Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
Oláh-Gál Elvira beszélgetése Ugron Istvánné báró Bánffy Máriával

Derék magyar embernek és kereszténynek maradni

Két család sorsa fonódik egybe Ugron Istvánné báró Bánffy Mária sorsában, aki életének nagyobbik részét Magyarországon élte, mégis erdélyinek tartja magát. Közvetlen felmenői a Bánffy, Mikes, Ugron, Béldi, Bethlen családokból származnak, férje után pedig az Ugron családot viszi tovább. Gyermekkorának Erdélyében a magyar politika és közélet kiemelkedő képviselőitől kapott történelmi leckét. Nagyszülei nemzedéke ’48-as forrardalmárokat, főispánokat, miniszterelnököt, minisztereket, politikusokat, diplomatákat és kuktúrmecénásokat adott. Egy családi fotó az első világháborúban részt vett Bánffy-ősöket ábrázolja, tizenketten vannak, közöttük báró Bánffy János, a nagyapa, három fiával, köztük az édesapával, Bánffy Istvánnal, vagy gróf Bánffy Miklós, az író, politikus és közéleti ember. Mindez a múlté. Solymári házában Mária néni, mert egyszerűen ez a megszólítása, elsőként a „dédunoka fal”-hoz vezet. Negyven dédunokájával büszkélkedik, akiknek fényképei szülők szerint csoportosítva sorakoznak a falon.

*

– Hányan vannak, amikor a családtagok mindannyian hazalátogatnak?


– 2011-ben a nyolcvanötödik születésnapomon nyolcvanötöt számoltunk, de ők csak az egyenes leszármazottak, mert az Uram testvérének a gyerekei, hogy úgy mondjam „kívülállóak”. Ugronok Marosvásárhelyen, a mezőségi Ugronokból sokan Magyarországon, Istvánom testvéreinek gyermekei Svájcban, Ausztriában, Kanadában élnek. Minden évben február utolsó szombatján tartunk egy „Ugron nap”-ot, ami az  Uram születsénapjához és halálának napjához kapcsolódik. 1997-ben, február 24-én volt nyolcvanéves, és 27-én meghalt. Erre a találkozóra nem megy külön meghívás, nem kell figyelmeztetni senkit, nemcsak az én családtagjaim, hanem minden Ugron eljön, úgy hogy szép számmal szoktunk összegyűlni. Ezidáig elfértünk, nem az én lakásomban, mert az kicsi, hajdani parasztház, hanem Béla fiam tágasabb házában. Hozzám is mindenki átjön, de a stammvendégek nálam a dohányosok, mert nálam szabad dohányozni.


– Vegyük számba a családot: öt gyermek…


– … húsz unoka, 16-nak van párja és negyven dédunoka.


– Amikor végignéz a családján Mária néni, mit érez, mit gondol?


– Hálát adok az Úristennek, hogy sikerült nekünk, igazán nem könnyű időben, felnevelni őket. A gyerekeim ’45, ’47,’50, ’52-ben, ’64-ben születtek. Mindenki mondta: „ennyi gyerek”! Erre én azt mondtam: „Ad az Isten nyulacskát, ad nekik füvecskét is!” Igaz a mondás, felnőttek.  Minden gyerekem főiskolát végzett, vagy mesterséget tanult,  mindeniknek van háza, autója, de a legfontosabb, hogy van 20 unokám. Én csak megköszönni tudom, amit az élettől kaptam, mert örökös könyörgés volt bennünk, hogy derék, katolikus, magyar embereket neveljünk majd együtt. Gyermekeink kétévenként születtek, kivétel az utolsó Zoltán, aki akkor született, miután tízévi börtön után az Uram szabadult. Nevetve úgy mondjuk, hogy a második házasságunkból született. Az ő négy gyermeke közül az utolsó kisebb, mint a legnagyobb dédunokám, összecsúsztak a generációk. Mindenesetre Béla fiam máltaizik (Magyar Máltai Lovagrend), András a cserkészeket vezeti, Mária lányom szociális munkát végez otthon és a környékén, Anikó szintén máltai és cserkészvezető, és Zolti Regnum-ot (Regnum Marianum Katolikus Közösség Egyesület) vezet. Én hiszem, hogy mind az öt gyermekem megtalálta a maga helyét a családon kívül a közéletben is, magyar keresztény emberekkel foglalkozik, és ezt találom fontosnak, ezért adok hálát a Jóistennek, hogy sikerült erre az útra ráállítani.


– Hogyan került ki a család Magyarországra?


– Apósom, Ugron Gábor  ’17-ben belügyminiszter volt, az Uram, István, Budapesten született, és nem jöttek vissza 1920 után. Én 1944 szeptemberében mentem ki, Vas megyében 1945 januárjában összeházasodtunk, de ide nem jöhettünk, mert egy ludovikás, ejtőernyős zászlóaljparancsnok, ha ide visszajött volna, azonnal lecsukják. 


– 1940-ben ismerkedett meg férjével. Akkor az ifjú hölgy, báró Bánffy Mária mindössze tizennégy éves volt, a fiatal ludovikás tiszt pedig huszonhárom. Egy igazi nagy szerelem kezdődött?


– Liebe auf den ersten Blick!  Az én Bánffy nagyanyám Ugron leány volt, az ő testvére volt Ugron István  bácsi, aki Erdélyben élt és politizált, eredetileg diplomata volt és Mezőzáhon épített kastélyt. Ő keresztapja volt az én Istvánomnak, Erdélyben ugye nem számított, hogy egyik református, másik pápista.  Amikor  Kolozsvárra helyezték, lejelentkezett István bácsinál és ő, mint „véres kardot” körbehordozta a az ismerősöknél, hogy ez az ő keresztfia, Ugron Gábor fia.  Így ismerkedtünk össze. Később azt állította, hogy jól megnézett és azt mondta „no ezt a lányt elvenném feleségül”. Én akkor tizennégy voltam. István elment ejtőernyősnek Pápára, mert ő a Ludovikán híradósként végzett, ezért került Szászfenesre. Elment Kolozsvárról, írt levelet nekem, de a választ nem tőlem, hanem István bácsitól kapta, miszerint  „semmi kifogásunk ellened, de ennek a kislánynak előbb le kell érettségizni; csak utána lehet neki udvarolni.” No de megtaláltuk a módot és alkalmat, mert megadtam neki egyik osztálytársam címét, s attól kezdve nagyon jól ellevelezgettünk. Erika elhozta az osztályba a levelet, én elolvastam, majd visszaadtam neki, mert nem mertem otthon tartani, nehogy kisüljön a turpisság. Ha Kolozsváron járt, akkor Nagyapáék meghívták vacsorára vagy ebédre, találkoztunk úgymond „hivatalosan” is, a megengedett körülmények között.


– A  házassággal, ezek szerint, pontosan tizennyolc éves korig kellett várni.


