Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Térey János

Vesztegzár; Délszak

VESZTEGZÁR

 

Hófúvásban evickél a Belső-Terézváros szíve felé. Hajszolt nemesvadnak látszik, ahogy kapualjtól kapualjig araszolva küzdi magát előre, egyre fásultabban, bár egyre bódultabban is ettől a friss mámortól.

„Szabad vagyok”, ismétli párszor. Időnként meghúzza laposüvegét, és harákolva köp a csatakos aszfaltra.

A Picasso zenés-táncos mulató, a mozgalmas hétvégék e kikerülhetetlen állomáshelye előtt nyugtalan varjak csüngenek a korláton: bebocsátást nem nyert, koromszín jelmezű éjszakázók. „Na, mi van, Termannkám, hogy megy a tépéscsinálás?”, tudakolja egyikük. Ő félrelöki, majd elsurranva az álmos tekintetű kidobóemberek mellett, lebotorkál a frekventált pincelokál csorba lépcsőin.

„Három órája nincs már január. Istennek hála”, nyugtázza, miközben fröccshöz jut a bárpultnál. Gyors szemlét tart: ismerős sehol.

„Átvészeltem őket”, gondolja fölszabadultan. Átvészelte a Szív utcai fiúkat, a lármás színészhordát. Ezentúl nem hergelhetik föl éjszakai telefonjaikkal a baranyai akcentusban áradozó rajongólányok, akik megtöltik a Vígszínház zsöllyéit, ha valamelyik lakótársa hóhérsegéd egy ásatag előadásban.

Eltűnt. Nem tudják az új címét.

Termann nem ámítja magát: összes nyűgét nem rázta le a szökéssel. Legutóbbi, horribilis telefonszámlájuk ráeső hányadát még úgyis el fogja juttatni a főbérlőnek. Viszont spongyát dobott „a slepp” arcába, egy csapásra meghiúsítva összes elszámolási kísérletüket. Többé nem kínálkozik mód, hogy pókerpartijaik ricsajával ingereljék, hogy pedzegessék állítólagos tartozásait, hogy meggyanúsítsák rágalmaikkal, hogy föltúrva a fiókját, bosszút álljanak őrizetlenül hagyott javain.

A lakást Kanovits Endre találta kilencvenegy nyarán. Két cimborájával költöztek föl Pécsről, hogy egy magán színitanodát látogassanak, s hogy legalább statisztaként taposhassák a Vígszínház deszkáit.

Termann optimistán, igaz, kényszerűségből csatlakozott hozzájuk. Beázott a Mexikói úti cselédszoba, amelyet egy kese bajszú nyomdásztól bérelt. Könyvtárát ládákba menekítette, és kisebb tételekben helyezte el legjobb embereinél, más vagyona nem volt. Albérlete az elhárító munkálatok után is lakhatatlannak bizonyult. A megsárgult mennyezetből és a falakból csípős szagok szivárogtak. Kétségbeesése mélypontján érte utol Kanovits telefonja.

Szeptemberben költöztek be. Első heteik nyugalomban teltek. Termann extrák özönével járult hozzá az étkezésekhez, albán fügedzsemek és tőkehalmájak formájában. Közös háztartást vittek. A mosogatás vetésforgó-mintára kiosztva. Ha valaki nőt hozott föl, a többiek levonultak a közeli mozik vagy olcsó kocsmák valamelyikébe. Csupán a fürdőszoba meg a mosógép használatáért folytatott feszült viták jelezték az eljövendő vihart.    

Termann alkalmi papírmunkákból tartotta el magát akkoriban, forgatókönyveket írt megrendelésre (egyik sem valósult meg), a kicsapongó déliekhez képest viszonylagos aranyélete volt. Kanovitsot, ahogyan Jurátit is,  Csillebércről ismerte, ahol szobatársak voltak a Kozmosz altáborban, még mint vidéki úrifiúk. A társadalomkutatás volt a tematika, beküldött dolgozataikkal szép sikert arattak, ám a tábor házirendjével nem sikerült megbarátkozniuk. Lázadó hajlandóságuk az első nap délutánján kiütközött: a táborvezető szeplős unokaöccse addig-addig nagyképűsködött előttük, míg végül közös erővel zárták be a ruhásszekrénybe. A fiú cérnavékony hangon visított, de nem köpte be őket, szégyellte magát. A Budakeszin rendezett falukutatáson még elmélyült helyszíni munkával brillíroztak, sváb parasztasszonyokkal készített interjújuk fölvétele körbejárt a táborban. Már lehetett nyíltan beszélni a kitelepítésekről. A Rafael-napi pásztorjátékot – mint mondvacsinált és így szerintük komolytalan dolgot – már hangosan szabotálták; s a táborból való kicsapatásuk után tizennégy évük izgága lázában kezdtek levélváltásba.

