Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
Hertza Mikola

Rövidprózák

A MIHAIL MIHAJLOV TRAGÉDIA

Oleg R. Rudicsenkov zeneszerző anyagot gyűjtve a Habok hangja című koncertművéhez, elintézte a Moszkvai Zeneszerző Szakszervezet Művészeti Egyesületének elnökénél, hogy felkerülhessen a Mihail Mihajlov tankhajó éppen aktuális Északi-tengeri útjára. Mivel civilek jelenléte a tankhajókon szigorúan tilos, zenész állásra pedig a munkamorál megőrzése miatt nincs lehetőség, Rudicsenkov részére kiállítottak egy igazolványt, miszerint részt vett a Novgorodi Munkásiskola segédszakács kiképzésén, suma cum laudae minősítéssel. Nappal hámozta a krumplit, mosta a zöldségeket, szeletelte a répát, este pedig melankólikusan pöfékelve kis fapipáján, a korlátra könyökölve hallgatta a habok hangját, megálmodott művéhez gyűjtve az anyagot.
Tudott dolog, legalábbis tankhajós, kőolajas szakmabeli körökben, hogy október második felében, november első hetében van az a periódus, amikor úgy este tizenegy tájban, a vaksötétben, egyre erősödő hangon furcsa, női, panaszos, de csábító ének száll fel a hullámok mélyéről, utat keresve az arra hajózó tengerészek füléhez. Éppen ezért minden Északi-tengeri tankhajón a parancsnoki fedélzet tetején található egy nagy hangerejű sziréna, ezt szokták bekapcsolni, hogy könyörtelenül elnyomja a szirének halálba hívó énekét – mert a hírhedt szirének énekéről volt szó, természetesen.
Ezen a bizonyos napon is pontosan így történt. Még alig hallatszott az ének, még olyan volt, mintha egy megpattintott dugójú ásványvizes palack sistergése lenne, a szolgálatos tiszt edzett füle mégis felismerte a veszélyhelyzetet. Hajókötelektől kérges hatalmas tenyerét rácsapta a sziréna gombjára.
Nem tudhatta, hogy Oleg R. Rudicsenkov segédszakács még az utazás első napján, az éjszaka leple alatt, a szirénát árammal tápláló vezetéket elvágta hagymapucoló bugylibicskájával. Az oly sokszor életmentő szirénellenes sziréna néma maradt, a csábító dalt lekottázni akaró, utólagosan gyilkosnak bizonyuló művészi szándék miatt.
Mivel a Misa Mihajlov nem jelentkezett a másnapi fél hatos rádiós jelentéskor, sem harmadnap, a hadsereg kiküldött egy felderítő helikoptert. A mentőcsapatok már csak egy túlélőt találtak a Panamax osztályú tankhajón: Rudicsenkov, zaklatott tekintetű, magában valami furcsa dallamot mormogó segédszakácsot, három nadrágszíjjal kikötve a hosszútávú rádióantenna és az őrület határára. A legénység többi tagjának nyoma veszett.
Visszatérve Moszkvába, Rudicsenkov a kötelező állambiztonsági kihallgatással járó két hónapos csendes zárkamagányában, az egyébként nem szokványosan humánus, művészetkedvelő börtönparancsnoktól kapott százlapos füzetbe firkálta az akkor még frissen agyában élő új művét, a kórusra és szimfonikus zenekarra írt tengeri himnuszát, a Habok hangját.
Rudicsenkov ekkor még megkapta a feddhetetlen állampolgár minősítést, leült két hónapot ugyan a segédszakácsi diploma meghamisításáért, a Kőolajművek szántszándékkal való félrevezetéséért, de megtarthatta állását a moszkvai Baljusin Művészeti Központnál. A következő balhéja viszont kettőbe törte karrierjét, elfelejthette a híres, nemzetközileg elismert zeneszerzővé válásról dédelgetett álmait, a szibériai hosszú börtönbüntetéstől is csak a nyilvánvalóan súlyosan megviselt szellemi és pszichikai állapota mentette meg.
Ennek a második esetnek sehol sem maradt írásos nyoma, hivatalosan nem is létezik, mi sem szeretnénk bővebben mesélni róla. Nem is annyira a minket jellemző prűdség, mint a büntetőtörvénykönyv és az erkölcs bármilyen tágan, modernül vagy szabadosan értelmezett határainak durván megsértő jellege miatt. Röviden: alig hangzottak fel első próbáján a mű – amely tulajdonképpen a sziréneknek a Mihail Mihajlov vesztét is okozó énekének hű kottamásolata – első szólamai, alig nyitották énekre diszkréten kirúzsozott szájukat a női kórus tagjai, a zenekari árokban a férfiak egytől egyig ledobálták hangszereiket, mint horror- filmekben az éhes zombik, kimásztak a színpadra, és borzalmas dolgokat műveltek az esti előadás díszletei miatt elzárt kijárati ajtón menekülni nem tudó kórustagokkal.
Oleg R. Rudicsenkov, mint említettük, megúszta a szibériai nevelő és rehabilitáló tábort, mivel a próbán látott szörnyűségektől elborult elmével beutalták a krími félszigeten, békés tengeri környezetben fekvő Lev Nyikolajevics Tolsztoj Pszichiátriai Intézetbe. (Arról nincs tudomásunk, hogy ő személyesen részt vett-e az azóta feloszlatott kórus hölgytagjainak megbecstelenítésében, de mint felbújtó, ő volt a zártkörű titkos tárgyalás fővádlottja). Itt különös kegyetlenséggel elkövetett anyagyilkosságok bűnösei és rendszerellenes, önjelölt szónokok társaságát élvezhette volna, ha még a második nap nem veszik nyoma, egy figyelmetlen ápoló és egy beletörött kulcsos zár miatt hanyagul nyitva hagyott kovácsoltvas kerti kapu kombinációját, meg a parton felejtett kis halászcsónakot kihasználva.
Meg nem erősített források szerint, azóta ködös, sötét, hold nélküli éjjeleken immár a Fekete- tengeren is fel-felhangzik a szirének éneke, annak ellenére, hogy eddig ilyen szempontból ezt a vidéket teljesen biztonságosnak ítélték a szakemberek. De milyen különös, itt nem halálba csábító szomorú női hangok kórusa, hanem egy rekedt férfihang énekli eszelősen, és ennek hallatán nem a habokba vetik magukat a tengerészek, hanem rémülten menekülnek hajójukkal minél távolabb, és hetekre eluralkodik rajtuk a másnaposságra jellemző tompa fejfájás.


