Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Január
Gazda József

Romlás és rombolás (rendszerváltás?)

'

1989 december 22-e után egy ideig az emberek többsége elveszítette a látását. Nem tudtuk, hogy mi miért, s azt sem, hogy mi hogyan történik. Dolgoztak a háttérerők, csak a beavatottak tudhattak erről. Nincs kizárva, hogy azok sem mindent. Csak annyit, amennyit eszköz-szerepük betöltéséhez tudniuk kellett. Az egész folyamatról máig sem jött el a tisztánlátás ideje, s az sincs kizárva, hogy nem is fog eljönni soha. Mert az irányító erők végzik a maguk dolgát az elfödésben, a történtek megmásításában, a hamisításában is. Elég, ha csak egyre utalunk. A mai történetírás már jószerével nem tud Tőkés László szerepéről. S a temesvári magyar gyülekezet szerepéről meg abszolút semmit nem. Maholnap már az is nevetségessé válik, aki ezekkel előhozakodik. Minderre talán már csak mi, magyarok emlékezünk. Vagy utódainkban már mi sem. Már nem aktuális!
És ami utána jött? Temesvár, Arad, Kolozsvár és Marosvásárhely után? Nem az utcán, hanem az ország életében? Mert felidéztük már, hogy az utcán mik történtek. Mik történtek február 10-én, amikor a magyarság még nem tudta, hogy mennyire birka, és egy gyertyával meg egy könyvvel próbálta szimbolizálni, hogy hisz a kultúrában és hisz a pislákoló láng, az értelem lángjának a fényében. És azt is felidéztük, mik történtek Marosvásárhelyen március 19-20-án. Ama „események” folytán, melyek a történelemhamisítók vívmányaként első perctől úgy szerepeltek már akkor, azokban a napokban a világsajtóban, majd Románia legújabbkori történelmében is, hogy „etnikai konfliktus”, vagy „etnikai összetűzés”. Folyt és ma is folyik a ködösítés és feledtetés, hogy a zsílvölgyi bányászoknak miért kellett Bukarestbe menniük, s ott szétzúzni egyebek mellett a Coposu vezette parasztpárt székházát, irodáit, elégetni aktáikat, összetörni bútoraikat. És mint egy csürhének, husángokkal járni Bukarest utcáit, s hinteni ott a félelem csíráit. Ha tudjuk sem tudjuk, hogy pontosan miért és hogyan. Csak legfeljebb a következtetéseinket vonjuk, vonhatjuk le ebből is, abból is, mindenből. Mi, akik december 22-én sírva és összeölelkezve ugráltunk a tévé előtt, álmunkban sem tudtuk volna elképzelni, hogy ilyen aljas tud lenni a politika. Máig sem tudjuk, hogy a karmesteri pálcát pontosan kik és honnan lengették. Csak sejtjük, hogy valahonnan lengetni kellett, mert az a pálca lengett és irányított, kezdettől fogva megszabva minden lépést, majd  a később történülők menetét. Kiteljesítve a „törvényt”, hogy ekkor se történjen másképp: 1989 forradalmi eseménysora minden következményében bekerüljön az ellopott forradalmak lomtárába. S hogy ezt a szót is, hogy „rendszerváltás”, mely egyébként bedobatott a tudatokba, bedobatott  a történelembe, csak kérdőjellel vagy idézőjelbe biggyesztve lehessen értelemmel és felelősséggel leírni, kimondani. Vagy ha véletlenül leírjuk, kiejtjük, magyarázkodni kelljen utána, vagy melléje tenni az „úgynevezett” szócskát. Miközben állunk a történelem szemétdombján, s onnan nézünk vissza, onnan nézünk szét, de előre nézni alig merünk. És jön, hogy elfödjük az arcunkat, elfödjük a szemünket, s a lelkünket is, az agyunkat is. Hogy ne kelljen szembenézni azzal, ami van, ne kelljen tudomásul vennünk azt, amit az értelem már előre lát. Vagy még nem lát, s mi csak „...borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,”? Mégis: 1989 új folyamatok sorát indította el. Folyamatokét, melyek sokban megváltoztatták a világot. Csak azt nehéz megállapítani, hogy ebben mi a kevés jó, és mi az, ami egyértelműen nagy csalódáshoz vezetett.

AMINEK EL KELLETT JÖNNIE

Kétségtelen, hogy egy csomó jót, egy csomó szükséges változást is hozott 1989. Egy sötét rémuralom korszakának vetett véget. Egy korszaknak, melyben a „színvallás” Képmutatásnak, az igazság Hazugságnak neveztetett, s melyben a félelem sejtekbe is beható szövevénye fonta át az egész érintett világot. Az Eszme belegázolt az emberek lelkébe, hitébe, erkölcsébe. Elorozta javaikat, nemzedékek sora munkájának, tehetségének gyümölcsét, bemocskolta becsületüket, szétdúlta a családi tűzhelyeket, üldözte vagy szolgájává silányította az észt, az értelmet, a tehetséget. Lealacsonyított, elsatnyított, cselédlányaivá tette az értelem virágait, a művészeteket, mindent, amire addig büszke lehetett az alkotó-teremtő Ember.  Ezek jellemezték ezt a Silány és Hazug Rendet, melynek fenntartója, összetartója ama mesterségesen is koholt és szított félelmen túl csak az aljasság és a megtépázott lelkű emberek  jellem-megbicsaklása, gyengesége lehetett. Az állam hatalmas apparátust működtetett, mely akták kilométereit gyártotta csak azért, hogy mindenkiről minden fel-, be-  és lejegyeztessék. Az is célja volt a hatalomnak, hogy rettegve tudja-lássa mindenki, „figyelve van”, bűnlajstromra jegyzik szavait, vágyait, álmait, s már azt is hittük, hogy megszületőben van a gondolat-olvasó gép, s közeleg az a kor is, amikor némán álmodni, némán gondolni valami szépet, valami mást, szebbet és jobbat, mint ami van, az is bűn lesz, az is büntethető lesz. Az embertelenség hatalmas erővel működött, hatott, nyomorította lelkeinket. Időnként „behívattak” mint gondolkodni merő „bűnösöket”, suttogni, esetleg valahol, valakik előtt megszólalni mert „ellenséget”. Elég lehetett egy szó, egy elsóhajtott panasz, s ajtók nyíltak meg előtted, vallatószékekben ültél, s sokszor csak úgy kerülhetted el a börtönt, ha aljassá lettél. Tömegesen szervezték a megfélemlített emberekből a besúgók fergeteg-seregét. S akik még kívül tudtak maradni a bemocskoltak, az elaljasítottak hatalmas szolgahadán, azok mind gyanúsak voltak, eleve bűnösök. S a meggyalázott erkölcsű emberek tömkelege –¬ közülük  sokan félők, megfélemlítettek, erkölcsileg tönkretettek, lezüllesztettek – küldte a besúgó jelentéseket embertársairól, barátairól, félelmében még a rokonairól, megnyomorított lelkű gyermekek apjukról, anyjukról is. Amik ebben a rendszerben  történtek, az emberiség történelmének a legszörnyűbb és legmocskabb eseményei voltak. A Gulág szigetei, az embergyilkos  kényszermunkatáborok láncolata a „dicsőséges Szovjetunióban”. Recsk, a Hortobágy, Kis- és Nagyfogházak, az agyonverések, a mindennapos megtorló akasztások Magyarországon. Kitelepítések, gyilkos börtönök és Duna-Fekete tenger csatorna, majd a „végkifejletben” a Palota nálunk. S mindezek a „világtörténelem legigazságosabb rendszerében”, a „tévedhetetlen” Kommunista Párt által irányítva. Megszűnt az ember ember lenni, megszűnt erkölcsi lény lenni, a tiszta erkölcs lett a büntetés oka és tárgya. Védekezésül kialakult a kettős erkölcs, a magukat becsületesnek hívők, a becsületre lelkükben még mindig adók mást mondtak „hivatalosan”, és mást mondtak maguk között. De ez a maguk közötti más egyre szűkülőbb körre szorítkozott. Mert már-már senki nem hitt senkiben, vagy „már az árnyékuktól is féltek az emberek.” És félniük is kellett, mert a társadalom pillérévé vált a becstelenség, a jellemtelenség, s ha biztonságban akartál élni, be kellett állnod a jellemtelenek körébe. S ha a szikrája megvolt benned a „tiszta erkölcs” emlékének, meg kellett vetned magadat is. Hányan voltak, hányan lehettek ilyenek!  Soha statisztika nem készült erről. Soha senki nem számította ki, mert az „új kor” érdeke is az elfödés, elleplezés volt, az sem adta meg erre a lehetőséget, milyen százalékában alacsonyodott le, vált erkölcsi ringyóvá a Kor Embere. S mert az igazat kimondani bűn volt, általánossá vált a hazugság. Még az igazak, a lelkileg tiszták is hazudtak. Ha egyebet nem, hogy ők nem ellenségei a Pártnak. A rendszernek. Mondták, mondtuk. És közben szenvedtünk saját hazugságainkért is. Önmagunk előtt is szégyelltük magunkat, miközben ott álltunk kiszolgáltatottan ennek a szörnyvilágnak a szemétdomb-talaján. A kiúttalanság bozótjában.
Hogy ez a szörny rendszer összeomolhatott, ennek nyertesei voltunk valamennyien.
Örültem és örülök a változásnak, először is a nyomás megszűnése érezhető volt az embereken is, de én magam is felszabadultságot éreztem. Örültem a nyomástól való megszabadulás miatt, de aztán a nyitás és ami vele jött, új gondokat hozott. (BoCs, 4)
Kellett a „forradalom”. Lehetőséget kaptunk arra, hogy változzunk, tapasztaljunk, fejlődjünk, tanuljunk, a nagyvilágra ablakot, ajtót nyissunk. Én most teljesen más szakmát gyakorolok. Utazhatunk a világban, ismerkedhetünk más kultúrákkal, mert addig be voltunk zárva a diktatúrában, tilos volt mozdulni, látni, tudni, nyitottnak, több nyelvet ismerőnek, jól informáltnak lenni. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a Fiataljainkat és a Szülőföldünket tartsuk meg! (BeI, 4)
Annak is nyertesei lehettünk, hogy az a már-már végső stádium, amelyben a magyarság „felszámolási folyamata” tartott, megbicsaklott, s egy kis levegőhöz, életadó-erősítő oxigénhez jutott közösségünk. Akárhogy is, ’89 elhozta a feleszmélés pillanatát is. Úgy éreztük, véget ért a tetszhalott állapot, vagy a végső fuldoklás stádiuma, s újra megpróbálhatjuk visszaszerezni már-már teljesen elveszített állásainkat. Szerte az országban önállósultak a magyar iskolák, ahol ezt nem akadályozták meg a helyi”beépítettek”, „szolgálatosok”, vagy nem akadályozta meg a naiv hit, hogy „majd tanév végén, most év közben ne változtassunk”, de még ezeken a helyeken is a rendszer nyomására janicsárrá vált iskolák, osztályok tömkelege tért vissza az anyanyelvhez, az anyanyelvi kultúránkhoz. Szinte az utolsó pillanatban, amikor ez még megtörténhetett. A „vidék” még úgy-ahogy tartotta a magyarságát, addig az „erőt” főleg a városokra állították rá. De már készen volt a faluromboló program, a teljes magyar közösség elsorvasztásának, kényszerű likvidálásának ördögi terve.
Nyárádmente mint magyar vidék érte meg a változásokat. Ezek színmagyar falvak. Nálunk csupán egy hölgy van, egy vegyes házasságból származó hölgy, az is Dózsa György községbe költözött ki. Itt mindenki magyar. A Nyárád folyó hetven  valahány km-én hatvanhat település van… Negyvenezer ember lakja. Az egész Kárpát-medence legreformátusabb vidéke… Az alsó Nyárádmente teljességgel református. (BoCs, 4)
Még akkor alig pár év telt el azóta, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárs az ifjú káderek értekezletén megfogalmazta az „omogenizarea ţării”, a nemzetiségek „intézményes felszámolása” jelszavát. Hogy a buldózerek, melyek válogatás nélkül gyalultak, döntöttek falvakat, város- és faluközpontokat, kultúrát, nyelvet, identitástudatot, felgyorsították munkájukat. Szinte látóközelbe érkezett a szörnyű cél megvalósításának a lehetősége. „A sírt, hol nemzet süllyed el” már gőzerővel ásták a hatalom pribékei, és fájó, oda-odaállt közéjük segíteni, át-átvenni az ásót a Párt nem egy magyar harcosa, a hatalom uszályhordozói.
Hogy ez a folyamat megtorpant, ennek is nyertesei vagyunk. Még akkor is, ha a háttér-erők által kiprovokált nyílt nacionalizmus, a felerősített magyar-ellenes kórusok újra a félelem csíráit, s a cselekedni nem merni, feltámadni nem merni állapotot akarták visszaállítani.
Így hát, az új helyzetet is hozta a történelem kerekének a forgása, az egész társadalom – s benne a magyarság is – egy új helyzet, új kihívása elé került.
Elindulhatott volna, sőt, el kellett volna indulnia egy nagy vezeklési, megtisztulási folyamatnak, a bűneinkkel való szembenézés folyamatának, a ránk rakodott, sokszor kényszerű mocsok lerázása folyamatának. Ha ez elindult volna, máshol állnánk, állhatnánk. Ám a labda a bűnösök oldalán maradt. A pályán is ők maradtak. És nem az ő ügyességük hozta ezt, hanem mert ama karmesteri pálca ezt vezényelte, ezt intette. És ez alól nem voltunk, s sajnos nem is lehettünk kivételek mi, székelyföldi magyarok sem. A vizek más irányban kezdtek folyni, még ha az igény a társadalom egy részében meg is lett volna erre. A Temesvári Kiáltvány ama nyolcadik pontjára nem volt szükség. Meg is akadályozta annak még az elfogadását is a Vezérlő Erő.    
Még a püspökválasztás előtt, amikor Nagy Gyulát lemondatták, de még nem vették át az újak a vezetést, Csutak Csaba mint főjegyző és Csiha igazgatták az ügyeket. A Gecse úti parókián beszéltük meg. Kálmán milyen nyilatkozatot kellene kiadni? Én egy mondatot javasoltam, ami nem került bele. „A múlt bűneiért Istentől bocsánatot kérünk.”  Csak ennyit. A japán keresztényekről olvastam, rájuk is hivatkoztam akkor, ott…Magukra vették a japán keresztények népük bűneit. Varga László barátom, aki a meghurcoltak közé tartozott,  mondta: „Én nem bánom meg a Székely Károly tanácsosok bűnét!” Így hát ebből a nyilatkozatból a bűnbánat kimaradt. Hogy most a tavaly elkezdődött a szekuritáté iratai vizsgálása 20 év után? Egyedül mi, a református egyház teregetjük ki a szennyesünket. Az ortodoxok nem vállalták. Katolikusok nem vállalták, nem vállalják most sem. Csak a református berkekben kezdték el. Húsz év előtt nem tettük meg, csak most. Ez sem jó. (BuD, 4)