Endre családja a mediterrán megyeszékhelyen valaha egy egész Bauhaus-bérházat mondhatott magának, amelyből a kétszáz négyzetméteres, koloniál garnitúrákkal berendezett, biedermeier és nagybányai festményekkel teleaggatott utcai lakrész a tulajdonukban maradt. Nyaranta néha Termann is vendégeskedett ott. A kilencvenegyes Kanovits már nem a táborbeli nyílt és odaadó bajtárs volt, se nem a műveltségét gyarapító, kitűnő házigazda. Legjobb barátja, egy bizonyos Nyáky rontotta meg, ez a színművészi ambíciókat dédelgető autószerelő, akit Kanovits mamája rövid úton kitiltott a házából. Nem használt, Endre küllemben és habitusban egyaránt Nyákyhoz idomult az összeköltözés idejére. Sörényt növesztett és favágóingbe bújt, lépten-nyomon  kisebb összegekért folyamodott, s megdézsmálta Termann szivartárcáját. Dreschler, a harmadik pécsi ártalmatlan, cingár, csontvázszerű figura volt drótkeretes szemüveggel. Nem volt áldozat, de bohém sem igazán.  

Két dugig zsúfolt szobájuk egy átmeneti szállás képét mutatta. A mennyezetet göcsörtös dúcok tartották. Az oldalukba vert százas szögekre mindenféle tarka göncöt, limlomot aggattak a rusztikus életvitelt kedvelő lakótársak. A megbarnult tapétára Nyáky függesztett filléres reprodukciókat, amelyek miatt Termann nem győzött eleget pironkodni fölmerészkedő ismerősei előtt. A padlón szivacságyak hevertek, mindig vetetlenül. A sarokban egy tamtamdobra állított kisképernyős Junoszty, mint valami házioltár. Az eltakarítatlan ételmaradványok napokig szaglottak az asztalon, s Termannt minden reggel orrba vágta a bűz, amikor – határozott léptekkel – elindult a fürdőszoba felé. Hamar megutálta ezt a véletlen összezártságot, ezt a kamaszfiús együttélést, amely lépten-nyomon alkudozásra kényszerítette őt is.  

Nyilvánvaló összeférhetetlenségük a tél beálltával igen éles helyzeteket teremtett. Általában vágni lehetett a füstöt a nagyszobában, amikor Termann késő este megérkezett. A fiúk óbégatva pókereztek, mosatlan tányérok, kiürült borosüvegek garmadája között. A bajszos Nyáky félresöpörte zsíros loboncát, homlokán láthatóvá vált ismertetőjegye, a csúf májfolt. Kétdecis vodkát kortyolt, burjánzó szakálláról csurrant le a szesz. Nem pillantott föl, úgy vakkantott Termannra.

„Hoztál kenyeret?”, kérdezte.

„Elfelejtettem, ne haragudj.”

„Elképesztő.”

„De hiszen te is bevásárolhattál volna... Nem beszéltünk meg semmit.” 

A fölbátorodó Dreschler végigmérte, és cérnahangon fordult hozzá.

„Teafű-hozzájárulás, Dezső?”

„El vagy maradva”, folytatta Endre.

„Mi tartunk el”, recsegte Nyáky határozottan számonkérő hangon.

„Váljék egészségetekre.”       

Hasztalan hivatkozott volna az őszi lakomákra, mikor ő volt hozzájuk bőkezű. Ezek itt, úgy látszik, nem szeretik többé. A fiú elnézte Nyáky sunyi, savanyú képét. A sokadik bagatell tétel citálásakor Termann egy ötszázast dobott az asztalra, ehavi utolsó ötszázasát.   

„Nahát akkor, nesztek, cimborák. A kommunából ezennel kiléptem.”

Aztán rájuk vágta az ajtót. 

Hogy engeszteljék, meghívták egy hétvégi mulatságra a Ganz-gyárba, a Fekete Lyuk pincéje mellé, ahol az amatőr színjátszókör ünnepelte fönnállásának kerek évfordulóját. Termann egy Bösendorferre dőlt, keze elkalandozott a billentyűkön. Egy ifjú színésztitán, aki éltes jellemszínészekhez dörgölőzött egész este, megelégelte méla akkordjait, és fojtogatni kezdte Termannt. Ő kitántorgott a szakadó esőbe, és fogott egy taxit.

A fürdőszobát Kanovits Endre uralta öntudatosan, másfél mondatos szerepeit a kádban magolva órák hosszat. Ő volt egyben Termann szobatársa is, s ha néhanap hajnalban kellett kelnie, a fiú biztosra vehette, hogy Kanovits a lektűrjeibe fog temetkezni, és kettőig nem olt villanyt. A tábori tradíciókra tekintettel Termann igyekezett elnéző lenni, de belefáradt. Barátja már a fölsőbb osztályokat végezte Nyáky iskolájában.

Termann advent tájékán Venczel Hedvignek dolgozott, e megcsappant népszerűségű díva új műsorába írt jókedvűnek szánt kuplékat. Karácsonyi munkamegbeszélésükön a Múzeum kávéházban, kissé besörözve, fölvázolta neki a Szív utcai frontvonalakat.

„Úgy képzelje el, hogy egyszer sem alszom többet, mint három óra.”