A 427/2010-ES HATÁROZAT

Vincsók Piroska, a megyei tanács vidékfejlesztési osztályának takarítónője éppen hazafelé igyekezett, amikor a városi park szélén álló márvány talapzatáról eléje lépett az ismeretlen katona öntöttvas szobra.
– Kezét csókolom, Filipovics Eugén vagyok – nyújtotta fekete kezét, melyben nemrég, évtizedekig, még egy lobogót tartott.
Vincsók Piroska, ötvenes éveit sikáló takarítónő – nem mintha a mesterségének itt bármi szerepe lett volna a történet alakulásában –, rá nem jellemző módon nem fogadta a köszönést. Sőt, türelmes rokonainak kéretlenül is állandóan panaszolt, stabilan rossz egészségügyi állapotával szöges ellentétben álló kirobbanó formában, egészen fiatalos sikoltozással elrohant.
A zajra hivatalból reagáló, éppen a közeli talponállóban melegedő rendőrkülönítmény – egy idősebb, zömök, bajuszos, és társa, egy fiatal, ártatlan tekintetű szőke – igazoltatás céljából megállította a kissé tanácstalanul toporgó, de már a park bejárata felé induló szobrot. Nem volt semmiféle igazoló papírja, a márványtalapzaton levő emléktáblát – ismeretlen katona felirattal – nem tudták szabályos aktaként elfogadni. Egyrészt hiányoztak róla a hivatalos, eredetiséget bizonyító biztonsági elemek, másrészt semmiképp nem találtak a bemutatkozáskor elmondott névvel.
– Filipovics úr – vakarta meg rendőrsapkája alatt zsírosodó haját a zömök, idősebb –, velünk kell jönnie a rendőrségre.
Filipovics Eugén szívesen követte őket, őszintén bevallva, kissé már unta is az egyetlen általa ismert városképet, a városi művelődési ház egyébként impozáns, ízléses épületét.
Az éjszakát még a megyei rendőrség fogdájában töltötte – udvariasak voltak vele a rend éber őrei, egyenruha-betyárbecsületnek is nevezhetnénk viselkedésüket, ha nem lenne egy kissé ellentmondásos a kifejezés –, de reggel átadták az ügyet a városi önkormányzatnak. Az összehívott rendkívüli gyűlésen – amúgy is meg kellett szavazni a kórház igazgatójának menesztését és a polgármester üzemanyag-adagjának növelését – hamar végeztek a „szobor- üggyel”, ebben az esetben kivételesen pártviták nélkül. A szobor álljon vissza a helyére, összegezhetnénk az amúgy jogilag kifogástalanul, de nehezen érthetően megfogalmazott határozatot.
A kulturális bizottság elnöke hívta fel arra a figyelmüket – tutyimutyiságához illően, miután már iktatták a határozatot –, hogy nem lehet visszaállítani az incidens előtti állapotokat. A szobor nem lehet többé az ismeretlen katona emlékműve.
Hosszas szóváltás után – a másik pártból dr. Salló Sándorné dr. Kevercs Renáta, általános iskolai igazgatónő kötötte leginkább az ebet a karóhoz – végre minden tanácsos megértette. Ha valakiről tudjuk, hogy Filipovics Eugénnek hívják, akkor azt nem lehet ismeretlennek tekinteni. A vitában alulmaradt hölgy még elharapta – épp idejében – kikívánkozó megjegyzését: dr. Salló Sándornak ő nem csak a nevét tudta, de együtt is élt vele tizenhat évet, mégis akkor jött rá, hogy abszolút nem ismeri, amikor az megcsalta a közjegyzőnével. A büdös disznó. Amúgy sem ért volna el semmit ezzel az indoklással, hisz a városi tanács üléseit inkább a praktikus szellem, mint a lélektani eszmefuttatások jellemezték – nyilván a mérnöki végzettségű, illetve az üzleti világot képviselő tanácsosok voltak többségben a filológus beállítottságú értelmiségiekkel szemben.
Végül – noha nem volt törvényesen a város polgára, de mintegy elismerve az ott töltött negyvenkét esztendőt –, behívták Filipovics Eugént, szólaljon fel saját ügyében. Mint egyszerű lakos.
– Ha lehetséges, szeretnék ezentúl a megyei állami néptáncegyüttes keretén belül aktiválni – mondta a volt ismeretlen katona. Hisz megalakulása óta tanúja volt minden egyes próbának, jövés-menésnek, lévén, hogy ez a méltán jó hírnevű intézmény a vele szemben álló városi művelődési otthon épületében működött. Nagyon szeretem a néptáncot, a jó minőségű zenét, magyarázta. Mégsem vallhatta be kerek-perec, hogy a felemelt lobogóval töltött hosszú idő folyamán egy eléggé kellemetlen érzés kínozta, egyre jobban, talán a nem legmegfelelőbb pszichológiai szakszóval leírva: a nőhiány. És azok a kedves kis táncoslányok azzal a tipikus kontyukkal… Mindig is szülőfalujára emlékeztették, fiatalkorának a dzsiverja partján töltött nyaraira.
– Munkakönyv nélkül! – szúrta oda a kulturális ügyekért felelős alpolgármester.
Filipovics Eugén nem látta különösebb akadályát a munkakönyv nélküli művészkedésnek. Tulajdonképpen negyvenvalahány éve ezt csinálom, rejtett el egy elégedett mosolyt testanyaga miatt meglehetősen kifejezéstelen arcán.