GYANÚS JELEK. AZ ELSŐ CSALÓDÁS

Mozgásba jött az egész társadalom. Még az utcákon, Bukarest és a városok utcáin ott álltak a tankok, de a háztetőkön és a háztetőkről már „terroristák” ugráltak és lövöldöztek a védtelen emberekre. Egy Sepsiszentgyörgyön rostává lőtt, de életben maradt szerencsétlen az egyik terroristában munkahelye munkásőrét ismerte fel. Mire rokkantként ugyan, de felépült sebeiből, már senkit sem érdekelt, hogy kik voltak ama „terroristák”. Arra már a „forradalomnak” ez a szakasza is „lefutott”, lezajlott.
Először az embernek az volt az érzése, hogy szabad világ lesz. De aztán fokozatosan rádöbbent, hogy nem úgy van. Már január vége felé nem értettem, mi történik. Furcsa dolognak éreztem, mint amikor valami nincs rendben. Bukarestben forrongások voltak, tüntetések voltak napokon keresztül. A háttér-dolgokat nem tudtam. A csalódás februárban kezdődött bennem, mikor rájött az ember, hogy nem akarják visszaadni az iskoláinkat, egyetemeinket. Tovább románosították az egészségügyet. Aztán szükség volt a könyves-gyertyás tüntetésre, ott voltam, s ez a csalódás kicsúcsosodott március 19-20-án. Éreztem azt a megmagyarázhatatlan agressziót és az újbóli igazságtalanságot, meg azt, hogy megint kerítenek be, zárnak be. Ezt éreztem. Hogy ami az embernek természetes állapota lehetne, hogy ember, s járnak a vele született jogok, megint kifosztanak abból. (BeI, 4)
S már a marosvásárhelyiek azt is látták, hogy miként „szerveződött”, jött létre a Vatra (=Tűzhely), de a tűzhely nem igazi otthon-melegítő tűzhelynek, hanem inkább gyűlöletgyártó, irántunk, magyarok iránt gyűlöletet koholó tűzcsiholó fészeknek látszott. Ez már nem gyanú volt, hanem kész tény. Az sem gyanú volt már, ami március 19-20-án történt, hanem valóság. Esetleg csak a legfelső irányítókat, az igazán valós szervezőket lehetett gyanítani. Őket is csak menet közben, hiszen az első pillanatban a „védekezők” vezetői még Iliescu elvtársat kérték, a „forradalom hősét”, hogy jöjjön Vásárhelyre, s fékezze meg a „bizonyos erők által szervezett” támadókat. Hogy az a bizonyos erő hol fészkel, honnan irányít, azt csak később lehetett megsejteni. De ki nem mondatott napjainkig sem. Még mindig csak gyanú.
És azt még később lehetett megsejteni, hogy a szálak nem is csak Bukarestig, és nem is csak a televízió Székházáig – ahol akkor, azokban a napokban, hetekben a kormány működött („Operett forradalom” helyszíni közvetítéssel) –, hanem még tovább nyúló nemzetközi összefüggései is „lehetnek”. Hogy ez így legyen, hogy ez ilyen mocskos legyen. De a gyanú csak lassan ébredt, ébredhetett, és csak lassan világosodhatott meg a legtisztábban látó fejekben is. Mint ahogy akkor arra sem nagyon gondoltak az emberek, hogy miért éppen Iliescu a „hős”, aki a Párt vezetőségén belül volt Ceauşescunak egy ideig főhíve, egyik fő-jobbkeze, aztán – azt is suttogták még akkor – mint Gorbacsov embere, a jövő vezetésre „kiszemelt káder”,  lapuló ellenlábasa lett.
„Piros-vörös-rőt cirkusz / Újra hátba támad. /Éhes proletár helyett /Fújják egy emberként / A toll és köpenyeg / Forgatók a Refrént... /(Hej élet élet kanász élet...) / Logikus hogy nem lehet / Velük közös eszménk...” (BgE, 3)
Akkor, a tűz melegében nem gondoltunk arra sem, hogy ha már ő a „vezér”, akkor ez miért nem csak „palotaforradalom”, és miért lesz rögtön Rendszerváltó Forradalom. Illetve hogy a rendszerváltó forradalom vezetői miért szinte kivétel nélkül a rendszer legbensőbb embereiből kerülnek ki. És nem csak fent, lent is. Csupa volt központi bizottsági tag mindenütt! Ország élén, Államtanács élén, Mentési Front élén, RMDSZ élén, az „újtípusú” megyei- és város- vezetések élén, parlamentben, mindenütt. Egy-két börtönviselt, vagy a múlt rendszertől üldözött ember csak szemkiszúrásból, alig-alig.
A volt múzeumigazgató „látleleteket” kovácsoltatott, elásta, s megtalálta. Elmenekült Magyarországra, ott elmesélte a Kossuth Rádióban, hogy mennyire üldözte a szekuritáté…A pártkollégium elnöke ’89-ben az Írószövetség tagja lett, miután Nicu Ceauşescut javasolta,  mondván, hogy úgy látja biztosítva „az irányvonalat”, hogyha az utód ő, a „nagyfiú” lesz. Amikor az első kötete megjelent, írtam egy cikket, nem én követtem el az irományait, valaki mással csináltatta. Majd – természetszerűen – elfoglalta a főhelyét az új megyei vezetésben. (BgE, 3)
Volt egy örökös Megyei második, Burchard Árpád, tovább is ugyanaz... Mi templomot építettünk annak idején Vásárhelyen, valutából. Csak így engedélyezték... Jó barátok lettünk és vagyunk mai napig is, gyülekezeti tag. Van ilyen is. Átalakulás. Saulusból – ritkán ugyan – de lehet Pál. (BuD, 4)
Igen, ritkán. Gyakoribb és korszerűbb jelenség a köpenyforgatás, firmaátfestés. Hogy nincsen új Rend, vagy még inkább a magát újnak, másnak mondó rendnek nincsenek, vagy alig vannak új emberei, azt rövidesen látni lehetett.
Először az embernek az volt az érzése, hogy szabad világ lesz. De aztán fokozatosan rádöbbent, hogy nem úgy van. Például tovább románosították az egészségügyet. Volt utána az infláció, ekkor még csak gazdaságilag éreztem, hogy romlott a helyzet. (BeI, 4)      
Rendszerváltás azért nem lett, a világkormány ugyanaz maradt. Olyanok vannak, olyanok közül választhatok, aki lefekszik a pénzvilágnak, mind ugyanazt a nótát fújják… Renszerváltás…Eddig úgy volt, hogy alap és felépítményt, tanultuk marxizmusból. Hogy a két világrendszer egymással versenyezik. Ez nem volt igaz. Az egész humbug volt, az osztályharc is, azért volt, hogy a pártarisztokrácia megfélemlítse a népet. Az alap és felépítmény… Alap az országok, felépítmény a bankvilág, a kölcsönt adó dúsgazdag emberek. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy valahol kommunizmus, más szóval szocializmus vagy kapitalizmus van... (BgE, 3)
Ezt az egész gazdasági helyzetet ma úgy látom, nagyon sok ember mesés vagyonokra tett szert, és sajnos nagy rétege a társadalomnak elszegényedett. Aradi barátnőm mesélte kb. tíz éve, hogy ő egyetlen aradi utcán kilenc olyan vállalkozást számolt össze, amelyeket volt szekusok vezettek. És ezt onnan tudta ő, hogy a férjét ezek az emberek nagyon sokat zaklatták. Ismerte őket személyesen. S tudjuk, hogyan züllesztették le és játszották át az igazgatók a gyárakat a saját tulajdonukba, vagy bezárták, vagy külföldre eladták a gépeket ócskavasba. Vagy a városok megnövekedésével, ami akkor külvárosnak számított, most már a városba került, s azok a területek, amelyeken a gyárak voltak, most nagyon sokat érnek. Inkább tönkretették a rajta levő gyárakat, hogy eladhassák a területet. Ez megfigyelhető Vásárhelyen is. Hogy országunk kifosztói hogyan számolnak el lelkiismeretükkel a végső ítélet előtt, az ő dolguk. Én úgy gondolom, mi, emberek egymás javára és az örökkévalóságnak kellene éljünk…Én ezen sokat gondolkoztam, hogy ez hogy is van ebben a mai világban... (BeI, 4)
A volt szekuritátés tisztek mivé lettek…Az egyikből vállalkozó lett, fogászati eszközöket forgalmaz. Azelőtt is nagy „fogspecialista” volt. „Sejtettem, mikor két fogamat ki tetszett verni!” A másik vámtiszt lett, miután ez az új világ kialakult. A többség a SRI-ben kötött ki.. Szójáték is készült ebből Marosvásárhelyen.  SRI – Serviciul Român de Informare... Azaz Securitate Reînfiinţate de Iliescu. A Baciu nevű „egyházi tiszt” ugyanazt a funkciót töltötte be Szovátán, amikor Szabadegyetemet szerveztünk már a 90-es években, ott is megjelent civilben. Uram, maga itt mit keres? „Az ünnepély biztosításán dolgozom…” Ila mondta: Noi avem securitate! Fáradjon ki! Egyrészüket reaktiválták, másik részük nyugdíjba ment. Más megyébe helyezték. Hogy a népharag elől mentsék.. nagyon ügyesen megtalálták, hogy átmentsék őket. (BuD, 4)

