Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2011 - December
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

Szibériai homokszemek

 

Véletlenül akadtam rá a kézdivásárhelyi születésű Elekes György (18941969) újságíró, költő nevére, amikor Rónay György első világháborús regénye, a Krasznojárszk kapcsán kutakodtam a világhálón. És rögtön Markovits Rodion, Zalka Máté és az említett szerző neve mellé került Elekes neve, hiszen az első világháborúnak és hat év szibériai hadifogságnak „állított emléket” ő is, ráadásul nem is regényben, hanem egy verseskönyvben[1]. A múlt század elejének kézdivásárhelyi, Kézdivásárhely környéki költőiről, Zsögön Zoltánról, Szabó Jenőről már voltak néminemű ismereteim, de Elekes György neve addig nem szerepelt az Ady-kortárs helyi költők között. És mint aki egy újabb, aprócska földrészt fedezett fel magának, úgy vetettem rá magamat erre a számomra addig ismeretlen literátorra; levelezéseim, valamint a véletlen titkos közrejátszása révén igen értékelhető segítséget kaptam, egyebek mellett abban is, hogy kezembe vehessem Elekes György kicsi, föltehetőleg 1921-ben napvilágot látott (évszám ugyanis nem szerepel a köteten), mindössze harminc verset tartalmazó, megsárgult lapú versesfüzetecskéjét. Azt írja rajta, hogy: Ára 5 Leu, Cenzurat: Politia de stat. Tehát 5 lejt kóstált ez a kis brosúra, a román államrendőrség cenzori hivatala pedig a megjelenés előtt alaposan átfésülte. Belül pedig az szerepel, hogy: A szerző tulajdona, aki minden jogot fenntart magának. Tartalomjegyzék nincs, a versek mindenike datálva van, mind 1916 és 1920 között keletkeztek, húsz vers alatt Krasznojarszk, öt alatt Nikolszkusszuriszk, egy-egy költemény alatt pedig Zima, Irkuck (így) és Magzon szerepel, a legutolsó, „A Kisfaludy-társaság 1921-i Vigyázó-pályázatán megdicsért pályamű” alá pedig egyszerűen csak Szibéria van odakanyarítva.

Mielőtt a verseket elolvastam volna, kicsit utánanéztem a szerző életrajzának is: életében négy verseskötete jelent meg, az említett első kötet után a következő három évben még három könyv: Szürke csendben (1922), Bábszínház (1923), Mindegy (1924) született; ezekben az években, közvetlenül a fogságból való hazakerülése után, két helyi szatírikus lapnak (Bogáncs, Flekken) is munkatársa volt, majd Brassóba költözött, és az ottani Brassói Hírlap, majd a Brassói Napló szerkesztője lett. A „verscsap” 1924 után végleg elzáródott, legalábbis több verseskötete nem jelent meg ezután. Számomra azonban ennél érdekesebb volt, hogy talán egyik első, háromszéki „író-vállalkozóként”, egy „bukaresti kiadó üzleti megbízásából”, Katolnay László néven (a Kézdivásárhely melletti szentkatolnaiak a felmenői) 1926-tól elvállalta egy németországi bestseller szabad átköltését, és közel 3000 oldalnyit írt meg ebből az immár hírhedtté vált, sokatmondó (Szívek harca) című füzetes regényből. Munkáját ráadásul román, angol és horváth nyelvre is lefordítottákk, és ki is adták. Nagy sajnálatomra az illető korszak eme „szappanoperáját” nem sikerült megszereznem, pedig biztos ezt is faltam volna gyermekkoromban, ehelyett be kellet érnem az édesanyám „könyvtárában” rongyossá olvasott, és kivételes becsben tartott, több mint kétszáz füzetes, igen fordulatos cselekményű, kalandos, és igen, meglehetősen szirupos Veronika, a fegyencbáró asszonya című hasonló füzetes regénnyel. Általános iskolás koromban vagy háromszor elolvastam, és bizonyisten, kíváncsian venném ennyi év után megint a kezembe, sajnos azonban, a tágabb rokonság „egyes elhanyagolhatóbb darabjai” között, kézen-közön, eltűnt a doboznyi füzetes ponyva. A Szívek harcáról pedig mind a mai napig hiába érdeklődtem, szinte mindenki hallott róla ugyanis, vannak, akik még olvasták is, de senkinek sem volt meg.