Sajnos Filipovics Eugén karrierje a megyei néptáncegyüttesnél nem bizonyult hosszúnak. Egy ideig megpróbáltak javítani esetlen, merev mozdulatain, kérték, hogy térdből ruganyozzon, amikor fél lábon ugorva fordul, de nem ment. Pedig az együttes egyik igen kedves főszponzorának, a Keller Építőanyag Lerakat tulajdonosának véleményét is kikérték: létezik-e olyan vegyszer vagy technológiai eljárás, amivel Filipovics Eugén hajlatain puhítani lehetne (gondolunk itt a térdre és a könyökre, a merev, büszke háttartás, illetve egyenes nyak kimondottan előnyére vált volna hivatásos néptáncosként), de szomorúan kellett hallaniuk, hogy az építőipari tudomány még távol állt ettől Az az igazság, mondta Szipkor Dénes, a KÉL tulajdonos-igazgatója, hogy igény sincs erre. A vas legyen kemény. Nem akarja senki puhítani, teccikérteni. De mivel nem szerette, ha bármikor is tanácstalanul kellett elengednie a hozzá bizalommal forduló kedves érdeklődőket, mégiscsak tett egy javaslatot. Egy nagyon erős lángcsóvás melegítővel lehetne megpróbálni kilencszáz fokra hevíteni a hajlatokat – lapozott bele ízléses katalógusukba. Ajánlanám is a Kreezner LX2500-at, pillanatnyilag még akciós is. De azért csak óvatosan a hőfokokkal, a túl erős meleg, pontosabban az 1538 fok, plusz-mínusz valamennyi – az öntöttvas más anyagokkal való szennyezettségi fokának függvényében –,  teljesen megolvasztja a vasat, és fennáll a veszély, hogy leszakadnak a szobor végtagjai.
Végül Kekecy T. Tibor, a táncegyüttes – mint intézet – igazgatója a sarkára állt, felmondással fenyegetőzve arra az esetre, ha nem távolítják el azonnal Filipovics Eugént a csapatból. Mivel a virágzó nemzetközi kapcsolatokat nem kockáztathatták – sok ajtót nyit meg a népművészet, a helyi sajtó kedvenc kifejezésével értve meg „öregbíti a város hírnevét” –, inkább a volt ismeretlen katona szobra hátrányára döntöttek. A kulturális bizottság a halkszavú Beleméni Esztert küldte el beszélni Filipoviccsal, ő közölte vele a 427-es határozat frissen elfogadott módosító intézkedését, miszerint vissza kell állnia a parkbejárati üres márványtalapzatra.
– Már a táblát ki is cseréltük! – hadarta Beleméni, mintegy elejét véve egy esetleges kötözködésnek, jogi szófosásnak. Semmi értelme az ismeretlen, mégis neve van paradoxonának vitáját felmelegíteni. Az aggódás fölöslegesnek bizonyult, Filipovics Eugénnek egyáltalán nem állt szándékában foggal-körömmel ragaszkodni táncosi státuszához, egészen beletörődött abba, hogy semmi affinitása nincs ehhez a mesterséghez. Valahogy el is kedvetlenítette a kudarc. És az is az igazsághoz tartozik, hogy a nőhiány sem kínozta már – de erről talán Csallai Márti tudna bővebben beszélni.
Azóta Filipovics Eugén megint ott szoborkodik a régi talapzaton, csak a felirat más. A hős katona. Néha szellemesebb gyerekek – főleg télen – havat tapasztanak a h betű felső szárára. Egyszer valaki még nyilat is rajzolt piros zsírkrétával a felirat mellé, egy jelet, amely sután a főtéri szökőkút közepén ülő meztelen szirént ábrázoló szobor felé mutatta az irányt, mintegy kiegészítve és megerősítve a családi állapotára utaló vicces feliratot.
Azóta Filipovics Eugén teljesen normális szoboréletet él, kirívó, extravagáns kisiklások nélkül. Nem bántja, hogy különösebb szerepe nincs a város életében, az óvodás korú gyerekek szeretnek mászkálni a talapzatán, a helyi kaszárnya is kivonul megkoszorúzni a hadsereg, illetve a nemzeti lobogó napján. Azt meg pláne nem mondhatná, elnézést, hogy le se szarja senki, hisz ott vannak a galambok.
Nem tenném tűzbe a kezem a nemrég hallott történet valódiságát illetően, de nem is hagyhatjuk szó nélkül. Azt mesélik, hogy Gobrács Aurélia kémiatanárnő – kora tavasszal, régi emlékeket idéző meleg napsütéstől felbuzdulva – kivezényelte a hetedik cét egy parki sétára. Egy pillanatra megálltak A hős katona szobra előtt.
– Gyerekek! Ez a szobor a vas ötvözetéből készült. Amint látjátok, koróziónak, rozsdásodásnak semmi jele rajta. Ki tudná megmondani, hogyan nevezzük a fém azon technológiai megmunkálásának folyamatát, amely során a vasötvözet króm és nikkel felhasználásával rozsdamentes állapotba kerül?
Ekkor szólalt meg utoljára – hangsúlyozom, állíttólag – Filipovics Eugén. Annélkül, hogy megmozdult volna, vagy akár egyébb életjelet adott volna, szépen, tagoltan, jól érthetően kijelentette:
– Menjetek a jó édesanyátok…
És még mondott egy nagyon csúnya, ide semmiképp nem illő szót.


