Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - December
Czakó Gábor

Légy világosság a világban!

„Szentek polgártársai és Istennek háza népe! Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, amelynek maga Krisztus Jézus a szegletköve. Benne kapcsolódik egybe az egész épület, s emelkedik az Úr szent templomává. Benne épültök egybe ti is a Lélek által Isten hajlékává.”(Ef 2, 19─22)

Így szólít meg bennünket, igen kedves Olvasó, bennünket, személy szerint téged és engem kétezer év óta minden hallót és olvasót Pál apostol az efezusiakhoz írott levelében.

A kereszténységben nincsen jelképesség. A jelképes térdhajtás, az ima helyetti motyogás mind hazugság, ha éppen nem istenkáromlás. Jobb esetben ostobaság. A Szentkönyv megértésének első módja ugyanis a személyesség: a szavakat, állításokat önmagamra vonatkoztatom. Istennek háza népe vagyok-e? Egybeépülök-e a szegletkővel, Jézus Krisztussal Istennek hajlékává?

És így világítja meg a templom és az egyház fogalmát, amely a mi különleges nyelvünkben egybeesik – lásd Kerekegyháza, Egyházashetye, Veresegyháza típusú helyneveinket – hiszen lényege szerint sem a templom nem lehet csupán épület, sem az egyház nem lehet puszta szervezet. Ha így volna, akkor mindkettő halott volna, legföljebb idegenforgalmi érdekesség, vagy hivatal bürokratákkal.

A templom egyik eredeti jelentése szent hely, mely attól szent, hogy Isten él benne, hiszen „maga az Úr Jézus a szegletköve – benne kapcsolódik egybe az egész épület”. Ezért nevezzük egyháznak, mert az Egynek, a Három Személyű Egy Istennek a háza.

Bámulatos szent Pál üdvözlésében a mi hajlék szavunk, telve a hajlás, a Teremtő és teremtménye lélekívének édes, fölfoghatatlan gyöngédségével…

A Megváltás következtében új teremtés, csudálatos létváltoztatás történt, melyben a Lélek által „eleven kövek módjára lelki templommá” (1 Pét 2, 5)  épülhetünk, vagyis mi magunk lehetünk olyan szent hellyé, amely Isten és ember közös otthona. Éppen ezért a templomépítés a legnagyobb művészet. A templom olyan tér, ahol Isten és ember egymásra találhat. Egyszerre kell segítenie az emberi lélek megvilágosodását, s otthont adnia a Világ Világosságának.

 

*

 

Assisi közelében magasodik egy hatalmas, jó szándékkal emelt, de mégis dölyfös XIX. századi léghajógarázs, a Santa Maria degli Angeli, melynek a gyomrában szerénykedika parányi, szoba méretű Porcinkula, Szent Ferenc legkedvesebb temploma. Tudjuk, hogy a XIII. században a megromlott politikai egyházon belül Ferenc és rendje vált Európa lelki templomává.

A két épület együtt érdekes, közös áthatásuk megdöbbentő…

A szemlélődésben sokat segít a templom-egyház régi latin neve: aedes sacra: szent szoba, egy helyiségből álló lakás. A szent szoba kicsiny, meghitt, otthonos, mondhatjuk rejtettnek is, ahol a legbensőbb titkainkkal osztozunk Teremtőnkkel „hogy a világosság bennünk sötétség ne legyen.” (Luk 11, 33) Ha világosságunk tiszta, gondolatainkon át titokzatos módon Ő szólal meg bennünk…

 

*

 

A Templom, az Egyház, az Istennel közös hajlék mérete szerint sem nem szoba, sem nem sportcsarnok, hanem a Megváltón és rajtam keresztül „eleven kő.” Befogadja az egész emberiséget – miként világosan mutatja ezt Teréz Anya vagy Böjte Csaba és millió más, megváltottságának tudatában élő és cselekvő ember példája.