– Megvártuk, de még akkor sem lett volna jogos, mert nekem a ’44-’45-ös tanévben kellett volna érettségiznem, azonban hadiállapot volt, és én a családommal Szombathelyre kerültem. Egy gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után beálltam a hadikórházba segédápolónőnek és Szombathelyen, a Faludi Ferenc Gimnáziumban berendezett hadikórházban, sebesülteket ápoltam. István megsebesült Fóton, tudta hol vagyok, és odakérte magát, hogy találkozzunk. Karácsonyra keresztanyámék meghívták Táplánszentkeresztre és akkor, ünnep estéjén, megkérte a kezem Mikes nagyapámtól. Nagypapa azt mondta, ő belegyezik, de nem ő a gyámom, hanem a Bánffy-nagyapám, aki a menekülés idején, Apor Vilmos püspök jóvoltából, Győr mellett Koroncón volt a Pálffy-birtokon. Egy katonát menesztettek motorbiciklivel a kéréssel: papíron adja beleegyezését, hogy férjhez mehessek Istvánhoz. Azért volt szükség engedélyre, mert kiskorú voltam, az akkori törvények szerint huszonnégy éves korban váltak nagykorúvá a lányok. A katona visszajött papír nélkül, ugyanis a bíró elutazott karácsonyra, magával vitte az íróasztalkulcsot, és nem tudtak pecsétet nyomni az engedélyre. Végül a szombathelyi gyámügyi hivatal (árvaszék) adott engedélyt arra, hogy Bánffy Mária feleségül mehessen Ugron Istvánhoz.


– Gyámot említett. Szülei, Bánffy István báró, édesanyja zabolai Mikes Emma grófnő. Mi történt a szüleivel?


– Édesanyám meghalt 1929-ben, amikor én hároméves, öcsém pedig tízhónapos volt. Mezőzáhon egy elfertőzött kút vizétől fertőzést kapott, tífuszban halt meg. Apám idegösszeomlást kapott, különböző ideggyógyintézetekbe került, ott halt meg 1945-ben. Engem a Bánffy nagyszülők neveltek. Ez a Bánffy ága a családnak az ú.n. „kuruc” Bánffyak ága, szemben a másik, a Monarchia idején miniszterelnököt adó „labanc” ággal. Az én dédapám, Bánffy Zoltán Garibaldival harcolt az osztrákok ellen. Bánffy Zoltán és első felesége, Bethlen Aurélia házasságából született nagyapám, BánffyJános. Bánffy Zoltán második,Teleki Erzsébettel kötött házasságából született még négy gyermeke. Birtokai eredetileg Beresztelkén voltak, de eladták, a nagyapám öröksége a marosgezsei birtok volt, Marosludassal szemben a Maros túlsó partján, valamint Szilágynagyfalu, a Szilágysági-dombvidéken. Szilágynagyfalut szerettük jobban, mert ott élt Bánffy János nagybátyám, apám testvére. Ők hárman voltak fivérek: János, László és István, az apám.


– Szilágynagyfaluban ma igen nagy tisztelettel emlékeznek Bánffy Györgyre, a zeneszerzőre. Ő hogyan kapcsolódik a családhoz?


– Nálunk úgy emlegették, hogy a nótás Bánffy Gyurka , de én már nem ismertem, jóval az első világháború előtt elhunyt. Ő, azt hiszem,  a válaszúti Bánffyakhoz tartozott, Bánffy Albert fia volt, de volt Nagyfaluban is birtokuk, egymás mellett volt a házunk, nekik egy emeletes kastély, nekünk egy földszintes, U-alakban épült tornácos kúria. A kastélyt már Albi bácsi eladta a református egyháznak, én a ’30-as években, gyerekként úgy emlékszem, hogy a Hangya Szövetkezet, bank, meg hasonló intézmények működtek a kastélyban, nem volt a Bánffyak tulajdona. 


– És a nagyapa kúriái Nagyfaluban és Gezsén ma kinek a tulajdonában vannak?

– Mindkettő áll még, a marosgezseiben talán öregotthon működik, de azt a László nagybátyám bírta. János nagybátyám – akit Jánoska bácsinak hívtunk – kapta Nagyfalut,  és apámat örökbe fogadta Ugron István, nagyanyám testvére, aki agglegény volt. Így övé lett volna a mezőzáhi Ugron-kastély. Nagyfalu gyermekkorom része volt, sajnos nem kaptam vissza, László bácsi lánya, Éva adta be az igénylést, és én mikor jelentkeztem a visszaigénylési kérelemmel, azt közölték, hogy elkéstem. Sajnos unokatestvérem eladta a házat is és erdőt is.


– Álljunk meg egy kicsit az apai nagyszülőknél. Hogyan fonódnak össze a Bánffy és Ugron felmenői szálak?


– Nagyapám, Bánffy János Ugron Rozálit vette feleségül. Nagyanyám testvére volt Ugron Istvánnak, aki a Monarchiában jelentős diplomáciai pályát futott be. Jómagam hozzámentem Ugron Istvánhoz, ugron Gábor fiához és lányom, Ugron Mária hozzáment Bánffy Miklóshoz. Bánffy Miklós vőmnek Dániel, a földművelődésügyi miniszter volt az apja, aki pedig unokája volt a miniszterelnöknek.


– A kuruc és labanc ág tehát újra egyesült.


– Igen. Bánffy Dezső  miniszterelnök császárpárti volt, a dédapám, Bánffy Zoltán  pedig Garibaldi seregében harcolt. Két testvér gyermekei voltak.


– És az anyai nagyszülők? Édesanyja Mikes Emma volt.


– Ő a bodolai Mikes Zsigmond  lánya volt. Itt van egy fénykép, Édesanyám készítette: Zsigi nagypapa, Zsófika nagymama és én, egész kislányként. Nagyanyám Béldi-lány (Béldi Ákos lánya), innen a rokonság az uzoni Mikesekkel, mert Mikes-ágon sokkal régebben elvált a család. A fénykép Bodolán készült, Brassótól mintegy 20 Km-re, ahol már akkor is többségben románok éltek. Gyermekként minden évben egy hónapot töltöttünk ott, és nagyon szép emlékeim vannak Nagypapáról, aki a ’30-as években már nem politizált. Arra emlékszem, hogy kényeztettek bennünket, elvittek autóval Szinajára, igazi nyaralások voltak, amihez mi nem voltunk hozzászokva. Bodola Béldi-birtok volt, az egykori várból megmaradt egy kaputorony is a kastély előtt, ott lakott Béldi Feri bácsi, nagyanyám egyik testvére. Közvetlenül mellette volt a „Mikes-kastély” és a harmadik volt a „Nemes-kastély” (Nemes János Béldi János özvegyét vette feleségül), valójában udvarház mindkettő. Zsófi nagymama 1930-ban meghalt, Nagypapa pedig elvette feleségül Ambrózy-Migazzi Agathe-t, a nagy botanikus Ambrózy-Migazzi István, a malonyai  és a jeli  arborétum megalapítójának a lányát, aki anyámnál alig pár évvel volt idősebb. Csodálkozott is mindenki, hogy férjhez ment az öreg Mikes Zsigmondhoz, de nagynénéim úgy magyarázták, hogy az apját ápolgatta haláláig, és megszokta, hogy idős embernek legyen a közelében. Úgy ment férjhez Nagypapához, hogy soha életében nem járt Erdélyben, de igazi erdélyi lett belőle, erdélyibb minden erdélyinél. A ’30-as évek közepén szidta a „budapesti urakat”, mert „nem törődnek Erdéllyel, szégyelljék magukat, csak ülnek a kaszinóban, tarokkoznak és pipáznak, és mindenről beszélnek, csak arról nem, hogy hogyan lehetne az erdélyieken segíteni?”Amikor bejöttek az oroszok, ott maradt Erdélyben, írta levélben az anyjának, hogy „minden rendben, átmentek rajtunk, de minden megvan”. Rövidesen azonban kifosztották Bodolát, és akkor előbb Magyarországra, majd Svájcba ment. Bizonyára segítette a Nagypapát, aki a háború után írta nekünk, hogy Agathe „táplál engem Buk.on keresztül”, vagyis Bukaresten keresztül, tehát kiügyeskedte, hogy pénzt küldhessen Nagypapának, aki nemsokára meghalt Kolozsvárott. Agathe néni soha nem jött vissza, Salzburgban halt meg.