SZÉTESÉS

Az új cégtábla – KAPITALIZMUS – elkészült és kitűzetett az ország kapujára. Meg kellett hát kezdeni az átalakítás, alulról nézve: az átalakulás folyamatát.
A „szocialista rendszer” építményét elsősorban gazdaságilag kellett lebontani. Préda területté kellett tenni a rendszer gazdasági építményét. És elkezdődött a rombolás, s vele együtt a kiárusítás folyamata. Elindult az ország egy hatalmas lejtőn lefele. Kettős folyamat kezdődött egyszerre: a régi „építmény” szétzúzása, és az ország piaccá, „piactérré” alakítása. Mert hát az itt, vagy itt is bevezetésre kerülő rendszert úgy is nevezik: piacgazdaság. S hogy az ország „piaccá” válhasson, zsibvásárrá, kirakodóvásárrá kellett tenni.
Való igaz, nagyon lent voltunk. A nyugati gazdaságok viszonylatában nagyon mélyen. Itt volt Európa egyik legalacsonyabb életszínvonala. Az van ma is. És nem csak önhibánkból. Ez a nép nem volt munkakerülő. Ez a nép – legalábbis egy ideig – becsületesen élt és becsületesen dolgozott. Érdekes módon figyelt fel valaki még a Ceauşescu-rendszer végén: „tessék megnézni – mondta – bármennyire is megaláztak bennünket, volt kulákokat, nélkülünk ma sem tudnak semmihez kezdeni, mert dolgozni is csak mi tudunk, s a gazdasághoz is csak mi értünk.” Tehát a tudás, a szorgalom, a munkaszeretet – ha roncsaiban is – de csak átvészelte az időket. S hogy az egész gazdaság mégis ilyen mélyre süllyedt, azt maga a szörny-rendszer hozta. És Jaltánál sem mi döntöttük el, hogy a szovjet érdekszférához akarunk tartozni. Tehát joggal várta mindenki, hogy az a világpolitika, melynek a következtében szenvedtünk negyven éven át, valamiképpen orvoslást is ad. Nem adott!
A dolgok más irányba kezdtek haladni. Feltehetően már érezte a „világrend” annak az összeomlásnak az előjeleit, amelyek napjainkban egyre inkább csúcsosodnak. S a tőke nem segíteni jött mihozzánk, ha egyáltalán jött, hanem az olcsó munkaerőt kihasználni, hogy még  nagyobb profithoz juthasson, meg- vagy visszaerősödjék általunk is. S nem azért, hogy fellendíthessük végtelenül alacsony szinten levő termelésünket, hanem azért, hogy azt az alig-alig létező konkurrenciát is, melyet a mi épp csak pislákoló termelésünk jelentett nekik, megsemmisítsék, a piacról teljesen kiszorítsanak, s piacukká tegyék az itt élő húsz milliós közösséget, népességet. Saját szemetükkel szorítsák ki a mi sokszor még értéknek mondható termékeinket.
Elkezdődött egy szörnyű világjelenség, melyet át kellett, át kell élnünk. Jöttek hát az új „beruházók”, de korántsem olyan mértékben, hogy fejlődő pályára állhatott volna az ország. És ezen belül emelkedni kezdhetett volna a Székelyföld. Nekünk az jutott feladatul, hogy   saját termelő kapacitásunkat le kellett építenünk, le kellett állítanunk. Így zártak be rendre, vagy még inkább: mentek szét a gyárak, a szocialista nagy és kisüzemek. Sorra kerültek utcára az emberek. A Székelyföld épp hogy iparosodni kezdett a Ceauşescu rendszer idején. A diktátor összekapcsolta az iparosítást a lakosság felhígításával, a betelepítő politikával. Azért  épültek a gyárak, hogy velük épülhessenek az új tömbház-negyedek a be-, át- és idetelepített másajkú munkások számára. Sepsiszentgyörgyön az állomás köré emelt gyár- és lakónegyedet a nép így is nevezte: „Új Moldva”. S ezek a gyárak sorra estek szét a nagy országos szétesés függvényeként.
Az IMASA a brassói gépgyárnak volt  szatelit vállalata, az ő számukra készített részeket, kapcsoló szekrényt s egyebeket. Az IMASA léte összefüggött a brassói gyár sorsával. Ha az leépült, nem volt rá már szükség. A teherkocsik, amik Brassóban készültek, s általában a gépgyártó iparban a román termékek nem voltak versenyképesek sem minőségben, sem tartósságban például a Volvo termékeivel. Így épült  le az egész ország ipara. Ez történt a vajdahunyadi Kombináttal is. Ott van emögött az acél kérdése. Az amerikai acél is nagy konkurrencia volt egész Európa számára…Vagy ott van a kolozsvári IRIS porcelángyár példája. Egyik legjobb gyár volt, meg lehetett bízni  a pontosságukban, minőségükben, a legjobb gyárak közé tartozott. Megvették a görögök azért, hogy leállíthassák, s a piacát megszerezzék. A sepsiszentgyörgyi patinás textilgyárat megvette egy belga zsidó, a veje annak a személynek, akivel a gyárnak volt  kereskedelmi kapcsolata. Ismerték a gyárat, annak a képességét és az áruk minőségét, másrészt – gondolom – nem a termékeiért, hanem a piaca miatt is kellett nekik… A legtöbb exportra menő áru Nyugat-Európába ment addig. Olyan olcsón jött be a kínai portéka, hogy azzal már nem tudtak versenyezni előállítási árban. Így zsugorodott minimálisra a nagymúltú gyár, ma már fonoda nincs, szövöde nincs, 400 ember dolgozik mindössze a kikészítőben és a varrodában. Ők is elsősorban Kínából kapják az árut, azt itt kikészítik, s továbbadják. Olcsóbban jutnak hozzá így, mintha gyapotot vennének, s itt megfonnák, megszőnék. (FoP, 2)
Ez az „új helyzet” zúdult ránk, zúdult népünkre, közösségünkre. A kommunista világtolvaj helyébe jött a kapitalista világtolvaj, jöttek a bankok, úgymond megsegíteni, valójában tönkretenni, maradék javainkat is elorozni. A falusi ipar is áldozatául esett ennek a hatalmas világmozgásnak, ennek a szörnyű világerőnek vagy folyamatnak.
Makfalván például volt a len-üzem. Nagyon sok makfalvinak és környékbelinek kenyeret adott. A szétverése, lerombolása után mindenki meg kellett oldja a saját életét, megélhetését. Már a földből és a gazdálkodásból sem lehetett megélni. Édesanyám kénytelen volt elmenni Magyarországra dolgozni, meg éjjel-nappal kézimunkázni. Nagyon sokat küszködött szegény. (BeI, 4)
A drága gyár, ahol több százan kerestük a kenyerünket, úgy néz ki, mintha a háború végigment volna rajta, irodák beomolva, a gépeket elhordták. Nekem fáj, még a házamat is abból a keresetből építettük. Ez már így ment végig. El voltunk Nagyváradra, ott is a vonat mentén, amit látni lehet, a drága szép gyárak, mintha le lettek volna bombázva. Gyulakuta, a német turbinák, minden tönkre van téve. A rengeteg ház, gyárépület. Minden szétverve. (FaJ, 4)
Mióta a rendszerváltás volt, minden tönkrement, s nem épült semmi sem. Olyan modern lenüzem volt Sülelmeden, hogy talán az első vagy a második volt az országban. Három éve le van zárva. Privatizáltak, bezárult, s minden megy tönkre, minden megrozsdá¬sodott. A  szőnyeggyár se megy. Kosárfonoda van, amelyik csak külföldnek dolgozik. Németországnak. Az megvan. Az még megvan. Még ez az üveggyár is megvan. Perzsákat csináltak külföldre, az is tönkrement. Volna gyapjú, nem tudom, miért nem tesz senki semmit! Ott van öt-hat éves gyapjú. Nem veszi meg senki. S áll minden! (MBI, 5)
Volt ennek a folyamatnak átmenetileg még pozitív következménye is. Akárhogy is mesterkedett a hatalom, a betelepítettek közül sokan „hazamentek”, mert valamiféle talajt leginkább otthon érezhet a talpa alatt az ember.
Amikor az RMDSZ megalakult, Király kiosztott egy nyomtatott papírt, ami a szekuritátétól került ki, le volt írva, a városnak hány százaléka magyar, hány százaléka román. Hogy kell rendezni, hogy 50% fölé kerüljön. Ez az akció azelőtt éveken keresztül folyt. A változás után mégis megesett, mert annyi magyar elment. Nagyon sok magyar elment. S ott ezért borult fel az arány. A feleségem orvos. Nem egy ismerősünk, barátunk van, aki szintén orvos. Magyarországon jelenleg 2500 marosvásárhelyi végzett orvos dolgozik. Csak  Magyarországon. Nyugatabbra is bőségesen mentek. Van olyan évfolyam, ezelőtt 4-5 évvel végzett, 85%-a elment. Valljuk be, kinek s minek kell magyar nyelvű egyetem? (FoP, 2)