„Maga szegény”, cirógatta az arcát Hedvig. „Buta statiszták között, képzelem!… Na, majd én. Fölmegyek és szétcsapok közöttük. Dezső, ha nagy a gond, jöhet hozzánk is szenteste. A férjem nem biztos, hogy örülne, de én...”

Erre azonban nem került sor, sem a színésztanoncok fegyelmezésére, sem a közös karácsonyra. Mikor Termann hazaért, még csöndes volt a ház; majd egyszeriben megtelt az ünnepvárás neszeivel, megjelentek a lépcsőkön a karácsonyfával ügyetlenkedő, káromkodó családfők. Üres volt a lakás. A teljes társaság leruccant Pécsre, ünnepelni. Föl se merült, hogy jókívánságokkal szerencséltessék egymást. Termann kitárta az ablakot, hogy megtisztuljon utánuk a levegő. Rövid töprengés után lemondta nemrég megözvegyült anyai nagynénje, Marika néni meghívását. Úgy határozott, egyedül, fiatal agglegény módjára üli meg a szentestét. Saját maga főzött vacsorát, nekibátorodva tüsténkedett a konyhában. Nyáky hifitornyában Wagner-nyitányok dübörögtek. Pocsék kedélyét egy flaska Gorbatschow-vodka orvosolta. Eszébe jutott, hogy ősszel néhány köteg csillagszórót hozott magával a szülői házból, egyik-másik ővele, Termann-nal volt egyidős, ezekkel szórakoztatta magát a tévén nézett ünnepi hangverseny meg a nagyfilm közben. Késő este rácsöngetett Juráti, lementek éjféli misére a Rózsák terére. Legfurcsább szentestéje volt ez édesanyja halála óta.

Másnap Termann füstízű hangot hallott a telefonban. Főbérlőjük, a mérnökasszony közölte, fölmond, mert válik, és februártól kell neki a lakás.

Nyákyék utolsó dobása a tőlük telhető legnagyobb apparátussal szervezett pókerbajnokság volt január közepén. Sejthették, nem lesz több ilyen remek alkalom, hogy borsot törjenek Termann orra alá. Ő ezt gyűlölte a legjobban. Összecsődült tíz-tizenkét színésznövendék, kurjantásuk hamar fölrázta a ház nyugdíjasait. Reggelig vedeltek és rikácsoltak. Ő párnát gyűrt a fülére a szomszéd szobában. A döntő napján hajnal öt felé dőltek le. Ő aznap apjához utazott a hetes expresszel. Kibotorkált a padlón heverő fiúk között. A tivornya romjait fürkészve az asztalon kallódó kártyalapok közül fölemelte a kőr dámát. Elcsente, nem látta senki, aludtak.

Kint az előszobában összegyűrte, apró papírcafatokra tépte, majd – kaján fintorral az arcán – lehúzta a maradványokat a vécén. Apró bosszú volt, de jóleső.

Az utcáról tárcsázta az albérlet számát. Dreschler méltatlankodó hangja volt hallható, aki, megunva a hívó fél szótlanságát, lecsapta a kagylót. 

„Megint szedelőzködnöm kell”, gondolta Termann. Egész délelőttöket töltött a Newyorkban apróhirdetések fölött görnyedve. Tétován tárgyalt a potenciális bérlőtársakkal, gyanakodott, a kommunák nem vonzották többé. Végül Juráti anyja, a kozmetikusnő ígérte meg, hogy pár hétre befogadja.

Az utolsó hétvégén mindannyian belelovalták magukat a végjáték-hangulatba. Az éretlen, agyafúrt kekeckedések napjai következtek. Termann megilletődve látta, hogy a három főre apadt kommunában sincs összetartás. Már különböző hosszúságú gyufaszálak segítségével sorsolták ki esténként, melyikük mosogasson. Dúltan szimatoltak, szilárd fedélre vadászva, egyelőre trófea nélkül.

Termann szombat reggel kimosta a ruháit, de teregetni alig jutott hely a fregolin a többiek száradó holmija miatt. Ingujjban töprengett a kád peremén ülve, tekintetét a mennyezetre függesztve. Nyáky bluest bömböltetett odabent, és ráérősen szalonnát szeletelt a kenyere mellé. Farkasszemet néztek, szótlanul. Termann magára zárta a kisszoba ajtaját. Íróasztalon felejtett kéziratlapjain borfolt száradt. Bekapcsolta a rádiót, a kinti hangerőt ellensúlyozandó, de semmi hang: a készülék berekedt. Fölnyitva a hátlapját, látta, nedves mind a négy tartóselem, föl vannak szúrva a tetejükön.

Fejét csóválta, ujjával dobolt a ragacsos asztalon. „A jó kurva anyádat.” Azért szánta is az elkövetőt. 

