Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
2019 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
Borsodi L. László

Prózaversek

A NAGY TÓ

„Verset írunk – ők fogják ceruzámat”
(József Attila)

Pillanatnyi elbizonytalanodásomat ne értsd félre: a vonatot, a fülkét, amelyben együtt utazunk, nem én választottam, a véletlen vagy valamilyen nagyon jól kitervelt rend folytán ide szól a jegyem, s bár tekintetem a száguldó, árnyalatok nélküli táj és a bent félhomályának körvonalai között el-eltéved, fogódzókat keresve érzelmesnek tűnhet, gesztusaim tehetetlen vergődésnek, a nyitódó-csukódó fülkeajtó, a fel-lehúzott ablak, de még az újságárusok átmeneti ricsaja sem vezethet oda, hogy úgy szólaljak meg, ahogy te szeretnéd: hogy valami bizonyosat mondjak nagyapáimról, nagyanyáimról, apámról, anyámról és a Nagy Tóról, amellyel mindig kínozol, hogy merre van, milyen a környezete, milyenek a körülmények, nem is sejtve, hogy én most éppen feléje tartok, pontos helyrajzot készítek majd, felmérem a terepet, berendezkedem, ott fogok lakni, élni fogok, ha úgy tetszik, de erről te mit sem tudhatsz, hisz a Nagy Tó nem a tiéd, nem lehet a tiéd soha, még a nevét sem ejted pontosan, nem sejted, mit jelent, mint ahogy azt sem, hogy nagyapáim, nagyanyáim, apám és anyám is csak rólam szóltak, belőlük lettem, és általam váltak valakivé, de ezt hiába is magyaráznám neked, mert együtt utazunk ugyan, ám a fülkét, a vonatot nem mi választottuk, hát nem vagyunk barátok, szeretők, távoli rokonok sem vagyunk, és a Nagy Tó, a Nagy Tó – amelynek a nevét következetesen kissé raccsolva, legalábbis pontatlanul ejted – nem közös.

MINT A FÁK

Az ott a város, magyarázom, nagyon tisztán látszanak a házak, a tűzfalak, a tornyok. Egy csontszínű házat mutatok, az a lakásom. A feléje vivő utcácskákról mesélek, melyik milyen irányból vezet hozzá, kikkel találkozhatsz, ha egyik vagy másik sétányt választod, ki mikor költözött oda, milyen megfontolásból, ki mivel fogadna útközben, ki köszönne rád, mit kérdezne, s mért nem.
Majd a házamtól légvonalban száz, pontosan száz méterre található toronyról kezdek el mesélni, a toronyról és a templomról, amelyet nemrég újítottak fel. Ott lakik Isten, mondom, úgy hírlik, ott érzi jól magát, de lehet, hogy képzelem.
Hosszú ideje hallgatsz, bólogatsz, nem figyelsz. Tekinteted egy közeli bokron akadt fenn: a rajta billegő madarat bámulod, vagy azt se.
Egymás mellett élünk, mint a fák. Nem találkozunk.