– Hogyan gazdálkodtak Erdélyben a román világban?


– A román világban nehezen, de igyekeztek talpon maradni, azzal, amit a román hatalom meghagyott a földreform után. A nagypapák nem tudtak románul, ha románul kellett beszélni, akkor ott volt az intéző. Nekünk már kötelező volt tanulni a nyelvet az iskolában, még magyar időben is, de soha nem tanultam meg tisztességesen. Nem dőzsöltünk, minden erdélyi család körülbelül így élt, nehezen, de tisztességesen. Mi például Kolozsvárt a havas jövedelméből éltünk. A Bánffy-havas  Ratosnya, Palotailva körül feküdt, hatvanezer holdas erdőbirtok volt, ott alakult meg a Bánffy-Grassl Rt. Fűrészüzem. Közös birtok volt és tulajdonrész arányában részesültünk a jövedelemből, így amiatt, hogy Bánffy Dezső ágán kevés gyerek és unoka volt, Bánffy Zoltán után viszont sok gyerek és unoka, a mi családunk tulajdonrésze elaprózódott, és nagyapámnak  kevesebb jutott a jövedelemből. Nagyfaluból kaptuk a disznófélét, levágva, csebrekben küldték Kolozsvárra, Gezséről kaptuk a befőtteket, a havas jövedelméből a pénzt. Volt egyszer egy év, amikor karácsonyra az angyaltól új télikabátot kértem, de nem hozott, és majd  karácsony után derült ki, hogy azért nem, mert az erdőtanácsos nem küldött pénzt a havasról. Kolozsváron nagyapám akkor vett egy házat, amikor iskolás lettem, ez volt a Bánffy-ház, a Klastrom utca és a Karolina tér sarkán, ahonnan ráláttunk a barátok templomára. Szemben, túloldalt állt a Mikes-ház. Öcsém és én innen jártunk iskolába, nagypapa átalakította úgy, hogy nekünk praktikus legyen, az emeleten laktunk mi, a földszinten volt a konyha és mellékhelyiségek, a Karolina térre néző részen pedig egy vendéglő, „bodega” volt kiírva rá, és mellette egy borbélyműhely,  tehát ezt a részt bérbe adta.
A vakációkat Nagyfaluban, Gezsén és Bodolán töltöttük. A bécsi döntés után ez a két utóbbi kimaradt, mert ott húzódott  a határ. Nagyfaluból kocsival vagy autóval jártunk a szomszédokhoz és éltük a társadalmi életet. A háborúból jegyrendszert, ezt-azt éreztünk, de valahogy a háború távol esett, nem emlékszem, hogy Istvánomon kívül volt-e más közeli rokon vagy ismerős, aki kint volt a harctéren és aggódni kellett volna érte. Az iskolában természetesen erről is tanítottak, stucnikat kötöttünk, dobozokba csomagokat készítettünk a katonáknak. Emlékszem egyszer nagypapa hozott egy üveg „borvizet”, azaz pálinkát, amit kis üvegekbe kellett elosztani, hogy minden csomagba jusson, „a katona annak is örül, ha nemcsak szaloncukor lesz a csomagjában” magyarázattal. Az iskolában ráneveltek erre a törődésre, rendszeresen imádkoztunk a katonákért és a hazáért. Mindenki aggódott, mindenki érezte a háború tétjét, hallgatták, olvasták a híreket, benne volt a levegőben, de személyesen, gimnazistaként nem érintett.


– Milyenek voltak a nevelési elvek? Nevelői, nagyszülei egy generációval idősebbek voltak a szülők nemzedékénél.


– Nagyon szigorúan neveltek. Nem emlékszem, hogy egyszer Nagyanyám megsimogatta volna a fejem. Akkor kegyetlennek találtam, és azt gondoltam, hogy az osztálytársaimnak milyen jó anyja, meg apja van, de ma már hálás vagyok neki. Talán, ha nem ilyen nevelést kapok, nem tudom végigvinni az élet nehézségeit. Kisebb panaszok esetén, itt fáj, ott fáj, megcsípett a csalán, a válasz az volt „ tűrjed!”. Ha lázasok és igazán betegek lettünk, akkor jött az orvos és meggyógyított. Ha valamit nagyon szerettem volna, akkor a Nagypapához mentem, próbáljon valamit elintézni. Volt, hogy látta, tud tenni valamit, máskor pedig az volt a válasza „Maul halten und weiter dienen!” Katonaiskolában járt Bécsújhelyen, tehát katonásan elintézett. Ez a „pofa bé és tovább szolgálni” a nehéz időkben mindig a fülembe csengett. Nevelőink közül számomra Shwestiről  vanak jó emlékeim. Anyám halála előtt már ismerte Schwestit, egy szász szőnyeggyáros lányát, aki gyermekápoló volt, szürke-fehér csíkos uniformisuk volt és fityulájuk, de azt a család kérésére, amikor hozzánk jött, nem hordta. A Haller-családnál volt, ott akarta hagyni, mert készült Berlinbe továbbképzőre. Anyám levelet írt neki, hogy ne menjen Berlinbe, jőjjön el a gyerekeihez, mert ő meg fog halni és legszívesebben rábízná a gyermekeit, mesélte később Schwesti. Nálunk Schwester Berta volt a nevelő, de úgy látszik őt nem szerette. Így történt, hogy Anyám meghalt augusztus15-én és a Schwesti szeptember 1-vel eljött Marosgezsére, ahová minket, gyermekeket vittek. László bácsi, aki ezt kapta örökségül, még nem volt házas, később vette feleségül Zeyk Helénát, és így csak 1935-ben költöztünk Kolozsvárra. Gezsén tehát Schweszti nevelt, nagyon jó volt hozzánk, kényeztetett, de ő is szigorú volt. Jelenlétében németül folyt a társalgás, kötelező volt nekünk, gyermekeknek egymás között is németül beszélni. Ha Nagymama a szomszéd szobában meghallotta, hogy a testvéremhez magyarul szólok, vagy Schwesztinek magyarul válaszolok, akkor átkiabált „Sprechen Sie deutsch!”  Nagypapa szívesen beszélt németül és lényegesnek tartották, hogy a gyerekek is tanuljanak meg. Meg is tanultam tisztességesen, ahogy soha nem lehet megtanulni iskolában, hiszen hároméves koromtól párhuzamosan használtuk a családban a német és magyar nyelvet. Volt francia tanárnő is, de soha nem sikerült megtanulni a nyelvet (képecskékről imákat tanultam meg olvasni). Természetesen nyilvános iskolába jártunk, két elemit Kolozsváron a főtéren levő felekezeti leányiskolában, amit megszüntettek, mert többen voltak a kisfiúk, és átadták a piarista eleminek. Minket áthelyeztek a Marianumba , ahová gimnázium végéig jártam. Az iskolában román, latin, német és francia nyelvet tanítottak. A német helyett később lehetett olaszt választani. Gyötörtek tehát mindenféle nyelvvel, de jól csak németül tanultam meg.


– Mennyire volt egységes az erdélyi nemesi társadalom? Milyen volt a kastélyok, udvarházak élete a két világháború közötti Erdélyben?


