Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Március
Oláh-Gál Elvira beszélgetése Erőss Zsolt hegymászóval

A hegyet nem lehet meghódítani...

Erőss Zsolt az első magyar „hópárduc”, az első magyar, aki megmászta a Mount Everestet, a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíció-sorozat egyik kezdeményezője, a magyar hegymászás vezéregyénisége. Csíkszeredában született 1968. március 7-én, a Gyergyói-medencét és hegyeket tekinti szülőföldjének, ma Magyarországon él. A ’80-as években a Gyergyói Vasas Hegymászó-Szakosztályában szervezett keretek között részt vett a Békási-szoros, az Enyedi-szoros és a Tordai-hasadék közel minden sziklamászó útján és új utak kiépítésében. Bejárta az erdélyi magashegyeket nyáron és télen.  1988-ban telepedetett ki Magyarországra, itt nyílt meg előtte hegymászó karrierjének igazi nagy lehetősége. 2010. január elején súlyosan megsérült a Magas Tátrában, melynek következtében jobb lábának alsó részét csonkolni kellett. Az eltelt két év alatt teljesen felgyógyult és lábprotézis segítségével folytatja a mászást.

*

– „Elérte szombaton Erőss Zsolt és Gál László a 8516 méter magas Lhoce[1]csúcsát, ezzel 11-re növelték a magyarok által megmászott nyolcezres hegyek számát.”- ez volt az újsághír 2011. május 20-án, az után a sikeres expedíció során, amely egyénileg a kilencedik nyolcezres csúcsot jelenti  a sikertáblán . Kezdjük innen a beszélgetést.

2011 áprilisában indultunk Nepálba a Lhoce- megmászására.  Előtte már otthon elkezdődött az expedíció szervezése, egy nepáli irodával való alkudozás. Ismernek már minket, eléggé rutinosan próbáljuk elérhető árban megkapni mindazt, amit a hegyre indulva igénybe kell venni. Nem használunk serpát meg oxigénpalackot, így tisztább, de nehezebb a mi hegymászási stílusunk, és olcsóbb természetesen. Egy tizenegy fős túracsapatot is rá tudtunk fűzni az expedícióra, akik az akklimatizációs túráink első felében velünk tartottak, de számukra is egy szép turista és hegymászó feladat volt velük együtt an//////nak a 6002 m-es túracsúcsnak a megmászása, amit valójában könnyű, túrázóknak való csúcsnak mondanak, de most nehéz volt, mert egy jégfal alakult ki rajta, nem voltak jó viszonyok, és elég kockázatos túra volt, könnyebbre számítottunk. Ez egy elő-akklimatizáció volt, majd ezután az alaptáborban pihentünk egy kicsit, mentközben megmásztunk két kisebb csúcsot is, és utána indult el a táborlánc-építés 6400-om meg 7300 méteren. Mindezek nagy szintemelkedések eléggé nagy távon, tehát kimerítő szakaszokkal az Everest[2] útvonalán, ahol útba esik a Khumbu-jégesés, egy olyan gleccserszakasz, ahol fantasztikus labirintusa van a hasadékoknak meg jégtornyoknak, és nagy a forgalom is, mert az Everest népszerű célpont lett, egyre többen vállalkoznak megmászására. Én már 2002-ben voltam itt,  akkor is érezhető volt a népszerűség, de a forgalom korántsem volt ilyen méretű. Ezzel jelezni kívánom a fejlődést az expedíciózás tömegessé válásában, amelyben az Everest kedvelt célpont. Mi a szomszédjára mentünk, a Föld negyedik legmagasabb csúcsúra, a Lhoce-ra, az Everest távolabbi, deli csúcsára. 7800 méterig az útvonal közös, a letérőnél van egy táborozási lehetőség, ahol már elég sokat küzdöttünk fekvőhelyek kialakításával a meredek hólejtőn, elég fárasztó volt már ez is. A négyfős magyar csapatból kettő ismét lemorzsolódott, nem voltak alkalmasak arra, hogy elinduljanak a csúcs felé. Ketten indultunk végül.