Nos, a versekhez visszatérve, ezek között a számomra ínyencségnek számító ritkaságok, száz évvel ezelőtt írt versszövegek között igazából nem számítottam ki tudja milyen zseniális felfedezésekre. A versek inkább mint kuriózumok érdekeltek, arra voltam kíváncsi, hogy jogos volt-e az utókor ítélete, elhallgatása Elekes György költői teljesítményét illetően (egyébként az volt), nagy érdeklődéssel olvastam hát végig ezt a pár tucatnyi költeményt. A „hadifogoly-lét lelki hatásai”, a honvágy, a szépséges múlt és a sivár jelen szembesítései ezek az Elekes-versek. Ady Endre hatása, az Ady-sorok szólamai köszönnek vissza a sorok közül, és valami Reviczkys melankólia és mélabú lengi be a költeményeket, ami érthető is. Azt írja adyendrésen egyik versében: „Jöttem. Nagy vizek partja, / (ködök, mocsarak rajta) / rejtett magába eddig / s a lelkemet akarta.” Máshol: „Reggelre egyszer a Holnap eljő”, vagy: „Fehér arcodra néha gondolok csak”, aztán: „Olyan a lelkem, mint a Bajkál, / jégkoporsó alatt pihen, / (benn éj van rég, mély, néma, fáradt) / és nem zavarja semmi sem.” Van aztán csasztuska: „Vándor lelke nyugatra száll, / vándor teste keletre, / hosszú sötét vonat viszi, / sínek sírnak megette”. Van aztán népdal-variáció, és nagy meglepetésemre, Tavasz címmel egy Áprilys költemény is. Búcsúzásul, az Olvasólámpa végére, ez utóbbit teljes egészében idemásolom: „Nap sugarában fürdik a felhő, / hosszú, nagy álmok árnya suhan, / hóviharoknak vad heve meghalt, / itt a tavasz a kertkapuban. // Bús hajam őszül, könny a szememben, / vágyakozások vára szivem, / rajtam a télnek szürke ködökből / összeharácsolt csókja pihen. // Messzi mezőkre jaj mikor érek! / tarka-virágos lesz-e útam?... / Nap sugarában fürdik  a felhő,

hosszú, nagy álmok árnya suhan.” (Krasznojarszk, 1916)

Utánanéztem, Áprily Tavaszodik című költeménye (és a Március is) 1923-ban, az Esti párbeszéd című kötetben jelent meg. És akár lehet ez egy feladvány is az Olvasólámpa „hűséges” olvasóinak. Vajon hogyan van ez? Kié volt előbb? Mert hogy nem lehet ez egyszerűen véletlen, arra a fejemet teszem. (Fekete Vince)

 

A betűk mágiája

 

Azt hiszem, ez a korral is jár, de aligha van olvasó, vagy betűkből élő ember, aki ne gondolkodott volna el azon, hogy az írás, a betűk használata a legtisztább, leghatásosabb mágia.

Talán csak a pénz ennél erősebb, de arról máskor. A lényeg az, hogy mindkét esetben elhisszük, hogy egy jel, egy fogalom valamit jelent: és ettől fogva szentírás az a „dolog”, az A soha nem lesz B, és fordítva, pedig elvileg „mindössze” megegyezés kérdése.

Sokezer éves megegyezésé, az emberiség történelméről úgy hull le a politikai, szokásjogi, vallási szokások köntöse, mint másról a ruha a boldog szerelemben: a kultúrát, a nagybetűs Kultúrát végső soron egyvalami hordozza: a betű. Legyen az rovás, ékírás, hieroglifa, vésett, rajzolt: de betű.