A NAGY TALÁLKOZÁS

Attól tartok, néha attól rettegek, hogy egyszer – legyen egy esős délután –, de csak egyszer jössz velem szembe az utcán, a kihalt utcán, és én nem ismerlek meg. Nemhogy nem ismerlek meg, ez kevés: észre sem veszlek, nem kerülsz a látókörömbe, nem érintkezik a retinám a látványoddal, nem méltóztatik a szembogaram mozdulni, egy lepkeszárny rezdülésnyit jobbra, pontosan jobbra, esetleg balra moccanni, pedig te megteszel mindent, úgy is mondhatnám, mindent elkövetsz, hogy engem, a régi barátot, ismerőst, távoli rokont, jó családapát, az emberiség jótevőjét és tanítóját üdvözölj az üres utcán (ahol csak ketten vagyunk, egy lélek nem sok, annyi nem jár), teljes lényeddel azon vagy, hogy jelt adj, hogy létezel, hogy itt vagy, hogy hahó, hali, esetleg halihó, cső, pá, puszi. Tekinteteddel tekintetemet keresed, amely most ki tudja miért, ki-tudja-hol, szempillád, pupillád, piercinged, tetkód csak rám összpontosít, már-már egymáshoz érkezünk, szinte érintjük egymás ruháját, érezzük egymás szuszogását, kezed mozdul is a zsebedben, hogy kivedd, és bizonytalanul ints, amíg még van, lehetne értelme, de látod, hogy most, most, most megyek el melletted, hogy a helyzet reménytelen, visszahozhatatlan, elvégeztetett, ámen.
Magadba roskadsz, és legyintesz, a Nagy Találkozás elmaradt, lelkesedésed enyhe anyázásba csap át, integetésedben csak a középső ujjad vesz részt, a földhöz vágott esernyő tompa puffanása pedig nem hallatszik a mennybe, és nem értem, nem tudom felfogni, hogy másnap, amikor rád köszönök, és stílusosan bókolok, miért nem szólsz, miért jár máshol a tekinteted, miért nem figyelsz, miért nem vagy odaadó, hogy lehetsz ennyire szórakozott, hát ez már mégiscsak felháborító!

ROUTINE

Ha éjfélkor érkezem haza, a helyzettel nem tudsz mit kezdeni, pedig úgy akarsz, úgy akarsz! Nem érted, hogy nekem más, egészen más, ami nappal – azt hiszed – egyértelmű, most azonban nyilvánvalóvá válik, amit te homályosnak mondasz, de én térnek nevezek, és ebből származnak a bonyodalmak, mert létformát nyer a kimondhatatlan és ezért csak körülírható, számodra érthetetlen változás (ez irántam való sértegetéseidet szüli meg benned), amelynek a hatására a nappali lesz a hálószoba, a konyha a gyerekszoba, határozott értelmet nyer a tegnapelőtti fonnyadt virág a vázában; üvegesednek a falak, az ablakok befalaznak, a lépcsőházban vízszintesen jár a lift, a szomszédban az óvodásgyerek veri az apját, a nő meg tisztasági fogadalmat tesz és csendnapokat fogad, csak visszájára forduljon minden, minden.
Ez a zuhanás, mondom neked, de te nézel tehetetlenül, te is zuhansz velem, zuhanunk menthetetlenül és egyértelműen, de nem kell félned, bizonygatom, nézd, milyen otthonosan mozgok ebben a másfajta rendben, amely egyenletes és megállíthatatlan, amelyben te nem találsz, nem akarsz magadra találni, pedig én segíteni akarok neked, csak nem hagyod, rám kellene bíznod magad, bíznod kellene magadban, bennem, hajtogatom, hogy tied is legyen, ami már végérvényesen az enyém, de nem, te nem érzed, mondod, és az összefüggéseket keresed, kérlelsz, reménytelenül káromkodsz, átkozódsz, hát végül feladom, úgy döntök, nem kínozlak tovább: engedem, teát adj és betakarj, hogy megnyugodj, és hagyom, hogy megvárd, elaludjak, hogy holnapi rutinjaimba fojtsam boldog hétköznapjainkat.

HARMADNAPON

Harmadnapja a csupasz falak, harmadnapja az üres ágy. Itt nem utal semmi rád, bár hányszor, hányféleképpen elképzeltelek. Nevet adtam, testet a nem létezőnek. Vigasztalhat, hogy kitaláltalak. Élhetnél bennem, hisz érted magammá váltam, de nem vagy sehol. Megszöktél, mire megjöttem.
Felgyújthatnám a házat, hogy kéjelegjek: mint lesz semmivé, de úgysem ér utol a szó, harmadnapja havaznak az igék. Nem áltatlak többé, magamat magammal. Jó éjszakát!