Gondoljunk bele: Krisztusunk föltámadása előtt is jócskán léteztek papi szervezetek, hivatalokkal, templomokkal, vagyonokkal és iskolákkal, ám az ember egyiknek sem volt eleven köve, legföljebb az oltárkövön megölt áldozat.

 

*

 

Az otthon szó is megérdemel egy mélyebb pillantást: az otthon az a hely, ahol nem egyszerűen vagyok, lakom, amit vettem, bebútoroztam, fölszereltem, fizetem utána a számlákat, ahol alszom, őrzöm a titkaimat, és nézem a tévét, hanem az ott-hona honom, a hazám. Lehet-e otthon, ami nem hajlék, nem egyház, nem Isten és ember összehajlásának helye?

Két ilyenegyházról tudunk. Az egyikben a szent család élt Betlehemtől Egyiptomon át Názáretig. Mekkora tanítás lehetett az Istenanya számára, hogy gyermeke, a Magasságbeli Fia egy istállót választott szülőházának, majd harminc éven át egyházban élhetett Egyszülöttjével, aki a szeme láttára bekakált, gügyögött, hasra esett, növekedett, tett-vett, dolgozott, jókedvében nevetett, s álmában talán horkolt. Nincs följegyzés arról, hogy az Úr bármivel megtoldotta volna az Evangéliumokba foglaltakat Édesanyja számára, de adhatott-e többet önmagánál? Hogy mint Világosság, foszforeszkálásra késztesse a nyitott szívűeket.

Senki emberfia, sem Ádám, sem Hénoch, kinek „egész életkora 365 évet tett ki. Isten színe előtt járt, aztán nem volt többé, mert Isten elvitte.” (Ter 5, 23─24)[1] Még a sémi népek ősatyja, Ábrahám nem tapasztalt többet a Második Isteni Személyről az Istenanyánál.

A másik otthonban Mária élt János apostollal, miután Krisztus a kereszten kedves és egyetlen hűséges tanítványára bízta édesanyját.

Lehet-e irtózatosabban remegni, mint a keresztfára szögelve, fuldokolva? Mindössze három kis vasdarab köt oda, és még sincs szabadulás. Milyen iszonyatos a szög – beleverve az eleven testbe! Létezhet-e ennél reménytelenebb helyzet? Gúny és röhej, vér, izzadság és legyek, a tanítványok elszeleltek. Immár egyetlen kilátás a drága fájdalom közönyös növekedése, egészen a szabadító elviselhetetlenségig, a szó szoros értelmében – az eloldó halál! A vég, a pusztulás, a semmi. A semmi?

Reménytelenség?

Immár nem tudjuk fölidézni a megfeszített Üdvözítő hangját, csak a szavát, a keresztfáról elhangzó két mondatát: „Asszony, nézd, ő a te fiad!”– mondja Máriának, akivel földi életidejének zömét, ezt a törékeny mulandót leélte; akinek főztjét, mosolyát, anyai aggódását annyira szerette. Nem hagyhatja magára – haldoklásában is ő Mária reménye. Ezért mondja Jánosnak: „Nézd, ő a te anyád. Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.” (Ján 19, 26─27) Egyszerűen, parasztosan: van remény itt a földön, halálunk után is. A remény én vagyok, mondja az Úr, a nektek rendelt családban, a fölülmúlhatatlan, a legtermészetesebb szeretetközösségben. Ezért Mária és János számára új életet: új családot alapít a keresztfán utolsó perceit élő: az apostollal együtt befogadja az emberiséget a maga családjában. S mindenütt ott vannak az élet apró-nagyobb mozzanatai: a hű, ifjú és erős János gondoskodik majd az idősödő Szűzanyáról. Viszonzásul ő, az Istenszülő, Jánost készíti elképesztően nagy föladatára. A részletekről nincsenek értesüléseink, csak a nyilvánvalóról lehet elképzelésünk. Milyen meghitt okulást jelent együtt lakni a Megváltó édesanyjával, a legnagyobb istentapasztalóval, belélegezni a Szent Család életmódját, emlékeit, ízlését, beszélgetni, gondolkodni a Fiúról, a szokásairól, újra és újra ízlelni tanításait, élete eseményeit…