– Mindenki mindenkit ismert és mindenki mindenkinek a rokona volt. Még csak csoportosulások sem voltak, egység volt a történelmi családok életvitelében. Társaságban mindenki magyarul beszélt, kivéve, ha azt szerették volna, hogy a szobalány ne értse, akkor mondjuk áttértek franciára. Nagyon mulatságos dolog volt, hogy minden faluban élt valaki a „társaságból”. Gezsén vagy Nagyfaluban ebéd után feltettük a kérdést, hogy „Megyünk máma valahová?”, és akkor kezdetben lovaskocsival, később aztán autóval elmentünk valamelyik szomszédhoz látogatóba, úgy mondtuk „beestünk uzsonnára”. Aztán gondolkodni kellett, hogy a „csorda előtt” vagy a „csorda után” megyünk haza? Mert amikor a csordát hazahajtották, az akkora port vert a jó erdélyi utakon, hogy nem lehetett látni, meg kellett várni, amíg a por eloszlik. Tehát, vagy elmentünk, mielőtt a csordát hazahajtották, vagy pedig megvártuk, amíg elszáll a por és utána mentünk haza, a csordajárás meghatározó időpont volt. Hol mi látogattunk a szomszédokhoz, hol ők adták vissza a látogatást. Emlékszem, Gezsén ültünk a tornácon, ugye, a gezsei ház dombon áll, és láttuk, hogy jön egy kocsi. Bekanyarodott a kapun, egyenes allé volt, és utána
kanyarodott az út a házhoz. Rendszerint a lovakról ismerték meg, hogy melyik szomszéd, ismerős érkezik – gerendiek, gyéresiek, radnótiak és mások. Nagyfaluban ugyanúgy, de ott csak akkor tudtuk meg, amikor behajtottak az udvarra. Nagymamának az első kérdése az volt „számoljátok meg, hányan jönnek?” És akkor mondta valaki, hogy „öten vagy hatan”,  ő pedig szólt a konyhára, hogy hányan leszünk ebédre. Nagy futkosás támadt a tyúkudvarban, levágtak még két-három csirkét és vendégekkel ebédeltünk.
A fiatalok jártak egymáshoz, teniszeztek, ahol volt teniszpálya, jártak a Marosra úszni, lovagoltunk. Mindenkinek, aki falun élt, volt egy kisebb vagy nagyobb lakása Kolozsvárt. Amikor bálok voltak, akkor pár napra beköltöztek oda, hogy ne kelljen szállodában lakni és jártak társaságba, farsangoltak. Volt egy bál, az úrikaszinóban. A minorita templomtól számítva  a harmadik ház volt a kaszinó. Kaszinóba nem volt szabad bemenni nőnek, csak évente egy alkalommal, a farsangi bálon, amit az akkor elsőbálos lányoknak rendeztek az akkor felnőtté vált fiatalemberek. Erre van egy história, nem tudom, mennyire él az emlékezetben. A bálok idején vadászatok is voltak itt-ott a környéken. Egyik évben este volt a kaszinóbál, és aznap reggel a környéken vadászatot szerveztek, ahol Wesselényi István  bácsi véletlenül lelőtte a fiát. Ő ült egy háromlábú vadászszéken, váratlanul kiugrott a bokorból egy őz, István bácsi felkapta a puskát, hanyatt esett és az egész tölténytár belement Tuszi hasába. Aznap éjjel meg is halt. Folyt a bál és mindenki arról beszélt, hogy miért is nem maradt ott a rendezők között, neki is ott kellett volna lenni a fiatalokkal, de ő inkább ment vadászni, mert unta a bálokat.

– Mi volt a kötelező megszólítás?


– Tizennégy éves koromig egyszerűen Mária voltam, de amikor betöltöttem, akkor azt mondták, hogy mostantól kezdve „baronessz” vagy „bárónő” a kötelező megszólítás. Ugron István bácsit vagy apósomat a minisztereknek kijáró „kegyelmes úr”- nak szólították, egyébként „báró úr”, „gróf úr”, vagy  a nőknek „grófnő”, „grófné”, „bárónő”, „báróné” megszólítás járt.  Meg kell azonban jegyeznem, hogy Erdélyben nem volt presztízskérdés a cím. Sok barátunkról nem is tudtam, hogy gróf vagy báró. Belém rögződött egy következő jelenet: Ugye, mindenütt volt vendégkönyv, és látogatás után be kellett írni a nevet. Valahol én is beírtam, hogy báró Bánffy Mária. László bácsi volt ott, nem emlékszem a körülményekre, de arra igen, amikor azt mondta „Vendégkönyvbe nem szokás beírni, hogy báró, azt úgyis mindenki tudja”. Egy életre megjegyeztem, soha nem írtam alá így a nevem, akkor sem, ha hivatalosan így kellett volna.


– A Bánffy-család református volt, Ön mégis katolikus.


– Anyám után. A Mikesek katolikusok voltak, Öcsémet, Istvánt  reformátusnak keresztelték, de felnőtt korában katolizált és bencés szerzetesként halt meg. Erdélyben a román világban magyar iskolába jártunk, én a Marianumba, öcsém a református kollégiumba. Anyámról kevés emlékem van, de László bácsi küldött nekem két albumot, amit az anyám fényképezett, itt vannak a gyerekkori képek, ezek idézik az egykori Erdélyt.


– A családi fotók között őriz egy különöset: az első világháborúban részt vevő Bánffyakat ábrázolja. Felirata: A losonci gróf és báró Bánffy család. Kik vannak rajta?


– Ifjú Ferenc, aki Kolozsvárt élt, Ernő, aki Dezsőnek, a miniszterelnöknek a testvére volt, János és László, ők a nagybácsik, Endre báró, aki Bánffyi Zoltán dédapám második házasságából született, Dani, apóstársam, földművelésügyi miniszter, Nagyapám, Bánffy János, három fiával, közöttük az apám. Képzelje a Nagyamamát, aki Gezsén élt, az ura és három fia kint volt a harctéren. Kemény asszony kellett legyen az én nagyanyám, aki otthon egy utókezelő kórházat alapított Gezsén, hogy a rokkant katonákat Vásárhelyről ott kezeljék. Aztán látható a képen az író gróf Bánffy Miklós, Jenő és Gyula, a legfiatalabbak, Jenő meghalt a háborúban. Megannyi honvéd-, gyalog-, vagy huszártiszt. Tizenketten. Kivették a részüket. 


– A családban nagyon sokan politizáltak, bizonyára a társaságban is kifejtették véleményüket. Mit tudatosított a felnőttek beszélgetéseiből?


– István bácsi minden csütörtökön nálunk ebédelt, de gyerekként nem értettem sok mindent a politikából, nem is érdekelt. Tudom, hogy annak a politikának voltak a hívei, akik nem paktáltak a románokkal. Nem vették például jó néven Bánffy Miklóstól, a politikustól, hogy keresi a román királlyal való megegyezés lehetőségét. De tisztelték mint embert, mint írót.

– Igaz az a legenda, hogy Ugron István a mezőzáhi kastélyt egy ifjúkori nagy szerelmének, egy orosz hercegnőnek építtette , aki nem jött el Erdélybe?


