibb, bemérhetetlenebb, mint a többi művészi forma esetében. Ezért van az, hogy a kultúra intézményesülési folyamatában a színházművészet jobban ráutalt az alkotói és előadói eseményhez képest külsődleges „hordozók” meglétére, legyen az interjú, kritika, szaktanulmány, dokumentumfilm stb., hiszen csak ezek a teljesítmények tudják – még ha elégtelenül is – becsatornázni a színházi eseményeket a kultúra reflexiós terébe.

Ennek az összefüggésnek a fényében tudom üdvözölni a Zsigmond Andrea által összeállított, Tompa Gábor kolozsvári rendező, színházigazgató interjúiból kivonatolt „magánszótárt”. Számomra az is teljesítménynek tekinthető, hogy az erdélyi magyar színházi élet kitermelte magából azokat a rendezőket, színészeket, akiknek a munkásságai lassan kikérték maguknak, hogy különböző típusú szakmai, értelmezői, vagy akár népszerűsítő munkák fókuszába kerüljenek. Hasonló lehetőséget lovagolt meg a Polis Kiadó is a „Prospero Könyvei” sorozata révén, amelynek kiadványai jelentős alkotói pályával rendelkező erdélyi színészekkel készített mélyinterjúkat tartalmaznak. Zsigmond Andrea által összeállított könyvvel pedig úgy látszik elérkezett az idő, hogy Tompa Gábor munkássága – aminek jelentőségét nem kell itt méltatnom – egy nem szokványos kísérlet tárgyává váljon.

A könyvnek négyzet alakja van.

Majdnem kocka. Kinyitva a könyvet, mintha egy doboz fedelét hajtanánk fel, ezáltal belépve a belsejébe, ami pedig egyből a formára irányítja a figyelmünket.

„Minek még egy szokványos interjúkötet!” – gondolom ez járhatott Zsigmond Andrea fejében, amikor nekifogott, hogy megszerkessze azt a sokrétű anyagot, amit Tompa Gábor interjúi tartalmaznak. Egy interjúkötet kronologikus, az élőbeszéd látszatát fenntartó formája helyet ez a könyv a szótár szerkesztési elve alapján készült el, a megmunkálás néhány apró trükkjével kiegészülve. Interjúkból szótárt készíteni – hogy ez a szándék ne legyen üres formabontás, úgy gondolom, néhány feltételnek teljesülnie kell. A szótár, mint forma, elsősorban csak készen álló tudás-egészek meghatározott rendjeként képzelhető el. Ez a rend azt feltételezi, hogy a tudásegész részekre bontható, ezek a részek megállnak önmagukban, illetve képesek új és új kapcsolódási pontokat létesíteni más tudásrészekkel. A szótár betűrendje csak eszköz, hogy könnyedebben hozzáférjünk az önmagukban lebegő részekhez, amelyeket majd tetszés szerint felhasználhatunk. Tompa Gábor megnyilatkozásai, meglátásom szerint, két szempont miatt tudták befogadni a szótár rendezési mechanizmusát. Egyrészt azért, mert az interjúk szövegei, gyakran ismétlődő megállapításokon keresztül, egy megállapodott, kiforrott, világos értékek mentén felépülő gondolkodásmódot tükröznek vissza. Másrészt a megnyilatkozások stílusa is sok helyen deklaratív, kinyilatkoztató jellegű, ami szintén az elkészültség, befejezettség benyomását kelti.

Ezek a sajátosságok tették lehetővé annak a százhét címszónak a kiemelését, amelyek megadják a könyv struktúráját. A könyv összeállítójának ez volt a legnehezebb feladata: rátalálni azokra a kulcskifejezésekre, amelyek kijelölik Tompa Gábor gondolkodásmódjának belső architektonikáját. A színház sajátos világa természetesen magától szállítja azokat a jellegzetes kifejezéseket, amelyekbe ilyenkor kapaszkodni lehet, ezek közül néhány megtalálható a könyv címjegyzékében is. Egy „magánszótárnak” azonban elsősorban Tompa Gábor gondolkodásmódjára jellemző kulcsszavak köré kell szerveződnie, rátalálva azokra a csomópontokra, amelyek szervezik egy alkotói pálya egyedi, megismételhetetlen mintázatát. A „magánszótár” megnevezés különben is egyfajta kétértelműséget hordoz, hiszen csak a megnevezés alapján nem lehet eldönteni, kinek a műve is ez a szótár: Tompa Gáboré vagy a szerkesztőé. Ugyanakkor Zsigmond Andrea magát a szótárformát is megbontja, hiszen a szócikkek nemcsak a jelentős és kiforrott válaszokat és teljesítményeket tartalmazzák, hanem vágyak, tervek, viszonyulások is megemlítődnek (lásd. a „Barabás Olga”, „gyermekszínház”, „jogvédők”, „regény” szócikkeket), amelyek egy alkotói és gondolkodói pálya elevenségét, nyitottságát, lezáratlanságát hivatottak visszaadni.