Telefon csörrent odaát. Nyáky már elment hazulról („Elkotródott!”), pedig őt kereste egy sipító férfihang. Grünfeld, a Vígszínház meleg bonvivánja. Köpcös, kövérkés fickó, gyér vörös fürtökkel, egy őszi mesejáték sztárja. Nyáky mellette tündökölt. „Mint ötödik gnóm, vagy mit tudom én, micsoda.” Azóta ostromolta a szőrmók statisztát. Nyáky, meghökkentő módon, leveleket írt és adott föl saját magának, s ezeket általában elöl hagyta az asztalon, boríték nélkül. Termann akaratlanul olvasott bele az egyikbe. Innét tudta, hogy a színész lakással és dotációval kecsegteti bajszos lakótársát. Bejelentette, akár el is tartaná örömmel. Most munkáról volt szó. Az ügy pedig halaszthatatlan: Nyákynak szerződést kell aláírnia hétfőn. Itt jutott szóhoz Termann. 

„Sajnálom, uram, téves. Ez a csehszlovák követség.”

Aztán kihúzta a telefonzsinórt a falból.

A fürdőszobában nyugtalanító látvány fogadta: imént kiteregetett ruháit a mosógépbe gyömöszölte vissza valaki.

Holmiját csomagolta össze az utolsó estén, amikor nesztelenül besurrant szobájába Dreschler, és megállt vele szemben.

„Sorsolás útján neked jutott a fürdőszoba. Péntek délutánra föl kéne mosnod. ”

„Komolyan?”

„Aztán ki is kéne sikálnod a kádat, kimosni a függönyöket, és...”

„De milyen sorsolásról beszélsz? Hol voltam én akkor?”

„Figyelj, én a te helyedben...”

Termann értett a szóból. Szóval ultimátumot intéztek hozzá. Bólintott, egy megszeppent cseléd alázatával.

Péntek délben: a kongó, csupasz fészek.

Mire fölébredt, amazok szétrajzottak. Tudta, ötig kapott haladékot.

„Hát akkor rajta”, biztatta magát.

Összeszíjazta bőröndjét, kabátot vett és minden holmijával együtt kereket oldott a lakásból.         

Bőröndjét a Nyugati pályaudvar csomagmegőrzőjében helyezte el. Délután egy herminamezei cukrászdában ült a Stefánián, este pedig a Körúton lófrált, már mint örömittas szökevény. Talponállóba tért be, hogy elverje éhségét, s már a kávénál tartott, amikor megvilágosodás érte. Nincs nála az irattárcája. Csakis a Szív utcai íróasztalon felejthette.

Előkotorta zsebóráját: fél hét. Ha odahaza vannak a színinövendékek, biztosan meglincselik. Pirosban loholt át a zebrán. A Szív utcában majdnem feldöntött maga előtt egy lassú nyugdíjast. De megérte szaladnia, mert látta: sötét a harmadik emeleti bérlemény ablaka. Följutott, utoljára az életben. Sötétben tapogatta ki a testes tárcát az asztalon.

A legalsó lépcsőfordulóról vette észre, hogy lakótársai hangoskodva, demizsonokat lóbálva vágnak át a kapualjon. Bacchánslármájukból mint refrént hallotta ki a saját vezetéknevét. Visszavonult a függőfolyosó leghomályosabb sarkába. Nem volt mód följebb szöknie, nem lévén több emelet a házban. Sovány létére ösztönösen horpasztotta be a hasát, s a szomszéd lakás ajtómélyedésébe húzódott be óvatosan. Ott szobrozott öt percet, elkészülve rá, hogy leleplezik. Akkor szégyen volna futnia, és értelmetlenség szembeszegülnie az erőszakkal.

Hallotta, hogy becsapódik mögöttük az ajtó.

Lábujjhegyen indult lefelé. 

Hónapokkal később fülébe jutott, hogy Nyáky sokáig ütötte bottal a nyomát. Az ismert időben berontott Termann törzskávéházaiba, amelyeket persze a fiú gondosan került akkoriban. Miután Grünfeld kidobta az ágyából, a színházban sem termett számára sok babér. Visszasompolygott Baranyába, benzinkutasnak vagy gokart versenyzőnek. Kanovits, akiből adventista lelkész lett és mellesleg vegetáriánus is, nem érintkezik vele.           

 

 

DÉLSZAK

 

1.

Termann – mint hírlik – összeroppant az Adriánál. Ez volt a sorsa, valóban? Barátaival és barátnőivel karöltve bolyongott kótyagosan egy pokoli sziget ösvényein. Nyikorgó napágyakon hevert élőhalottként, életének legfelelőtlenebb nyarán. Kevés hiányzott, hogy otthagyja a fogát Délszakon. Tényföltáró küldöttséget menesztünk a szörnyű szigetre, hogy kiderüljön: mi történt velük. Bizonyára vakációzni indulhattak, s mire hazaérkeztek, azon vették észre magukat: mindannyiuk homlokán ott éktelenkedik Dél bélyege, mint valami közös pokoljárás után. Erről ismerik föl egymást a mai napig.

 

2.

Mintha egész áldott nap egükön tündökölt volna a Kocsma-csillag.

A déli harangszó idejére derekasan eláztak a fiúk meg a lányok a plázson. Rekkenő meleg volt. Mozdulatlan levegő és bárányfelhős horizont. A büfé árnyéktalan teraszán, durván megmunkált faasztalokra dőlve ittak, rajban támadó darazsakkal hadakozva. Percek alatt átizzadt ingeiket a padtámlára dobták. Legalább óránként muszáj volt megmártózniuk az öböl példátlanul sós, rákokban gazdag vizében.