Számomra valóban siker volt, az egész folyamatot egyre jobban kezeltem, annak ellenére, hogy a lábammal ismét jelentkeztek újabb problémák, amit ott helyben kellett megoldani. A csúcsmenetben több hiba csúszott be, mert ilyenkor külön indulunk, attól függően, hogy ki hogyan ébred, mikor kel, hogy készül el. Itt egy emberünk elkészült, de nem ébresztett fel, semmi ébresztő szerkezetünk nem volt, így valójában időhátrányba kerültem, a felszerelésemmel is gondok adódtak, ahogy hajnalban próbáltam összerakni, hogy minimalizáljam az elfagyási esélyeket, ugyanis mínusz 30 fok (–30C˚) alatt van a hőmérséklet ilyenkor és 8000 fölötti hosszúmeneten fagyások előfordulhatnak. Gyakorlatilag háromórás hátrányba kerültem a többi mászóhoz képest, akik elindultak, mégis nekivágtam azzal a gondolattal, hogy ha nem is a csúcsig, de valamilyen határig el kell mennem, nem adhatom föl csak ilyen egyszerűen. Végül elég jól haladtam és így az ember ki tudja csiszolni a hibákat. Meg kell még a hibák között említenem azt is, hogy nem vittem rádiót, a társam sem, és az egész csúcsmenetünk úgy alakult, hogy nem tudtunk hírt adni magunkról, hogy rendben vagyunk-e, a csúcsot elértük-e, mi van velünk? A „lábamnak” itt ismertük meg az előnyét, mert ismertté váltam az expedícióra kifejlesztett műlábam révén az alaptábor környezetében, és tudták, hogy van egy „féllábú mászó”, így rádió nélkül is lehetett tudni, hogy mi van velem, mert mindenki megjegyzett, akivel találkoztam. Mindent egybevetve jól sikerült, hiszen egy nagyobb spanyol csapattal együtt haladva láthattuk, hogy náluk olyan súlyos problémák adódtak, ami hegyimentéshez vezetett, és ilyenkor elbizonytalanodik az ember. Egészében jól sikerült, a csapathoz képest egyórás lemaradással jutottam fel a csúcsra, úgy, hogy ők lefelé jöttek, én pedig a csúcs alá értem, itt találkoztam a magyar csapat másik tagjával, Gál Lászlóval. Ők elég gyorsan leereszkedtek, én viszont sötétedésben ereszkedtem le, kicsit nehezebben, ami a hátrányomat még növelte. A csúcsot még 4 óra előtt elértem, de valójában ez késői időpont egy ilyen csúcson lenni. Itt azért lehetett túllépni valamilyen szinten a biztonsági határokat, mert jó időjárás volt, ismertük az időjárást erre a periódusra, és az előrejelzés szerint, a következő nap is elfogadhatónak ígérkezett.- Ilyenkor kicsit többet lehet vállalni, akár azt is, hogy a lefelé jövet belenyúlik az éjszakába. A fontos: leérni a csúcstámadó táborig. Én éreztem magamban azt az erőt – a kilencedik nyolcezres hegycsúcson van már rutinom ebben–, hogy milyen megérzésekre kell itt hallgatnom és hogyan kell jól és biztonságosan „működni”. Azt láttam, hogy akiket elkerültem, túl gyengék ahhoz, hogy jól visszatérjenek, és azt reméltem, hogy erős csapatban vannak, minden segítség megvan – oxigén, serpa – le tudnak menni. Sajnos nem tudtak, végül kint rekedtek az éjszakába, összefagytak. Ezek a tragédiához vezető helyzetek, és szerencséjük volt, hogy túlélték ezt az éjszakát, bár ilyen balesetből maradandó sérülések keletkeznek. Több olyan csapat volt az Everesten, akik menteni tudtak, de a spanyolok elég rosszul fejezték be. Ez a történet – bár szomorú – megmutatja egy kicsit, hogy mekkora volt a mi teljesítményünk, serpa és oxigén nélkül, műlábbal és hátránnyal.

– Említette, hogy legutolsó expedícióján több hibát is elkövettek és gyakorlatilag egyedül maradt. A hegymászásnál mit jelent a csapat, hogyan osztható meg az egyéni kockázatvállalás és felelősség másokkal?

– Az ember soha nem tökéletes. Egy-egy ilyen expedíción, ahol fontos az, hogy minden jól menjen és kicsiszoljunk minden körülményt, ami kudarchoz vezethet, mégis becsúszhatnak hibák, mint ahogy itt is súlyos hibák becsúsztak. Legalábbis nálam nagyon rezgett a léc azzal kapcsolatosan, hogy elérem-e a csúcsot vagy fel kell adnom és ezek súlyos hibák akkor, amikor a lehetőség adott volt arra, hogy eredményt érjünk el. Hogy az ember hogyan mozog egy ilyen hegyen, az kizárólag rajta múlik, milyen állapotban van, hogy tudja kihasználni az adott helyzetet? A technikai nehézségek nem olyan méretűek, hogy érdemes legyen egymást biztosítani, egymásra fokozottabban figyelni, tehát itt a csapatmunka annyiban merül ki, hogy együtt táborozunk, a főzést, a pihenést, az egész tervezést együtt végezzük, ha valakinek baja van, együtt oldjuk meg, de akkor, amikor menni kell és eredményt elérni, már nem kell szorosan a csapatban együttműködni. Az is egy plusz teher, ha figyelni kell másokra is. Az idő és energia nagyon fontos tényezők, és ha fölöslegesen pazaroljuk túlzott biztosításra meg figyelemre, akkor bajba kerül az egész terv. Ismerni kell a határokat, egymástól függetlenül kell menni. A hiba ott volt, hogy az én részemről volt egy késés, amit be kellett hozni.