NEM A RUHA

Plencsu Feri bácsi új öltönye sokáig beszédtéma volt mifelénk.
Tulajdonképpen az új egyben elsőt és egyetlent is jelent Plencsu Feri bácsi esetében. Feri bácsi nem érettségizett, nem dolgozott olyan helyen, hogy kötelező lett volna az üzleti, elegáns megjelenés, lakodalmakra és temetésekre meg fehér inget és – hideg vagy szeles idő esetén – kötött szvettert viselt.
Nem is kellett volna neki soha öltöny, ha az a bizonyos temetés nem keresztezi egyszerű, vidéki gazdálkodó életét.
Amikor már nagyon erősen fájni kezdett a háta – és most nem a megszokott, saját, jól bejáratott lumbágójáról beszélünk, hanem valami új, valami nagyon kellemetlen szúrásról, ami bentről döfte a hátát és szétsugárzott mindenhová a testében –, felkerekedett és elment Szeredába, a hátorvoshoz. Fejcsóválás fejcsóválást követett, küldőpapír küldőpapírt, jövés a menést, Plencsu Feri bácsi pedig végül tanácstalanul ott állt a falu rendelőjében, az asszisztensnő kezébe nyomva a kiolvashatatlan szentenciát, fordítsa le neki, mi az a káncser pulmonár.
Az asszisztensnő közölte: tüdőrák.
Plencsu Feri bácsi kifelé jövet leült a rendelő lépcsőjére, cigarettára gyújtott, és elgondolkodott. Praktikus emberként rögtön a szervezésen törte a fejét. Gondterhelten fújta a füstöt. Miután befejezte, elnyomta a csikket, és elindult felkeresni a legközelebbi hozzátartozóit.
– Adj’ Isten – kezdte mindenhol udvariasan, köszönéssel. – Ma tudomásomra jutott, hogy hamarosan itt hagyom felekezetünket. Sírhely megvan, élet becsülettel leélve, talán egy-két gyerek elment volna, na, de ez van, nem lett, meg se nősültem, nem kaptam meg az igazit, de azért nem panaszkodhatom, szerelem is megvolt, fehérnépek is, egy gond van csak: nincs, amiben eltemessenek. Azért jöttem hozzátok, hogy megkérdezzem: mi lenne, ha nem a temetésemkor költenétek a pénzt koszorúra meg virágra, hanem ideadnátok előlegbe, vegyek rajta öltönyt magamnak.
Nem mindenki egyezett bele az ajánlatba – sokan csak szégyellték, hogy semmi pénzük nincs, a temetésre sem hoztak volna vett virágot, az hétszentség –, de azért voltak elegen, akik megértették a kérés lényegét.
Amikor kigyűlt a pénz, Plencsu Feri bácsi megint bebuszozott Szeredába. Elment az úri szabóhoz, aki levette a méreteit, kiválasztottak közösen egy megfelelő anyagot, kinéztek a lapokból egy tetszetős fazont. Egy hét múlva már alig kellett utána alakítani, olyan volt az öltöny, mintha Feri bácsira öntötték volna. Az úri szabó kissé sajnálta, hogy remekművét hamarosan eltemetik két méter mélyre, egy koporsóba, de végül is már hozzászokott, hogy termékeinek többségét sohasem látja viszont. De azért jól esett neki, tudják, hogy van, ha néha-néha elegáns összejöveteleken – kicsengetés, lakodalom – ráismert egyik-másik munkájára.
Feri bácsinak hamarosan nem remélt alkalma került bemutatni rokonságának a befektetés eredményét: Repcse Izolda, egyik kedves unokahúga férjhez ment egy román tűzoltóhoz, a lakodalomra meg őt is meghívták. Életében először öltönyben jelent meg, oda is ültették a fiatal pár asztalához, a keresztszülők mellé.
Mindenki Feri bácsi öltönyét csodálta, egy kicsit rosszul is esett a menyasszonynak. Na jó, na, nem kicsit, nagyon. Az öreg egykedvűen hagyta, hogy mindenki megtapogassa az anyagot, büszkén pisolygott, ha dicsérték – és dicsérték! –, az árát sem titkolta. Úgy érezte, ennyivel tartozik az öltöny árát előteremtő rokonságnak.
A temetésén is a lehető legtovább húzták az időt a koporsó fedelének feltevésével. A gyászoló tömeg így méltó búcsút vehetett a csodálatos új öltönytől. Még a hetvenhat évet élt Plencsu Feri bácsira is áttevődött a patinájából: nem kevesen sajnálkoztak azon, hogy ilyen fiatalon el kellett mennie...
Amikor rögtön utána híre ment, hogy a szeredai úri szabót tragikus hirtelenséggel elütötte egy kenyérszállító autó – néhányan, bár tagadják, Feri bácsi temetése után szerettek volna ugyanolyan öltönyt rendelni, innen lehettek ennyire jól informáltak a mester sorsáról –, egészen vad pletykák kaptak életre. Még maga az esperes is belefoglalta a prédikációjába, a Pünkösd-vasárnapi szentmisén! Ha elítélően is, de belefoglalta, ezzel még több olajat öntve a tűzre.
– Egyes felelőtlen felebarátunk olyasmiket híresztel – dörögte a híveknek –, hogy Plencsu Ferenc bácsi öltönyét látták egy Csomafalvára stoppoló sötéthajú fiatalemberen. – Hatásszünetet tartott. – Azt mondják, hogy az öltöny készítőjét is ugyanaz a fiatalember ütötte el autóval!
Mindenki azt várta, hogy kimondja, de nem tette. Csak szidta a babonás pletyka terjesztőit. De hát tudta mindenki: azért kellett a szerencsétlennek meghalnia, hogy senki másnak ne legyen olyan öltönye, mint amilyenben az ördög pöffeszkedik, mióta Plencsu Feri bácsi megérkezett a túlvilágra.