FÉNY A MÉLYBŐL

Ha későn jössz, későn jössz. Nem várom, hívj, nem tudom, merre vagy. Lassan öltözöm. Olyan szép ez az üveggolyóként guruló délután! A hátsó kertbe megyek: ásom a nyirkos földet, szivárogjon testéből tavasz.
Mire megjössz, retinádon a közeledő est árnya. A tócsát látod, a padot, az asztalt, esetleg a fákat, de a kert fölött lebegő égdarabot nem. Ha szólítanál, talán intenék, de kérdezel, hát hosszan hallgatok.
Ragyog a mélyből a fény. Ilyen lesz minden esténk.

A FÖLD ILLATA

Egyik délután felástad a kertet. Ragyogott az ásó nyoma a frissen vágott földdarabokon, s te leültél a padra pihenni. Meg akartam kérdezni, fáradt vagy-e, de inkább töltöttem egy pohár vizet. Két korty között váratlanul megszólaltál.
Mi lesz a kerttel, ha nem leszek, kérdezted, de én a kérdés és a hely közötti kontraszt miatt zavarba jöttem. Talán egy folt, lebegő hang. Talán egy darab ég. Miért nem felelsz, kérdezted. Mit mondjak, mondtam.
Ülünk egymás mellett az acélosodó csendben. Illatozik a föld.

AZ UDVAR

Az udvar, az udvar! Arcod volt valaha. Ágyások sorakoztak, virágok virultak, zölden selymesedett a fű, tarkán ragyogott a gyom. Kezed mozdulatát dicsérte a fegyelmezett járdaszegély, a frissen mosott ruhák illata, csorgása, a nyitva hagyott pinceajtó, s a lépcső, amely a házba visz.
Ma zárva a kapu, az ajtó. A padlásfeljárót befalazták. Nincs meg a mezőre, a hegyre vivő szűk ösvény. A hideg tűzfal eltakar, nem enged hozzád. Te sem jössz, nem is küldesz senkit. Évek óta nem üzensz.

VARJAK A KERTBEN

Volt a ház, a lépcső, az udvar, majd a szilva-, a körtefa, később a kert, a kertben a bokrok, a meggyfa. Egy reggel a meggyfa varjakat virágzott. Repülni tanultak, visszaszálltak. Azóta ott tanyáznak, minden csupa varjúürülék. Tövist tékozolnak a bokrok, a fák csontosodnak, s a szűk ösvényt, mely a kertből az udvarra vinne, fonnyadó füvek takarják.
Egyik délután, lehet, koraeste, azt mondtad: ez így lesz mindig. Vélhetően ezt sejtettem én is. Te aztán elmentél a hegyre, egyszer még, tudom, visszanéztél. Évszázadok teltek el: nem járok a régi házba, nem megyek az udvarra, a fákhoz a kertbe. Csak a varjak repülnek szüntelen, fészküket készítik bennem. Költögetnek hajnalonta.

A LAKÓNEGYED ANGYALAI

Nem kel korán, nem főzi meg a kávét. Lassan mosakszik, hosszan öltözködik, tétován sminkel, körülményesen reggelizik. A villanyégőt nem cseréli ki, a villanyórát nem olvassa le, a mosógépet nem javítja meg. Az ajtót nem nyitja ki időben, maga után nem zárja vissza. Gyakran percekig liftezik, vagy kemény cipőjével fel-le kopog a lépcsőkön.
Az üzletben mindent megvásárol, ami szükséges, azt is, ami nem. Az utcán nyugodtan sétál velem, de mivel órákig beszél telefonon, nélkülem. Az ebéd részletei bonyolult összefüggéseket feltételeznek, ebbe nem látunk bele. A mosogatás rejtelmei a felgyűlt edények halmával, a kőpadlóra kipancsolt víz mennyiségével és gyakoriságának arányával mérhetők. A takarítás hétfőről vasárnapra marad, szépsége az ünnepi ebéd ízeit foltozza.
Ha este a televíziót időben kikapcsolja, velem fekszik le, ha nem, ki-ki magával. A nappalok rövid éjszakáktól terhesek. A lakónegyedből mennybe költöztek az angyalok.


