Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Demeter M. Attila

Egyesülés, avagy egyesítés?

Erdély uniója Magyarországgal[1]

 

 

Azt, hogy Erdély unióját Magyarországgal Mohács után majd csak 1848-ban mondták ki, valószínűleg minden, a magyar történelem iránt érdeklődő olvasó tudja. De attól félek, hogy ezen a ponton többségünk tudománya meg is áll. Én legalábbis igen keveset tudtam arról, hogy miként nyert fokozatosan körvonalakat ez a gondolat a reformkorban, kik és milyen megfontolásokból szorgalmazták (vagy éppen ellenezték), mi volt a gondolat utóélete a neoabszolutizmus és a provizórium éveiben, vagy hogyan léptették életbe a kiegyezést követően. Bizonyára ez a tudatlanság is oka volt annak, hogy Pál Judit terjedelmes könyvét leplezetlen kíváncsisággal vettem kezembe, arra azonban magam sem gondoltam volna, hogy a közel ötszáz oldalas munkát szinte egy ültömben, két nap alatt végigolvasom.

Nyilván egy ilyen átfogó, kiválóan okadatolt (és ennek megfelelően igen alapos levéltári kutatásokon nyugvó) munkát nehéz részletekbe menően röviden ismertetni, itt tehát inkább csak azokra az általánosító jellegű észrevételekre és következtetésekre szorítkoznék, amelyeket a könyv egyes fejezeti megengednek vagy lehetővé tesznek, s amelyeknek a többségét egyébiránt maga a szerző meg is fogalmazza. Helyszűke miatt ezek közül is itt csupán hármat emelnék ki, majd utóbb hozzájuk fűzném a saját – néhol meglehetősen történetietlen – reflexióimat. Mivel a szerző az unió történetét a maga egészében, a gondolat megszületésétől kezdődően egészen a konkrét kivitelezésig menően tárgyalja (némi kitekintéssel az utóéletére is), a magam során én is a kifejtésnek ezt a rendjét követem.

Ami az unió gondolatának megszületését illeti, talán az egyik legfontosabb következtetés, amit a könyvében a szerző is több ízben megfogalmaz, hogy az unió gondolatának jelentkezése/terjedése párhuzamosan történik a modern (magyar) nemzeteszmény kialakulásával/terjedésével. Bár persze ennek a nemzeteszménynek a kialakulását egészen a 18. század végéig visszakövethetjük, de a folyamat új és döntő lendületet végül is a reformkorban kapott, nem véletlen tehát, hogy maga az unió gondolata is ekkor kap erőteljesebb hangsúlyokat, elsősorban Wesselényi Miklós politikai tevékenységének köszönhetően. Csakhogy ez ugyanaz a kor, amikor a birodalom területén, különösen pedig az Erdélyben élő „más nyelvű” népek (például románok) sajátos, modern nemzeti öntudata is kialakul, s akik emiatt az unió gondolatát saját „nemzetiségük” jövőjére nézvést fenyegetésként érzik. Már ekkor jelentkezik az erdélyi románság körében az ún. „nemzethalál” víziója, ami a korabeli félelmek és aggodalmak szerint a Magyarországgal való unió nyomán óhatatlanul bekövetkezik.

Ami az unió gyakorlati kivitelezését illeti a ’67-es kiegyezést követően, megint csak nagyon fontos észrevétele a szerzőnek, hogy ez párhuzamosan történik az „önálló” magyar (nemzet)állami struktúra kiépítésével. Ez két szempontból is fontos. Egyrészt azért, mert a két feladat szimultán történő kényszerű vállalása sok esetben túl nagy teher a magyar kormány számára, s ez az egyik oka annak, hogy az unió kivitelezése során is sokszor ad hoc jellegű vagy átgondolatlan megoldások születnek. Másrészt viszont éppen a nemzetállami építkezés logikája magyarázza, hogy miért vezet az unió intézményesítése szinte automatikusan egy erőteljes homogenizációhoz, vagy legalábbis annak igényéhez Erdélyben is, a közigazgatás vagy a nyelvhasználat terén. Maga a szerző is idézi Benjamin Constant egyik találó és általános érvényű észrevételét, miszerint a nemzetállami építkezés végső célja mindig és mindenütt a „tökéletes”, azaz a szimmetrián alapuló társadalom: „Ugyanaz a törvénykezés, ugyanazok az intézkedések, ugyanazok a szabályok, és ha lehet, fokozatosan ugyanaz a nyelv: íme ezt nevezik tökéletesen szervezett társadalomnak.”