A FALU DRÁMÁJA

A nagyipar szinte teljes szétesésével hatalmassá nőtt a munkanélküliség. Sokan visszakényszerültek falvaikba. A falvakba, melyeknek ugyanúgy át kellett élniük a maguk drámáját. Szinte egyik napról a másikra estek szét az annak idején erőszakkal létrehozott gazdaságok. Emberek, vigyázzatok! – mondották volna vagy mondták is azok, akik láttak. A jelenlegi világhelyzetnek, „világmodellnek” jobban megfelelnek a nagygazdaságok. „Semmire sem mentek, ha visszaveszitek a nadrágszíj-földjeiteket. Vannak létesítmények, istállók, van közös állatállomány korszerű, vagy félig-meddig korszerű táplálási lehetőségekkel, ami igazságtalan mindebben, azt meg kell szüntetni, igazságos alapokra helyezni az egészet, a ti érdeketek kívánja ezt!” Voltak ezek a hangok is, de gyenge hangok voltak. Két irányban ütköztek: egyrészt a nép keserűségével, kiábrándultságával, de hajlok arra, hogy a KORNAK – nevezzük így –, a világkapitalizmusnak sem volt szüksége arra, hogy itt valami erős termelés kialakuljon. Neki nem termelő-kapacitásra, hanem piacra volt szüksége. De ez akkor nem látszott. Egyelőre elindult a harc a „változásért”. Ott volt a préda, harcba szálltak érte az erők. A leggyengébb erő ama régi, az egykori tulajdonosok, birtokosok, azoknak vagy azok utódainak az ereje volt, akik azt a földet hajdan megszerezték, érte megküzdöttek, akikben valahol az évtizedek messzeségében még ott csillogott az egykori izzadtságcseppek emléke, a kifosztottság fájdalmának az emléke.    
Amikor a szüleim az ötvenes években összeházasodtak, akkor még a földekből éltek, gazdálkodtak, és mire a kilencvenes években az úgymond visszaszolgáltatás megtörtént volna, már sem a földeket, sem az állatokat, sem azt a mennyiséget, sem azt a minőséget nem kapták vissza. (BeI, 4)
Amelyik családban három gyerek volt, az kevés volt. Ahogy nőttek a gyerekek, vót ki dolgozza a fődet. Azt mondják: könnyű nekem, mert én fiatal vagyok, erős vagyok!  Tíz hektár főd van, s a fiammal hárman dolgoztuk meg. Régen ennyi fődre vótak heten-nyolcan. Megkezdtük a kaszálást, mán egy hete. Minden reggel tíz óráig: menj a szénához, hordd a szénát, azután megint: menj kaszálni, eltelik a nyár, egy lej bevétel nincs semmi. Csak ha van egy jószág, hogy az ember eladja. A gabonából nem lehet pénzt csinálni! S alig valami a nyugdíj... (LoA, 5)
Adták a fődeket, ez is nagyon nehéz vót, a főd vissza¬foglalása. Még mai napig is mindig folyik az osztás, hogy nem jól van, ez az enyém volt, ez az enyém volt! Míg volt az a kommunizmus, ott nem lehetett, hogy na, ez az én szekerem. Nehéz, nehéz idők vótak. Osztán! Bizony most se könnyű... (KbA, 5)
A kollektív felbomlását hogyan éltük meg? Voltak ilyen-olyan dolgok, előre elvittek három tehent az istállóból, hallatszódott. Erre később az emberek, az itthon lakók kezdték az állatokat elhozni…Nem tűztek össze. Odament, amelyik merészebb volt, három fiatalember két tehent elvitt. Vajon most mi lesz? Azután mentek oda mások es, az állatokat szertehordozták. Vót vagy 700 db juh, azt es a nép tízesivel, húszasával, ötösivel elhajtotta. Nem igaz, hogy nem járt volna annyi, a tövény szerint ahány esett, az lett volna a szép dolog, eldönteni, kinek mennyi, hogy járt volna. Így lett volna jó. Osztán a gazdaság lóállománya…Akkorjában  gyűléseltünk, eleget forszíroztuk a dolgot. Nekem is kellett volna, 2 pár ló ment be, de nem kaptunk semmit. Tehént nem hoztunk el, hogy ne legyünk hibásak, a kollektivizálás előtt elvitték adóba, mert nem bírta édesapám fizetni. Kulákok voltak, el kellett vinni, itt volt a milícia. Még egy bornyút nem akartam odaadni.. Megfogtam a nyakát, oda egy másfél méteres ganyés gödörbe belelöktek, szinte belehaltam. Szarvasmarhát nem hoztunk, a lovakért nem kaptunk semmit, tíz juhot elhoztunk. (KoÁ, 1)
Itt is a feloszlás eléggé felkavarta a falu életét, de nem hordtak szét mindent, az épületek még megvannak. Egyrészét megvásárolta az egyik tehénfarm, két család osztozik rajtuk. Vagy melléképületként, vagy a munkások szállásaként működnek…Az egyik a polgámrmesteré, a másik rész a Kisgazda párté. Ahol a traktorállomás volt, két volt traktorállomás főnök osztozik. Nem lopták széjjelré... (BoCs, 4)
Nem akartuk sehogysem elhinni, hogy olyan hamar meg¬fordul a helyzet. Osztán örvendtünk, hogy visszakaptuk a föld¬jeinket, felbomlott a kollektív, akkor az első télen már felbom¬lott, a nép bontotta fel. Nem volt olyan egyszerű. Eleinte min¬denki ahol gondolta, hogy volt a földje, beleállt, szántott magának, a mérnökkel mérették, a pontos borozdát senki sem tudta megmondani. De mindenki a földjit akarta. Jóllakott a nép a kol¬lektívvel. Egyeseknek van szekerük, a helybelieknek is több birtokuk van, s elég puszta maradt. De akkoriban örvendtek, hogy visszakapták. Beléptek a régi örökségbe. Pusztán marad azoké, akik nem tudják művelni. Százhatvan család, kevesen vagyunk. Vannak traktoristák, vannak, akik gyárba járnak Dicsőszentmárton¬ba munkába, de azért a gazdaságot otthon is viszik. Igazi gazdák kevesen vannak. Öregek, azok vagyunk elegen... De a fiatalság mind el van menve. Van, akinek megdolgozzák részibe, a többi marad úgy, munkálatlan. Van húsz százaléka, aki nem tudja megdolgozni, s nincsen senkije odahaza. Nyugdíjt kaptunk, akik a kollektívben dolgoztunk.  Nem egészen húsz kiló kenyeret tudok venni belőle. (MéF, 6)
Kibéden is hallszott, hogy a kollektív  megszűnik. Az állatokat – volt akinek nem is volt jogos – egy csomót hazavitt a nép, abból gazdagodott. Az istállót lerombolták... Itatót, mindent széjjelromboltak. Itt is sok hitványság ment végbe. (FaJ, 4)
Nagy hirtelenében sokan szétszedték a kollektív épületeket, istállókat, az anyagát széthordták. Kellett volna nehány gazdasági szakember, aki azt mondta volna: egy emberséges társulást hozzunk létre, ami Társaságként működik. Nem kellett volna egyben szétverni, anélkül, hogy  egy újat felépítsünk. Most papíron visszaadják a földeket a nyolcvan éveseknek, akik nem művelik meg. Én is, amit apám összevásárolt, odaadtam unokaöcsémnek. (BuD, 4)
Az újrakezdés harminc év után könnyebben ment ezen a vidéken, mert bányában dolgoztunk 70%-a a környéknek. Vargyas, Erdőfüle, Magyarhermány, Szálldobos... Mind gazdálkodtunk az idő alatt is. Ritka volt az, akinek nem volt egy tehene, kettő, vagy egy lova. Ha nem volt neki kettő, összefogott a barátjával, csinálta a szántást, kihordta a ganét. (KoÁ, 1)
Kollektív úgy bomlott fel, mindenki fogta, amit bevitt a kollektívbe, s az ő feje után vitte haza. Juhot, tehent, s amit foghatott... Szerteromboltak mindent. Elvettek két lovat, az értékében... Az épületet egy perc alatt elherdálták... Mentek, cserepet mindent szedtek le róla. Úgy mindenki az ő feje szerint. A nép haragja volt. A nép el volt keseredve... 90-ben még talpon voltak, s 91-ben... Még egy esztendeig fenn volt... Vagy 10 család lefoglaltunk 1-1 hektárt... 91-ben mi használtuk a földet, felszántottuk, s vettünk bele vagy tíz család... 91 telén történt ez a szertehordás... (BeB, 1)