Egyszer újságírói kérdésre, hogy „melyik volt a legnagyobb hegy, amit meghódított?”, azt válaszolta, hogy egyet sem hódított meg. Előadásaiban is kerüli „meghódítás” szót. Mi a viszonya a hegyhez?

– Próbálom átfogalmazni ezeket a meggyökeresedett kifejezéseket: expedíció meg csúcstámadás. A „támadás” katonai kifejezés. A hegymászás pionírkorszakában jellemzőbb volt egy katonai irányítás az expedíciókban és innen jönnek ezek a kifejezések, mint „hódítás’ meg „támadás”. Valójában eléggé idegenek a hegymászás mentalitásától, attól a gondolkodásmódtól, ahogyan az ember a természethez kell viszonyuljon. Akármilyen technikai fejlődéssel is büszkélkedik, rá kell ébrednie, hogy nem kell meghódítani a természetet és nem kell leigázni, megtámadni, sokkal inkább az összhangot kell tudni megtalálni a természettel. A hegymászásban legalábbis idegen ez a régi kifejezésmód. A magam módján próbálok változtatni a kifejezéseken, mostanában nem „csúcstámadásról” beszélek, hanem „csúcsmenetről”, mint a csúcsra való feljutás lehetőségéről. Eléggé meggyökeresedett a csúcstámadás szó és valahogy – úgy érzem – ki kellene koptatni ezeket.

Milyen érzés uralja a világ tetején?

– A legutóbbi, a Lhoce például egy gyönyörű és kitelt, éles hegycsúcs. Ahogy aláértem láttam a többieket, akik már jöttek vissza róla és megtudtam, hogy milyen esélyem van elérni, nevezetesen, hogy van esélyem feljutni, akkor a saját határimat feszegetem, hogy a lehető leggyorsabban felérjek rá. Ez után a megfeszített próba után a csúcson pihenni kell, mert ilyenkor nagyon meghajtom magam. A pihenési idő alatt fotózok, filmezek, most közel fél óra volt, míg visszaindultam. Általában 15 perc alatt piheni ki az ember magát annyira, hogy van ereje nekivágni a visszafelé vezető útnak, ami szintén nem könnyű, koncentrálni kell, könnyebben követ el hibákat az ember, így mindenképpen kell egy kis lélegzetvétel, mielőtt elkezdünk ereszkedni. Annyiban más volt ez az érzés, hogy kétséges volt a számomra és másoknak is: folytathatom-e a magas hegyek megmászását? Az eredmény meggyőzött: igen!

Hogyan tudja az ember önmaga határait megismerni? A mindennapi élet szokványos helyzete az, hogy akkor ismerjük meg, amikor túlléptük.

– Erről szólnak a nagy teljesítmények és azt hiszem, hogy a hegymászásban a nagy hegyek mindig kikövetelik az embertől a legtöbbet, amit önmagából adhat. Az oxigénhiány és fizikai igénybevétel miatt a 7-8 ezres hegyek olyan szintű megterheléssel mászhatók, amikor az ember mindig elmegy a határokig, megtapasztalja, hogy mennyit bír, hogyan léphetők túl ezek a határok, fejlődhet-e még. Ezeknek a dolgoknak van természetesen egy folyamata, általában a hegymászó úgy jut el a Himalájáig, hogy több különböző nehézségi fokozatú megpróbáltatásokon már átment. Magam is részt vettem számos Himalája- expedíción, kialakult már egyfajta rutin, megtapasztaltuk mennyire ismerjük saját fizikumunkat, tudjuk, hogy mikor milyen állapotban vagyunk, mikor mennyire vagyunk terhelhetők, mennyire lehet feszegetni a határokat. A rutin azért fontos, mert könnyen elcsúszhat az ember abba az irányba, hogy a kockázat nő túl magasra.

– „Az óriás Matterhorn, nincs hegymászó, aki ne nézne úgy rá, mint egy jó nőre: vágyakozva” – írta a Han Tengri megmászása után . „Szintén nem ideális formájú hegy, takarja saját csúcsát. Csadort visel a drága,” – írja a Korzsenyevszkojá-ról. Vagy máshol ez olvasható „Lehet, hogy majd jó öreg, talán szenilis koromban csak az én szép hegyeimről mesélek majd unokáimnak (?).” – ( Hegymászó 1995/2) Mindig megszemélyesíti a hegyeket?