Az Úr – immár kettejük – édesanyját majd a mennybe emeli. Jánost pedig nem pápává teszi: annak ott van Péter és Pál – nekik való. Jánosra – a maga tündökletesen mély könyvének megírása után – az evangéliumot beteljesítendő még egy hatalmas föladat vár. Új édesanyja titokzatosan sugárzó utónevelése után az Atya emberi ésszel fölfoghatatlan beavatásban részesíti. Megmutatja neki a jövő látszólagos, az ún. történelmi-politikai-gazdasági eseményein túli, a Létben gyökerező valódi folyamatait és fordulatait: az Igazság, a Szeretet, a Szépség, a Jóság győzelmét az Antikrisztus, az Ősgonosz fölött.

Ennek elviselésére akárki nem lehetett volna képes.

 

*

 

A Kr. u. II. században élt Szárdeszi Szent Melitón görög egyházatya könyve szerint a Szűzanya Fia föltámadása után két esztendővel halt meg János házában. És amikor János „Attól az órától fogva házába fogadta őt”, a Szűzanya istenélményei tovább áradtak Jánosra.

Előttünk is megnyílik egy hatalmas tapasztalási út az Ádventtel. Legalább annyival segítsük a Világ Világossága beáradását a lelkünkbe, hogy szétnézünk odabent és kitakarítunk.

 

*

 

Úrjövetre készülve, a világ, a lét és saját sorsunk viszonyainak vizsgálatát nem kezdhetjük másutt, csak a kezdet kezdeténél. Hallgassuk János apostolt: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Az ige, a Szó a „dolgok eredeti állapota” – mondja János nyomán Hamvas Béla. A Szó, az Egy szava az egész mindenséget magába foglalja. Ezt mi, magyarok, jól tudjuk, hiszen egy szavunk ötszáz származékában tanúsítja, hogy benne minden mennyiség és minőség egyesül. Érdekes a fizika tudományának a megállapítása a Nagy Bummról, amelyben az egész mindenség összes anyaga, energiája és törvénye egyetlen, a fizika fogalmaival leírhatatlan pontból robbant elő – nagyjából 13,7 milliárd évvel ezelőtt.

 

*

 

Mi lehetett az Ősrobbanás előtt? Semmi sem volt, mondja hajszálpontosan Nyelvédesanyánk, mert a semmi sem létezett az idő tájt, ami a tudomány nyelvén megnevezhető volna, tehát se anyag, se energia, se tér, se idő. Szabatosan: maga a semmi sem létezett.

Helyesebb így kérdezni: Ki? „Ő volt kezdetben Istennél. Minden Ő általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Ján 1, 1─3) A lett a magyarban beláthatatlanul mélységes: a létige jövő idejű alakjából képeztük a múlt személyragjával. Inqualtált szó, magyarul kölcsönös áthatás tanúja, mert magába foglalja mindazt, ami történt, s történni fog. Magába foglalja az Időt, ezért időtlen, a létbe emelkedés szava…

Ne feledjük, hogy a teremtés műve folyamatos: „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom.” (Ján 5, 17) Jézus Krisztus a megváltással nem hegyeket és tengereket alkotott, újabb ős egysejtűbe sem rejtette be sosem volt-leendő virágok, sárkányok és az új ember tervrajzát, hanem másként formálta meg őt: Egyházat épített-épít neki.

Miként?