Nem kevésbé fontos, még mindig az unió intézményesítésének kérdésénél maradva, hogy a nemzeti gondolat ebben a korban – ’48-ban mindenképpen, de bizonyos mértékig még ’67-ben is, sőt azt követően is néhány évig –, párban jár a liberalizmussal. Ezért itt nem egyszerűen csak „nemzetépítés” (régiesebb és szebb nevén: nemzeti nevelési kurzus) zajlik, hanem sok esetben liberális nemzetépítés, azaz a magyar kormány a nemzetállami struktúrák intézményesítésében, magának a nemzetnek az intézményesítésében bizonyos liberális megfontolásokat követ.

Ez egyfelől azt jelenti (s ez talán a magyar politikai döntéshozásnak a nemzetiségekhez való viszonyában mutatkozott meg leginkább), hogy a politika jogkövető vagy jogelvű megoldásokban gondolkodik, azaz (miként például azt a ’68-as nemzetiségi törvény is mutatja) tiszteletben tartja a különféle nemzetiségekhez tartozó egyének jogait (és itt a hangsúly az „egyénre” esik). „A magyar törvények – írja Pál Judit is – az egyéni jogokból indultak ki. A magyar nemzetiségpolitikát egyaránt meghatározták az uralkodó liberalizmus korlátai és a nemzeti érdekek.” (413. o.) Másfelől viszont – éppen liberális elkötelezettsége okán – ez a politika ellenséges az autonómia és a kollektív jogok összes formájával szemben. Ez magyarázza azt, hogy a nemzetállami építkezés folyamata során miért kellett leépülniük a hagyományos rendi önkormányzatiság intézményeinek Erdélyben, illetve hogy miért volt ez a folyamat ellenséges a hagyományos rendi „nemzetek” romjain létrejövő nemzetiségek autonómiatörekvéseivel szemben. „A hatalomra került magyar liberálisok többsége előtt egy központosított nemzetállam ideálja lebegett, ezt azonban nem igazán lehetett összeegyeztetni az erdélyi autonómiák rendszerével. A liberális állameszme szerint minden partikularizmus a „feudalizmus” maradéka, az állampolgári jogegyenlőségre épülő liberális állam nem fér össze az »állammal az államban«, ahogy például a szász autonómiát aposztrofálták, ezért vélték jogosnak az önálló politikai entitásként megjelenő »nemzeti« autonómiák felszámolását.” (419–420. o.) Ugyanígy, „a Székelyföld maradék autonómiáját is hamarosan a szászokéval együtt felszámolták”. „A különbség mindössze annyi, hogy a szászokkal ellentétben a magukat a magyar nemzet részének tekintő székelyek ezt nem érezték még ráadásként nemzetiségi diszkriminációnak is.” (235. o.) Más szavakkal: itt a liberalizmus egyszerre adta a nemzetépítő politika erejét és korlátait.

Ugyanez, ugyanígy érvényes a korabeli nemzetiségi politikára is. A legismertebb és legtanulságosabb talán éppen Deák Ferenc mindenkori állásfoglalása a kérdésben, amit éppen ezért kissé hosszabban idézek, még egyik viszonylag korai, ’65-ből származó megfogalmazásában: „Vannak itt is többféle nemzetiségek [ti. Magyarországon], azoknak lehetnek, sőt vannak is nemzetiségi jogos igényeik; de nincs elkülönözött politikai állásuk, nincs kikerekített külön territoriumjok, nincsenek oly jogaik, melyek őket egyenesen és egyedül mint politikailag külön nemzetet illetnék. Itt minden föld Magyarország földe, minden lakos Magyarország polgára, s nemzetiségénél fogva senki nincs gátolva polgári jogainak élvezetében. S valamint e fogalomban: »Magyarország«, az ország területének minden része bennefoglaltatik, bármily nemzetiségű honpolgárok lakják is azt, úgy e fogalom: »magyar nemzet«, nemcsak a magyar ajkúakra van szorítva, hanem az ország minden más ajkú lakosaira egyaránt kiterjed; s valamint a haza érdekében van és minden polgárnak kötelessége jövendőre is fenntartani e történelmi és közjogi alkotmányos alapon nyugvó politikai egységet, mely nélkül az ország rövid idő alatt szétfoszlatnék, úgy másrészről Magyarország azon polgárainak, a politikai értelemben vett magyar nemzet azon tagjainak, kik nem a magyar nemzetiséghez tartoznak, minden valóságos nemzetiségi jogos igényeiket igazság és méltányosság szerint figyelembe venni s az ország közérdekének kockáztatása nélkül teljesíteni kötelességünk.” (149. o.)