Termann mai első cigarettája csonkját próbálta elnyomni a hamutartóban. A csikk kitartóan ellenállt és fáradtan okádta magából a füstöt. Termann azt a termetes és viszolyogtatóan csúf lótetűt látta maga előtt, amelyik egyszer, kisfiú korában a homokvárába tolakodott. Páratlanul életképes és makacs rovar volt. Rángó teste sokáig dacolt Dezső célzott rúgásaival.

A tájat a Hotel Palace tömbje uralta. Kockaformájú, bordázott falú, csontfehér betonépítmény, Termann sóhivatalnak hívta. Puha és barátságos fövenyt hiába keresne az ember, csupa szikla és kietlen beton az ottani partszakasz.

A társaság húzóembere Török volt. Perverz mókamester. Mokány, tömzsi testének minden porcikája folyamatos mozgásban, sőt, rángásban volt. Bólintása nem a beleegyezés jelének tűnt, sokkal inkább emlékeztetett az úgynevezett lefejelő mozdulatra. Sűrű pislogásai ugyancsak állandó feszültséget jeleztek. Török, a vecsési kocsmatulajdonos valóságos izzó idegdúc volt embert próbáló kamaszkora óta, félbőröndnyi gyógyszert csomagolt össze odahaza. „Népek vezetői, legyetek izzó idegdúcok” – és valóban, itt ő volt a hangadó. Jellemző történet róla az az eset, amikor szilveszterkor fölült a metróra. Vecsési otthonából igyekezett egy belvárosi tivornyára, ahol értelemszerűen inni akart. Kényszerűségből döntött a metró mellett, évente egyszer tesz ilyet. Egy anyuka és a kisfia a Határ útnál telepedtek mellé. A fiúcska ernyedetlenül fújta ünnepi trombitáját, bele Török fülébe, aki a különleges alkalomra való tekintettel uralkodott magán. Figyelte az anyát, aki nem szólt a gyerekre, sőt, helyeslésével találkozott a trombitálás. Mígnem egyszer csak a Nagyvárad térnél, a nagy erőfeszítés következtében, levált a hangszerről a fúvóka, és – hogy, hogy nem – egyenesen a kisfiú nyelőcsövébe csusszant. Az anyuka elsápadt és fölsikoltott. Valaki meghúzta a vészféket. Éktelen ribillió támadt. Amikor megálltak, azonnal készültség érkezett a helyszínre. Török leszállt, csöndesen röhögve a markába; aztán gurgulázva kacagta ki magát az aluljáróban. Az újévi hírek szerint a kisfiú is túlélte azt a napot.

Kiegyensúlyozott ember máskülönben alig volt a társaságban.

Kisvártatva sor került az első attakra. Török kivárta, míg a csontvázsovány Csollán visszatért a zuhany alól, akkor dobta hason a markában szorongatott tengeri uborkával.

Juráti rendelt. „Karlovacko e cappuccino.” Remegő kézzel mutatta, hány tételt kérnek. A bádogarcú büfés bólintott és visszaadta az aprót.

„Most is csalt?”, kérdezte Török.

Juráti tudta, hogy csal, de csak azért sem számolt utána, legyintett. A kávéjuk kitűnő, és ez sok mindenre mentség.

„Vajon hányadik kör ez?”

„A hetedik, alighanem.”

A jellegtelen horvát sör negyedórán belül megdöglött a palackokban. Termann, félretolva az italát, lesétált a vízig, úszott pár tempót, és vissza. Utána beállt a zuhany alá, paskolta lebarnult bőrét a vízsugár. Eszébe jutott, amikor először rúgott be emberesen valahol tóparton. Átrajzolta a szesz a szelíd, júliusi terepet. Délibáb került a rónaságra. Vagy amikor Hedviggel ivott: mintha szesztilalom idején ázott volna el. Vagy mintha szeszmentes, szűz helyen hozatott volna magának egy korsó sört: ott is forrás buzog, ahol addig sohasem, gondolta.

Mielőtt leült volna, óvatosan szétnézett. Köröskörül a délszláv háború veteránjai napoztatták tetovált tagjaikat. Egész mellkast betöltő latinkereszteket lehetett látni. Csoda, hogy nem konfrontálódott ezekkel a harcosokkal a társaság, furcsa, hogy egyszer sem kötöttek bele a lármázó fiúkba. A szomszéd asztalnál rágyújtott a Malin szálló magányos portása, nikotinista vietnami férfi. Valamiért nem ízlett neki a cigaretta, s az aznapi huszadik szálat a felénél nyomta el.

A másik húzóember, legalábbis az első két napon, Dám volt, a politológushallgató. Szőrmók farkasférfi, testépítő értelmiségi és hedonista a gőgösebbik fajtából. Copfos Nárcisz, aki félórás tükörbe bámulással nyitotta és zárta napjait. Legfőképpen pedig, konzumens-Sátán volt, aki szertartásosan csak akkor gyújtott rá, amikor megérkezett a rendelt itala; továbbá csak akkor, ha már csigalassúsággal megízlelte az első korty kávéját is. Onnantól kezdve azonban láncdohányos volt, kivilágos virradatig. A megzavarodott Termann később őt okolta a társaság összeomlásáért. 