– A családban soha nem volt erről szó, de a helyiek emlékezete valóban őriz egy ilyen történetet, van aki lengyel, a másik orosz hercegnőről beszél. Ő diplomata volt Varsóban, Szentpéterváron is, alkalma éppen lehetett, de a családban szerelmi történetről soha senki nem mesélt. István bácsi diplomataként rengeteget utazott, gyönyörű dolgokat vásárolt össze, nem volt családja, akire költse a pénzét, felépíttette tehát a mezőzáhi kastélyt.  Nagyapám Marosgezséről járt ellenőrizni az építkezést. A kastélyban volt török szoba, indiai szoba, mi gyerekek roppantul élveztük végigmenni és István bácsi meséit hallgatni. Bólogató indus porcelánokra emlékszem, porcelán tigrisekre meg gyönyörű szőnyegekre, a török szobában réz tálakra. Ahol ő megfordult a világban, mindenhonnan voltak emlékei. A kastély parkja tele volt különbnél különb fákkal és virágokkal, amit szintén távoli országokból hozott.


– Mégiscsak valahogyan szóbeszéd tárgya volt a változás, a trianoni döntés.


– Tragédiának tekintették, mi gyerekek is tudtuk, hogy az egy borzasztó dolog volt, Erdélyt ellopták tőlünk. Ebben nőttünk fel, és amikor 1940-ben visszakerült Észak-Erdély, Nagymama szinte magánkívül volt, „nem hittem, hogy valaha megérem” – mondta. Jóllehet minden erdélyi kicsit el volt keseredve, ugye családokat szakított szét Észak-Erdély és Románia határa, menekültek, mert nem akartak ottmaradni, valójában félmegoldás volt. Amikor Kolozsvárra bevonult a magyar hadsereg, eufórikus állapotban élték meg, de tudatában annak, hogy kettévágták Erdélyt.


– Bánffy Miklós regénytrilógiája (Megszámláltattál, Híjával találtattál, Darabokra szaggattatol) a ’30-as évek második felében jelent meg, s bár az első világháború előtti évtizedekről szól, kiolvasható belőle a trianoni tragédia, de saját társadalmi osztálya sorsának előrevetítése is, hiszen a harmadik kötet címe Darabokra szaggattatol, jövő időben fogalmaz. Környezetében beszéltek-e erről a regényről, és hogyan fogadták?


– Bánffy trilógiája az emberről és a társadalomról szól, nem a birodalomról. Mikor gimnazista voltam akkor olvastam a könyvet. Nagypapa mondta, hogy nagyon okosan megírt könyv, tökéletesen igaza van Bánffy Miklósnak, megérdemli ez az osztály a sorsát, jogos Bánffy ítélete. Józanul látták hibáikat, de a kommunizmussal nem számoltak. Jöttek az oroszok és akkor azt mondták, jön tíz év megszállás, de hogy kommunizmust is hoz magával, arra nem gondoltak. Elfogadták, tudták, csak azt nem sejtették, hogy földbedöngölés lesz a vége. Igaz, csak szándék maradt, mert megmutattuk, hogy nem lehet minket földbe döngölni. Ez a büszkeségünk, hogy azt hitték, sikerül megsemmisíteni, de nem sikerült! 


– Ismerte a magyarországi arisztokráciát is, valóban mások voltak az erdélyiek? Mi volt a különbség?


– Mentalitásbeli különbség is volt közöttük. 1940-ben, még a bécsi döntés előtt, elutaztunk Magyarországra. Mikes nagypapa nem akart visszamenni Bodolára, a román határ mellé, ezért a bécsi döntés testvére (Szécsen Miklósné Mikes Janka) lányainál érte Táplánszentkereszten, Vas megyében. A két Szécsen lány (közülük Janka az én keresztanyám) hajadonok voltak, a fiú, Miklós, Esterházy Alice-t vette feleségül (Mindkettőjüket móri otthonukban megölték a bevonuló oroszok, két gyermeküket a Szécsen-testvérek nevelték fel). Utaztunk tehát Kolozsvárról 1940 tavaszán Magyarországra. Aradnál, amikor átléptük a határt, a határőr mosolyogva adta vissza útleveleinket azzal, hogy „reméljük, visszafelé nem lesz rá szükség”. „Ó bár igaz lenne” – mondtuk mi, de akkor már nagyon benne volt a levegőben. Amikor az állomásra értünk, a hangszóróban szólt a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”, majdnem sírva fakadtam. Addig még magyar csendőrt sem láttam, bár voltam még egyszer második elemiben Magyarországon, amiről csak annyi emlékem maradt, hogy hálókocsival utaztunk. Március 15-én minden fel volt lobogózva és énekelték a himnuszt. 1940-ben viszont más szemmel néztem a világot. Szécsen Janka néninél nagyon sok emberrel találkoztunk, látogatóba mentünk és egy teljesen más világgal találkoztam, mint amihez Erdélyben hozzászoktam. Először is sokkal gazdagabbak voltak. Erdélyben már a román földreform tönkretette a földbirtokos osztályt, tehát a fényűzésnek helye sem volt.   Magyarországon húszezer holdas birtokok, kastélyok, három fogat, meg effélék voltak, más volt a gondolkodásmód, több volt a külsőség, az etikett, élesebbek a határok a vagyonosok között is. Személy szerint nekem jó tapasztalataim voltak, mert az Erdődyek voltak a szomszédaink, közkedveltek a környéken: ha gyerek született valahol, akkor ment a babakelengye, napközi óvodát tartottak a cselédek gyerekeinek, iskolát tartottak fenn, tehát jól gazdálkodtak azzal, amijük volt. Mégis rácsodálkoztunk a nagystílűségre. Bodolán is nagyszüleim tartották fenn az iskolát, Nagypapáéknál lakott a falu tanítónője, Nemesék adták a házat, ahol az iskola működött, összeadták a falunak az egészet, de szerény körülmények között, valahogy családiasabbak voltak a társadalmi viszonyok.


– Milyen emlékei vannak Ugron Gáborról?


– Első találkozásunk 1944 szeptemberében történt, amikor a román kiugrás után kijöttünk Pestre. Nagypapáék megkeresték Ugron Gábort, lévén politikus, feltételezték, hogy tudja, mi fog történni, mi várható¬? A „Vadászkürt”-ben találkoztunk, tán ebédeltünk, beszélgetett nagymamáékkal, és amikor kiment, utána osontam, hogy megkérdezzem, mit tud Istvánról, akkor ugyanis már nem volt „postám”.Tudta, hogy István nekem kurizál. Magas vékony ember volt, elmondta néhány szóban, hogy mi van, ennyi volt. Ez volt az első találkozásom az én leendő apósommal, aki igazi mecénás volt, az Operabarátok Társaságának és a Fészek Klubnak a megalapítója, a Országos Képzőművészeti Tanács, majd a helyette létrehozott Országos Irodalmi és Művészeti Tanács elnöke, sportegyesületek támogatója. Temérdek sok embert ismert, de politikai szerepet 1920 után nem vállalt, bár Bethlen Istvánt nagyon szerette, tanácsadója is volt. Az Uram azt állította, hogy 57 helyen volt igazgatósági tag. Élvezte is ezt, szeretett beszédeket mondani, nagyon sok művészt pártolt, megvásárolta, vagy másokkal megvetette a képeiket, és szerzett nekik ösztöndíjat. Támogatta a székelyudvahelyi Palló Imrét, Fodor Jánost, később Kossuth-díjas énekest, aki levelet írt, hogy „soha nem jutottam volna idáig, ha a kegyelmes úr akkor nem küld ki Olaszországba”. Anyósom, Szalay Lívia, Szalay Imre  lánya volt. 1951-ben apósomékat kitelepítették Jászboldogházára, a központtól három kilométerre egy tanyára. A két öreget, akik soha nem laktak falun, abszolút urbánus lelkek voltak, betelepítették egy családhoz, ahol egy habókos öregasszony és két, még habókosabb fia élt. Jóindulatúlag fogadták a tanyán, de amikor a kitelepítésből el lehetett jönni, akkor vittük őket Bakonybélbe, ahol egy parasztházban találtunk nekik egy szobát, abban laktak, én főztem, vittük reggel-délben-este a kosztot. ’60-ban halt meg papa és félévre rá, ’61-ben anyósom.


