Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Czegő Zoltán

Versek

ŐSZUTÓ

 

Hidegfront van Édesanyám,

adja ki a kendőm!

             

Azt ugatják, nincsen Isten.

Letépték a fehér ingem.

Fáj a húsz esztendőm.

 

Mozdulatlanok mind a fák. 

Hidegfront van.

Erdőnyi ember egymással szemközt

a két halántékomban.

 

Késpengék hegye még föld felé.

Kövek meg fogak csikorognak. 

Ma péntek l3. Az Úr elé

nem tudjuk mit visz, ha lesz még holnap.

      

Nincs cseppje se.

Csikasz egy száraz zivatar!

Élsz. Nincs mese.

Ki számon tart – a Hivatal.

 

Bírság, arcokba vágva iszapként.

Bíróság táncol pénzélen.

Ne absztrahálja senki bérbe sorsunk!

Én élem.

 

 Megszámlálhatnak.

 Kevesen vagyunk. Noha kettős front van.

 A lövészárkok mind berohadtak.

 Pókháló, ökörnyál száll a nyomomban.

 

 Hidegfront van, édes párom!

 Megőszültem én e nyáron.

 Hideg ebéd, rideg a tál.

 A zivatar idetalál.

 

 Fejfán varjú didereg.

 Milyen csendet viselek!

 Földdel bé ne fedjetek!

 Sírna a sok kisgyerek.

 

Kiszolgáltatott, aki szeret.

Íme,  így vagyok a szolga.

Míg van madár és csicsereg,

van gondom zekére, zakóra.

 

Nem hajszolom magam, semmit.

Itt, ott a fejem lehajtom.

Olyan rég be vagyok kerítve!

Nincs saját ablakom, ajtóm.

 

Nem is álmodtam, hogy tán – – –

rímek fogytán is –  –  –  ha még élek – – –

Mert nem lészen ha, se fű, se fa,

tábortűz, se falat.

A hegyoldalban is egyedül fekszem

hideg front alatt

 hanyatt..       

 

 

KIVÁNSZORGÁSAIMBÓL

  

Fekszik e szűkké vált mindenség partján,

– puhán elrészegült Guliver –,

mászkálnak rajta törpék meg óriás rovarok.

Faluváros, leheletétől a hideg ma is kiver.

 

Szőrzet-fái voltak őszinték csupán.

Itt mindent nyírnak, mi nagyra nő.

Légyen egyidejűség! Törpe homogén

légyen a gyász, a nász, a temető ! –

 

mondotta valami vad, elszánt erő.

Ebben az ítéletben nyüzsög nyű, veréb, kanca,

ember és fia, barma, füve, millió bogara.

Ha kilép,  rávernek a merni merő suhancra.

 

Itt vélemények nem metszik egymást.

Két út van mindössze. Azok igen.

A vasútja is csak érintőleges.

Amúgy nem különbözik semmiben.

 

Itt is adatott élnem. Az eb megveszne tán,

de én, az ember, ezt is kibírtam.

Itt is gyakoroltam, mire születtem:

csókkal öntöztem meggyfáim kinyíltan.

 

Ágyakat vetettem magunknak,  fűmagot,

nyitott ég alatt vetettem keresztet.

Egy kertben feszület. Én levett kalappal,

remegve, kéredzve  búcsúztam. Eresztett.

 

Nem voltam sínek közt. Csontjaim épek.

Noha már volt a vonatnak vonzata.

Lehet, azt vágtam, fancsali képet.

És kiindultam onnét, valahová haza.

 

 

 

ÁLMODNI CSAK MAGASAN ÉRDEMES

 

 És jött az éjfél,

 megszakadt Gilgames álma.

( I.e. 4000.)

 

Légüres, fényüres csendben

a föntit keresed tapogatózva.

Nincs is mennyezet.

Lábatlan kúszva.  Nincs talaj.

Oldalt sincs.   Nincs kijárat.

Az idődnek se széle se hossza.

 

Lenyeled némán hideg imádat.

 

Ami van: hogy kiáltani sem tudsz.

Tárgyak.  Karok és kardok.

És már nem a röpülés

de gonosz mostohája,

a zuhanás ölel.

A kóbori jóság még fölalussza magát.

Ám itt nem hasonlítható semmivel.

 

Színtelen a véred. Tárgyi a szorongás.

Nincs erő védelemre.

Még keresgélsz. Figyelsz meredten.

Időtlen fürdőzöl a végtelenben.

 

„Én majdnem mindenkit!

És senki igazán!

Ez a sors-átkozat volt

az igazi hazám”.

 

Aki esti fohászra s nyugovásra méltó,

az elől fut a félelem.

Álmodni csak magasban érdemes,

mert hogy az álom lételem.

 

–  –  –  ott csak a nincs van. A tüdőtlen semmi.

Kitárt kaput sikoltasz magadért végül.

Akkor visszazuhansz az innensőbe.

És megnyugszol a sok kerítés, lésza között.

S az álombéli a párnádra kékül.       




.: tartalomjegyzék