 

*

 

János apostol egyértelműen Jézusról beszél, midőn így folytatja: „Benne élet volt.”  Tehát a Teremtés nem az atomok meg a csillagok kedvéért történt, hanem az életért. Miféle életért? „És az élet volt az emberek világossága.” Az élet szó itt éppen abban az értelemben használtatik, melyben Jézus önmagára vonatkoztatja, amikor kinyilvánítja, hogy ő az „út, az élet és az igazság.” Itt kiderül, hogy a benne megnyilvánuló élet maga az igazságtól áthatott világosság, mely a Teremtés kezdetekor föllobbant, és a Megváltás által a mi személyes vonásunk lehet. Olyannyira, hogy embertelenné válunk, ha hiányzik belőlünk az Igazság Világossága?

 

*

 

Sok nyelv, így a magyar is megkülönbözteti a világosságot a fénytől. Utóbbit a fotonok gerjesztik, árnyéka van és hajlamos a hamisságra, lám, fényezzük a hitványat. Előbbi összefüggésben áll a világgal, hisz közös a gyöke, árnyéktalan, tiszta és tisztít: megvilágít, világos? A fény tehát külső, világosság viszont benső: Splendor Veritas, miként II. János Pál írta, a megtérésünkkel befogadott Megváltó igazságának ragyogása.

„Az igazi világosság”,maga az Ige, azaz Jézus Krisztus, „mely minden embert megvilágosít, a világba jött.” Sőt, már eleve „A világban volt, a világ ő általa lett, mégsem ismerte őt fel a világ.”  Tudjuk, milyen a világ: miránk hasonlít. Miránk, akik a fényt szeretjük, az aranyat, a széles utat meg a villanykapcsolót.

 

*

 

Miért született a Megváltó? Boldog Henry Newman írja: „Jézus eljött, hogy magába olvassza e világot, hogy miként ő a Világosság, a világ is világos legyen.” Azonban nem talált helyet, hová fejét lehajtsa. Mert ugyan Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”

Ne a kétezer év előtti zsidókra gondoljunk, hogy ők miért nem, hanem magunkra: mi miért nem? Lehet, hogy a helyzet nem sokat változott? Kajafásék a terveikbe csöppet sem illeszkedő Messiást a rómaiakkal próbálták elintéztetni. A mi Pilátusunk a villanykapcsoló, a gazdasági-politikai helyzet, a halálig kinyújtott gyermetegségünk, a mozi a helyettes filmhősökkel, a vasárnapi kereszténység, a jelképes istentisztelet és így tovább.

 

*

 

A jelképes kereszténység megcsúfolása annak, hogy a Kisded valóságos, üldözött Isten, valóságos Megfeszített és valóságos Föltámadott. Ő a Világ Világossága. Nem élesen a szemünkbe vágó reflektorfény, ha akarjuk, ha nem. A Világ Világossága derűs, talán máriakék derengés, mely mindeneket átjár, szelíd és végtelenül tapintatos. Szemünk helyett a lelkünkkel kell fölfogni, miként Mária tette azalatt a harminchárom év alatt…

„Vigyázz, hogy a világosság benned sötétség ne legyen!”– figyelmeztet az apostol. Bizony, eltévedhetünk.

Világosnak lenni annyi, mint valódinak lenni. Világos – világ – valóság. Aki világos, az áttetsző. Mitől? Benső tisztaságától. Szent Ágoston írja: „Az igazság megismerésének föltétele a lélek tisztasága.” A Megváltó a maga tökéletes tisztaságában a legmocskosabb lelkekbe se röstellt belépni. Aki befogadta, annak „hatalmat adott, hogy Isten fiává legyen.”

 

*

 

Kik az Isten fiai?

A világosság fiai. (Luk 16, 8; Ján 12, 36; Ef  5, 8) Egyes-egyedül arról ismerszenek meg, hogy Jézus Krisztus igazságát befogadták, miatta üldöztetést szenvedtek, és vele világítanak a világban. Ők az igazi templom, az igazság ragyogásából épült egyház, vagyis, ha akarod, te, kedves Olvasó.

 



[1]Czakó Gábor: Angyalok c. regényének főhőse Hénoch/Énok. (Budapest, 1992, Szépirodalmi Könyvkiadó)

 




.: tartalomjegyzék