– A háborús évekről és a szerelmes gimnazista lányról már szót ejtettünk. Mi történt a rövid négy évnyi magyar időt követően? Hogyan alakult a sorsuk 1945 után?


– 1945. január 5-én esküdtünk Táplánszentkereszten. István a harctéren volt , megsebesült, amikor megkérte a kezem karácsonykor, még mankóval járt. Átmentünk Pápára, neki ott volt egy legénylakása, amiben alig volt valami, mert a többi tisztfeleség, akik már mentek Nyugatra, csupa szeretetből összecsomagolták István holmiját és magukkal vitték. Mindenesetre nem zavart az üres lakás. István zászlóalja szétesett az Ipoly-mentén, új zászlóaljat kellett felállítani, amivel őt bízták meg Pápán. Kapott egy rakás újoncot, és mivel a laktanyákban már nem lehetett kiképezni, mert tele voltak németekkel, kitelepítették őket. István kinézte Bakonykoppány és Bakonyszűcs községeket, hogy ott gyakorlatozzanak. Utánuk mentem én is, és ott éltünk márciusig. Egyszer biciklivel elmentünk kirándulni, és mondta István, hogyha továbbmennénk, akkor Bakonybélbe érnénk. Milyen a sors? Nem gondoltuk, hogy pár év múlva ott találunk otthonra. Szűcsön pedig egyik unokám vett telket és épített házat. Ilyen furcsa az élet.
Márciusban nyakunkra jöttek a németek, Istvánék zászlóalját levitték a Balaton nyugati partjára, én pedig visszamentem Táplánszentkeresztre Szécsen Janka nénihez. Ők azt találták ki, hogy nagyobb biztonságban leszek Mikes János bácsinál (Nagypapa nagybátyja), aki nyugalmazott érsekként éldegélt Répceszentgyörgyön. Háza tele volt menekültekkel, ott voltam, amikor bejöttek az oroszok és, amint ment eléjük, a lépcsőfordulóban összeesett és meghalt. Szíve nem bírta az izgalmat.   Nem volt főpapi ornátusban, ahogy azt írják utólag, egyszerű reverendában volt.
István több tiszttársával úgy döntött, hogy nem mennek nyugatra, „a magyar hazát védték, a németért viszont nem harcolnak”. Katonáinak azt mondta, hogy aki akar, hazamehet, a többi pedig marad a főhadnagy parancsnoksága alatt. István egy délután megjelent, elgyalogolt Zalából Táplánszentkeresztre, majd Répceszentgyörgyre. Örvendtünk neki, mert nem tudtuk, él-e, hal-e? Ez történt április 11-én, de már a következő éjszaka elment megnézni, hogy mi van szüleivel Budapesten. Jelentkezett a honvédségnél, akkor már az új honvédelmi minisztérium működött. Kinevezték Szombathelyre híradós-előadónak, és ott éltünk valameddig, amíg lecsukták. Ismét Táplánszentkeresztre mentem, ahová utánam jött, amikor kiengedték. Ott kapott munkát, tankokat szedtek szét és vagonírozták be. ’47-ben második fiúnk születése után ismét lecsukták és kirúgták a honvédségtől. Ez volt a B-listázás . Lefokozták, de lelke mélyéig katona maradt haláláig. Táplánszentkereszten éltünk 1948-ig. A sógora szeszgyárakat bérelt, akkoriban minden gazdaságnak volt szeszgyára, mert az el nem adott répát, burgonyát, stb., megfőzték szesznek, aztán jöttek a fináncok, átvették, szóval jó foglalkozás volt a téli hónapokra. Így került Zirc mellé, Kardosrétre egy szeszgyárhoz, ahol lakni is lehetett. ’48 tavaszán költöztünk mi is Kardosrétre és ott laktunk 1953-ig. Akkor az állami gazdaság alakulása után kitettek minket a házból. Bakonybélt tulajdonképpen a járási pártvezetés találta ki, mert nem volt, ahová menni. Az mondták ott beköltözhetünk a kulák házába, két szobája van, elég neki egy. Kiderült, hogy Vánik Lajos bácsiról volt szó, aki már túl volt nyolcvanon, ötven évig volt bíró a faluban. Felkerekedtünk gyermekestül, nyulastól, mindenestül, amink volt és elmentünk Bakonybélbe. A sógornője gondozta az öreg „kulák”-ot, aki mondta, hogy „szép-szép, de ide a plébános kell költözzön, mert a plébániát igényli az erdészet, oda az erdőmérnök akar beköltözni”. Nekünk a falu végén levő panziónak épült épületben adtak lakást, összeeszkabáltak egy konyhát, spájzt és szobát. Leszamaraztam az erdőmérnököt, mert engem nem kérdezett meg, amikor a nagyteremből kialakított egy lakást, nagy konyhával, és kis szobával. Kérdeztem, „miért lett ez ilyen kicsi?”, „ mert nem volt több padlódeszkánk” – válaszolta, és akkor mondtam, ha engem megkérdezett volna, akkor mondtam volna, hogy nekem van egy óriási kanapém, az alá nem kell padlódeszka és hagyta volna nagyobbra a szobát. Tény, hogy nagyon jó barátságba keveredtünk Vánikékkal és az erdőmérnökkel az ott töltött tizenhat év alatt. István a mélyépítőknél dolgozott, tisztességgel meg is fizették. Egyszer azonban fényes nappal jött egy fekete autó, Istvánt elvitték.


– Miért zaklatták?


– Mert a kommunista rendszer nem szerette a népszerű embereket. Márpedig az Uram népszerű volt katonái között, tudták róla, hogy ha csak egyet füttyentene, az ejtőernyősei mind jönnének. Valójában koncepciós perek voltak ezek, mindenféle mondvacsinált ürügyet kitaláltak, először két évre ítélték, elvitték-kieresztették, végül tíz évet kapott. A ’90-es évek elején, az Antall-kormány idején lehetett kérni a perújrafelvételt. A polgári bíróság megállapította, hogy teljesen hamisak a vádak: szervezkedés, fegyverrejtegetés, hazaárulás. A perújrafelvétellel az Uram visszakérte a századosi rangját az akkori honvédelmi minisztériumnál, és meg is kapta a végzést, miszerint …felsorolva a paragrafusok, amelyeknek alapján „Ugron Istvánnak visszaadjuk századosi rangját és egyben előléptetjük ezredessé.” Előttem van ma is, ahogy István ült a fotőjben és olvassa, hogy saját pénzén csináltathat uniformist magának, meg hasonlók voltak benne, és azt mondta tréfásan: „no, immár lőhetnek a temetésemen”. Ez volt a véleménye, semmi más… Amikor meghalt, valóban katonai tiszteletadással búcsúztatták. Solymáron volt nagy temetés, majd elhamvasztottuk és hamvait hazahoztuk a családi kriptába Székelyudvarhelyre. 1997-ben, Pünkösdhétfőn tettük a kriptába, végakarata szerint, hiszen amikor valamikor a ’70-es évekbe először hazajött és felment a kápolnához , azt mondta „Ha meghalok, hozzatok engem is ide!”. Azóta minden évben a csíksomyói pünkösdi búcsúra eljövünk, és minden Pünkösdhétfőn tartunk egy szentmisét itt a családi  temetkezési kápolnában. Amikor Istvánt ide lehoztuk, akkor az apósom és anyósom sírjából kivettünk két marék földet, betettük egy korondi cserépbe, és elhoztuk a kriptába, hogy ők is itt legyenek.