Kezdetben vala az Ige, az Ige Istennél vala, és Isten vala az Ige.

Na, ennyit a tanításokról, ezt nagyjából minden világvallás elfogadja, amelyet érdemes volt leírni, betűkkel rögzíteni.

Olvasom Paolo Santarcangeli könyvét, A betűk mágiáját[2].

Ritka könyv, ne is keresse senki, az Európa Kiadó adta ki, valami ezerötszáz példányban vagy harminc évvel ezelőtt. Látszik rajta, nem közönségsikernek szánták, afféle öncélú játék volt ez akkor is, mívesen, szépen kivitelezve.

Lassú, érthető, okos bevezetővel van ellátva, a betűk és az írás természetéről, a betűvetés isteni természetéről, szépen illusztrálva, hogy a hülyének is érthető legyen: másmint ha a hülyék olvasnának.

Tradicionalista filozófia, persze, ez semmit nem jelent, maximum Hamvas mester, vagy Várkonyi, vagy Iulius Evola bólogatna olvastán. Na meg a magunkfajta kései, műveletlen neofita: igen, valóban, ezt is el kellett magyarázni nekünk.

Aztán komótosan sorra veszi az ábéce 24 betűjét – mert igen, ennyi van, az külön nekünk, magyaroknak bajunk és gazdagságunk, hogy kétszer annyiból gazdálkodunk –, és elmagyarázza, mi mennyi, miért, hogyan lesz az egyből egy, a tucatból tizenkettő, mi köze Jupiternek az ökörhöz, és általában, hogy Platón óta nem sok változott, ami a lényeget illeti.

És elolvassuk, mi, magyarul, és a végén gyökeret ver bennünk a sanda gyanú, bennem legalábbis igen, hogy valószínűleg soha nem létezett Paolo Santarcangeli (Arkangyal Pál) nevű olasz tudós ember, bármit is írjon a könyv végén első kiadásról, lektorról, összevetésről.

Különösen, hogy a könyv „fordítója” Lator László, és a benne olvasható, misztikus értelmű versek szerzője Weöres Sándor.

Megértem őket, másként aligha lehetett volna kiadni ezt a könyvet akkoriban.

De külön erény ez a szerénység, alázatos tanítás, nem prédikálnak, nem vitatkoznak, egyszerűen csak betűkbe öntik, hogy mi a betű. Önnön lényegüket adják.

Hát ezért külön köszönet, részemről a betűvetők és írástudók védőszentje mostantól Paolo Santarcangeli. Bárhogyan is hívták magyarul. (György Attila)

 

A verbéna illata

 

Dante szerint egy irodalmi műnek négyféle „olvasata” lehetséges: a betű szerinti, az allegorikus, a morális és az anagogikus (vagy spirituális) (lásd Vendégség című értekezését). Vannak viszont olyan irodalmi művek (Faulkner művei például), melyek olvasásakor még az „első szintig”, a betű szerinti értelmezésig is bajosan jut el az ember, annyira eltéved a családtörténetek/nevek útvesztőjében. Ilyenkor bizony jól jön(ne) egy kis segítség, hogy eligazodhassunk végre ebben az útvesztőben. Akár ilyen „olvasási segédeszközként” is olvashatjuk William Faulkner A legyőzetlenek című elbeszélésfüzérét[3] (mely a Kalligram Kiadó William Faulkner művei című sorozatának második köteteként jelent meg, most először magyarul, Pék Zoltán „faulkneri ihletésű fordításában” – ahogy a sorozatszerkesztő-utószóíró Géher István mondja). Az elbeszélésfüzér mindenekelőtt a Sartorisban, Faulkner első „komolyabb” regényében megismert Bayard Sartoris előtörténete (hogyan sajátítja el gyerekként az amerikai Délen „kötelező” erkölcsi kódexet, illetve hogyan  próbál felserdült fiatalemberként szabadulni ettől a „déli átoktól”). De e kis kötet még számos Faulkner-mű olvasásánál is kiválóan hasznosítható: feltűnik benne Ab[ner] Snopes, akit majd a Gyújtogató című novellában, illetve a Snopes-trilógia első kötetében, a Tanyánban ismerhetünk meg alaposabban; Buck McCaslin bátyó is szerephez jut itt, aki A medve, illetve az Eredj, Mózes című kötet többi novellájának-kisregényének is egyik legfontosabb figurája; megtudjuk végre azt is (szintén A legyőzetlenekből!), hogyan ölte meg a Megszületik augusztusban is szereplő Calvin Burdeneket (nagyapát és unokáját) John Sartoris ezredes stb. (Lehet, hogy a T. Olvasó máris eltévedt eme rövid felsorolásban, de ezért nem én vagyok a hibás – én előre figyelmeztettem, hogy Faulkner nem egy könnyű olvasmány!)