– Tényleg megszemélyesíti az ember a hegyet, fontos az, hogy az ember szoros közösséget érezzen a természettel, amelynek részei vagyunk. Lehet haragudni a hegyekre, amikor balesetet szenved valaki vagy veszteségeink vannak, de a balszerencsés helyeztek haragja múlékony. Valójában ugyanazon az oldalon állunk, a természet részeként, szépségeként az ember is a természet alkotása, mondhatni csúcsterméke, akárcsak a legnagyobb alakzatai – a hegyek. Méreteiben az ember nagyon is helyére kell kerüljön. Egyértelmű, hogy mennyire eltörpül az ember a hegyek mellett és milyen szintű természeti erőkkel kerül szembe, viszont az is nagyszerű tapasztalat ezekben a térségekben, hogy az embernek a fizikai képességei és akarata milyen óriásiak. Ugye még tudományosan is sokáig vitatott volt, hogy oxigén nélkül el lehet-e érni ilyen magas hegycsúcsokat?  Nos elérhetők, minden határ túlléphető. Nagyrészt ez az emberi szellemnek fejlődésének köszönhető, mindig új korlátokat tud átlépni, és a legnagyobb hegyek környezetében is óriássá tud válni.

Vallásos, érzi a Gondviselés segítségét amikor önmaga határait sikerül átlépni?

– Valamiféle sorsszerűség elfogadható számomra. Az én vallásosságom elutasítja a dogmákat és rituálékat, ezért minden vallás külsőségeit. Tudom, hogy az embereknek erre szüksége van, de én úgy érzem, bármilyen vallásról is legyen szó, a filozófiai részében van a lényeg. A keresztény vallásban, de a buddhizmusban is a „szeretet” áll a középpontban, tehát a szeretet filozófiájára építkezik. A rituálékban a világ tarka-barka, de a lényegben, a szeretetben egységes lehet, és így  elfogadható számomra.

– Előadásokat, földrajzórákat tart minden expedíciója után. Mi a célja?

– Elég szerteágazó tevékenységem volt és van. Az iskola és a gyerekek nagyon fontosak, mindenképp mások, mint egy céges, klubos, „művházas” előadás vagy egyetemi meghívás. Ott nem expedíciós előadást tartok. Ott olyan mondanivalóm kell hogy legyen, ami a természeti környezetet teszi vonzóvá a gyerekek számára, az érdeklődésüket úgy ébreszti fel a földrajz iránt, hogy izgalmas és vonzó legyen. A földrajzóra arról szól, hogy az ember hogy tudja a Földet felfedezni, és hogy tudott szép feladatokat találni? A hegymászás nagyon is ezt teszi. Emellett itt fontos a mai világban valamiféle értéket is adni, értékrendet felmutatni. A hegymászás az az aktivitás, aminek szeretik az értelmét megkérdőjelezni, hogy egyáltalán értelmes dolog vagy nem hegyet mászni? Valójában itt a fő értékproblémák már odajutottak, hogy a passzivitás kezd értékké válni az emberek számára, pedig elég nyilvánvaló, hogy az aktív élet az érték, abban kell keresni az élet értelmét. Ezt a gondolatot próbálom népszerűsíteni előadásiamon és ezt az értéket közvetíteni hallgatóim számára.

– A hegyek közé született, természetes volt, hogy kipróbálja a hegymászást, avagy éppen hegymászó legyen? 

– Nem azért lettem hegymászó, mert hegyek közé születtem. Azt láttam, hogy a hegyvidéki ember nehezebb életkörülmények között él, jobban megküzd a mindennapi életért, mint a síkvidéki. A hegymászáshoz viszont nem az kell, hogy az ember hegyvidéki legyen, hanem egy indíttatás szükséges. A mai kor embere azért indul ebbe az irányba, mert fogyasztói társadalomban élünk, civilizációs nyomás nehezedik ránk, versenyhelyzetbe kényszerít naponta az élet, és ebből az életből az ember szeret visszatérni a természeti környezetbe, olyan feladatokat találni, aminek jól meg tud felelni, amit élvezettel tud tenni. Ezért válnak egyre inkább népszerűvé a természeti sportok. A hegymászás gyakorlatilag az ipari forradalommal elindult, azzal egyidőben, hogy az embernek jutott ideje másrais, mint létfenntartásra, attól kezdve feladatokat kellett találni magának.

Emlékszik az első próbálkozására? Fotóalbumának ezt a címet adta: A Békási-szorostól a Mount Everestig.