VISSZAIGÉNYLÉS, PRIVATIZÁCIÓ

A törvény ételmében a javak, régi birtokok, államosított épületek, egyházi és világi javak visszaigényelhetők. A 90-es évek elején elindult egy hosszú, még máig sem lezárult folyamat, a visszaigénylés. Vagy más oldalról megközelítve: a privatizációs folyamat. A régi tulajdonosok viszaigényelhették egykor elvett javaikat, s ami ebbe a kategóriába nem esik bele, azt – az új rendnek megfelelően – privatizálni lehetett. Zavaros alakult ki, zavaros, amiben így is lehetett, úgy is lehetett halászni. És ebben a zavarosban annyiféle érdek, a törvény annyi oldalról való értelmezhetése, értelmezni nem akarása, sőt: átjátszása ütközött össze, hogy csak egyvalami nincs: Tiszta Kép. S ha van mégis, az így összegezhető: keresztbe tett akadályok, ilyen vagy olyan érdekekhez való igazodás, s nagy egészében: a magyar érdekek érvényesülésének a hátráltatása, ahol csak lehet. Ha nagyobb erők, „erősebb kutyák” útjában áll, az egyén érdeke, jogai semmit sem számítanak. S ha mégis vissza-vissza szolgálnak egy-két egyházi javat, sokszor mint lerágott csontot, aminek semmi hasznát nem veheti a régi-új tulajdonos. S arra is van példa, hogy a visszaadott javat, annak tulajdonjogát próbálják ellehetetleníteni ocsmány erők. Jó példa erre a Székely Mikó Kollégium esete, mely jelen pillanatban is pereskedés tárgya. Arra is van példa, hogy többszöri kormányrendelet ellenére sem hajtják végre a központi határozatokat, ha azok magyar érdeket védnek. Így történhetett meg, hogy a temesvári Magyar Ház, melyet közadakozásból épített a város magyarsága a 20-as-30-as években, egy román milliomos „tulajdonát képezi.” Vagy  a bukaresti magyar egyházak által a XIX. században épített magyar iskolák, bentlakások ugyanúgy. Elég csak annyi, hogy egy épületről valamikor felső nyomásra lemondott a tulajdonosa, vagy egy földdarabot az államnak adott át, elhangzik a szentencia: lemondott róla. Pedig nyilvánvaló, hogy miért tette, mire tette.
A Szent Ilona templomot a magyar katolikusok építették, az üvegfestmények is ott vannak. 1915-ben építették. A Szent László Társaságnak voltak épületei. A román állam elkobozta, mint idegen állam tulajdonát, a templmot a román püspökségnek adták. Ennek a perirata nekem megvan . A híveknek is volt pénze. Nem jutottak sehova se. A Szent Lászó Társaságnak Budapestenvan a központja. Elkobozták. Soha nem adták vissza. (ÁrZs, 5)
A Református egyháznak volt talán a legtöbb középülete. Iskolák elsősorban. Volt két nagy iskolaépülte, volt óvodája. Mind a két iskolának volt bennlakása, azokat államosították, s a bukaresti egyetemek mellé kerültek. Van amelyikben tudományos kutatóintézet van, van amelyikben iskola működik, van az Oktatási Minisztérium vendégháza, ezeket az egyház nem kaphatta vissza. Volt egy időszak, amikor arra kényszerítették, hogy adományozza az államnak, erről van hivatalos papír. Így járt az a két épület is, az egyik déli kerületben, másik keleti kerületben, mely templomnak és iskolának épült a 30-as évek közepén. Azt sem kapta vissza azt egyház. (BáI, 5)
Egyesek kezdték beadni a társasnak a birtokot. Ugye, nincs ereje megművelni. Ezek a régi mérnökök csinálják. Az istállókot nem adták darabonként el, nem akarták lebontani, mert nekik érdekik volt, egyben eladták huszonkét millióért, s még most es húzzák az időt. (DD, 1)
’89 után azt hittük, hogy csuda történt. Hittünk abban, hogy minden megváltozik körülöttünk. Azóta eltelt annyi év. Az üldöztetés még ma is tart. Törvény van rá, hogy visszakapja az ember a földjét, s semmi módon nem tudja visszakapni. Ez azt jelenti, még mindig üldözik az embert. (BeE, 1)
Az a sajnos, hogy még máig, 2011-ig sem mérődött fel a határ. Nem tisztázta senki még soha, hogy kinek mekkora jár. Úgy nekimentünk, mindenki, hogy tudta, na János, neked mennyi volt  ebben a dűlőben. Bevittek a kataszterhez, ott volt hat mérnök…Mit tegyünk, ha nem férünk a parcellába bele? Van negyven hektár, s az igénylés ötvenre van, hogy lehet nekifogni? Letettem a papírt, kértem a felmentésemet. Szakember nem volt itt a kataszteri hivataltól, hogy tisztázzuk a dolgokat. A törvény es hibás volt, két tanúval es lehet igazolni.. 2-3 jött, hogy a dédnagyapja megvette 20-ban, nem vitte be a kollektívbe, de amit bevitt, azt nem lehetett jóváhagyni megint. Így zajlottak le a dolgok. Hála legyen a Jóistennek, még egy annyi szeretet volt egymás között, hogy ölre nem mentünk. Egy kicsit elhittük magunkot, irigyek lettünk. De nagyobb baj nem történt egyáltalán, el merem mondani. Még a régi dolgok miatt es semmi sem történt, hogy valakivel baj lett volna... (KoÁ, 1)
Elég gyorsan felosz¬lott minden, a milliós épületeket s befektetéseket elherdáltuk. Gépek, épületek s mindenféle javak ebek harmincadjára elmentek olcsón. Volt néhány ember, akik már akkor ősszel megtollasodtak, vettek traktorokat, gépeket. Annak a nehány embernek a követel-ésire mindenki megkapta a kis nadrágszíj parcelláját, és nem tudunk eredményesen gazdálkodni. Beleful¬ladunk a saját zsírunkba. Rettenetes sok munkát ad a szőlő. Nem tudunk hívni napszámost, mert nem kapunk, ha kapunk, cigányt kapunk, aki hol megcsal, hol tartozik, s mégse jön... (SziF, 5)
Volt a privatizáció. Bizonyos emberek, akiknek talán nem is becsületes forrásból van pénzük, azok megvehették a gyárakat, földeket, üzleteket, lehetőségeket, s az volt az érzésem, hogy ez az egész privatizáció nem teljesen igazságos dolog. Visszatekintve úgy látom, hogy a szülőföldünket még inkább veszik ki vagy vásárolják fel a lábunk alól. Nekünk a családi földekkel is megvan a történetünk, édesapám családjáé voltak a legjobb földek Makfalván. Pechünkre ráépítették a tehénízlaló komplexumot. Még a Ceauşescu időben. Mivel ez egy nagy kiterjedésű létesítmény volt, hát érdemben alig kaptunk vissza azokból a földekből. Nekem abból semmim nincs, ami az én nagyapám családját jelképezte. Apai nagyapám rendkívüli ember volt, megyebírója is volt a falunak. S nekem ez szívfájdalom, hogy gyökértelenné tettek ebben az értelemben. (BeI, 4)
Azt sejtem, hogy úgy van megoldva a törvényszéki ügyek rendezése, hogy minél jobban elnyúljanak ezek, soha igazságot ne szolgáltassanak. Azt hiszem, támogatást kapnak a földek azután, ezért ragaszkodnak annyira, akiknek kiadták, húzzák-vonják, s azok az emberek felháborodnának, akiktől elveszik. Csak nekem nem szabad felháborodni, hogy miért nem adják vissza... Jelenleg is perelek. Kiküldtek egy-egy átiratot. Nem is tudom elmondani, hányszor voltam kihallgatáson a 20 év alatt, még  2010-ben és 2011-ben is. Tegnapelőtt voltam Szentgyörgyön, vittem a levelet, ismét letettem egy kérést. Egyetlenegyet tudok biztosra, azt várják, hogy haljak meg. S akkor megoldódik... (BeE, 1)
Egy négyzetmétert sem kaptam vissza a negyven valahány hektárból. Harminc évig létezett a kollektív gazdaság, húsz év óta nem kaptam vissza, Azt mondják tavaly szeptember óta, a prefektúra szóbaáll velem. Még sokan vannak ilyenek... Én vagyok az, aki gyomrozom őket most is. Kuplerájt is építettek a területemre. Valaki valakit megölt, nyolc évet ült, utána hét árat adtak neki, hogy kuplerájt építsen... Nekem semmit! Utána még odaadtak 1 hektár 26 árat másoknak ugyababból a területből, ami a kupleráj mellett van... (BgE, 3)
A falvaink tönkrementek, s 89 után sem tudtak igazán lábraállni.
Valamikor az egész határ be volt vetve. Ott termeltek búzát, zabot, árpát, kukoricát. Ahogy megszűnt a kollektív, a nép nem vetett a külhatárba, már a vaddisznók mindent ettek meg. Ott kellett hagyni... Csak ha megőrzi a vaddisznó és medve ellen, úgy lehet. Nem kell senkinek a föld. Nem hozza ki a tárcsázást, vetést. A gyerekek azt mondják a szüleiknek: „hagyja édesapám!” Automatikusan mindenki ott kellett hagyja. Legelő az egész határ. A drága földeket a tövisbokrok fogják. Úgy néz ki, mint a Bakonyerdő, ki a Bekecsig, a magyarósi határig, Szolokmáig. Nem kell senkinek semmi. Inkább nem dolgoznak. Van egy kicsi nyugdíja, egy-egy tehenet tartanak. (BoCs, 4)
