Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
Tankó Éva

A hamis oratórium

I. A volt

Az öregember a fiúkra nézett, és arra gondolt, hogy most kell elbúcsúznia tőlük. Az utolsó percben, mielőtt végleg nevetségessé válna.
Tudta, hogy a háta mögött kinevetik, és azt is kitalálta, sőt, tudatában volt és végül látta is, hogy a háta mögött utánozzák.
Szánalmas volt és nevetséges. 
– „A világ a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is létezett” – idézték őt, hangjukat mélyítve. Mert elmélyítette a hangját, hogy erőteljesebb legyen, no meg hangosabb.
Hülyeség volt. Évek óta hangzatos hülyeségeket hordott össze. A fiúk hallgatták, vitatkoztak vele, sőt élcelődtek, viccelődtek. A fiúk mentek és jöttek, ugyanazok voltak, és mindig mások. Becsvágyóak és önérzetesek, akik mégis megbuktak egytől egyig az élet kezdeti próbatételein. Mert arra ösztönözte őket, hogy őt hallgassák – az esztelen öregembert.
Vak vezetett világtalanokat.
Nem, az Isten nem áldotta meg erős hanggal, csak ezzel a halk, majdnem nőies beszéddel, amit gyakorlással mélyített el.
– Előveszi a pincehangját – hallotta a fiúk suttogását. 
Elszomorodott. Igen, a pincehang. Ezt még az első fiúk ragasztották rá, akik először hallgattak szavára. Rég volt, akkor még fiatal volt és viszonylag tapasztalatlan, azt sem tudta, hogyan közelítse meg őket.
Igen, tudása, az volt. Egy életen át tanult, olvasott, képezte magát. Hogy át tudja adni mindazt, amit tud. Hogy úgymond életre nevelje őket, mert nem volt más, aki ezt megtegye.
Csak egy dolgot nem tudott megtanítani nekik: hogyan állítsák meg az időt.
Mire feleszmélt, már késő volt, elmúlt már, amit megtehetett volna. Mire a fiúk feleszmélnek, késő lesz, hogy megtegyék azt, amire hivatottak.
Mert ő sem tudta. Nem tudta megragadni a pillanatot.
Nem tudta elfelejteni a múltat, állandóan a múlton rágódott. Többféle forgatókönyve volt arra, hogy mi történt volna akkor, ha másként alakulnak egyes jelenetek, lépések, pillanatok.
– A múltban van ismét – hallotta a fiúkat –, a múltban van.
– Időgép bekapcsolva – toldotta meg elmélyült pincehangon az egyik fiú.
– Az ókorban van – hallgatta egy másik fiú hangját, és utána a kirobbanó nevetést.
– Az őskorban – és a fiú nem bírta folyatatni a mondatot, mert a szemük találkozott.
– A hőskorról beszéltünk – hazudott szemébe a fiú, és a nevetés gyűrűzni kezdett, egyre hangosabban és hangosabban.
Az öregember is nevetett.
– Csak 50 évvel vagyok idősebb nálad. A világhoz mérten nem sok idő. Talán közületek egyet mégis én temetek el – csúszott ki a száján, akaratlanul.
Az öreg sem tudta, miért mondta ezt.
Egy filmrészletre gondolt, amit véletlenül látott, majd később többször visszanézett, újra és újra. Egy balesetről szólt, egy fiatalember haláláról. A fiatalembert Jónásnak hívták, és halak ették meg.
Halak ették meg, élve.
– Bár ne mondtam volna ezt – hajtogatta magában, de a szó már elszállt és elérte célját. Nem történt semmi különös, csak egy  mondat hangzott el.
Igen, ez az az eszköz, amit nem kellene használnom, gondolta. A szó, a sok szó, a fölösleges szó.
A szavak, az átkozott szavak, a fék nélküli szavak. Nem kellett volna. Nem kellett volna ezt mondania a fiainak.
– Tudjátok, utazni készülök. Mindig is utazni készültem, vagy pontosabban: több tíz éve készülök erre az útra, csak nem tudtam mostanig összeszedni magam. Van egy házam, fent a hegyekben, rendbe kell szednem. A holnapi beszélgetésünk elmarad.

