Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Mátyuska macskája

 

A kilencvenes évek közepén szinte hetente megjelent a Helikon Nagy-Szamos utcai szerkesztőségében a maga „zömök, kopasz, mosolygós, szfinx-alakjával”, ahogy Szilágyi István jellemezte a vele készült interjúban az akkoriban hatvanvalahány éves Szabó Gyulát. Bejött, kivette a bekötött Utunk évfolyamok valamelyikét az egyik szekrény tetejéről, és két-három órán át csendben lapozgatta, és jegyezgetett belőle. Időnként, az elmélyedt olvasásból felpillantva, a maga csendes, visszafogott módján belekapcsolódott egy-egy beszélgetésbe, de csak röpke pillanatra, mert azonmód újra vissza is temetkezett a munkájába. Akkoriban tudtam meg róla, hogy a Gondos atyafiság (1955–1961) milyen fergeteges siker volt az ötvenes-hatvanas években Erdélyben, hogy Hajdu Győző állítólag tizennyolcszor írta le a könyvről, hogy „rendszer- és pártellenes”, mert a Székelyföld Nyárád menti részét nem lehetett kollektivizálni Szabó Gyula műve miatt. Aztán a szigorú, aprólékos szerkesztőről is legendák keringtek, hogy egyike volt azoknak a keveseknek (talán utolsóknak), akik még alkalmazták a szerkesztés műhelyjellegét biztosító közös munkát, amikor a szerkesztő, mintegy belehelyezkedvén az illető szerző írásmódjába, ott helyben, a szerző előtt, meghúzva, átírva, javítgatva a szöveget, valósággal megtanítja a kezdő írót írni.

„Novellái a kispróza mesterei közé emelték”, írja a haláláról (2004) tudósító szűkszavú cikkben az interneten. Nemrégiben sikerült erről újfent meggyőződnöm, amikor kezembe került a Szerelmünk havában1című, 1967-ben Bukarestben megjelent novelláskötete. Az író ekkor mindössze harminchét éves volt, és már ötkötetes, sikeres szerző. Mindössze tíz darab novellát tartalmaz a kis könyvecske, és e tíz darab feszes, igen jól megkomponált, mesterien szerkesztett rövidpróza között – a legszigorúbb mércével mérve is – van legkevesebb két antológiadarab: a Sárgaszemű Jovánki és a Mátyuska macskája. Ez utóbbit legalább háromszor újraolvastam: először döbbenetes hatással volt rám; aztán a kíváncsiságtól hajtva, hogy lássam, másodszor is ugyanolyan hatással lesz-e (igen), most már a legapróbb részletekre is nagyon figyelve, megint újraolvastam; és aztán harmadszor is, ekkor meg a novella (mesteri, tanítandó) szerkesztésének a technikája, felépítése miatt vettem újra elő.

Tizenegy ember, tizenegy falustársa halálhírét hozva, élet és halál uraként érkezik haza a háborúból a „magtalan-gyerektelen, dilinkó Mátyuska”. A legelső otthoni hírek, amivel szembetalálja magát: az egyik, hogy el akarják pusztítatni az „elhitványodott”, benn piszkoló, egeret nem fogó, és a szomszédság padlásain található disznóságokra rákapott macskáját; a másik, az egyetlen „örömhír”, ami várja, hogy a tizenegy elhunyt bajtárs közül az egyiknek a felesége, aki a férj távollétében „összekapott” egy teherautó sofőrjével, éppen olyankor, amikor kísérgette azt valahová, a kontyában elhelyezett (hogy szebb legyen a konty) talpas pohártól –  ahogy az autó nagyobbat döccent – beverte a fejét, és  meghalt. Egy asszony, a tizenegy feleség közül egyetlenegy, akinek nem kell elszámolnia a férj halálával. Akit nyugodtan meghalathat a faluban, a többi asszony előtt. Jönnek is az asszonyok sorban, aztán megkönnyebbülten távoznak a „jó hírrel”. Közben meg folyik az „élet” ugyanúgy tovább, ahogy azelőtt, a maga kerékvágásában; Mátyuska macskáját továbbra is el akarják pusztítani a falusiak, mindenféle tortúráknak alávetik , ám amaz, mint a mesebeli kiskakas, még a fedett cement ganélé-gödörből is, vagy kővel a nyakán, az áramló nagyvízből is hazakerül. „…mintha megérezte volna, hogy hazajöttél – mondja alázatosan, restelkedve az egyik falusi asszony – nem akar elpusztulni.” Élet és halál urának lenni nem emberre méretezett teher. Mátyuska sem tud megbirkózni vele. Az egyik utolsó asszony előtt aztán nem bírja tovább, megtörik, sírva, futóbolondként vágja hátra az ajtót, amelyen bevánszorog a macskája, a nyakán vonszolva a rá kötött követ. „Azt is meg akarjátok ölni, amit nem lehet?” – kiabálja kifordult szemmel, hadonászva, ingét tépve. (Fekete Vince)

 

Erzerumtól az Indusig

 