ALSÓ, NEM FELSŐ

Alsótököcs valahogy mindig Felsőtököcs előtt járt egy lépéssel. Pedig azon kívül, hogy Alsótököcs másfél kilométerrel közelebb van a fővároshoz, a maga négyszázhatvannyolcával, adottságaik ugyanazok.
De valahogy mégis mindig egy lépéssel előrébb.
Például – mondják az öregek –, a katolikus templomuk két évvel a felsőtököcsi előtt épült. Tulajdonképpen az egész fejlődés, a felsőtököcsiekkel szembeni előny, dokumentálható a templomok modernizálási folyamatából. Villany bevezetve… Víz bekötve… Kihangosító berendezés. Termopán ablakok. Mozgásérzékelős riasztó – a felsőtököcsiek, mielőtt leutánozták ezt is, szokásukhoz híven, rosszmájúan fejezték ki irigységből fakadó frusztrációjukat. Azt mondogatták, hogy Alsótököcs egy annyira Isten háta mögötti hely, hogy mozgásérzékelőt kellett a templomba szerelni, hogy a Fennvaló észrevegye és meghallgassa, ha valaki imádkozik benne.
Vagy például Alsótököcsnek egyszer szinte lett vasútvonala is.
Sokszor halljuk, hogy „egészséges konkurencia”, de ebben az esetben valahogy csak negatív jelzőket gyűjtött a két falu közti versengés. Versengés? Az alsótököcsiek megköveznének ezért a kifejezésért. Szentségtörést kiáltanának, mint az Audi mérnökei a BMW-vel való összehasonlításért. Miféle verseny az, ahol mindig ugyanaz az első és ugyanaz a második?
A kétféle tököcsiek szigorúan kétfélék maradtak, alsók és felsők, nem nagyon keveredtek. Néhanapján megesik az a hatalmas szégyen, hogy egy alsótököcsi felsőtököcsi élettársat választ, az ilyen lakodalmakra már a megyei rendőrség is előre készül, fővárosi tömegoszlató, speciálisan kiképzett kommandósokat irányítanak a közeli kaszárnyába, és senki sem emlékszik olyan lagzira, ahol nem lett volna szükség rájuk. Valahogy benne van a hagyományos ceremóniában, koreográfiában, mint a menyasszonylopás vagy a hajnali főtt virsli tormás mustárral.
Amikor az első nagy mobiltelefon-szolgáltató a magasabban fekvő Felsőtököcs határában akarta elhelyezni a környéket lefedő antennáját, egy ügyes alsótököcsi, kihasználva megyei relációit, elintézte, hogy mégis Alsótököcs iskolája mellé tegyék. Kerek hat évnek kellett eltelnie, míg Felsőtököcsnek is lett saját, külön antennája, amikor egy másik nagy szolgáltató is betört az országos piacra. Természetesen akár azt is elvehették volna tőlük az alsótököcsiek, de minek, a falu fejlődéstörténetében ez a fejezet már rég ki volt pipálva.
Már az a terv is felvetődött az alsótököcsiek önkormányzata prominens tagjainak fejében, hogy meg kellene cserélni a falvak nevét, hadd jelezzék felsőbbrendűségüket a helységtáblák is. Végül – nyolc a hét arányban – elvetették az ötletet, elkerülendő a történetírás zavarossá tételét. De ha akarták volna, ezt is meg lehetett volna tenni. Szavaztak, nem akarták. Punktum.
Ez a mindig egyesélyes versengés akkor ért véget, amikor Alsótököcs atomhatalommá vált.
Szokványos NATO hadgyakorlatnak indult, az Isztambul–Berlin légifolyosón szimulálták az esetleges iráni offenzíva első csapását, amikor az amerikai bé egyesnek még tisztázatlan okokból kinyílt a rakétakioldó nyílása és egy szerencsére nem élesített X3-as osztályú, nukleáris töltetű rakéta kiesett belőle. Pontosan Alsótököcs határába, a feltízi kaszáló szélébe, kevéssel a libaterelőhöz vezető szekérút mellé.
A szellemileg kissé elfáradt Mihály Mihály , a pásztor hatvan év körüli, sovány segédje találta meg (aki amúgy félig felsőtököcsi, ne csodálkozzunk). Sokat kínlódott vele, amíg a mélyen földbe fúródott lövedéket kiásta – tulajdonképpen kipiszkálta – a mindig keze ügyében levő botjával. Annyira hozzánőtt már ez a bot, hogy amikor a negyven kilós rakétát a polgármesteri hivatal felé hurcolta, irányító szárnyával mély csíkot húzva maga mögött a földút porába, senki sem azt kérdezte, hogy hová megy azzal az atombombával (az alsótököcsieknek nem erősségük a katonai szókincstár, egyszerű paraszti észjárással leatombombázták az X3-as osztályú stratégiai, nukleáris töltetű föld–levegő támadó-rakétát), hanem azt, hogy „Misimisi, hol hagytad a botodat?”.
Így vált Alsótököcs atomnagyhatalommá.
Ezt a fejlődést, civilizációs előrelépést Felsőtököcs már nem tudta lemásolni. Nem az érthető logisztikai, geopolitikai nehézségek miatt. Idejük nem maradt rá.
A polgármester nem volt a hivatalban, amikor Mihály Mihály felzakatolt zsákmányával a tavaly újraöntött lépcsőkön. Helyette az alpolgármester fia, kicsi Sanyi próbálta megfejteni, hogy mi az a nagy vasdarab, amit a pásztorsegéd talált a libaterelő mellett. Vakációzó szakiskolásként megvolt benne ez az utólag egészségtelennek bizonyuló kíváncsiság, hogy a bicskájával kicsavarjon nyolc darab csillagfejű csavart, és hozzá matasson a színes drótokhoz.
Ha még élnének, az alsótököcsiek, kifejezetten ragaszkodnának ahhoz, hogy írásban is megemlítsük: világvége is hamarabb lett Alsótököcsön, mint Felsőn. Négy századmásodperccel, de hamarabb.