II. A lett volna

Az elmúlt sok tíz év. Igen, egy asszony miatt nem ment el. Egy nő tartotta vissza. Sok tíz évig reménykedett, hogy összejön az asszonnyal.
Nem jött össze.
Hitegette. Önmagát hitegette. A nő is hitegette. De még mennyire hitegette! Ahogy elvárta a virágokat, a szívességeket, a szuvenírt!
Csak mutogatta magát. Mert szép volt. Puha és gömbölyű.
Igen, szerette mutogatni önmagát. Ismerte meztelen testét, a járását, a ringatózását. Nem adta magát, csak elvárta, hogy nézze és csodálja. Tudta, hogy minden mozdulata begyakorolt.
Órányi próbák a tükör előtt. Fényképek, filmek, minden, ami látványos és feltűnő, minden tartalmazott valamit, ami olyanná tudta tenni az asszonyt, amilyennek mutatkozni akart.
Az a sok tíz év nem a bölcsességről szólt, nem a tudásról, nem a lélek békéjéről. Nem, a sok tíz év az álmodozásról szólt. Egy nőről.
Neki szónokolt önmagában vagy a fiúk előtt, neki öltözött, miatta ment ki az utcára, hogy lássa, hogy találkozzon vele és hogy bizonyítson.
Ő volt a főszereplő, a kórust a fiúk játszották.
A nőnek, akit soha nem érdekelt. Aki egy harmatcseppnyi szeretetet sem érzett iránta. Aki nem látott mást benne csak egy koravén okoskodót, egy vén esztelent, akit könnyen megfejhetett és akin kísérletezhetett. Mert férfiból volt, nyitott szemmel vakon, esztelenül és vértelenül.
Lázadozott az érzékei ellen, kiabált, üvöltött, sírt egyedül, és könyörgött. A könyörgést írásba foglalta. Temérdek levelet írt. Névtelenül vagy aláírva. Sok tíz éven át.
A fiúk nem tudták ezt. Nem tudták, mit jelentenek a szónoklatok, a beszélgetések. Csupán gyakorlat volt ez, előadás a hiányzónak. Nem nekik beszélt, hanem annak a néhai lánynak. Nem nekik fejtette ki azt a sok okoskodást, nem miattuk szórta a sok fárasztó tételt. Az a sok tudás mind fölösleges volt. Az egész múlt fölösleges volt.
És volt még valami más is. Ez nem csak a saját ügye volt. Ettől tette függővé a sok tíz évet.
Mindez akkor fordult át hazugságba, amikor megértette, hogy fölösleges minden, fölösleges minden tudása.
Ezen a ponton abba kellett volna hagynia.
Isten nem szereti a filozófusokat. Annál jobban a volt filozófusokat. Szent Ágostont és Aquinói Szent Tamást. „Tolle, lege” – és ő vette és olvasni kezdte. Aztán – filozófushoz méltatlanul, nagyon alamuszi módon – elmondta az imát. Akkor békét talált, de mégsem tudta elengedni. Nem tudta elengedni azt a sok tudást. Pedig már megértette, hogyne értette volna meg.
Ott volt a fejében az a hatalmas könyvtár. Hogyan tudta volna kitörölni? Csak úgy?
Igen, komolyan megnézte Leonardót. Aztán megnézte Descartes-ot. Látta a tévedést az írásaikban. Igen, lángelmék voltak. És néha tévedtek. Melléfogtak, bizony hogy mellé!
Mekkorákat fogtak mellé!
Csak a tisztelet, a nagy tisztelet, ami övezte őket, az nem hagyta, hogy elbukjanak.
De nála más volt.
Ő álmodott. Kérdezett, és választ kapott. Úgy tűnt, az ima volt a csalhatatlanság. És mégsem tudott előre nézni. Csak hátra.
Férfi volt, talán vékony hangú, de mégis férfi. Vágyakozott.
Mint jóshoz, úgy fordult az Úrhoz: „Mondd, Uram, ő az, ő az?” Mindenkire rákérdezett, aki csak véletlenül az útjába akadt, és egyszer végre, végre, angyalokat látott és harsonákat hallott.
Ez volt az álom, ami miatt évekig leragadt itt, ennél az asszonynál. 
A nő magamutogató volt. Exhibicionista. Félmeztelen ikonként létezett. Kihívó volt és magamutogató.
Nem ő volt az egyetlen, aki követte. Ismerte minden mozdulatát, mesterkéltségét, hangjának minden árnyalatát. Hallatlanul is kitalálta a kiejtett szavakat, a szavakat, a gyűlölt szavakat, amelyek nem voltak igazak.
Ismét ott volt a múltban. Fiatal volt. Ismét kémkedett. Mert egy dolog volt látni, véletlenül megpillantani, és más dolog volt figyelni, követni őt, leselkedni utána.
Ismét látta lányként, amint összesimul valaki mással. Látta a másik tapogatódzó kezét, amint lejjebb és lejjebb csúszik.
Olvasta sekélyes, hazug válaszlevelét, ami egy hét késéssel érkezett, szerelméről biztosította, miközben mással volt, és mást csókolt.
Mindig mással volt.
Nem szabadott volna megismernie
Az asszony számára megállt az idő, és ő ott rekedt az újra és újra megismételt exhibicionista jelenetben.
Vándorkiállítás lett, amit férfiak adtak kézről kézre. Olyan volt, mint Dorian Gray – örök jelenbe öltözve. 
És ő volt a másik, az igazi, de múló kép őrzője. 