A magyarság nem találta meg a maga küzdőterét. Kiment az időből. Az új nemzedék átalakult. Nem tudta, mi a föld. Ipari munkásság volt, akik visszamaradtak. Kiöregedett emberekkel zárult le, új generációja nem volt a munkának. Elszoktak a földtől, ipari lakossággá váltak, nem is értették, miről is van szó. Ha értették is, olyan rohamosan történt az átalakulás, az új típusú termelési igény bejövetele. Nem lehetett visszatérni a lóval és tehénnel való szántáshoz, olyan horribilis összegekbe kezdett kerülni a földek megművelése a fokozatosan elszegényedő falusi közösség nem tudott versenybe szállni, fokozatosan feladta, és eltávolodott a földtől. Tipikus, kemény székelyekből igen kevés van. (KrI, 1)
Abban az időben nagyon felkavarta a változás a falut... Sok vita volt a 90-es évek közepéig a földekért, aztán látták, hogy azok a remények, amiket a földekbe vetettek, nem jöttek be. Nem  nagy hasznot hoz. A társasoknak adták oda, a régi főnököknek, ők dolgozzák a földeket. (BoCs, 4)
Akik hozzáfogtak, azt hitték, ömleni fog a pénz. Nem tudták, hogy vannak ezzel a svájci vagy német gazdák. Valami támogatásra van szükség. A svájci polgárok elnevezték a gazdákat állami alkalmazottaknak... Az állam érdeke, hogy legyenek állattarttó gazdák, s támogatja őket... (KrI, 1)
Voltak élhetőbb, vállalkozóbb-szellemű emberek, talán tehetségesebbek is, vagy olyanok, akik közelebb voltak a húsos fazékhoz. Hogy úgy-ahogy még él a falu, él a közösség, s még vannak javaink, nekik is szerepük van ebben.
Ahogy kinyílt a határ, az emberek előtt kinyíltak a lehetőségek. Mint egy nagy svédasztal, s minden van az asztalon, csak utána kell nyúlni. (BoCs, 4)
Minket úgy ért a forradalom, hogy egyebünk sem volt, csak apósomnak – ott volt az udvaron – egy asztalos műhelye. Apósom meghalt ’90-ben, a férjem haza kellett jöjjön, iskolafelszerelés rendelése volt a műhelynek, dolgozott vagy öt ember, haza kellett jöjjön, hogy elkészítsék, befejezzék. Ezzel kezdtük. Közben kezdett a pénz hígulni... Mikor a volt kollektív az istállókat licitálta, felvett a bankból is... Egy pár évig a bankból vettünk fel. S megvettünk két istállót... (MDI, 1)
Akkor teheneket vásároltam a csernátoni farmtól. S jött, hogy a barátosi református egyház kapott ajándékba egy olyan felszerelést, amelyik tiszta fából van, azt elhozták, s kerestek egy jelentkezőt a sajt gyártására. Akkor már a farmom megvolt, s hogy saját tejünket feldolgozzuk, ne adjuk el, hát belevágtam. Egyik istállóból egy gyárat kellett alakítani. Pénz kellett. A LAM alapítványhoz fordultam segítségért, az finanszírozta ennek a tejgyárnak a felépítését. A gépek nem megfelelők voltak, abba a fejlődő stádiumban a fa dolgok már nem voltak megfelelőek. Így új gépeket is kellett vásárolni… Nagyon jól beindult, tízezer litert dolgoztunk fel minden 24 órában. (MáT, 1)
Se ünnepnap, se szabadnap nem volt nekünk. Semmi. Mi szabadságon egyszer voltunk Hollandiában 10 napra, a férjem 2 hétvégin elment Magyarországra... Emberekkel kellett dolgozni. S a tej is kényes…Nagyon nehéz a tejes menet. A tej ha kell, ha nem, jön. Nyáron nehezebben lehet eladni, télen jobban menne, s akkor nincs, vagy kevesebb a termék… Elindultunk jól, haladgattunk felfele, s most jövünk lefele. (MDI, 1)
Egyesek azért buktak el, mert elkezdett virágozni a vállalkozásuk, s ezek a fiúk a pénzeket luxusba kezdték fektetni. Túl jól kezdtek élni, s legyengültek a cégek. Olyan vállalkozási lehetőség, ami pénzt hozna, kevés volt. Akiknek kevés pénzük volt, elbuktak. Akiknek jött a pénz, mert elkezdtek nagylábon élni, azért buktak el. Oda jutunk, a kör bezárul. (KrI, 1)
Vannak, akik élik a maguk hagyományos kis életét, különösen a nagyobb városokhoz közeli falvakban. Termelik a zöldséget, viszik a piacra, egy-két tehenet tartanak, azok tejét értékesítik ahogy tudják. S élnek a kevésből, épp hogy tengetik az életüket.
Három tejes farm létezik a falunkban nehány bedolgozó emberrel. A többiek a földekből élnek. Nagy hagyománya van a tehéntartásnak. Mivel megszűnt a csarnok, a teheneket eladták. Tíz tehén jár a csordába, a többieket otthon tartják. Sokan behordják Marosvásárhelyre, piacra vagy házakhoz. Igen, a  piac… Nyárádmente Marosvásárhelynek volt a Hóstátja. Zöldségfélékkel, té-neművel foglalkoznak, tejfel, túró friss tej formájában. Sok a nyugdíjas. A 40 évesek már betegnyugdíjasok. Csak a nagyon rossz minőségű földek vannak parlagon. A nagyon meredek domboldalakat hagyták ottan. Nagyon élelmes az itteni nép... (BoCs, 4)
Mezőgazdasági vállalkozássá fejlődött, ahol volt egy-két élelmes ember, el tudta kezdeni, be tudta szervezni…(BuD, 4)
Felszaporítottuk, hogy legyen utánpótlás… Szép állományunk van, meg vagyunk elégedve…
45 éves voltam.. eljöttem nyugdíjba, a földeket visszavettük, s nekikezdtünk gazdálkodni. Egy fiam 95-ben megnősült, adtam 3 tehenet, ő es vett 3-at, alapított egy kicsi farmot... Most 43 tehene van... (BeB, 1)
Engedélyt váltottam ki. Abban az időben elég könnyen ment minden, kezdő volt, nem volt szabadság semmi, a kommunizmus után beléptünk…A helybeli tanácstól kellett kapnunk engedélyt, utána Vásárhelyről. Nem féltünk, néztünk előre magyarok, demokrácia-forma indult, nem volt mitől félnünk... (HeD, 4)
Ám megjelent egy „háttérerő” is, emberek, akiknek semmi közük nem volt ahhoz a tájhoz,  faluhoz, ahhoz a földhöz, ahhoz a közösséghez, amelynek a javai terítékre kerültek. Jött  valahonnan, jött a pénzzel, jött a zavarosban halászás szándékával javakat szerezni, javakat ki- vagy elsajátítani. Gyanús alakok, akiknek nem tudni honnan, pénzük volt, felvásároltak amit csak lehet, mindent, vagy majdnem mindent.
Mikor a kollektívet számolták fel. Erika naccsága, az vásárolt, de ahogy kiderült, nem magának, a megbízóinak vásárolt. Ez egy olyan álcázás volt. „Mindent a nagyságának, semmit a barátosiaknak” –  mondták az emberek. Nagy cirkusz volt. Meg is vettek sokmindent. A kőrösi istállókat egy brassai román ember vásárolta meg. S hogy-hogy nem, halomra vette meg a környék erdeit, köztük sok barátosiét. Sok millió lejjel maradt el. Bebukott. A komámék is 600 millióra adtak el. Végül felét megkapták évek múltán, aztán eltűnt a pasas, s kész. Felszámolás alá került a cég... (MDI, 1)
A mór elvégezte a dolgát, a mór mehetett. És nem csak egyetlen volt. Külön pénzek jöttek, jöhettek a Székelyföldre, s jöttek megbízottak is, hogy amit lehet, vásároljanak. Voltak olyan  „felvásárlók” is, akik szinte érthetetlen módon csak azért vettek, hogy pusztítsanak. Így jelent meg Háromszáéken egy nagymenő titokzatos lény. Megvásárolta, aztán tönkretette az igen jól működő uzoni szeszgyárat, a környék hatalmas burgonyatermelésének a feldolgozóját, a kézdivásárhelyi Csavargyárat és a megye szinte minden jelentősebb létesítményét. Kik küldték, nem tudni. Jött, elvégezte a dolgát, szétverte a sok-sok értéket, aztán a zavaros ügyei miatt „átmenetileg” börtönbe is került, bizonyára külön lakosztálya volt ott neki, aztán kijött, s eltűnt. Új társadalmi réteg is alakult: az újgazdagoké. A városok körül új negyedek épültek, vagy a régi részeken új paloták emelkedtek.
Én Marosvásárhely olyan részén lakom, ahol magánházak, típusházak vannak, s szinte 100%-osan magyarok lakták, magyar családok építkeztek itt ötvenben, ötvenegyben. Úgy hívták, hogy oncsatelep. A magyarok házai megmaradtak 2-3 szobás otthonoknak, és az utcákban megvett házak, amelyeket emeletesnek alakítottak, azt a románok lakják. A többi házban, amelyik úgy van, ahogyan annak idején épült, ott vannak a magyarok, a palotákban a románok. Meg lehet nézni, milyen palotákban laknak, s milyen autókkal parkolnak előtte. Mondom, nem irigykedek senkire. De szeretek magammal nyugodtan szembenézni a tükörben. (BeI, 4)
Ha utánajárnál, vajh kik ők, a többség szolga volt, a régi rend szolgája. Volt politikusok, pártemberek, a magántulajdon volt „ellenségei”, akik átvedlettek gazdasági vezetőkké. Ez is a kor jelensége egész Kelet-Európába. Ilyenféle „rendszerváltás” történt. A volt pártharcosokból vállalkozók és egyebek lettek. És beköltöztek új magánapalotáikba.
Gondoltuk, megnézzük az egykori marosvásárhelyi házunkat, melyet annak idején államosítottak, beleköltöztettek egy kádert, s az illető ’89 után megvásárolta. Illedelmesen bekopogtunk, bemutatkoztunk az „aktuális” tulajdonosnak. Nosztalgiázni jöttünk, mondtuk.  Nagyon kedvesen fogadott, leültetett, kávéval kínált, s közben kifejtette, hogy nagyon helyesli a törvényeket, a magántulajdon híve volt tulajdonképpen mindig. Csak egyről nem esett szó. Arról, hogy hogy is állunk ezzel a magántulajdonnal. (BeE, 1)  