A PARKOLÓHELY

Kis parkolás nekem, nagy parkolás az emberiségnek, gondolhatta a földönkívüli űrhajó pilótája, amint emberi ésszel felfoghatatlan precizitással letette járművét – a K osztályú, foton meghajtású, csillagközi térugrót, a kimondottan civil célra, külügyi, protokoll képzettségű személyszállításra felszerelt Giowát – pontosan Kircsó Jenő bácsiék Daciája és a gyógyszerügynök kombi Fordja közé.
Azzal a ténnyel nem nagyon foglalkozott a pilóta, hogy az aszfaltra, ahová olyan szépen letette a járgányt, fehér olajfestékkel fel volt festve Sipenkó Géza autójának rendszáma.
Az Akarat utca autós lakóinak problémái között elég előkelő helyen szerepel a parkolási gond. Így senki sem álmélkodott azon, hogy a kirívó jármű köré gyűlt szájtátó tömegből hamarosan kiszakadt Sipenkó Gézáné megtermett, fakó háziköpenybe bugyolált teste.
– Nem látják a feliratot? – ordított rá biztos, ami biztos alapon, nehogymáfélreértsekedvességem logikával a járműből éppen kilépő nagykövetre. A szikreuszi galaxisból érkező, alig másfél méter magas földönkívüli – és ez náluk profi kosárlabdázó alkat – tanácstalanul pislogott a csípőre tett kezekkel sipítozó földi némberre. Mivel a kommunikáció holtvágányra szaladt – Sipenkó Gézáné nem ismert idegen nyelveket –, elmérgesedni látszott a helyzet, több bámészkodó szinte kész tényként kezelte, hogy hamarosan intergalaktikus konfliktusra, tettlegességekre is sor fog kerülni.
– Innen… menjetek… el! – mondta a jól érthetőség kedvéért tagoltan, kidülledt szemekkel Sipenkó Gézáné. – Ez itt … – rámutatott az űrhajó alatti parkolóra – a férjemé! Sipenkó Gézáé!
A bámészkodók bólogattak. Írja a rendszámot az aszfalton. Ha nincs is most itt – lisztet vásárolni ment a palánkai vásárra –, ez a hely fenn van tartva neki.
Szerencsére Komjáth Árpi bácsi megoldotta a helyzetet. A férfiak valahogy jobban megtalálják a közös nyelvet. Kitárta pléhgarázsa ajtaját – soha sem volt autója, elmondása szerint barkácsolni szokott benne. Így nevezi kegyes hazugsággal elvonulását a felesége lepcses szája és a házasélet idegölő hatása elől. Tulajdonképpen – őszintén – iszogatni szoktak benne a szomszéd barátokkal.
– Ide be lehet parkolni, kérem szépen – mondta, kitámasztva a nyikorgó ajtókat. A nagykövet visszaült a járműbe, a pilóta meg gyakorlott, óvatos mozdulatokkal, pár centire lebegtetve az aszfalt fölött, betette a Giowát a garázsba. A hátsó falra szerelt polcon feldőlt a neszkávés doboz, amelyben Komjáth Árpi a különböző méretű szegeit tartja, de még az sem esett le, még csak ki sem borult, hiszen jól illeszkedett a teteje. Megnézném, ki tudta volna ilyen szépen beparkolni a furcsa járművet – esetleg Barcsó, a sofőr instruktor, régi szép napjaiban. De amióta nyugdíjazták, az az igazság, hogy elég sokat illogat.
Hirtelen szóváltás hallatszott a garázsban lebegő járműből. Komjáth Árpád éppen a támasztékokat vette ki, hogy becsukja az ajtókat, de még ő is hátrahőkölt pár lépést, amint észrevette a fellobbanó világoskékes fényeket. A szemtanúk véleménye megoszlik, egyesek szerint erős hangja is volt a fényvillanásoknak, mások meg maximum egy működő hajszárítóra emlékeztető zúgásról beszélnek. De a villanás, amiben végül eltűnt – elpárolgott! – az űrhajó, mindenki szerint nagyon erős volt. Mint kétórai hegesztés összesűrítve egyetlen másodpercbe, fogalmazta meg praktikusan Komjáth Árpád, aki a legközelebb állt az eseményhez. De neki, aki húsz évet dolgozott az építkezési vállalatnál, ez meg sem kottyant, csak enyhén hunyorított egy félórát tőle.
Majdnem éjfélkor került oda, hogy visszategye a lakatot a garázsajtójára, addig nagy volt a jövés-menés. Rendőrség, környezetvédelem, megyei tanács, katasztrófa-elhárítók, katonaság, minden intézmény küldött embereket az Akarat utcába. Minden komisszió a garázsban kereste a nyomokat – Sipenkó Gézáné nem engedte meg, hogy a parkolóhelyüket jelölő olajfestékből mintát vegyenek, hiába erősködtek, hogy mindent visszaállítanak eredeti állapotába. Komjáth Árpád büszke megilletődöttséggel mesélte a hivatalok képviselőinek a történteket. Legalábbis ezzel a megilletődöttséggel álcázta jogos aggodalmát, hogy netán valaki rákérdez a garázsba feketén bekötött áram engedélyére.
Aztán ahogy teltek a napok, úgy parkolt vissza a normalitás az Akarat utcába – pedig annak sem volt fenntartott, felfestett helye. Újból csend volt és béke. Komjáth Árpád és barátai megint „barkácsolni” kezdtek a becsukott garázsajtó mögött – késő este mindig félzsáknyi kiürült sörös dobozt dobtak el a szemetesbe.
A helyhatósági választások előtt két hónappal az újraválasztásában reménykedő polgármester parancsot adott a pléhgarázsok lebontására, azzal az indoklással, hogy rontják a városképet, és nem találnak az új rendezési tervbe. Komjáth Árpád és társasága elkeseredett harcba kezdett kedvenc helyük megmentése érdekében. Meres Dorin, a hatcében lakó tűzoltósági sofőr jött a nagy ötlettel, hogy nyilvánítsák a garázst turisztikai látványossággá. Megérdeklődte egy Tecuci-i rokonán keresztül (aki éppen jogi magánegyetemre járt, hogy magasabb fizetési kategóriába sorolhassák a rendőrségen), hogy milyen papírokra lenne szükség egy ilyen látványossági igazolás megszerzéséhez.
Nehéz volt a harc a bürokratikus hétfejű sárkánnyal, de a győzelem annál édesebb. Azóta ez az egyetlen pléhgarázs az Akarat utcában, még szabályszerű tábla is jelzi rajta a megörökített eseményt. Ebben a garázsban parkolt rövid ideig egy ismeretlen eredetű, valószínűleg földönkívüli jármű. Alatta dátum és egy földi űrhajósra emlékeztető bura fejű alak, békés köszönésre felemelt jobb kézzel – vagy aránytalanul nagy tenyere volt, vagy egy pingpong- ütőt tartott a magasba.
Sipenkó Géza parkolóhelyén nem szerepel semmiféle emlékeztető a nagy eseménnyel kapcsolatosan. Ott még mindig csak azt írja, kopottan: HR-54-SIG. Pedig azóta már nem is ott parkol. Az autója is más, de a szám ugyanaz. Az Akarat utcai íratlan szabályok földönkívüli megszegése óta ugyanis többé nem akart elindulni Sipenkó Géza parkoló autója. Minden szakember csak hümmögött, vakargatta a fejét, de nem tudtak megoldást találni a szokatlan jelenségre. Állítólag az akkumulátor minden parkoláskor megadta magát – kettőt is vett Sipenkó Géza! –, mások szerint viszont a gyertyák kutyálták meg magukat. Annyira ragaszkodott jól pozícionált parkolóhelyéhez, hogy inkább lecserélte az autóját, különbözet-fizetéssel, de az sem akart reggelente indulni. Így hát végül inkább feladta az elátkozott helyet, és azóta a Jegenye utcában parkol.
Sipenkó Gézáék addig sem voltak valami nagy sci-fi rajongók, de azóta egyenesen utálják a műfajt. Ha ilyen jellegű filmet adnak a tévében, csúnyán káromkodva átkapcsolnak.
Az Akarat utcában mindig jól szórakoznak azokon az idegeneken, akik mit sem tudva az itt történtekről – pedig írja Komjáth Árpád garázsán! –, az üres parkolóhelyet látva, felcsillanó szemekkel kanyarodnak rá az azóta igencsak megkopott fehér feliratra.