– Térjünk vissza a börtönévekhez. Miből élt a család, amíg börtönben volt a családfő?


– Amíg István le volt csukva, sokszor jött az Ávó, kérdezősködtek, de Isten különös  kegyelme volt, hogy soha nem tartottak házkutatást. Az Uram leghosszabb ideig 1954-’63 között ült börtönben, közben ’56-ban szabadon volt pár hónapig. Az ávós is azt kérdezte, miből élün? Mondtam: „közadakozásból”. Istvánnak a húga és a nővére kint éltek, Mária ’47-ben elment, Éva és férje 1956-ban szabadult Kalocsáról, illetve Vácról, szabadulásuk után elmentek az országból. . Tőlük kaptam havonta ú.n „Ikka”-csomagot , aminek annyi volt az értéke, hogy ki tudtam a fiúk pannonhalmi iskoláját fizetni, ha kellett, mert megtörtént, hogy már kifizette valaki jótevő, sok esetben azt sem mondták meg, kérésre, hogy honnan jött az adomány. Sok csomagot kaptunk, ruhaholmikat, aminek javát eladtuk egy budapesti barátnőm és bakonybéli szomszédasszony segítségével.


– A börtön nem törte meg?


– Az Uram mindig azt mondta, hogy a börtön egy kegyelmi időszak volt, ahol „értékes” emberekkel lehetett megismerkedni, társalogni. Börtöntársai mindig úgy emlegették Istvánt, mint szentet, aki képes volt sötétzárkát kapni azért, mert a rossz étel miatt dörömbölt az ajtón, hogy ezt nem lehet megenni. Magyarország majd minden börtönében volt, pl. Vácott, Márianosztrán a leghosszabb ideig, Sátoraljaújhelyen. Emlékszem, amikor Márianosztráról átvitték Sátoraljaújhelyre, akkor kérdeztem a plébánost, hogy „hány börtön van még ebben az országban?” „Sok” – mondta ő. 1962-ben nyugatról jött a nyomás, hogy túl sok a politikai fogoly, akkor szabadult. Előbb Márianosztráról, ahol a politikai foglyok voltak, szétszórták őket ide-oda, majd  Sátoraljaújhelyről engedték szadon. Dolgozhattak, ez volt a „kegy” a politikaiaknál, István is dolgozott kötélverőként, szövőgyárban, gombüzemben. Szabadulása után olyan munkát végzett, ami éppen akadt, egy pár évig nem kapott útlevelet, s talán egy mandátum idején nem szavazhatott. Aztán „vén fejjel” elvégezte a vegyészeti technikumot!


– A gyerekek hogyan dolgozták fel – mégiscsak a szocializmus éveiben járunk – hogy börtönben van az édesapa? Ők voltak az osztályellenség gyermekei, tévednék?!


– Bakonybélben egy csendes helyen laktunk, de ha az utcába egy autó befordult, akkor a gyerekek is megmerevedtek, álltak és vártak, és miután elment az autó, játszottak tovább, mert bennük volt, hogy jön az autó és elviszi a papit. Nem engedtem úttörőnek lenni, és divatba jött Bakonybélben, hogy nem lesznek úttörők a gyermekek. Egyszer kihirdette az iskolaigazgató, hogy úttörőnek lenni kötelező mindenkinek, kivéve – az Ugronokat! A gyerekek tudomásul vették, mindig azt mondtam, mi mások vagyunk, mint a többi ember…


– …ahogy a beszélgetésünkbe véletlenül bekapcsolódó legkisebb fia, Zoltán mondta: „Pityipalkónak lehet, de egy Ugronnak nem!”


– Pontosan! Ez volt a törvény.


– Azért nagyszerű gyerekei voltak Mária néninek!


– Mert így neveltem! Ne feledje, magam is egy hazug világban nőttem fel, a királyi Romániában. A Marianumban Barcsayné Talatsek Sári néni tanította a történelmet. Elmondta, amit kellett, majd azt mondta: „Van egy másik verzió!” Tudtuk, hogy most kell odafigyelni. Nos, ezt tettem én is otthon, elmeséltem a „másik változatot”. Elmondhatom, hogy Bakonybélben nem érte hátrány a gyermekeimet, jártak hittanórára, ministráltak. Szerencsénknek tartom, hogy egy Regenye nevezetű tanácselnök, helybéli, hihetetlenül jóindulatú ember, nekünk békét hagyott, mindig igazolást adott, ha kértünk, semmi bajom nem volt vele. Egyszer rá is kérdeztem, „maga olyan jóindulattal van velem és családommal, miért teszi?” Azért, mondta, mert „ha elveszik a tanácselnökséget tőlem, fogom a kapanyelet, azt aztán senki nem akarja elvenni”. István, miután már megszűnt a kommunista világ, meg akarta látogatni, vitt egy üveg bort, hogy majd beszélget egy kicsit Regenyével és megköszöni neki, amit tett, de sajnos már nem élt. A falu népében élt valamiféle tisztelet irántunk, az ellenzékiségüket azzal mutatták ki, hogy akiket elnyom a rendszer, azt megpártolják. A kommunizmus is sajátosan működött. Volt valahol egy „kitelepített” öregúr , akit minden ünnep előtt bevittek a börtönbe, majd ünnep után kiengedték. Egyszer aztán megkérdezte, „miért mindig engem visznek el?” Valamelyik „vezetőember” azt válaszolta, „azért, mert maga az egyetlen osztályellenség a faluban”, és hát a békeőrség feladata volt ünnep előtt figyelni a lehetséges „bajcsinálókat”. Ő volt az egyetlen osztályellenség, akivel elszámolhattak. A nyolcvanon túli „osztályellenség” pedig minden vörös ünnep előtt összepakolta a kis táskáját és várta, hogy jöjjenek érte.


– Mikor lett nyugodtabb az életük?


– 1956-ban egy ismerős házaspár kitelepedett Nyugatra egy nagyon szép bakonybéli villából. A villa nem az övéké, hanem egy tanár házaspáré volt. Egy paszománygyáros, bizonyos Bende András Bakonybélbe menekült a bombázások elől és a pénzét befektette, épített egy üdülőt. Egy portásház-félében élt, amíg az építkezés folyt, és amikor befejezték, az ÁVÓ elvette saját üdülőnek, őt kirúgták és betették a tanárházaspár házába, mármint az említett villába. Innen tudtunk a villáról. Aztán amikor Bendéék nyugatra mentek, akkor István Budapesten megkereste a tanár házaspárt, és megbeszélte velük, hogy mi költözhessünk a házukba.

 
– Solymárra mikor telepedtek?