A fentiekből, mintegy összefoglalva az eddigieket, az is következik tehát, hogy az uniót tartósan és sikeresen, Erdély minden lakójának megelégedése mellett megvalósítani csakis a nemzetiségek megnyerése, a nemzetiségek ellenérzésének leszerelése mellett lett volna lehetséges, bár az unió kérdésének egésze nyilván nem szűkíthető le a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezésére.

Sikerült-e ez? Ma már tudjuk, hogy nemigen (legalábbis ami a nemzetiségekkel való belső „kiegyezést” illeti). Miként maga a szerző is írja az utószóban: „Bár a gazdasági és társadalmi modernizáció terén a következő időszak [mármint az unifikálás formális lezárását, 1872-t követő időszak] ha nem is töretlen fejlődést, kétségkívül előrelépést hozott, a nemzetiségekkel való »belső kiegyezés« nem járt sikerrel.” (421. o.) Az okok között a szerző kettőt is megemlít. Egyfelől azt a már ismert gondolatot, itt a (magyar) államépítés és nemzetépítés kéz a kézben jártak, s a kettő így, együtt némelykor túl nagy feladatnak bizonyult. (415. o.) A másik, a kötetben többször is hangsúlyozott gondolat, hogy az „unifikálás”, de egyáltalán a magyar nemzetállami építkezés során a döntés csak ritkán volt teljes egészében a magyar politikai establishment kezében, s hogy a folyamatban mindig ott munkáltak bizonyos külső (külpolitikai természetű) kényszerítő tényezők és mechanizmusok.

Mindez bennem, aligha véletlenül, Bibó István híres-hírhedt tézisének emlékét elevenítette fel az ún. „zsákutcás” magyar történelemről, bár Bibó a magyar történelemnek ezt a korszakát egészen más értelemben tekintette zsákutcásnak: ti. a kiegyezés egész rendszeréről azt gondolta, hogy az hazugságra és öncsalásra épül (egy ilyen, ’48-as családi háttérrel rendelkező gondolkodónál azonban ez nem csoda). Mindezzel együtt, főként az utószóban olvasható gondolatok valahogyan erre a vágányra terelték az én gondolataimat is, s emiatt aztán még egyszer átlapoztam a könyvet, immár másik szemmel, olyan momentumokat keresve benne, amelyek a kudarc egy teljes értékű magyarázatának további elemei lehetnének.

0Mindjárt a kezdetekre visszautalva: ha azt mondtuk, hogy az unió gondolata a modern magyar nemzeteszmény kialakulásával párhuzamosan fogalmazódott meg, akkor talán nem mellékes az a kérdés, hogy mennyire volt „megengedő” vagy „befogadó” ez a nemzetfogalom a „más ajkú” népekkel szemben. Azt tudjuk, hogy Deák szorgalmazására az 1868-as nemzetiségi törvény preambuluma tartalmazta a magyar mint „politikai nemzet” eszméjét, ilyen értelemben tehát bizton állítható, hogy kísérlet történt egy, az összes nemzetiségeket integrálni tudó magyar nemzeteszmény jogi kodifikációjára. Mértékadó szerzők állítják viszont (így pl. Gyurgyák János is az Ezzé lett magyar hazátok című könyvében, amelyben közel hatszáz oldalon át nyomozza a magyar nemzeteszmény kialakulásának és alakváltozásainak történetét), hogy ez eleve elvetélt kísérlet volt, s hogy ez a Deák-féle nemzeteszmény már születésének órájában is nélkülözte a komoly (vagy komolyan vehető) tartalmat. Benyomásom szerint viszont mértéktartóbb (s emiatt talán hitelesebb) az az álláspont, amit Pál Judit többször is kifejt a könyvében, miszerint a magyar nemzeteszmény már születése órájában, tehát már a 18. század végétől kezdődően némiképpen kétértelmű volt (42. o.), amennyiben már eleve ötvözte a kulturális és a politikai nemzet elkülönülő eszméit. „A magyar nemzetfelfogás kezdettől fogva »kétarcú« volt: volt egy államnemzeti és egy kultúrnemzeti összetevője”, írja például  az utószóban. (406. o.) Mindebből itt csak az a lényeges, hogy a magyar nemzeteszmény már eleve bizonyos kulturális tartalommal bírt, de hát persze ez a helyzet az összes többi általunk ismert nemzeteszménnyel, ideértve az államnemzet ősmintájának tekintett franciát is.