BUKÁS

Zuhanás.
Ezt nem lehet méltóságteljesen csinálni. Sokadszorra sem. Éktelen, rémült, vérfagyasztó üvöltéssel csak. Az ordítás hangosodik, ahogyan a földfelszín egyre közelebb és közelebb kerül. Vagy én, a zuhanó hozzá. Pontosabban. Helyesebben.
Szerencsére én sohasem láttam becsapódásom eredményét. Még nem éltem túl egyszer sem. Csak elképzelni tudom: kiálló csontok, kifacsart végtagok, vér. Hülye arckifejezés.
Minden zuhanás után a váróteremben ébredek. Rögtön. De azért érzem: egy kis idő eltelt. Pár nap. Megsimogatom az arcom, mindig borostás.
Üldögélek, szomorúan, amíg szólítanak. A várakozás hossza változó. Annak függvényében, hogy hányan üldögélnek a váróban. Ha sokan, nem jó. Ilyenkor mindig nagyobb a valószínűsége, hogy egy-egy hisztis is akad. Nem akartam még meghalni, ez valami félreértés, vissza akarok menni! Az elején még szomorú volt, most már csak nevetséges. Sajnálatra méltó.
Mindig szép tisztán mondják a nevem, amikor szólítanak. Még csodálkozás sem érződik a bejelentő hangjában: megint ő? Mármint megint én? Belépek az irodába, semmi sem változott ott sem, amióta idejárok, helyet foglalok az idős, de fiatalos frizurájú ősz hivatalnok íróasztala előtt. Nem is szólok, amíg nem néz fel a papírokból – még az elején meg-megzavartam aktáim böngészésében.
– Szóval most sem lett jobb, Herceg – néz fel végül szemüvege fölött.
Mindig kijavítom, elég kellemetlen, hogy nem tudja helyesen kiolvasni a nevem, aki ezzel foglalkozik. Nyilvántartással.
Bámul a kezében tartott lapokra, néha cseréli őket, beteszi a legfelsőt legalulra, ujjal keres, zörgeti a papírokat. Megemelve tartja őket, falként kettőnk arca között.
– Herceg, mit szólna, ha ezúttal a statisztikára helyeznénk ki?
Lejárt lemez ez is. Egyszer rábólintottam – az első zuhanás után –, majd megevett az unalom a Statisztika Részlegen. Kaptunk tíz személyt, ezeknek az aktáikba kellett egy-egy rovátkát húznunk, amikor templomba mentek. Olyan nap is volt, amikor csak a ceruzám hegyeztem, reggeltől estig. Egy vénasszony miatt meg nagyon korán kellett kelnem, a hajnali mise miatt, éppen Advent volt. Majd megőrültem, amíg megjött a jóváhagyás a kérésemre, hogy helyezzenek vissza az engem megillető osztályra. Azóta tudom, nem szabad engedni.
– Kérem, én B kategóriás vagyok. Szeretnék visszakerülni a Tanodába.
Az A kategória a szenteké, csak megjegyzem. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, ezért nem részletezem.
– De hát látja, nem megy – tette le a papírjaim a kezéből. De azért soha sem lett indulatos, nyugodtan beszélt. – Ami pedig nem megy, nem kell eről...
– Nem adom fel könnyen.
– Azt látom – szemüvegét feltolta a helyére, megigazította. – Azt látom.
Egyetlen egyszer bővült ki kis ceremóniánk. Bizonyára felzaklatta egy hisztis, másképp nem tudom, miért tért el a szokásostól, miért árult el egy icipici kis türelmetlenséget, ingerültséget.
– Nagy szerencséje, hogy odafönt nagyon szeretik azt a novelláját a szentről. Állítólag mindig megkönnyezik, amikor elolvassák... Pedig nem nagyon koptatta a templom küszöbét annak idején – szúrósan rám nézett, míg le nem sütöttem tekintetem. – Más eddig már repült volna.
Meglepődtem, mert felkacagott. Soha nem kacagott addig, még csak nem is mosolygott.
– Érti? Aki nem repül, az repül! – gurgulázva nevetett. Amilyen meglepően elkacagta magát, ugyanolyan hirtelen komolyodott vissza. Sőt, mintha szomorkás is lett volna a hangja:
– De hát ők tudják...
Így hát mindig ott találtam magam, a Tanodában. Fehér stólában, a többi újonc között. A tanárok asszisztensei felszerelték hátunkra a szárnyakat. Aztán megérkezett a Mester, aki előadta szokásos monológját. Még az sem zavarta, hogy én már sokadszor hallom.
– Üdvözlöm, Angyalok! – kezdte el mindig. – Képzésük első lépcsője a Tanoda. Itt fogunk megtanulni repülni. Itt bontják ki szárnyaikat. Soha ne feledjék: a lélek tisztasága még nem az Angyal. Szárnyakon szálló lélek sem az Angyal. Még. De már szinte az!
És elkezdtük a gyakorlatokat, kis terpesz, guggolás, előretartott kezekkel. Én már tudtam, három hónap kemény kiképzés következik. Megtanuljuk érezni, mozgatni szárnyainkat. A repülés elméletét. A helyes testtartást. A légmozgások felismerését, kihasználását.
Én szeretem ezt a három hónapot. Remény. Melegség. Cél.
De aztán jön a vizsga napja. Az első repülés. A gyomorgörcs. Ugrás a mély vízbe (vagyis a mély levegőbe, természetesen). A kétségbeesett kalimpálás, verdesés.
Zuhanáááááááááááás.
A nem éppen méltóságteljes ordítozás.
Néha még eszembe jut – esés közben – a hivatalnok mondása: aki nem tud repülni, az repül. Én nem értem, eddig még soha sem tudtam nevetni a dolgon. Főleg, mert számomra kétszeresen nem igaz: tehetségtelen vagyok a repüléshez – úszni sem tanultam meg soha életemben –, de a miatt a szentes írás miatt repülni sem fogok.
A minap rám nyitott egy furcsa Angyal a váróban. Arrogáns arckifejezése volt, szárnyai tépettségéből látszott, hogy régi motoros. A homlokán két furcsa kidudorodás, alattuk élesen villogó szemek. Látszott, pont engem keres. Szinte fájt, amikor mutatóujjával mellkasomba döfött:
– Egy dolgot jegyezz meg! – sziszegte. – Verheted magad ahányszor akarod a földhöz, soha sem leszel te a bukott Angyal!
Végre valaki, aki hisz bennem.