ÚJFAJTA SZENNY

Újfajta szenny zúdult ránk a „megnyilt” világból. Szenny és förtelem. A kommunikáció szennye tombolt tévéből, rádióból. Krimi, horror, kaland, szex, ízléstelen reklám-tömeg. Hírek? Itt ezt ölték meg, ott azt, ide vagy oda törtek be, a bankrabló három őrt gyilkolt meg, s álarcot viselt, egy-egy szelídebb hír: ezt a rock-énekest, azt a pop-zenészt díjazták, és hogy hol, kik nyerték a választásokat. A nemzet, a szülőföld mint fogalmak is kiírtatnak.  
Ahogy kinyílt, éreztük meg, hogy kicsit védett bennünket a kommunizmus zártsága, sok minden szennytől. Nem jutott addig hozzánk, de mikor kinyílt a határ, beáramlott egy csomó szemét. A nyomás összepréselt bennünket, összehozott, az embereknek létszükséglete volt a közösség, ezt a közösséget a templomokban élték meg, különösen a kis falukban. (BoCs, 4)
Akkor azután bejött a nagy nyugati gondolkodásmód, pénzuralom az egészségügyben is. Azt tapasztaltam, hogy nekünk nagyon megszorították a fizetést, juttatást, s közben építettek az amúgy is hatalmas egészségügyi biztosító épületére két emeletet. Sok morgó emberrel találkoztam, amikor az épület előtt elhaladtam, mert ugye, a gyógyszerekre nem adták a térítést, jöttek a megszorítások, s közben folyt a nagy építkezés. Ez is valahogy olyan furcsa volt. Olyan egyenlőtlen dolognak éreztem, hogy közben kell spórolni a rendelőben, ahol dolgoztam a fogyó anyagban meg a fenntartásban. Egyre több feszültség volt a betegekkel a gyógyszerek miatt, már receptekre sem adták a térítéses gyógyszereket. Akkor már kezdődött a gyógyszer-mizéria, kezdték behozni, hogy bizonyosokat térítnek, másokat nem. Ilyen százalékban, olyan százalékban. Akkor kezdődött a gyógyszertárak kálváriája, ami még most is tart. A héten a Szentgyörgy utcában jártam, s azt láttam, hogy az egyik gyógyszertár ablakába ki van téve: vagy 360 valahány napja nem kaptak térítést a gyógyszerekre. Úgy érzem, eddig az orvoslás több emberségre alapult. Most nyereség lett belőle... Édesanyámat mellhártya-rákkal egy évig ápoltuk. Ő, aki egy életen át dolgozott mint állami alkalmazott, az egészségügyi biztosítást végig befizette, meg kellett fizetnie a vizsgálatokat több száz új lejjel, mert azt állították az orvosok, hogy olyan zsúfolt az ingyenes lehetőség, hogy két-három hónapot kellene rá várni, s ezt egyszerűen az állapota miatt nem engedhettük meg. Gombamód szaporodnak a magánrendelők, magánklinikák, ezek mind pénzesek, s ennek alapján az az érzése az embernek, mintha egy jóléti társadalomban élnénk, pedig nézzünk csak szét az utcán. Sokszor elnézem, milyen meggyötörtek a középkorú emberek és idős emberek itt Marosvásárhelyen. Pár napja beszéltem egy barátnőmmel, aki hazalátogatott, Németországban él, s azt mondja, az ottani nyugdíjasok öltözködnek, utaznak, jókedvűek, felszabadultak, s élik a szabad életüket, miközben itthon, Erdélyben az emberek rá vannak kényszerülve, hogy a gondolataikat a közköltségekre, s egyáltalán a megélhetésért folyó küzdelemre összpontosítsák napról napra, hónapról hónapra. Az aradi Jelen újságban írt természetgyógyász cikkem nyomán kaptam egy nyugdíjas hölgytől levelet, és azt kérdezi tőlem, miből vegye meg a sok gyümölcsöt, zöldséget, amit írásomban javasolok... Hát... Nem esett jól olvasni... De visszatérve még a saját szakmámra, abban is magára az Életre, ma a várandósság nem egy várakozásbeli boldog állapot, sokkal többet piszkálják, idegesítik, jártatják ma a várandósokat a laborvizsgálattal, ultrahang vizsgálattal és egyebekkel. Ezek mind pontok, mind pénz. Nem azt tudatosítják bennük, hogy a szülés egy természetes folyamat, hanem egyre inkább megijesztik őket, félrevezetik és megfélemlítik. Az orvosok már előre császárt javasolnak. Nem is gondolnak a normalitásra. Holott a szülés egy összetett lelki-fizikai folyamat, ami magától megtörténik, mert az élet él és élni akar, s hogyha esetleg elakad, nagyon sokszor megtörténik, hogy helyrejön. Ott tartunk, hogy megváltoztatják a születést, az emberi jellemet, viselkedésmódot. Így módosul a gondolkodásmód, az élet, a hozzáállás, a bátorság, a fájdalom-tűrőképesség, a nőiség felvállalása. Kijelenthetem, a fogyasztói társadalmat már a szülőszobában kezdik kialakítani. Ezért oly hihetetlen, szinte abszurditásba torkolló harc nálunk a természetes szüléshez-születéshez való jog... (BeI, 4)
Ez a szenny-beáramlás még jobban  felerősödött az Európai Unióval, az Európai Unióban.
Azt mondták, azok a gyárak maradhatnak meg, amelyek eleget tesznek az ő feltételeiknek… Kezdtek jönni az állategészségügytől vizsgálódni, hogy mennyire felel meg a gyár. Olyan dolgokat kértek, aminek nem feleltünk meg. El is vették az engedélyünket. A férjem már-már  majdnem összeverekedett, hiszen jött a tej, nem lehetett megállni.. Végül egy már meglevő „tradiocionális” engedélyünket érvényesítették hagyományos termékekre. Most már nem zaklatnak. (MDI, 1)
Jöttek a nehéz idők. Megjelentek a nagyok. A kicsiket már nyomják, nyomorítják. Itt van a Metro, a Real, s az egyebek. És már nem egy élelmiszerüzlet van, hanem 21, nem egy bár, hanem 21. Nehéz az előrelépés. Az emberek pénz nélkül maradtak. Nagyon sokan vagyunk, oszlik minden, s nő a pénzhiány. Nagyon megnehezedett. Most ahogy mondta a hírekbe a marosvásárhelyi adó, már vagy 3800 engedélyt adtak vissza, mert már nem tudjuk fenntartani magunkat. Nem megy... Nincs az a mozgás, ami tudná biztosítani a fenntartást, megélhetőséget... (HeD, 4)
A multi cégek letörik a kisebb cégeknek a termelését. Valósággal  ártvertek behozva az áruikat, hogy törjék le a piacot. Gyönyörű szép fehér sajt, becsomagolva, szép fehér és olcsó. A címkét ha elolvasná, azon rajta 50% tej, 0% tej van benne. Mi nem porokból, mi százszsázalékosan tejből dolgozunk... Az én tapasztalom 20 éves... Ha holnap reggel szüntessék meg a multi cégeket, abban a pillanatban helyreáll minden. Rögtön el tudják adni az emberek a tejüket, húsukat. Az egész Unióval az egyetlen céljuk az volt, hogy piacot tudjanak maguknak teremteni. (MáT, 1)
Támogatás…Sajnos, hogy azt mindenki megcélozza, de igazából csak a pénz érdekli, de az már nem, hogy a pénzzel megműveljék a földet. Legelőknek nevezik, örvendenek, 70 Eurót kapnak hektárára, szántó területre 90-et… (KrI, 1)
A törvényt is ők érvényesítik... (BeB, 1)