– Természetesen. Ezek meghatározó élmények voltak az életemben. Gyergyóban a természetjárás, túrázás természetes volt. Számomra a hegy ott kezdődött már akkor, ahol vége az erdőnek, mert ahhoz kellett valamennyit túrázni legalább. Bennem volt a megismerési vágy, feladatokat találni, eljutni a világ különböző tájaira, olyan hegyekbe, amelyek számomra vonzóak. Tizenhárom évesen csöppentem bele a sziklamászásba úgy, hogy akkor ez még nagyon nehéz volt, mert – az akkori kor szellemében – „fiatal” voltam ehhez a dologhoz. A lényeg már kezdettől az volt – legyen szó sziklamászásról, magashegyi túráról – hogy ha az ember nehéz terepre megy, ami már nem élettere az embernek, veszélyt jelent, tehát uralni kell ezt a veszélyhelyzetet, ahol az ember sok mindent felismer. Felismeri például, hogy szereti és tudja uralni a veszélyes helyzeteket, a nehéz feladatokat tudja igazán értékelni, és ha megoldja hatalmas elégtétel számára. Elég sok emberi igényt fel lehet ismerni ezekben a kihívásokban, miközben az emberek nagy többsége azt mondja „minek megy hegyre?”, nem értik az egészet.

– Hópárduc. Ez egy cím, egy rang, mi a tartalma?

– Öt, hétezer méteres csúcs megmászása után kapták a hegymászók, én az egyedüli magyar vagyok, aki megkapta. Mivel ezekből a csúcsokból főleg a hajdani Szovjetunió területére jut, ezért elsősorban az oroszoknak volt alkalmuk kiérdemelni, belőlük sok hópárduc van, külföldiből kevesebb. Nyilván jólesik ez a cím, de ez a hétezres kategória, a nyolcezres már egy másik, ebből ugye tizennégy (14) van, azt megmászni máig a világ hegymászásában különösen nagy feladat, főképpen segítség nélkül. A magyar hegymászók a tizenegyediket tudják maguk mögött, nekem a kilencediket sikerült megmászni. Ezek mérföldkövek az emberi teljesítményben. Az én eredményességem az expedíciózásban a nagy hegyek irányába vitt, de sok minden más tevékenységet szeretek. Ha nem lennék sikeres az expedíciózásban, valószínűleg a búvárkodást is már kipróbáltam volna. Mivel folyamatosan arra koncentrálok, hogy újabb eredményeket érjek el a hegyeken, nincs időm kipróbálni egyebet.

Egy cím a Magyar Nemzetből: ErőssZsolt a világ tetején, majd a hír: a „Mount Everest Expedició 2002” egyik legtapasztaltabb tagja május 25-én, szombaton, délelőtt fél 11-kor feljutott a "világ tetejére", első magyarként hódította meg a 8848 méter magas Mount Everestet. Ez után született a „Magyarok a világ nyolcezresein” expedíciósorozat, amelynek egyik kezdeményezője. vannak-e „leg”-ek az expedíciók között: legnehezebb, legnagyobb kudarc, legnagyobb élmény stb.

– Mindenikből már több van. Barátból, társból is már többet vesztettem el, ugyanez van a legnehezebbel, a legnagyobb sikerekkel, mind olyan jelentős és nagy küzdelmek voltak, amiből több van.  Az ember azt érzi, hogy az éppen aktuális a „leg”, de ha visszagondol a múltra, akkor a többiek is hasonlóak voltak, amelyek idáig vezettek. A kilencedik nyolcezres után már nincsenek „leg”-ek. 

2010. január 4-én hallottuk a hírekben: „Mindkét lába eltört Erőss Zsolt hegymászónak, amikor elsodorta és maga alá temette egy lavina a szlovákiai Magas-Tátrában szombaton.” Sokat írtak a balesetről és arról a döntéséről, hogy térdtől lefelé amputálják a több törést szenvedett lábát, majd nagy figyelem kísérte a rehabilitációját. .Mennyire ossza ketté a baleset az életét és hegymászó karrierjét?

– Egy kicsit minden jelentős expedíció kettéosztotta, mert mind jelentős történetek, és én az expedíciókhoz kötöm az életciklusaimat. Mi volt ez vagy az az expedíció előtt és után, tehát ilyen szinten meghatározzák az ember életét. A baleset még jobban, mert maradandó sérüléssel járt, valamilyen szintű mozgáskorlátozottsággal kell továbblépni, de pont az a lényeg, hogy tudni visszakapni minél többet az azelőtti életformából. Számomra nagyon nagy küzdelem ilyen magas szintre visszajönni. Bennem él a tudat, hogy vissza kell tudni jönni ilyen szintre, de természetesen ott van a valóság is, hogy vajon sikerül-e visszatérni? Tudni kell megpróbálni, esélyt adni önmagadnak. Én ezt tettem.  A legutóbbi, 2011.évi siker azt mutatja, hogy sikerült. Most már arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan sikerül folytatni? 