„Itt a hegyek között sokminden van még az ösztön hatalmában. Városira cserélik ruházatukat a hegylakók, felhagynak a tőr viselésével, – nagyon furán illik zakóhoz a tőr, nekik pedig van érzékük a jóizlés iránt, – így hát a zakóhoz bicskát szereznek” – ha valaki azt hiszi, hogy a fenti sorokat holmi „elvetemült” „székely” szerző írta, az téved: Nyikolaj Tyihonov Kavalkád című elbeszélésében szerepelnek, és egy Szafár nevezetű lezg fiatalember jellemzéséül szolgálnak. S itt álljunk meg egy pillanatra! Mert, ugye, kik azok a lezgek? Sőt, ki az a Tyihonov? Nos, hosszas kutatás után is csak annyit tudtam kideríteni róla, hogy nagyhatalmú szovjet íróként nem adott lakást Mandelstamnak (nem értettek egyet „politikailag”), dicsőítő ódákat írt Sztálinhoz – és rajongott a Keletért. A kalifa című (mindössze hat, hosszabb-rövidebb írást tartalmazó) kötetét2 is csak azért vettem meg (3 lej 10 baniért), mert a fülszövegben az állt, hogy az orosz polgárháború befejeztével – új élmények után kutatva – Tyihonov bejárta a Keletet. Ezeket az „élményeket” írta meg Tyihonov ebben a kötetben: a címadó elbeszélésben rögtön ott találjuk magunkat Afganisztán határán Ismail Enver, egykori török hadügyminiszter társaságában, aki 1922-ben Turkesztánban tűnt fel mint a bolsevistaellenes felkelés vezetője: „…kalifátust teremtek a Volgától az Indusig – tatárok, kaukázusiak, kirgizek, üzbégek, turkmének, törökök, afgánok (…). Ha egyszer talpra állítom őket – Európa hatalma úgy szétpukkan, akár a marhahólyag a pata alatt” (9. o.). A kalifátusból persze semmi sem lesz: a bokharai emír nem segíti ki Germany gyártmányú töltényekkel és puskákkal Enver pasát, akit aztán a vöröskatonák rövidesen le is lőnek. Csinos kis írás, már ez is megért 3 lej 10 banit, a következő, A bokharai teaház című elbeszélés pedig egyszerűen „megfizethetetlen” – úgy remekmű, ahogy van, s ezen a megállapításon az sem változtat, ha én most egy „félmondatnyi” tartalmi kivonattal belerondítok az elbeszélés majdani olvasóinak irodalmi élményébe: egy ifjú orosz érkezik Bokharába, elmagyarázni a keletieknek a szép, új világot, csakhogy… túl meleg van: „Ó-Bokhara állomásán az utasok ájuldoztak a hőségtől. A városba vezető út olyan volt, mintha csupa hihetetlenül fehér, száraz lepedő borította volna” (18. o.). Ez a hőség aztán úgy felfőzi szegény oroszunk agyvizét, hogy az elbeszélés végén már egy szerencsétlen kandúrt is „leázsiaiz”… Bokhara után Tyihonov hátraarcot csinál, s mi máris ott vagyunk Örményországban, aztán Dagesztánban, lezgek, avarok, darginok és más „furcsa” népek között. Hogy mennyire furcsák itt a népek, talán kiderül a Szemfényvesztés című elbeszélés alábbi részletéből is: „Gyalog tettem meg az utat Erzerumba – meséli egy Szurhaján nevű, selyemzoknit és divatos szandált hordó léhűtő örmény. – Ott megtaláltam az elhagyott mozigépet. Elmentem Nuri pasához és megmutattam neki. Kiadta a parancsot, hogy a lakosok halálbüntetés terhe mellett kötelesek visszaszolgáltatni a széthurcolt filmszalagokat. Álló hétig hordták ezeket a balszerencsés foszlányokat (…). Egy szakasz albán katona nekiült és ragasztotta a szalagokat, csupán a hadi emberek egészséges ösztönétől vezérelve. (…) Megkezdődött az előadás: alig emelte fel Max Linder a lábát, hát alatta a francia köztársasági elnök hajbókolt, mögüle pedig a Nilus látképe tűnt elő egy krokodillal, amely égnek álló lábakkal rohant. Ez az albánok műve volt, én nem tehettem róla. A nézők mulattak.” (55–56. o.) És mulatnak a hegylakók is a Kavalkádban, akiktől – remélhetően – majd Lezgiában kérek bocsánatot az itteni sok „mellébeszélésért”… (Lövétei Lázár László)

 

A szélrózsa magyarjai

 

Enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított könyvet olvashat, aki kezébe veszi Gazda József legújabb munkáját.3 A két kötetre osztott, közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sorson keresztül. Ők a „harmadik ág”. Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatók lennének az első, a körülöttük de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.

Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres „ötágú síp” metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű „Dal a háromlábú székről” című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: „Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek.” (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)

„Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne” – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: – „mindenki magyar, csak van, aki tagadja.” Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: „Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el.”

Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki. Az illető, aki egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet. Igy a japán cégnek azon a magyar úron keresztül univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.

Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet.Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladtra vállalkozottGazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.

A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi-, az 1848-49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de a tömegesen kitelepülők áradatával is apasztotta a kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: „Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye  volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot.”

Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?

Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: „Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül.” (Molnár Vilmos)



1Szabó Gyula: Szerelmünk havában. Bukarest, 1967, Irodalmi Könyvkiadó.

2Budapest, 1949, Révai Könyvtár. (Az elbeszéléseket Gellért György fordította.)

3Gazda József: A harmadik ág. Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó.




.: tartalomjegyzék