– 1968-ban jöttünk ide, miután a bakonybéli villát az idős tanárházaspár örökösei el akarták adni. Solymárt gyakorlati szempontból választottuk, gyerekeink mind Budapesten voltak és ezért Pest környéki házat keresgéltünk. Olyant, hogy ne legyen a városban, de járjon városi közlekedési eszköz, és lehetőleg valahol mező közelében, hogy szabadnak érezzük magunkat. Amikor ideköltöztünk, akkor volt ez az állapot, azóta beépítették. Ha kérdezi, hogy miből volt pénzünk elmesélem, mert tanulságos: egyetlen erdélyi örökségem egy huszonnégy személyes ezüst evőkészlet volt, amit nagyapám kapott még nagynénjétől, a marosvécsi Kemény Kálmánné Bánffy Pólikától . A bank, ahol ehelyezték, kimenekítette Budapestre, de nem fért a széfben, és a több ládából álló értéket valamiféle bunkerben helyezték el, szerencsére! Az oroszok teljesen kifosztották a bankot, de az étkészlet megmenekült és egyszer értesített a bank, nem sokkal a háború után, de már a kommunizmusban, hogy vegyük át az ezüstünket. Elvittük Kardosrétre, ahol valakinek a padlásán rejtegettük egészen addig, amíg ki nem rabolták a padlást. Egyebet kerestek, feltörték az egyik ládát (nem közönséges láda volt, egy fiókrendszerrel működött), a tetején levő kanalakhoz fértek hozzá és el is vittek huszonhármat, egyet leejtettek, az maradt meg.  Elvittük a ládát Bakonybélbe, ahol szintén valaki jóember rejtegette. A Jóisten úgy intézte, hogy soha nem kellett értékesíteni, bár egyszer egy ezüst tálat felhoztam Budapestre eladni, mert szerettem volna venni egy hízódisznót. Egy feketearcú örmény vagy zsidó becsüs volt a Kossuth utcában, és ahogy a hónom alatt fogtam az újságpapírba csomagolt tálat, megtapogatta papíron keresztül, és azt mondta nekem: „Ne adja el, én olyan keveset tudok fizetni érte, hogy ezt kár elkótyavetyélni.” Filléreket fizettek az ezüstért, ez a becsületes ember pedig látta, hogy ez a fiatalasszony kínjában el akarja adni az ezüstjét, és nem akart becsapni. Az ezüst kisegített akkor, amikor házat akartunk vásárolni. Csodálatos módon, akkor éppen felment az ezüst ára, néhány hónap múlva már ismét bagót ért, de akkor kellett az oroszoknak.Több mint a felét ki tudtuk fizetni ennek a háznak. A másik felét úgy koldultuk össze. Kétségbe voltam esve, mert életemben nem volt adósságom. Éjszaka álmomban egy nagy tömeg ijesztő arcú ember kiáltotta felém, hogy „fizesd ki!” De ismét jött egy csoda! Istvánnak volt legénykorából egy öröklakása, garzonlakás a Margit-körúton: szoba, pici konyha és fürdőszoba. Az apja a háború alatt valami részvényeket adott el és elosztotta a három fia között azzal a meghagyással, hogy ingatlant vagy aranyat vásároljanak. István is és a bátyja is vettek egy-egy kis lakást. A háború után beköltözött a lakásba özvegy Müllerné. A gondnok olyan ügyesen intézte, hogy még a Müllerné házbérével is mindig elszámolt, nem került semmibe nekünk a lakás. Nem adtuk el, mert benne lakott özvegy Müllerné. Amikor Istvánt vagyonelkobzásra ítélték, erről hallgattunk mint a csuka, így elkerülte a hatóság figyelmét. A gondnok egyszer értesített, hogy az albérlő elhunyt, menjünk intézni a lakást. Kiderült özvegy Müllernéről, hogy senkije nem volt, és sajnos leugrott a 3. emeletről. Akkor adtuk el a lakást és kifizettük az adósságot. Isten ismét kirendelte!


– Emberpróbáló esztendők voltak, mégis derűsen beszél Mária néni a nehézségekről. Mindig ez az elv vezette: Istenre hagyatkozni?


– Igen, azt hiszem, ezt anyám imádkozta ki nekem. Képzelje el, beteg lett, tudta, hogy meg fog halni, és ott volt egy hároméves és egy tízhónapos gyermeke. Cserében ezt kapta az Úristentől, hogy a gyerekeire vigyázott. Mindig tudtam, nem lesz jobb, ha kesergek, a jó Isten adott ilyen derűs természetet. István is ilyen volt, de megfontoltabb, inkább optimista.


– Mi a viszonya ma Erdéllyel?


– A változás után visszamentem Nagyfaluba, ahol már csak a nagyon idős emberek emlékeztek rám. Mulatságos, arra emlékeztek, hogy lovagoltam és fehér nadrágom volt. Kétségbeejtő látni a házat, ami megvan, de szép téglatornác helyett, most le van betonozva, a melléképületeket átépítették, lebontották, a magtárból kultúrház lett, a másik helyére óvodát építettek. Minden évben egyszer-kétszer ellátogatok Nagyfaluba, ott voltam a Bánffy György emléktábla leleplezésén is. Gezséhez már semmi közöm, Bodolán szintén keserves állapot uralkodik, bár ezt visszaigényeltük, akárcsak a Bánffy-uradalom erdőit, vagy a mezőzáhi kastélyt. Az egyik unokám, Bánffy Farkas ment vissza Erdélybe, Fugadra, ő lelkes erdélyi, úgy, hogy meglátjuk, mi lesz majd.


– Utólag hogyan látja, melyik lett volna jobb választás: Erdély vagy Magyarország?


– Nem tudom, mi a válasz erre a kérdésre. Itt is ott is nehéz volt, csak mások voltak a problémák. Én mindig szégyelltem, hogy nem jöttem haza Erdélybe. Mindig honvágyam volt, soha nem lett belőlem „magyarországi”. De hát ez volt az életem, itt neveltem fel a gyermekeimet.


– Elégtétellel vették tudomásul, hogy 1990 után sok minden megváltozott?


– Buta szó, hogy elégtétel. Örültünk a változásnak. Az Uram azt mondta „nem hittem, hogy én ezt megérem”. Ugyanezt mondta Nagyanyám is 1940-ben! Teljesen más dolog az elégtétel, ez valahogy a történelem sodrása volt. Tudomásul vettük.


– Hogyan látja a történelmi családok számára a járható utat ma, Erdélyben?


– Visszaszerezni, amit lehet. Igyekszem életben maradni, hogy aláírhassam a papírokat, nem legyen komplikáció a visszaigénylésben. Sajnos a Bánffy-örökségről lecsúsztam, de ez egy másik történet. De az Ugronok révén visszaszerezni, ami lehetséges, mert azt mi mind – közös elhatározással – beletettük az Ugron Alapítványba, semmit magunknak nem tartunk meg, semmire nem tartunk igényt. Az Ugron Alapítvány azért van, hogy az erdélyi, székelyföldi, illetve udvarhelyi fiatalságot lehetőleg segítsük arra, hogy tanulhassanak, itthon maradhassanak, megmaradjanak. Ez az Ugron Alapítvány célja. Ebbe teszünk bele mindent, amiért most harcolunk. Nem személyes haszonra, hanem azért, hogy gyarapítsuk! Itt igen sokat vesztett a család, de azért sok minden van, ami per alatt áll, és jogosan a családot, az alapítványon keresztül pedig a közösséget illeti.
Örülök, hogy sokan választották újra az erdélyi életet, olyanok is, akik nem itt születtek már. Járható útnak ígérkezik. Újraépíteni, megélhetési lehetőséget teremteni, gyermeket szülni, nem félni attól, hogy nem tudják felnevelni. Nem árt a gyereknek, ha nem teljesül minden kívánsága, a lemondani tudás óriási fegyver az életben. Ismétlem, „ha ad az Isten nyulacskát, ad nekik füvecskét is”, ha bízunk Benne!

 




.: tartalomjegyzék