Ami az unió intézményesítésének konkrét kivitelezését, gyakorlatba ültetését illeti, jelzésszerű véleményem szerint (mindazzal együtt, hogy Európa legelső nemzetiségi törvénye volt, s olyan széleskörű jogokat biztosított, amilyeneket ma is néha csak remélünk a magunk számára) bizonyos értelemben mégiscsak kudarcosnak nevezhető a nemzetiségi törvény története: nem csak amiatt, mert igazából soha nem vették komolyan (a törvény nélkülözte a szankciókat, előírásait nem mindenütt és nem mindig léptették életbe, illetve utóbb visszavonták azokat), és nem is csak amiatt, mert kevesebbet adott, mint amennyit a nemzetiségek kértek (erről nagyon könnyen meggyőződhetünk, ha felütjük a törvény általános országgyűlési vitájának a jegyzőkönyveit). Hanem azért is, mert (miként arról meglepetéssel értesültem a Pál Judit könyvéből) még a létező állapotokhoz képest is visszalépést jelentett. Így például visszalépést jelentett Erdélyben a nyelvhasználati jogok terén azokhoz a viszonyokhoz képest, amelyek még a provizórium idején, az 1860-as évek elején alakultak ki (amiről a 304. oldalon, és azt megelőzően ír hosszabban a szerző). Nehéz erre jó magyarázatot találni. Mert mondhatjuk azt, hogy a régi (szász vagy székely) rendi autonómia intézményeit valamilyen értelemben történelmi kényszerűség volt felszámolni, hiszen a modernitás korában ezek afféle történelmi atavizmusok voltak már, amelyeket nehezen lehetett volna a liberális jogegyenlőség és a polgáriasodó modern társadalom igényeivel összebékíteni. De ugyanez a logika aligha lesz ugyanígy érvényes a nyelvhasználati jogok tekintetében.

És legvégül, immár konkrétabban is az utószó gondolatmenetéhez csatlakozva: ha a szerző szerint a nemzetiségekkel való „belső kiegyezés” kudarcáért egyszerre felelős a sokszor szorító történelmi konjunktúra s a feladat nagysága, a magam részéről ezek mellé odavenném harmadikként még azokat az „illúziókat” is, amelyeket a kor vezető magyar politikusai (közülük még a legnagyobbak is) ebben a kérdésben tápláltak. (Mindez nyilván elsősorban a politikai elméletíró és politikai eszmetörténész látószögét tükrözi, hiszen ha az ember eszmékkel és eszmék történetével foglalkozik, óhatatlanul abban válik érdekeltté, ami az emberek fejében van vagy volt. Más kérdés persze, hogy milyen alapon lehet egy kor meggyőződéseit illúzióknak minősíteni, s nyilván az is igaz, hogy túl könnyű az utókor kétes értékű bölcsességének birtokában ítélkezni.) Ennek ellenére azonban megmaradnék a gondolatnál, hogy voltak – nem kis számban – illúziók, melyek egy részével még akkor sem sikerült leszámolni, amikor egyébként már amúgy is túl késő lett volna.

Az egyik ilyen illúzió az volt (s ebben ’48-ban még a magyar politika legjobbjai is osztoztak, így például maga Eötvös József is), hogy a nemzetiségi mozgalmak felülről, azaz az értelmiség, a „nemzeti intelligencia” által gerjesztett mozgalmak, s hogy a nemzeti „agitátorok” kiiktatásával a nemzetiségi követeléseknek is élét lehet venni. Meglehet, hogy a ’48-as időszakot megelőzően ez így is volt, ’48 azonban mindenképpen gyökeres fordulatot hozott ebben, hiszen, miként a szerző is írja, „az addig csak az elitek körében hódító nemzeti eszme hihetetlen gyorsasággal terjedt szét az addig amorfnak tekintett, túlnyomórészt paraszti lakosságkörében”  (407. o.). Ennek ellenére még 1851-ben is azt írta Eötvös, aki pedig sok mindenben a kortársainál tisztábban és távolabb látott, hogy a „nemzetiség” eszméje, bármennyire is „erőlködjenek” egyébiránt a nemzeti mozgalmak vezérei, „bármi hangosan kürtöljék igényeiket a nép nevében”, „eddiglen még nem kapta meg a népet”. Igaz ugyan, mondja, hogy a nép „e zászló alatt is küzdelemre vezettethetik”, „de a nélkül, hogy az eszmét, melyért küzd, tisztán felfogná, vagy vezéreinek vágyát egészen csak megérteni is tudná”. „Ennélfogva a nemzetiség eszméje divatos értelmében mindenesetre csak igen nehezen s igen huzamos erőlködések után valósíttathatik.” Mondta ezt akkor, amikor Erdély túl volt már a véres polgárháborún, s a nemzetiségek körében dívó nacionalizmus aligha lehetett volna annál valóságosabb, mint amilyen volt.