Ami számomra a rehabilitáció alatt figyelemreméltó megfigyelés volt, az a rehabilitációs intézetben történt. Egyértelműen kétféle embertípust lehetett megkülönböztetni – ugye itt sérült emberek, végtag-vesztesek vannak – volt, aki a passzív élet irányába ment, talán addig is olyan típusú ember volt, de ott voltak azok is, akik dolgoztak azért, hogy felépüljenek. Megsérültek ugyan, két lábukat elveszítették, átalakult gyökeresen az életük, de ők akkor is következetesen és kitartóan olyan aktivitásba akarnak visszatérni, ahol minél jobban meg tudják közelíteni a balesetük előtti életvitelüket. Ezért tesznek, ezért dolgoznak, ők azok, akiknek a helyesebb emberi mentalitásuk van, ami a tevékeny életformát tartja értéknek. Ez a megfigyelés – azt gondolom – eléggé jellemző a mozgássérült állapotra, amikor az emberek felismerik, hogy az aktivitás milyen szintű értéket jelent és valójában az életünknek a minőségét ez határozza meg.

Vállalásaival azt bizonyítja, hogy teljesértékű életet lehet élni.

– Igen. Az más kérdés, hogy kinek mit jelent a teljesértékű élet? Számomra fontos volt, hogy visszatérjek a hegyre és eredményes legyek a hegymászásban és expedíciózásban. Nekem ez fontos a teljes élethez. Ugyanakkor, ha fizikai állapotom még rosszabbra alakul, mondjuk gerincsérülést szenvedek, és kerekes székre szorulok, akkor már nem kell hegymászásról ábrándozni, akkor más aktivitásokat kell megtalálni. A mentális része a legfontosabb, hogy az ember bármilyen állapotból tudjon olyan életvitelt célként kitűzni maga elé, amit értékesnek lát, és amiben értelmét látja a tevékeny életnek. A mai fejlett világ abba az irányba halad, hogy hátrányos helyzetükben segítse az aktív élet megélésében, így cselekvő részesei legyenek a társadalomnak és minél kevésbé érezzék azokat a korlátokat, ami náluk fizikailag más, mint az átlagembernél.

– Részletesen mediatizálták a hópárduc talpraállását, sokan segítették. Arányaiban mennyi volt a saját, erős akart és a mások – a család, a barátok, a támogatók segítsége? Olyan szépen beszélt a szeretet filozófiájáról, bizonyára érezte, hogy mennyien szurkolnak a sikerért?

– Valóban sajátosan éltem meg, leginkább a legnehezebb helyzetben, amikor mozgásképtelenné váltam a baleset következtében és egy nehéz döntést is hozni kellett az egyik lábam amputációjáról.  Ekkor is azt éreztem magamban azt az erőt, hogy mindenen át kell mennem, és mindenből jól kell kijönnöm. Ugyanakkor érezve azt, hogy a család, a barátok, sőt ismeretlen emberek tömege milyen támogatásban részesített, megható és biztató volt. Utólag visszagondolva, hogy mit miért tettem és miért tudtam viszonylag gyorsan rehabilitálódni, – talán a Hópárduc talpraáll c. filmből is kiderül – példaértékűen kezelem a helyzetet, akartam regenerálódni és visszatérni. Csupán egyvalamit kellett jól kihasználnom és ez elég tudatos volt, ha nem is fogalmaztam meg így akkoriban: a hegymászás, amiben én harminc évet töltöttem el, elég kemény mentalitást és jó fizikumot alakított ki nálam, és ezt nekem tudni kell ismerni, hiszen ezzel érek el eredményeket, ennek a birtokában kellett tudni nekem ezt jól kihasználni ilyen nehéz helyzetben. Persze hasonló helyzetben az embereknek kapaszkodók kellenek. Példa is volt előttem és emellett tudtam azt, hogy a legjobban ki kell használjam azt, amit addigi életvitelemnek köszönhetek. Nem voltak mentális mélypontjaim és fizikailag is megizzasztottam a gyógytornászokat elég keményen, és jól tudtam ezt tenni.

A felesége, Sterczer Hilda is eredményes hegymászó, családja van, egy kislány és egy kisfiú édesapja. Óvatosabbá teszi a család, felelősebb a kockázatvállalásnál?