Este megmosolyogni valóak voltak a fiúk, amikor az apartman teraszán elköltött lakomák után, boros fejjel dőltek be az óváros valamelyik kocsmájába. Pogány ricsajozásuk erősen ingerelte a helyieket, akik belépésükkor keresztet vetettek. Török és Sörényi részegen határozták el, hogy kurvázni mennek. Csatlakozott hozzájuk a kapatos Termann, és nagyon eláztak mindannyian, mire fölértek a Hotel Malin recepciójára. A nikotinista portás  a Palace-ba küldte őket – öt kilométer gyalog fölajzottan meg se kottyant nekik –, lányokra azonban ott sem bukkantak, csak a lemezeit pakoló DJ-re és az elhagyott billiárdasztalra. 

Hazamenet a parti sétányon felejtett napágyakat és plédeket gyűjtötték össze hármasban. Hogy mi célból, ők maguk sem tudták. Végül kifáradva  rakodtak le a sarkon. Termann egyik pillanatról a másikra tűnt el Törökék szeme elől. Ő csak arra emlékezett, egyszer csak eltűnt a lába alól a díszkő mintázata. Mint fölmérte később: két emelet magasságából zuhant rá egy parti halvendéglő betonteraszára. Szerencséjére, egymásra fektetett ponyvákra érkezett. Megropogtatta tagjait: haja szála se görbült. 

 

3.

Termann-nak egy időben fontos volt ez a társaság. A többiek mind iskolatársak voltak ugyanabban a terézvárosi gimnáziumban, a Kölcseyben. Termann Juráti révén csapódott hozzájuk, jövevényként. Felszökdösött Pestre a gimnáziumi évek alatt, ekkortól lett néma megfigyelő a társaság peremén. A fiúk vezették be Budapest éjszakájába, s – enyhe túlzással – ők faragtak belőle embert. Beltag sosem vált Termannból, nem is akart az lenni. Hitele volt közöttük, szava nem. Egyszemélyes belső ellenzék, program nélkül.

Mindegyikük kultúrafogyasztó volt, de igazán művészhajlandóságú ember nem volt közöttük, talán olykor ezért érezte oázisnak a közelségüket; néha pedig ugyanezért találta fullasztóan szűknek a péntekjeiket. Az ünnepléshez viszont valóban volt érzékük és dzsentris lendületük. Igaz, néhány nagyszabású születésnapot, szilvesztert leszámítva, egybemosódnak ezek a hétvégék.

Budaörs térségében már kapatosak voltak. Fehérvár előtt Juráti tarkón hányta Sörényit, akinek meg kellett állnia, hogy kitakarítsák az autót. Nem káromkodott, ritka önfegyelemről tett tanúbizonyságot. Acélmarkú sofőr, szikár, vadnyugati arcél a visszapillantó tükörben. A többiek figyeltek az autójára, bevárták. Fehérvár után megtankoltak, majd – egyeztetés híján – a kis konvojt alkotó három autó különböző időpontokban hagyta ott a benzinkutat.

(„Azok a ragyogó szigetecskék a tapadós sötétben, akár a kereskedelem szentjánosbogarai”, merengett idehaza Termann.)

Szétszórattak tehát, jóval az országhatár előtt. Sörényi a leállósávba hajtott, ezúttal valóban komoran.

„Hát, elkeveredtünk, basszátok meg.”

„Vonalszerű az út, nem?”

„Dehogyis, fakultatív. Mehetsz Ausztriának, mehetsz egyből Horvátországnak... És ott nincs végig sztráda.”

„Megbeszéltük, hogy...?”

„Nem, nem.”

„Gyerekek, megvan nálatok a szállás címe?”

„Sörényi, nálad?”

„Nálam aztán nincs.”

„Termann, telefonszám legalább?”

„Sajnos...”

„Nincs az az Isten, hogy ne találjuk meg egymást”, magyarázta botladozó nyelvvel Juráti. „Figyeljetek, ha előbb nem, akkor ott egyesülünk, a sziget kapujában. Egyetlen, értitek, egyetlenegy lakott település található rajta.” 

„Szerintem meg nem. Legalább három.”

„Tájékozódtál, biztos?”

„Sületlenségeket beszélsz”, dohogott Termann, aki Juráti bicegő gondolatmenetét hallva borult ki legelőször.

A hajnal Klagenfurt határában érte őket. Ljubljana kopár lakótelepét szemlélve Termann arra gondolt, aludni kéne. Rossz alvó volt, és bár ivott eleget, a fölspannoltság miatt nem volt egyszerű kikapcsolnia. A Fiume fölötti sztrádán eszmélt föl legközelebb. Rágyújtott, kivégezve ezzel a mozdulattal az úti muníciót képező első doboz Gauloisest-t.