VERGŐDŐ ÉLET

Bekövetkezett hát, amit legrosszabb álmainkban sem sejtettünk. A „régi világ romjai” ránk omlottak, maguk alá temetik az életet. Nem csak azt, ami rossz volt, de a rendet, a békét, a hagyományokat is. A Hitet, a Jó Reményét, a  munkát, a munkaszeretetet, munkalehetőséget, a  csendet, a békességet, az időket meghúzódva átvészelt értékeket is. S mi, aki lent voltunk, nagyon lent, mondhatni: a leglennebb, nem emelkedni kezdtünk, hanem zuhanni, tovább zuhanni valahova a kilátástalan reménytelenségbe. Széthullnak a családok, a közösségek, a gyülekezetek, tovább porlik az amúgyis meggyengült tartás, erkölcs.
Hány olyan szakmunkással találkozom, akikkel együtt dolgoztam. „Mérnök úr, mi ennek örültünk ’89-ben? Ez volt, amire vágytunk? Sokkal nenezebb lett az élet, mint azelőtt volt. Már a második fiam is elment. Nem kapott munkát. Mit tegyek?” (FoP, 2)
Somosd zárt völgyben van, jellemző, hogy nagyon hagyományőrző. Zsákutcás falvak hagyományőrzőbbek. Az elvándorlás vagy a falunak a megvetése nem volt jellemző. Az apadás sajnos egész Erdélyben valóságos jelenség, s főleg a kihalásnak, a természetes kihalásnak köszönhető. (BoCs, 4)
Hosszú sorok vezetnek ki a Világ Útjaira, ki az idegenségbe. Oly mérvű a munkanélküliség, hogy egyszerűen leküzdhetetlen, a maguknak helyet nem találók vagy belepusztulnak, vagy másfele keresik a megélhetést. Nemcsak a falvaink, a városaink is üresednek.
Sok fiatal elment. Főleg onnan, ahol több gyermek van a családban... Pedig jobb kicsi gazdának lenni itthon, mint nagy szolgának lenni  külföldön... (BeB, 1)
A forradalom  után nemcsak fiatalok, nős emberek is Magyarországon kerestek tömegével munkát. Ez ma már a nős emberek vonatkozásában megszűnt. De elég sok 25-30 éves fiatalember dolgozik Párizstól Csehországig, Magyarországon keresztül sokfelé. De ezek sem vándoroltak ki. Tudtommal egy család dolgozik Vecsésen. Azoknak is itthon van a házuk. Nem költöztek ki. (BoCs, 4)
Vannak felhagyott földek. Kezdtek lenni. El van parlagosodva a határ egy része. Kaszáljuk inkább. A vadak mindent tesznek tönkre. Bejönnek a faluba, nem lehet kukoricát termelni, pityókát. Nem jöttek ki, hogy felmérjék a kárt. Kezdtük megunni ezt a hiábavaló harcot. Nincs ára a terménynek... (KoÁ, 1)
Miből élnek? Egyrészt Marosvásárhely, 12 km nem távolság, nagyrészt ott dolgoznak a fiatalabbak, itt-ott magánvállalat, páran még a vegyi kombinátban. (BoCs, 4)
Sajnos itt megint valahol utat tévesztettünk, mert az a falu, amit mi elképzeltünk, az már nem az a falu. Ott van a fiam Szentkirályon, már nem az a gyülekezet, amelyik akkor volt. Az akkori gyülekezet még tapadt a földhöz. Akik felnövekedtek, azok már vállalkozók lettek. Iparban vagy valami dologban a földtől elszakadtak. Nincs már az a falusi képe Szentkiráylnak, ami akkor volt, amikor odakerült. (BuD, 4)
Most kezdett a föld rossz barát lenni, hogy ott kezdtek maradni ugarul, mert lemondtak a tehénfogatról, a lófogat le van állva, traktort nem tudja mindenki üzemeltetni. Drága lett az üzemanyag. Nehéz a hegyoldalak művelése. Állatot tart ez a nehány fiatalember. A falu zöme le kezdett az állatról mondani. Hanyatt van dőlve a gazdaság. (KoÁ, 1)
Sajnos ez az egyetlen céljuk, elmennek, egy része ott hányódik, hazajönnek egy egylejes szatyorral... Kilencvenkilenc százaléka elmegy, éldegél, hazajönnek, a szüleik kell hogy kifizessék még az útiköltségüket is. Nincs munka már külföldön sem. Esetleg építkezésbe, állatok mellé... (MáT, 1)
S az erkölcs nem csak itthon, kint a Világban is romjaiban hever.
Tavaly sokan voltak a cseheknél, a Tátrában favágni, vagy négy hónapot... Nem adtak senkinek egy fityinget. Étlen szinte meghaltak, nem adtak egy huncut lejt, pénzt, semmit. Vagy ötszázan voltak. Általában innen voltak, Erdővidékről, Csíkból. Szerződést kaptak, de nem tudtak semmit intézni. Sok nem akarja felfogni. Ügyelni kell a külföldi sétifikálásra, sok helyen csúful kijátszanak, elbánnak ezzel a néppel... Itthon túrni kell a földet, az apja mellett szenvedjen... Nem tudja a nyelvet, nem tud senkivel szóbaállni. Egy ismerősöm Németországban kőműves munkán volt, elbántak vele is. (BeB, 1)
A gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek. A korrupció rettenetes Emberileg sötéten látom... (BuD, 4)
A kultúra, az emberi értékek megbecsülése, a nyelved, nemzeti méltóságod megbecsülése, Istenem, hol van az már?
Öt éve elkészítettem az 56-os emlékművet... Nem kaptam helyet, ahová felállítsam. A régi rendszer nem csinált ilyent. Donációba adtam, utána nem foglalkoztak vele... A Szent Miklós szobrot kétszer el akarták vinni a helyéről. Ekkora értékrombolást nem csinált a szekuritáté... (BgE, 3)
A megyei könyvtárba is szinte utálattal megyek be, egyszerűen nincs magyar könyvtáros. Ma is ott jártam, és sem a kölcsönzőben, sem az olvasóteremben egyszerűen nem tud az ember magyarul szóba állni velük. Járnak oda gyerekek is... Évekkel ezelőtt szóvá tettem, szóváltás lett belőle, elővettem az újságíró igazolványom, csitítgattak… S a város és a megye fele magyar. El lehet képzelni, hogy milyen szellemiségben gondozzák és gyarapítják az állományt! Tudtommal a magyarok adója is benne van. És akkor nem beszélve a képzőművészeti kiállításokról. És nagy fájdalmam a színház, az úgymond változásig, amikor színházba mentem, még élvezhető és érthető előadásokat, darabokat láttam. Akkor még a magyar szónak és a magyar erkölcsnek súlya volt. Most trágár beszéd, mozaikok, liberalizmus…. Nem érzem ki belőle már az Egészet. Látványvilág. Nem is tudom… Nem szeretném magamat maradinak tudni,  de az úgynevezett modernség tulajdonképpen az egésznek, az embernek a szétesése. Az Istennek, a Szellemnek az elhanyagolása, megtagadása. Ma általában kíváncsiságból megyek el, s a színház nekem már nem egy lelket gazdagító hely. Inkább elfáraszt és lemerít, mintsem feltöltene. (BeI, 4)
Mit vétettünk? Csak a futball nyelvén lehetne kifejezni. Mikor egy gólhelyzetet kihagy az ember. Lehetőségünk, amit elpuskáztunk. Elhittük, hogy vannak terroristák, nem vettük észre hogy az egész mögött a régi emberek átmentése folyik. Nemcsak a románok között, hanem köztünk is. Akkor lett volna módunk, akik megszenvedték a múltat, s fölkészült emberek átvették volna az irányítást. Az Udemrében is mind félrelökték azokat, akik nem mocskolták össze magukat, az érdekvédelmi szervezetünk egy új Népi Szövetséggé lett. Régi típusú szócső. Akkor lett volna egy nagy lehetőség, mikor a tévé elmondta három nyelven: Boldog Karácsonyi Ünnepeket. Hogy egy több kultúrájú társadalom alakuljon ki. Lehetett volna érvényesítni a jogainkat. Olyan hamarosan sikerült félreállítani az annyira-amennyire hiteles embereket. Már csak a remény táplál. A fiammal is beszélgetünk, próbáljatok egy olyan garnitúrát élre állítani, amelyik kilép. A Hőkölés népe vagyunk, a meghátrálás emberei. Magamban mérgelődöm és  imádkozom… Rövid távon csak pesszimista tud lenni az ember. (BuD, 4)
Az életnek nincs meg az az értéke és tisztelete, mint régen. Az erkölcsök is fellazultak, most már mindent szabad, s ezzel jár a tablettázás, a fogamzásgátlás meg a magzatelhajtás. Egészségkárosodás, gyilkosság. Nem szeretném felsorolni a következményeket. Nagyon megváltozott az értékrend ebből a szempontból is. Pedig, ha az Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá! A gyermekkel, a jövő vállalásával kapnád meg a lehetőségeket. Sokszor úgy elnézem a többségieket, a „gazdáinkat”, hogy milyen elegánsak, és hogy viselkednek, mennyire magabiztosak, s látni, mennyivel gyengébben öltözöttek a magyar fiatalok és mennyivel szerényebbek. Az az érzésem, a magyar sokkal kevesebbet keres ugyanazért a munkáért is. A többségi fiatalok csapatba verődve hangosabbak, látom, mennyire másként viselkednek a mindennapokban, egy vendéglőben, egy előadáson, az utcán... (BeI, 4)
Gazdáskodunk nagymértékben még. Mindenem fáj... Amilyen jól nekiindult, úgy hanyattán dőlt minden, ezek a nehézségek meg vannak ütve. (KoÁ, 1)
Mondja a férjem, olyan csend van. Ilyenkor ideges. Nem zajlik az élet. Az a jó, ha sok munka van, mert akkor halad, folyik az élet. (MDI, 1)
Én nem sírom vissza, de a Ceauşescu időben az emberek sokkal összetartóbbak voltak, nagyobb volt a nyomás rajtunk. Amióta ez a szabad világ lett, jobban szétesett a közösség. (BeI, 4)
Nem másokkal, magunkkal van bajunk. Ha tele szülnénk ezt a kicsi országot. Ha úgy nézhetnének ránk, ennek a népnek életkedve van, szül gyermekeket, akkor azt mondanám, hogy van remény. Most lefele szűkülő ágon 92 óta folyton apadunk. Csak az hozhatna magával egy teljes megújulást. Reménykedő ember vagyok a hitemnél fogva.. Ha nem reménykedném abban, hogy valami történik, nem is tudom, hogy lehetne elviselni ezt, ami van. Itt van ez  a szétszakadás, atomjaira hull a  közösség. A szenny, az erkölcstelenség, ez a két dolog veszélyeztet. Reménykednünk kell a megújulásban. Nem feltétlenül úgy, ahogy a politikusok gondolják. Én egy hitbeli megújulást várnék. Az összeomlás következtében. Egy Istenhez fordulás, ahogy a második világháború után is történt. Egy ébredést. Ha lesz újjászületés, lelkileg megújulnak, megújul a család is. Lelkileg kellene feleszmélnünk. (BoCs, 4)

ADATKÖZLŐK:

(1) Háromszék, (2) Csík,  (3) Gyergyó, (4) Maros, (5) Egyéb

ÁrZs (5) Árvay Zsolt, 1935, Nagyvárad, Bukarestben él
BáI (5) Bántó István, 1929, Hadad, Bukarestben él
BeE (1) Bereczky Edit, 1936, Zágon
BeB (1) Benkő Béla, 1944, Szálldobos
BeI (4) Bernád Ilona, 1963, Makfalva, Marosvásárhelyen él
BoCs (4) Botos Csaba, 1961, Érendréd, Somosdon él
BgE (3) Burján Gáll Emil,1947, Gyergyószentmiklós
BuD (4) Bustya Dezső, 1935, Erdőszentgyörgy, Marosvásárhelyen él
DaD (1) Dancs Domokos, 1917, Csomakőrös
FaJ (4) Farkas József, 1937, Temesvár, Kibéden él
FoP (2) Fodor Pál, 1938, Csíksomlyó, Sepsiszentgyörgyön él
HeD (4) Herczegh Dénes, 1963, Erdőszentgyörgy
KbA (5) Kis Bandi András, 1912, Kalotaszentkirály
KoÁ (1) Kolumbán Árpád, 1944, Szálldobos
KrI (1) Krizbai Imre, 1949, Felenyed, Baróton él
LoA (5) Lovász András, 1937, Kalotaszetnkirály
MáT (1) Márk Tibor, 1956, Barátos
MDI (1) Márk Tiborné Deák Ibolya, 1955, Bita, Barátoson él
MBI (1) Márton Sándorná Bitai Irén, 1897, Lécfalva
MéF (5) Méder Ferenc, 1914, Szászdányán
SziF (5) Szilágyi Ferenc, 1925, Szilágysámson
 

'


.: tartalomjegyzék