Szétnyílnak a befogadás dimenziói.

A fent említett formai sajátosságok egy gondolkodásmód szerveződési és újjászerveződési lehetőségeit teremtik meg. Ezt a lehetőséget egy újabb szerkesztési trükk is fokozza, ami azáltal jött létre, hogy a könyv szerkesztője minden egyes szócikk szövegéből kiemelt néhány szavat, kinagyítva azokat. A kiemelt szavak különös módon lépnek be a szövegértelem keletkezésébe, a figyelem különböző fókuszálódási lehetőségét teremtve meg. Ugyanis az olvasó együtt tud haladni a szöveggel, de azt is megteheti, hogy csak a kiemelt szavakra figyel, amelyek így ellebegnek a szövegtől, egy „másik” szöveget, egy másik szerveződési szintet teremtve meg. A felület játékának köszönhetően mintha újabb és újabb címszavak rakódnának rá a szövegekre,  egy olvasási szoftver pedig úgy keverheti újra a szócikkek szókészletét, hogy az újonnan keletkezett címszavak tartalomra lelhetnek. Mint a szócikkek kulcskifejezési, a kiemelt szavak a szócikkek egyfajta szó-rezüméiként is felfoghatók, a tallózó olvasó könnyedén átugorhat a szócikkeken, magával ragadva azt a néhány jelentésmagot, amit a kiemelt szavak hordoznak.

Mire használható ez a magánszótár?

Azáltal, hogy különböző formai játékoknak ad teret, a szótár kiugrasztja, előtérbe helyezi Tompa Gábor gondolkodásának és tevékenységének kulcsmomentumait, amelyek lehet, másként elmaszatolódtak volna az interjúk szövegeiben. Mit rendezett meg a rendező, hogyan, milyen viszonylatok között, milyen jelentőséggel, üzenettel bírnak az általa megrendezett színművek, a színházigazgatás, a színészképzés milyen problémáival szembesült, hogyan adódnak számára a romániai és a magyarországi színjátszás különbségei, mi a színház feladata, a rendezés szerepe, hogyan viszonyul egymáshoz a szöveg és a kész darab – ezek azok a momentumok, amelyek önálló életre kelnek, azáltal, hogy a szótárt olvassuk, de ugyanakkor új és új összefüggésekbe léphetnek bele, más és más strukturálódást téve lehetővé. Mert például elgondolkodhatunk, hogyan fér össze Tompa Gábornak az abszurd színház iránti rajongása az értékteremtő, formateremtő rendezés koncepciójával. Vagy mi lehet a hasonlóság a sok megrendezett Shakespeare darab és az abszurd szerzők – mint Ionescu, Beckett, Mrozek – műveinek világa között?

Az átkapcsolások végtelenül adódnak. A szótár azért elégséges önmagának, mert az átutalások, az újjászerveződések módozatai a belső építkezés lehetőségeit, vagy miért ne, a belső végtelenedés illúzióját teremtik meg.

Mintha egy hiperkockában sétálnánk.

A magába zárt színház egy másik magába zárt objektumba tükröződik vissza.

A könyv „többször megrendezni” szócikke Tompa Gábor következő megjegyzését tartalmazza: „...ugye tudjuk, mennyire tragikus műfaj a színház, hamar eltűnik, de hátha meg lehet hosszabbítani az életét...”. Megköszönhetjük Zsigmond Andreának, hogy munkájával segít „életben tartani” a színház bármennyire is jelentős, sőt katartikus, de mégis elröppenő élményeit.



[1]Csíkszereda, 2010, Bookart.




.: tartalomjegyzék