BEFONNAK ENGEM

Kezdetben volt a nagykapu, a főlépcső. A színes üvegablakokon sárgán, zölden, pirosan sütött be a nap. Kezdetben emberek jöttek felém, és én tudtam, merre kanyarodik a folyosó. Tudtam, merre van a félemelet, a padlásfeljáró, ismertem a pince süket sikátorait, a szembejövők arcát megismertem.
Ma a falakon átüt a szivárgás, mint seben a genny. Egyre alacsonyabb a mennyezet, naponta szűkülnek, körbefonnak a folyosók engem. A félemeletet és a padlásfeljárót befalazták, a galambok más szállást kerestek, és a baglyok, a baglyok a déli napsütésben hagyták el a homlokzatot.
Nem tudom, ki zárt be engem ide, meddig kell itt ülnöm. Ha köszönök, a szembejövők csak vigyorognak, ördögpofájukból agyar vicsorít rám. Azt mondják, ez a palota. Azt is mondják, ez a palota a legszebb a világon, de én még soha nem láttam. A nagykapu nem nagy, a főlépcső nem magas, a színes üvegablakokon átfúj a szél. S bár a déli épületszárnyból az angyal indult el felém, attól félek, rám talál.

NEM REPÜL

Ha tőled jövök, mellém szegődnek az útszéli fák, a járda, a járdaszegély, rám tapadnak a lakónegyed nyirkos falai, a homályos tekintetű ablakok, talpamat pengeéles fűszálak döfködik, és megnő a temetőkapu.
A házmester most nem áll a bejárat előtt, szabad, hát enyém a lift, a lépcsősor, attól függ, hol indulok neki a hetedik emeletnek, miközben kezemmel a kulcs után kutatok, hogy azonnal nyissak, zárjak, csak tőled megszabadulhassak, megtagadhassalak, végleg elfeledhesselek.
Órák óta ülök a konyhában. Még besüt a nap, de egyre ragadósabb a délután, és az ablakpárkányon galambszürke szárnyával landol az alkonyat. Az üveget kopogtatja, vállamra, ül, szemembe tolakszik. Nem repül. Felzabálja szavaimat, mire megjön az éjszaka.


TEREINK

„Van társam,
ifjú, virágzó és szép”
(Oravecz Imre)

Találkoztunk egy téren. Szólt a templomtorony harangja. Azóta közös a lépcsőház, a lépcsőházban a villanykapcsoló, miénk a lift. A bejárati ajtó csak nekünk nyílik.
Együtt költöztünk be a lakásba. Ő találta ki a falak színét, a bútorok helyét, hol álljon a hűtőszekrény, hány polc legyen a kamrában, melyik legyen a hálószoba, merre nyújtózzék az ágy. Közös az ágyunk: együtt fekszünk le. Reggel ugyanannak az órának a csengőhangjára ébredünk: együtt isszuk a kávét, kettőnké, csak kettőnké a kávé íze, és közös a fürdőszobánk, a konyhánk, egy az asztal, amelyiknél reggelizünk.
Ő öntözi a szobanövényeket, ő tesz rendet. Ha kérdezem, halkan felel, ha hangos vagyok, csendre int. Ha kér, kedvesen hozzám bújik, ha követelőzöm, nem utasít vissza. A szavakkal szépen bánik. Ha rá figyelek, hosszan mesél, de ha megbántom, tekintete guruló vasgolyó. Ha otthonról éppen indulok, megigazítja a kabátom gallérját, leveszi a nem létező pillét, és ha telefonon felhívom, azt mondja, hazavár.
Ha fáradt vagyok, óvatosan lépked, odateszi az ételt melegedni, bort tölt. Ha fáradt, mellém ül, illatával elbódít. Eszembe juttatja, ha valamit elfelejtek, feledtet mindent, ha sértődött vagyok és dühös. Velem virraszt, ha nyugtalankodom, egyedül, ha én álmodom.
Ha megkérdezem tőle, miért, azt mondja, menjünk ki a térre: a harang hangja ott csobban a legszebben a délutáni csendbe.
 

 




.: tartalomjegyzék