Ha viszont eltekintünk A legyőzetlenek „olvasási segédeszköz” jellegétől, akkor már nem örülünk annyira: szerintem nincs igaza az utószót író Géher Istvánnak, amikor mentegetni próbálja Faulknert: az utolsó elbeszélést, A verbéna illatát leszámítva a többi tényleg nem több „kiszínezett polgárháborús kalandnál” (igaz, ezekben is vannak gyönyörű részek, például a „Jordán” folyóhoz vánszorgó, megváltást remélő, „felszabadított” néger tömegek leírása a Rajtaütésben). Szerencsére A verbéna illata sok mindenért kárpótol: micsoda pompás alak például Drusilla Hawk, a polgárháborúban menyasszonyként „megözvegyült” amazon, aki kizárólag verbénagallyat hajlandó a hajába tűzni, „mert azt mondotta, hogy csak a verbéna illatát érezni a lovak és a bátorság szaga mellett, ezért ezt az egyet érdemes viselni” (151. o.); mekkora szerencse, hogy Faulkner átköltözteti Carolinából a Sartoris-birtokra John Sartoris húgát, a polgárháborúban szintén megözvegyült Virginia du Pre-t; és milyen jó, hogy Wilkins professzor jellemzéseként elhangzik a következő mondat: „túl öreg, hogy elvekhez ragaszkodjon a vér, a neveltetés és a család ellenében” (149. o.). Hiszen ettől a tudástól próbál szabadulni (Drusilla, saját addigi neveltetése és az egész amerikai Dél ellenében) a fiatal Bayard Sartoris – természetesen sikertelenül! Arany középút pedig nincsen. Legfennebb a Virginia du Pre-féle, női „kritika”: „…és folytak a könnyek az arcán, mint Drusilláén a nevetés. – Jaj, verjen meg az Isten titeket, Sartorisokat! Verjen meg az Isten!” (174. o.). (Lövétei Lázár László)

 

Szeben száz év magánya

 

Otto Fritz Jickeli regényét[4] kézbe véve, az olvasónak óhatatlanul eszébe jut Márquez Száz év magánya. Több dolog is rokonítja a két könyvet. Jickeli Erdélyi szász családi krónikája (ez a regény alcíme) is körülbelül száz év történéseit idézi fel (nagyjából a napóleoni háborúk végétől az első világháború kitöréséig), és nála is ugyanúgy váltogatják egymást egy nagy család keretén belül a felnövekvő nemzedékek (olykor ismétlődve a személynevek is) akárcsak a Nobel-díjas kolumbiai író regényében. Mindkét könyv egy többé-kevésbé zárt közösségről szól, amely kontaktusba kerülve a nagyvilággal, bekapcsolódva annak véráramába, lassan bomlásnak indul. De aki arra tippelne, hogy a szász író műve holmi utánérzése Márquez könyvének, téved: a Jickeli-regény első kiadásának dátuma 1957, míg a Száz év magány először 1967-ben jelent meg.