– Itt is példákat keresek, már rég látok magam körül olyanokat, akik sikeresen tudják összhangba hozni életük különböző területeit.  A világban nagy hegymászók, nagy történetekkel, szép életvitelekkel állnak példaként előttünk, akik a családdal összhangba tudták ezt hozni. Baráti körömben is sok szép és hasonló helyzet van, amire figyeltem, és amikor magam is ilyen helyzetbe kerültem, eléggé egyértelművé vált, hogy amit eddig tanultam erről a dologról, azt kell tennem, az a jó. A döntést otthon kell meghozni arról, hogy az ember milyen feladatokat vállal, milyen motivációk miatt és mennyit enged ezeknek? És itt kell összhangot találni a családdal, ezeket a feladatokat vállalhatja-e, tudnak-e számolni a kockázatokkal? Amikor ezeket a döntéseket meghoztuk, és a döntés arról szól, hogy pl. kimegyek a Himalájába, akkor ott már ki kell zárni a völgynek problémáit, amibe beletartozik az egész családi élete is az embernek. A pihenőidőben lehet visszagondolni, hiányozhat a gyerek, a feleség meg a völgynek egyéb emberi szépsége, de amikor ott helyt kell állni, akkor ezeket a tényezőket kizárjuk és csak a döntés marad, ami a hegymászás maga.

Legnagyobb teljesítményeit Magyarországon érte le, miután áttelepült, de Erdélyben is ugyanúgy itthon van, minden útjáról beszámoló körutat tart, mintegy számadást készít az itthoniaknak. Mit jelent az erdélyiség, a székelység az életében?

– Húszévet éltem meg itt és most már többet Magyarországon, ahová elmentem. Természetesen meghatározó, hogy hol nő fel valaki, milyen kulturális környezetben, milyen hatások érik? Számomra fontossá váltak ezek a gyökerek. Kezdetben nem is tudtam, hogy van székely zászló. Persze ismertem valamelyest a székelység történelmét, próbáltam tájékozódni, miután erre már elérhetőkké váltak a források, de azt, hogy milyen a székely zászló, nem tudtam. Ugyanakkor az identitásnak ezek az elmei egyre fontosabbakká váltak az életemben. Eleinte nem nagyon láttam értelmét annak, hogy az emberek zászlókat visznek magukkal, s fontos nekik, hogy lefényképezzék saját zászlójukat a hegycsúcson. Azt gondoltam, hogy maga a hegymászás elég nagy feladat és elég nagy kockázatot jelent ahhoz mérten, hogy ezt nem lehet semmi másért csinálni, mint önös ambícióból? Mégis rájöttem, hogy ezek jelentős eredmények, és bárhogy is éri el ezeket az ember, ettől kezdve ezeket – mint eredményt, mint értéket – már tudni kell odatenni közösségekhez, ahová tartozunk. Nekem itt vált fontossá az, hogy létezik székelység, van székely zászló, az értékeket hozzá kell rendelni, és ugyanúgy értékként kell az identitást is kezelni. Az a tény, hogy egy székely zászló most fönn van a Himalája egyik csúcsán, mert ma már mindig magammal viszem, ez mindenképp azokban az emberekben – a közösségben – nagy érzelmi lökést, ragaszkodást vált ki ehhez az értékhez.

Valahogy a baszkok helyzete a példa előttem. Egy nagy és erős kultúra súlyos elnyomásában élnek, küszködnek a maguk kultúrájának a túléléséért, és nagyon jól megtanultak használni mindent, ami kiemeli azt, hogy baszkok, különállóak, megvan a maguk identitása. Egy expedícióban nagyon jól lehet tudni, hogy van spanyol meg van baszk és ez utóbbi más. Ebből én azt tanulom, hogy tudni kell a székelységnek is élni ezzel minden fronton. Tudni kell nekem is erősíteni a székelységet és bárki, aki a székelység köréből eredményt ért el művészetben, sportban, bármiben, annak tudni kell ezt az identitást erősíteni, és persze ezáltal önmagát is erősíti.

– Kik a támogatói?

– A magyar hegymászásnak volt egy korszaka, ami az Everest irányába ment és nem sikerült. Majd sikerült belevinni állami támogatást. A Hegymászó Szövetségeknek – úgy gondolom – kellene legyen állami támogatása, hasonlóképpen ezeknek az expedícióknak is, amiket mi teszünk, hiszen a magyarságot képviseljük a világban ezen a szinten. Legalább szándék erejéig kellene támogassák. Volt elég hosszú időszak, hogy szándék sem volt rá, most dolgozunk azon, hogy legalább a szándék visszatérjen. A világgazdasági válságra hivatkozva ugye könnyű azt mondani, hogy semmire sem jut. Rendben, de legalább szándék legyen! Itt van az „extrémtörvény” néven ismert ügy, az egészségbiztosító nem támogatja a hegymászásban szenvedett sérülések gyógyítását. Ez egy nemzetgyilkos, népgyilkos kérdés, azt az értékrendet támogatja, ami mindenhol a fejlett világban elítélendő, hiszen ahhoz vezet, hogy mind szellemileg, mind fizikailag eltunyuljon a lakosság, amely így is hajlamos erre, de még rásegíteni az nemzetgyilkos dolog. A magyar politika a csatározásban, küzdelemben jelentéktelennek láttatja azt a problémát, amivel én küzdök, ami engem érint, és amit én felvetek.  Úgy gondolom, hogy ez a magam kis problémája általános értékű, mentalitást érintő kérdés.  A támogatók tehát többnyire magánemberek, cégek és az ember önmagáról gondoskodik.

Mik az álmai? A magyar hegymászók közül elsőként jutott fel a Himalájára, egyéni teljesítményében kilenc nyolcezres csúcs van benne. Cél a további öt?

– El tudom viselni azt is, hogy nem jutok fel mindenikre, vagy mondjuk csak tizenháromra jutok fel, és egyre, pontosan az utolsóra sehogy sem. Nem szabad annyira célorientáltnak lenni a hegymászásban, hogy beleszakadjunk a feladatba, mert nagyon is könnyű beleszakadni. Tudni kell sikereket elérni, ezekből még nehezebb feladatokat kitűzni, még nagyobb sikereket elérni. Én még olyan életciklusban vagyok, amikor ezt még lehet fokozni, ezáltal van esélyem nemcsak a tizennégyre, hanem nehéz útvonalakra is, együtt feleségemmel és esetleg a gyermekeimmel is. Annyi szép természeti környezet van a Földön, nemcsak a magas hegyek, hanem kisebb hegyek, ahová el kell menni, ahol szép feladatokat lehet találni. A családban is ugyanígy gondolkodunk, a feleségem nagyon jó hegymászó, őt most a gyerekek lekötik, ez a helyzet kissé kizökkenti, de majd visszatér, és vele is jó lenne megélni még nagyon szép hegyi feladatot. Remélem, hogy a gyermekeim felnövekvését is úgy élem meg, hogy velük együtt is lehet esélyünk nemcsak túrára, hanem keményebb hegymászásra is.

Mi a következő?

– Most tértünk vissza ahhoz a sorozathoz, amit a balesetem megtört, vagyis, hogy magyarok olyan csúcsúkra jussanak el, ahol addig még nem volt magyar, ez a „Magyarok a világ nyolcezresein”[3] expedíció-sorozat. Most már csak három ilyen hegy van előttünk, ezeket elég könnyen sorrendbe tudjuk állítani, így jövőre Nepál- Annapurna[4], ha ott jól teljesítünk, akkor jöhetnek olyan csúcsok, mint a  Kangchenjunga (magyar kiejtése: "Kancsendzönga")[5], majd a K2[6], ez a fő cél most7.



[1]A Lhoce, angolosan Lhotse (Kínában: Lhozę) Tibet (Kína) és Nepál határán található, a Mount Everest szomszédságában áll.  Déli oldala 3.2 km hosszú, de ez 2.25 km szintemelkedéssel párosul! Ekkora méretben ez a világ legmeredekebb hegyoldala.

[2]A világ legmagasabb hegycsúcsa a Mount Everest. Tibeti neve: Csomolungma, magyarul: "a világ istenanyja", Nepáli neve: Sagarmatha. A Himalájában található, Nepál és Tibet határán (Tibet jelenleg Kínához tartozik). Magassága: 8848 méter.

[3]A Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciós sorozatot Kollár Lajos, Erőss Zsolt és Mécs László indította el a 2002-es sikeres Everest-mászás után azzal a céllal, hogy a világ 14 nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsára jusson fel magyar hegymászó.

[4]Az Annapurna tulajdonképpen csúcsok sora a Himalájában, egy 55 km hosszú masszívum, melynek legmagasabb pontja az Annapurna I, mely 8,091 méter magas, s ezzel a világ 10. legmagasabb hegycsúcsa - egyike a 14 "nyolcezres" (nyolcezer méter feletti) csúcsnak. A szanszkrit Annapurna jelentése "Az Aratás Istennője". A hinduizmusban Annapurna a termékenység és a földművelés istennője. A Himalájában található, Nepálban.

[5]A Kangchenjunga (vagy SewaLungma) a világ harmadik legmagasabb hegycsúcsa, magassága 8,586 méter. A Himalájában található, India és Nepál osztozik rajta. A Kangchenjunga jelentése kb: "A hó öt kincse", tekintve, hogy öt csúcsa van, közülük négy 8,480 méter fölé nyúlik. 1852-ig őt tartották a világ legmagasabb csúcsának.

[6]K2 (más néven Godwin Austen, Dapsang vagy Csogori), a világ második legmagasabb hegycsúcsa, a Himalája egyik hegységében, a Karakorumban található, Kasmír Pakisztánhoz tartozó területe, valamint Kína határán. Tengerszint feletti magassága 8611 m.

7Erőss Zsolt jelentősebb teljesítményeiről a Székelyföld olvasói a www.hoparduc.hu honlapon tájékozódhatnak.




.: tartalomjegyzék