A másik illúzió, ami legalábbis ’48-ban még szilárdan tartotta magát (s ami vélhetőleg a francia felvilágosodás és forradalom eszmevilágából származik), hogy a szabadság ügye és a nemzetiség ügye összebékíthetőek egymással: ha megtörténik például a jobbágyfelszabadítás Erdélyben, akkor a (többnyire jobbágyi sorsban élő) románokat is megnyerjük a (magyar) szabadságharc, s egyszersmind az unió ügyének is. A reformkorban különösen az uniós mozgalom élharcosa, Wesselényi híve ennek az elképzelésnek, aki ebben látja a nemzetiségek megnyerésének is a kulcsát: „Nincs semmi, amit inkább kellene tele torokkal kiáltani, mint azt, hogy azért kell az unió, mert az oláh s magyar paraszt … egyszerre szabaddá leendenek, s az oláh és magyar paraszt egyszerre mindazon jogokban részesülend, amelyek eddig csak a nemeseké voltak” (70. o.). Ezzel szemben viszont Simion Bărnuţiu már ’48 márciusában arra inti az erdélyi románokat, hogy ne üljenek úgymond „a magyar szabadság asztalához, mert annak összes ételei meg vannak mérgezve” (63. o.). Erről az illúzióról is tehát vészes hirtelenséggel kiderült illúzió volta, s ennek a ténynek későn jött felismerését tükrözi a Kossuth által szorgalmazott törvény a nemzetiségi nyelvhasználatról, amit ’49. július 28-án, már Szegeden fogadott el az Országgyűlés. (91. o.)

S legvégül, de semmiképp sem utolsó sorban, említést érdemel a „történeti jog” eszméje, s annak elképesztő befolyása a korabeli politikai közgondolkodásra. Mondhatni az egész kor valamiféleképpen a jog, s ezen belül a történeti jog bűvöletében él. Olyan dolog ez, amit eszmetörténészként is nagyon nehéz elfogadni. Emlékszem például, mennyire meglepett engem, először olvasgatva Eötvös műveit, a történeti jognak ez az állandó hivatkozása. Eötvös azért jó példa, mert a korban elismert nemzetiségi szakértő volt, ráadásul olyan, akinek a szakértelmét – kivételesen – a nemzetiségek is elfogadták. De valahányszor visszautasítja a nemzetiségek követeléseit (márpedig többnyire ezt teszi), mindig mintegy rituálisan a történeti jogot is megemlíti az indokai között: ha elzárkózunk például a románoknak adandó autonómia gondolatától, akkor az – többek között azért is van –, mert az egyes tartományokban, így Erdélyben is, a történeti jogot védeni kötelességünk.

A magam részéről viszont mindig azt tartottam, hogy az eszmetörténész feladata megérteni a korábbi korok gondolatvilágát, nem pedig ítélkezni felette, s hogy valószínűleg a korban a történeti jog eszméjének olyan mérvű általános befolyása volt a magyar politikai gondolkodásra, ami alól nem lehetett kibújni. Fölöttébb furcsa lenne csak amiatt elítélni egy 19. századi gondolkodót, mert nem haladta meg korának szemléleti korlátait. És ezt ma is így látom. Ugyanakkor Pál Judit könyve arra is szolgál példával, hogy voltak a korban olyanok, kétségkívül a legnagyobbak a legnagyobbak között is, akiknek ez sikerült. Állítólag Széchenyi, akinek ifjabb Jakab Elek kifejtette, hogy bár a románok vannak többen, s bár ellenzik az uniót, ebben a kérdésben az igazság mégiscsak a magyarok pártján van, mert a magyaroknak nagyobb az erkölcsi súlya, ráadásul a jog is az ő oldalukon áll, azt válaszolta: „A számot én már sokszor láttam győzedelmeskedni a szellemen, s a győzelem jogot ad” (69. o.).



[1] Pál Judit: Unió vagy „unifikáltatás”? Erdély uniója és a királyi biztos működése (1867–1872). Kolozsvár, 2010, Erdélyi Múzeum-Egyesület. Erdélyi Tudományos Füzetek.




.: tartalomjegyzék