III. A van

Az öreg pénztelen volt. A tudása nem kamatozott, talán valamikor, valahogy kamatozik majd a fiúkban.  
Nem volt más, csak az erdei háza, amiről a nő nem tudott. Egy ház az erdőben, elhagyatva, egy elhagyott nyári szállás. Egy régi esztena. Ahol nő nem élne. Ahol ő is fél, messze a fák, füvek és vadak között.
Mit is nézett most volna rajta a nő? Háromnegyedig kopasz koponyáját, ahol a májfoltok tarkatehén-mintákat rajzoltak? Aszott, nyúló bőrét, ami redőkben lógott a hasáról? Vagy a tudását, amelyikbe még mindig kapaszkodott, tudva tudván, hogy a leghaszontalanabb dolog, amivel éveit lassanként aláásta.
Már nem álmodott, csak várta az angyalokat és a harsonákat. Az angyalok nem jöttek, és a harsonák nem szólaltak meg.
Mégis ragaszkodott ahhoz az álomhoz. Amikor a nő vele lesz, és megjelennek az angyalok.
Addig is írta névtelen leveleit, hetenként, de volt úgy, hogy hónaponkig, sőt egyszer fél évig egyáltalán nem írt egy levelet sem. Aztán meggondolta magát, írt, bocsánatot kért nem létező hűtlenségéért.
A nőnek tudnia kell, hogy ő vár rá. Tudnia kell, hogy imádkozott érte. Tudnia kell, hogy a bűnös megtér.
Csakhogy a nő nem ír, nem válaszol, hallgat. Másokkal van elfoglalva.
Kiment az erdei házhoz. Nem vitt mást, csak egy ostoba zenegépet és egy egyszerű dalt, olyan egyszerűt, mint az álleluja. Valamint a levelet. A kémkedése eredményeként elfogott, másnak szánt szerelmes levelet. Olyan levél volt, amit neki sohasem írt, olyan hangon és olyan lobbanékonyan, hogy nem bírta másodjára elolvasni.
De most ott volt. Ott volt a hegyen, egyedül. Képzeletben most is a nővel társalgott, a nő szemével próbálta látni önmagát, úgy tett most is, mint sok tíz éve, mintha a nő maga is jelen lenne.
Este lett, meggyújtotta a lámpát, kicsit füstölt, rosszul égett a kanóc. Aztán feltette a zenét, kinyitotta a levelet, végigolvasta egyszer, aztán még egyszer. Visszament a múltba, és újra megnézte a nőt, amint mással van. Látta a másik férfi lefele csúszó tenyerét.
A füst csípte a szemét, nem bírta törülgetni a könnyeit, minden összefolyt az arcán, és a sírást sem tudta abbahagyni. Hideg volt és fázott. Június volt. Ott, a hegyek között néha még júniusban is hó volt.
Újra és újra megszólt az ének, a rég halott énekes rekedtes hangja megríkatta. Aztán kifogytak az elemek, és a lejátszó elhallgatott. Aztán kialudt a lámpa, ő meg kinyitotta az ajtót. Kiült a küszöbre egy pokrócra, várta a hajnalt. Darabokra tépte a levelet. Úgy érezte, nem maradt semmi sem. Most már nem tartott meg magának semmit sem.
Elmondott egy imát, most már tisztán. Nem tudta, mennyi ideig volt ébren.
Álmában a fiúkat látta, helyesebben az egyiket, a legkedevesebbiket. Az
ingujjánál fogva ráncigálta, és magyarázta, hogy talált egy tollat. Egy különleges tollat. Meg kellett néznie. Vastag fekete toll volt, fekete tinta volt benne. Papíron akarta kipróbálni, de látta, hogy törött a hegye. Mégis megpróbált írni vele. Betűket nem tudott írni, csak egy megtört vonalat kezdett el. Ahogy a tollal hozzáért a papírhoz, írás helyett hang szólalt meg, hangosan. Adonáj.
Tudta, hogy az Úr szólt hozzá. Adonáj.
Felébredt, szomorú lett, mert már nem volt kezében a toll.
Majd elment a temetésre, meghalt az egyik a fiúk közül. Eltemették. Könny nélkül temette el, csak a hangja volt rekedt a tegnap esti sírástól.
Visszafelé az úton az egyik fiú talált egy törött tollat a földön. Fekete volt, törött hegyű és valóságos. 
Elvette magyarázat nélkül, eltette. Kincsként őrizte. Legyen hála neki, Adonáj.

 




.: tartalomjegyzék