ÁLLJUNK MEG EGY SZÓRA

Vidéky Gyula bácsi Szeredában lakott, de Vlahicán tanított magyar nyelvet és irodalmat, hosszú évekig. Nyugdíjazása után Szeredában lakott és Szeredában is élt, akkor már nem ingázott. Vlahicára pláne nem is tudott volna – az is nyugdíjba vonult a kommunizmussal és Szentegyháza névre lett átkeresztelve (átszentkeresztbányálva, hogy az Oláhfaluval szomszédos település egy még régebbi nevét is belekeverjük).
De addig minden hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken és szombaton ott várakozott az autóbuszállomáson a reggeli hatórás járatra. Szerdán nem, az órarendet úgy állították össze, hogy szerdán mindig szabad volt, aznap nem tanított magyar nyelvet és irodalmat Vlahicán. (Még szólás is született erről, a Bányatelepen sokszor mondják még ma is a valamit helytelenül mondó emberekre, hogy ,,Úgy látszik, te es szerdán jártál magyarórára”.)
A reggel hatost általában Rapid Feri vezette, aki – innen a neve is – szeretett beletaposni a gázpedálba. Száguldott hatvan-hetvennel, nem hivatalos rekordja a Kalibáskő előtti egyenesben elért százhárom kilométer per óra volt. Aki utazott már azokkal az ócskavasakkal, átérzi a szenzációt. De mivel senki illetékes nem tartózkodott akkor az autobuszán, nem jegyezték ezt a rekordot, csak a mendemondák őrzik az utókornak.
Egyszer a lövétei Kutya-dombon majdnem ezt a rekordot is megdöntötte, a gravitáció (szabadesés) segítségével – a román dízelmotor saját erejéből ennél többet nem tudott volna, muszáj volt a természetnek besegítenie –, de akkor a földcsuszamlást és az éppen rajtalevő autóbuszt megfogta két öreg fenyőfa és a gondviselés.
De nem Rapid Feri a főszereplő, elnézést. Vidéky Gyula bácsi meg csak Vlahicáig utazott, semmi dolga nem volt a lövétei Kutya-dombbal, ez a történet csak becsúszott (mint a domb). Vidéky Gyula bácsi ki is húzná a történetből pirosan író golyóstollával. De ő itt pillanatnyilag csak irodalmi karakter minőségében szerepel, nem mint magyartanár. Szerencsére.
A reggeli hatos autóbusz – általában Rapid Ferivel a kormánynál – mindig hat harminckettőkor – vagy olyantájt – érkezett meg a Gyepüpataki nagy kanyarhoz. Fülsiketítő zúgással, nyikorgással, előrelendülő utasokkal – akkoriban még a székek közöt is tömve volt álldogáló utasokkal – lefékezett a masina a bal felé kanyarodó korlát előtt: csak nagyon lassan lehetett bevenni a Gyepü-kanyart. Miután kiért az U alakú fordítóból, következett a rövid kaptató, Rapid Feri visszakapcsolt, és az olajos, motorinaszagú gép hörögve nekifeszült a hágónak.
Első alkalomkor meglepődött, utána már nem. Nehézkes lélegzést hallott a jobb fülében, és amikor felnézett, Vidéky Gyula bácsi állt mellette, a sofőri széket védő korlátba kapaszkodva.
– Ferike, ha lesz szíves itt megállni egy szóra.
– Itt? – taposott bele megint a fékbe Rapid Feri. Az autóbusz majdnem abban a helyben megállt, hágóra nem nyikorgott, zúgott úgy, mint a lejtőn lefelé. Rapid Feri messze meghaladta korát, ő tisztelte az utast, a klienst, nem mint kollégái, akik mint holmi teljhatalmú hajóskapitányok, saját birtokuknak tekintették az állam autóbuszát meg az országutakat, a rajta utazókat meg rongyos alattvalóiknak, akiket kényük-kedvük szerint dobhatnak a fedélzetről a háborgó tengerbe, ha úgy szottyanna kedvük.
Az autóbusz első ajtaja hangos szisszenéssel nyílt ki, sóhajtozott a hidraulika. Rapid Feri azt hitte, Gyula bácsi itt leszáll – ki tudja miért? –, valószínűleg nagyon képletesen értette ezt az egy szóra való megállást.
Pedig szó szerint kellett volna, mint kiderült.
Vidéky Gyula bácsi ugyanis lépett lefelé egy lépcsőfokot, megköszörülte a torkát, és kikiáltotta az út szélén szokása szerint némán álldogálló sűrű erdőbe:
– Csavar!
Aztán visszalépett a lépcsőről, megköszönte Rapid Ferinek a megállást egy fejbiccentéssel, majd visszament a helyére. A sofőr becsukta az ajtót – az utasok értetlenkedve összesúgtak –, majd az autóbusz felhorkantott, mintha a torkában gyűlt anyagot szívta volna fel egy egészséges köpésre, és indult tovább Vlahica, majd Lövéte felé.
Másnap is ugyanott álltak meg, ugyancsak egy szóra, aznap talán éppen a titokzatos ,,bakelit” hangzott el, legalábbis így emlékszik Rapid Feri. És ettől fogva minden nap, kivéve szerdán, amikor Vidéky Gyula bácsinak nem voltak órái Vlahicán. Meg is kérdezte tőle Rapid Feri egy keddi hazaúton (hazafelé soha sem szólt, hogy álljanak meg a szóra), amikor ő helyettesítette Domit a félhármason:  – Aztán holnap valamit izen-e, tanár elvtárs, az erdőnek. Gyula bácsi csodálkozva nézte egy ideig, majd megértve, hogy a reggeli megállókról van szó, mondta, hogy nem, nincs semmiféle üzennivalója.
Egy idő után egy másik Szereda–Vlahica ingázója is lett Rapid Feri bácsi kurszájának, egy kék bászkás, szemüveges ember, alkoholista, májbeteg-sárga, szikkadt arcú. Habár titkolta – inkognitóban utazott, beépített emberként, mesélték róla a készruhagyárba ingázók, akik ismerték egy szakszervezeti ügy kapcsán –, nyilvánvaló volt, hogy a belbiztonsági szerveknek dolgozik. Egyrészt a már Kalibáskőnél előkészített noteszfüzetébe írta Gyula bácsi gyepüi szavát, másrészt, amint az autóbusz Vlahica központjában megállt, mindig fekete Dacia várta, hogy hazavigye Szeredába. A hazafelé út a belbiztonsági szervek szempontjából érdektelen volt, Vidéky Gyula bácsi megfigyelése fölösleges – ilyenkor nem szólt ki semmit a természetbe, általában fejét a nagy üvegablaknak támasztva szunyókált hazáig.
Rapid Feri már hátra sem fordult, a gyepüi kanyar után rögtön fékezett, maga elé mormogva:
– Akkor hát álljunk meg egy szóra.
Sokszor vakációban is megállt, pedig akkor Vidéky Gyula bácsi nem is volt az autóbuszon, ilyenkor nem ingázott. Néha még szerdánként is. De ilyenkor nem nyitott ajtót, csak csapott egyet a homlokára – jaj, ma nem –, és indult tovább. Mivel valóban gyorsabban vezetett, mint kollégái, ezek a rövid megállások nem befolyásolták menetrendszerinti érkezéseit, a szállítási vállalattól semmiféle megrovás nem érte.
Akiket foglalkoztatott a dolog, akik megkérdezték – érdekes, nem Gyula bácsit, az öregben volt egy kis távolságtartás, enyhén lenéző viselkedés utastársaival szemben, végülis ő nem egy gyárba, hanem iskolába ingázott, és nem otthonról Szeredába, hanem fordítva –, azoknak Rapid Feri sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Mindig egy szót kiált ki, vonogatta a vállát. Seprű, váltó, szerelem, hólapát, igazgató, kitüremkedés, fogat, ilyeneket, sorolta emlékezetből azt a pár szót, amit ő is megjegyzett. Az is lehet, hogy ezeket is ő találta ki, nem volt valami híres a memóriája.
A belbiztonsági szerveknél bizonyára érthették a dolog logikáját, hisz semmi nyoma nem volt, hogy Gyula bácsit behívatták volna magyarázatok szolgáltatására. Mert ha az megtörtént volna, akkor bizonyára vagy ő hagyta volna abba egy idő után, esetleg elhelyezték volna Vlahicáról valami más irányba ingázni, hogy valahol máshol hirdesse az igét és a többi mondattani elemeket, és végül az sem lett volna kizárva, hogy bezárják.
Itt vége is lenne a történetnek, de mivel tudom, hogy az Olvasók többségét határozottan idegesítik a titokzatos, elvarratlan szálú írások, elhatároztam, hogy utánajárok a dolgoknak. Hivatalos kérést nyújtottam be a Securitate Arhívumával foglalkozó hosszú nevű intézethez, hogy szeretném megtekinteni a Vidéky Gyulával kapcsolatos feljegyzéseket – bevallom, engem főleg az a noteszfüzet érdekelt – , amint választ vagy engedélyt kapok, visszatérünk még a dolgokra.
Az is lehet – ha nem kapok megfelelő időben választ az intézettől – , hogy bekopogok Gyula bácsihoz, és megkérdem tőle, elvégre itt lakik alattunk, a második emeleten. Ezt azért halogatom, mert nagyon szűkszavú, furcsa ember lett belőle, így nyugdíjas, hetvenvalamennyi éves korára.
Olyan, mintha… Most persze csak spekulálok… De olyan, mintha többé soha sem használná a Gyepü-kanyar után az autóbuszból kidobált szavait. Ezért lett útról-útra, napról-napra szegényebb egy-egy szóval Vidéky Gyula bácsi szótára. És talán ez annak is a magyarázata – most aztán tényleg elszalad velem a ló –, hogy a zónában gombászó emberek mindegyre arról számolnak be, hogy furcsa, általuk néha egészen ritkán használt szavak ragadnak meg eszükben, és a lilapereszkék, rókagombák, csiperkék (az őzláb az persze ritka, pedig tojásban kisütve jobb,mint a bécsi szelet!) után hajladozva magukban mormogják, egyre zavartabban és idegesebben, miközben tompa fájdalomként ég agyukba: dugóhúzó… dugóhúzó… dugóhúzó… (például).

 




.: tartalomjegyzék