S egy – később elátkozott – szombati napon, déli verőfényben gördültek át a szigetre vezető viadukton. Kiégett fiúk, lankadt kedveseikkel. Fenséges látvány. „Mégiscsak szép ez. Ha megrendítően kopár is.” Holdbéli táj, szemfájdítóan fehér sziklák közé vágott hasadékon vitt az út. Aztán szikkadt lankák következtek rekettyékkel, ameddig a szem ellát. Embernek, életnek nem volt nyoma.

Megálltak egyeztetni. Gyenes barátnője bökött a térképre és mutatta meg a helyes utat. Mindannyiuk megdöbbenésére hamarosan zöldellő, gyönyörűséges dinári fürdőváros utcáin haladt a konvoj.  Úgy hívták ezt a városkát, Malinska, s csupán egyike volt a szigeten föllelhető huszonöt kisebb-nagyobb településnek.

„Hallod, Juráti, huszonöt”, mondta szemrehányóan Sörényi.

„Átokszigeten ez volt Átokváros”, mesélte később Termann.

 

4.

„A hetedik napon volt a legnehezebb, egyértelműen a hetediken”, emlékezett vissza Termann. Azon  a pénteken az első kör után hagyta ott a strandot. Kurtán annyit mondott, nincs jól, és visszavonult a szállásra. Erős, alföldi gyomra van, de sosem bírta a korhelykedést egyhuzamban három napnál tovább. A sörre bevett egy gyönge nyugtatót és ledőlt. Olvasni próbált, s hamarosan azon vette észre magát, hogy bár ötödjére futja át ugyanazt a passzust ugyanabból a könyvből, még mindig nincs fogalma a sorok értelméről. Aztán elgondolkozott, mi is az ő keresztneve, meg egyáltalán, mit jelent az, hogy keresztnév. Csak egy óra múlva támadt épkézláb ötlete, amit szomorúnak talált. Föl-alá járkálva az előszobatükörrel szembesült, Dám beható önvizsgálatainak kedves eszközével. Most ugyanitt áll ő is, és önvizsgálatot tart. 

A bőre a hasán és a hátán egyenletes barna volt, soha nem találta még ilyen simának. A többiek közül sokan leégtek a sokfaktoros naptejeik dacára is, neki egyedül az orrnyergét pirította meg a nap. A szeme alja, a nem naptól piros foltok az arcán, azok viszont aggasztóak voltak.

Ha megdörzsölte sajgó koponyáját, szem- és szemöldökpillái csomókban tapadtak az ujjbegyére. „Vajon vitaminhiány? Nem, nem kielégítő magyarázat.” Diagnózis varázsige gyanánt. Elmormolta magának néhányszor, hátha jobb lesz utána.

Eszébe jutott egy régi ősz, amikor elkísérte Jurátit a Falk Miksa, akkor még javában Néphadsereg utcába. Juráti akkoriban ebédkihordó volt, és ott működött az elosztóhely. Hirtelen megpillantotta magát egy hatalmas, faltól falig tükörben. Mutatóujja végigfutott a barkóján, amelynek ívelt vágásvonala kifinomultságról tanúskodott. Vizsgálta széles arccsontját, kemény koponyáját. Valahogy akkor és ott, abban a déli órában, azon a zsúfolt folyosón jött rá, hogy az arca inkább kerekded, mint ovális, ő maga inkább átlagos külsejű, mint csinos; és bár ennek nem lesz különösebb jelentősége az életben – a neki fontos nőket például egyáltalán nem fogja érdekelni, tulajdonképpen szerencsés lesz –, mégis vágyódni fog majd elvesztett szépsége után. (A fényképek tanúsága szerint nagyon csinos, pöszmétezöld szemű szőke kisfiú volt).

Étvágya nem volt, elcsaphatta a gyomrát a tegnapi vacsorával.

„Szia, Dezső. Hazakerülsz még innen valaha?”, mondta a tükörnek.

„Átoksziget kocsonyás csápokkal szorított minket magához”, mesélte Termann. „Csodák csodája, kétszer is kimozdultunk Malinskáról a nyaralás másfél hete alatt, de mindig úgy éreztem: csak átmeneti időre nyertünk egérutat. Befizettük magunkat fish-piknikre, ez a Dám-tanítvány Juráti első hasznos javaslata volt. Végre, levegőváltozás!... Mégis átgondolatlanságnak bizonyult.

Morcosan üldögéltünk az átkelőhajó fedélzetén. Morcosan a korai kelés miatt, és morcosan, mert aznap is másnap volt. Csollán arcáról eltűnt a cinkos, kisfiús mosoly, kiújuló aranyérfájdalmaira panaszkodott. Egy másik délszigeten, Krk kisöccsén tettek partra minket, s kókadtan szegődtünk kipihent útitársaink nyomába. Irtózatos kaptatón vánszorogtunk ismeretlen, előzetesen meg sem jelölt cél felé. Kabócák berregtek az olajfákon, ingem alól párosával halásztam elő a rózsabogarakat. Egy középkori kisváros kapujában fogyott ki belőlem a szusz. Volt ott egy vendéglő, kezdetét vehette egy pazar lakoma.   

Dél túladagolva, nehéz, fűszeres falatok. Habzsolni a tömény Délszakot.

Kiderült, olasz felségterület volt ez a sziget a legutolsó háború előtt.

És aztán fekete Madonnára bukkantunk a városka plébániatemplomában.

És aztán megint rosszul lettem.

Nézd meg ezeket a képeket, a hazaút dokumentumait. Mint egy mértékkel fogyasztó, adomázó társaság sziesztaidőben, sütkérező fiúk-lányok, a tűzforró fedélzet fiatal és egészséges lakói. Hát nem. Én akkor vegetáló gályaraboknak hittem magunkat. És aztán tálalták uzsonnánkat – halat, mi mást, silány gályarabkosztot –, azóta nem nézek halra. A velünk utazó, pompás idomú német családanyák csupán éjsötét pillantásokra méltatták duhaj csapatunkat. Alkonyatra kimerítettük a fedélköz borkészleteit. Török, iszonyú hörgések közepette, a tengerbe hányt, hatszor vagy hétszer azon az egyetlen délutánon. Közeledve Krk-höz, szemügyre vettem az utolsó palack címkéjét, és – emlékszem – fájt, hogy nem találok rajta magánhangzót.”

           

5.

„Búcsúztunk Átokszigettől”, folytatta Termann. „A névadó város korzóján fészkeltük be magunkat egy szellős teraszra. Végre, valódi nyugalom. Igaz, mi magunk teremtettük magunknak a többi nap nyugtalanságát. Akkor este tökéltem el: amennyiben ép bőrrel és ép elmével hazajutok innét, megbecsülöm magam otthon, kevéssel is beérem. Micsoda lecke a férfinak, micsoda edzés a férfi gyomrának Dél. Az iskolázásnak azonban most vége szakad, hallom, kicsöngettek éppen. Mindjárt lelakatolja tanodánk kapuját a pedellus, jön a megérdemelt szünet.

Dámra néztem, Dám vigyorgott a vajákosok vigyorával.”

Végzetük oka – Termann álláspontja szerint – a sörösdoboz volt, amelyen a hírhedt horvát bán, Jellasics képmása díszeleg. Szombat reggel ürítették ki apartmanjaikat. A konvoj éppen a strand mellett haladt el. Juráti javaslatára megálltak a szupermarketnél, s Termann utolsó német márkáiból beszereztek egy rekesz Banskót, relikviaképpen. Pedig a szabadulási terv nem így szólt, hanem azonnali és gyors menekülést írt elő. Így viszont a pontosan kidolgozott menetrendhez képest öt perc késéssel húztak el a Malinska föliratú tábla mellett.

Megéljenezték a kilépés pillanatát. Nyúzott, de gyönyörittas utasok mindhárom kocsiban.

Az ellensávban eközben hófehér Zastava haladt. Zágrábi háziasszony ült a volánnál, aki valószínűleg hajszás munkahetet zárhatott néhány órája, s nagyon álmos is lehetett ezen a forró kora délutánon.

Malinska ismerői tudják, hogy az ominózus helységnévtábla után, a magnóliabokroknál éles kanyar következik. Ebben a kanyarban lapította szét a zágrábi rendszámú Zastava Gyenes kobaltkék Opeljének motorháztetőjét. Néhány centin múlott, hogy nem koccant össze a sereghajtó Sörényi autójával is. Termann annak a kocsinak a hátsó ülésén ült. Később árokpartról bámulta a lankák rekettyéit, meg egy szalmakalapot a totálkáros Opel hátsó ablakában.

 

6.

„Furcsa elmenni délre és hazajönni télre, furcsa és iszonyatos. Fele útnál, egy karintiai resthaus kávézójában még nem tudsz a többiek arcába nézni. Csömör fullaszt és önvád marcangol. Vasárnap délután már a tulajdon ágyadban fekszel, harminc óra folyamatos ébrenlét után. Még félórányi álmatlan forgolódás a legyűrendő penzum. Füledben kabócaraj berreg, inged alól tucatszám halászod elő a rózsabogarakat. Ha történetesen anyaszült meztelen vagy, akkor se csodálkozz ezen.

Egy hetet kapsz, hogy tisztába jöjj a saját városodban uralkodó állapotokkal, hogy újból belakd kedves teraszaidat, hogy megismertesd a szeretteiddel újdonsült önmagadat – régi éned hápogó epigonját –, s hogy elhitesd velük: te változatlanul te vagy, és megjöttél Délről, ahol bacchanáliák díszvendége voltál.

Pénteken elsétálsz a hajdani kávéház elé, amelynek Savoy volt a neve, és most sivár gyorsétterem. Itt támasztják a földalattim korlátját mindazok, akikkel együtt vakációztál. Kézfogás közben titokban megszámolod őket. Igen, mindenki megvan. A karambolnál készített fényképeket adják körbe éppen.

Egyszer csak azon veszed észre magad, hogy az Oktogonon állsz. Pesten vagy, rossz bőrben ugyan, de legalább egészben. Isten hozott, barátom.”     




.: tartalomjegyzék