Nyilván vannak különbségek is a két opus között: mindenekelőtt stílusukban. A Nemzedékekben nyoma sincs a mágikus realizmusnak. Ez nem is lenne helyénvaló az erősen anyagias, minden körülmények között mindkét lábával szilárdan a földön álló szebeni szász iparoscsalád bemutatásánál. Az anyagiasság, a szerzés vágya visszatérő motívuma a könyvnek. Valahol érthető ez is: az erdélyi zűrzavaros történelem évszázadai alatt ez volt a szászság önvédelmének, fennmaradásának egyik eszköze. Úgy az egyéni, mint a közösségi vagyon gyarapodásában keresték függetlenségük biztosítását. És kemény munkával érték el ezt.

A változó külső valóság a szászságot is folyamatosan önvizsgálatra és új utak keresésére sarkallta: a céhrendszer véget érésével saját takarékpénztárakat hoztak létre, hogy a nagy kamatra kölcsönző bankok és uzsorások vitorláiból a szelet kifogják, a szász grófi méltóság megszűnése után a Szebenben székelő mindenkori szász püspök vált a szászság szellemi vezetőjévé. Összességében elmondható, hogy a regény idejében, a nagy változásokat hozó XIX. században a szászság sikerrel vette az akadályokat, sokszor még hasznot is tudott húzni belőlük.

Számunkra igen érdekesek a könyvnek azok a részei is, amelyek a szebenieknek az 1848-as forradalomhoz való viszonyáról szólnak, hogyan látta, hogyan élte meg az egyszerű szász polgár az eseményeket Hisz, úgymond, ők a barikád másik oldalán álltak. A történész számára sem érdektelen részletek olvashatók Bem tábornok első, majd második szebeni bevonulásáról, meg hogy mennyire különbözött a kettő. Téves azt gondolni, hogy minden szász ellenségesen viszonyult a magyar szabadságharchoz. Akadt köztük szimpatizáns is, aki vagyonát Kossuth-bankókba fektette, aztán annak elértéktelenedésével, a szabadságharc bukása után, évekig őrizgette, hogy ha majd Magyarország egyszer kivívja függetlenségét Ausztriával szemben, élvezhesse nagy vagyonát. Volt mit várnia.

De Jickeli könyve elsősorban nem történelmi, hanem irodalmi mű. Fordulatos, változatos, olvasmányos. A családregényekben szokásos intrikákon, szerelmi ügyeken, személyes tragédiákon túl izgalmas nyomon követni azt is, hogyan ismétlődnek, variálódnak  némely emberi tulajdonságok a leszármazottakban. Egyes ősök bizonyos nemkívánatos jellemvonásai hogyan válnak erénnyé az utódokban egy más korszakban, meg fordítva is: hagyományosan dicséretes karakterjegyek miként nehezítik egyesek előrejutását a felgyorsuló világban.

A Nemzedékek nem előzmény nélküli az erdélyi szász irodalomban. Még 1931-ben jelent Adolf Meschendörfer regénye, a Corona, amely irodalmi kvalitásain túl szintén tekinthető egy város történelmi múltja áttekintésének is, és amelynek helyszíne Szeben egykori nagy riválisa: Brassó.

Családfejlődés, történelmi múlt. El lehet játszani a gondolattal, milyen is lenne, hogyan is adná elé magát egy-egy székely kisvárosról majdan esetleg megírandó, hasonló jellegű mű. Próbálkozások ezirányba már történtek. (Molnár Vilmos)



[1]Szibériában pergő homok-szemcsék zenéje. Nyomtatott a Kézdivásárhelyi Könyvnyomda R.-T.-nál (1921).

[2]Budapest, 1971, Európa Könyvkiadó.

[3]Pozsony, 2010, Kalligram Kiadó.

[4]Otto Fritz Jickeli: Nemzedékek. Bukarest, 1990, Kriterion Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék