Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Vida Gábor

Gólkeserű

Az enyém volt a labda és nekem lőtték mindig a gólt, mert én voltam akkoriban a környéken a legjobb és valójában az egyetlen kapus, akinek ez számított, és aki számolta. Az elején csak a nagy, súlyos Artex-labdát vettem figyelembe, amit kilenc éves koromban kaptam a születésnapomra vagy a tanulmányi erdeményeimért. Most jó volna azt mondani, hogy az apám vette, de szerintem ő csak rábólintott, és elment anyám érte a boltba, legyen idejében ott az ünnepségen, egy pár cipő árába kerülhetett vagy kettőébe. Nem volt sportos ember az apám, gyenge testalkatú és fáradékony inkább, de minden meccset végignézett a tévében vagy meghallgatott a rádióban, lehetett az kézi-, vízi-, kosárlabda vagy az angolszászok rögbije, de azért a foci volt az igazi. Tőle hallottam azt is, hogy a kapus nem futballista, ez a kijelentés megütött akkor, nem is értettem egészen, az indoklásra meg nem emlékszem, de ma már, több ezer góllal a hátam mögött egész pontosan tudom, hogy a kapus nem futballista: magányos harcos, szamuráj, nindzsa, kóboj, rózsasándor, gémes kút vagy obeliszk, mindegy. Csatárnak vagy szélsőnek meg középpályásnak lenni tehetség és kitartás kérdése, kapusnak lenni: sors. Az idétlen, fáradékony, gyenge kisfiút a grundon beállítják a kapuba, őt szidják aztán, ha gól van, idővel már nem jár le focizni, talál magának egyéb szórakozást, indián lesz vagy táncos, de van még bicikli és gördeszka, akvárium és galambok, végül jönnek a csajok.

A kapus, akinek ez sorsa, valami egészen más anyag. Nyilván azért kerültem én is a kapuba, mert a pályán fikarcnyit sem értem, és az első méretes lövés akkorát csattant a nyitott tenyeremen, mint a karikás ostor, égett és lüktetett a helye másnap is, gumiból volt akkor még, vagy már minden labda, azaz műanyagból, forró késsel foltoztuk, ha kipukkadt, egészen komoly mesterség volt, egy-egy jó anyagból készült labdán több tartós folt is ékeskedett, nehéz volt megszokni, hogy rózsabokor vagy kökény mellett: meccs, állj! És bírói labdával folytatódik a játék, bíró persze nem volt, csak úgy tettünk, mintha volna, de aki belerúgta a tüskésbe és elszúrta a labdát, az vagy megfoltozta, vagy másikat vett, akkoriban kezdtek megjelenni a foltozhatatlan, deformált műanyag labdák, amelyekkel se tisztességesen passzolni, se jól kapura lőni nem lehetett, és bár nem gyártották akkor még Kínában vagy Pakisztánban őket, a frászt hozta rám néha a román vegyipar terméke. Rettenetes, amikor a vetődés töredékmásodpercében látod, hogy a labda valamilyen titokzatos vektoregyenlet szerint irányt változtat, és kézzel-lábbal próbálsz meg utána kotorni, de a tehetetlenségi erők foglya vagy, menthetetlen, kiszolgáltatott, és rád haragszik mindenki.

A nagy védés ugyanolyan műalkotás, mint a szép gól. Talán ezt is az apám mondta, meg azt is, hogy a kapufára lőtt labdáért nem hibás a játékos. Persze nálunk még kapufa sem volt akkor, letettük a trikókat a földre, vagy göröngyöt szedtünk, kő azon a vidéken alig volt, bár a vasúti töltésről lehetett hozni öklömnyi zúzott köveket, de aztán elkallódtak a fűben, és csak bajt okoztak mindenkinek, a libaszar meg a tehénlepény büdös volt, a kő viszont fájt, mert akkor már tudtak a fiúk becsúszni, és ügyeset gurulni, ha valaki buktatott, én persze nagyokat vetődtem, ha úgy jött a labda, védelem alig volt, rajtam kívül mindenki csatárnak készült. Legtöbbször azt se tudtam, hol van a kapu, nekem a labda kellett, mert az enyém volt és az enyém volt a gól is, természetesen.

Akkoriban a vakondtúrásokat elegyengettük, a bogáncsot bicskával kivágtuk, Nancsi nénit megkértük, hogy a teheneit ne hajtsa át a pályán, bár nem értette, miről van szó, megígérte, és négy paszulykaróból meg egy-egy tetőlécből igazi kaput is állítottunk, ne kelljen állandóan veszekedni, hogy mellé ment-e a labda vagy fölé, hálót is akartunk szőni vagy fonni hozzá, de nem sikerült, a tákolmányt pedig elvitte valaki pár nap múlva, akkor is úgy gondolták már sokan, hogy amit nem őriznek fegyverrel, azt arra rendelte a Fennvaló, hogy a szegényember ne haljon éhen. Úgy jártunk aztán évekig focizni a legelőre, hogy a vállunkon vittük a kapuhoz való botokat meg a kis cövekekre feltekert könnyű, fehér gyapjúfonalat, mert oldalvonal is kell, elcselezgettek volna különben a szélsők meg a csatárok a szomszéd faluig vagy a legközelebbi szántásig.

Az Artex-labda csodálatos volt, illatos borjúbőr, pontosan voltak juhbél fonállal összevarva a fekete-fehér hat- meg nyolcszögei, szabályosan kerek volt, finom a tapintása. Aki értett hozzá, annak úgy pörgött az ujján, mint egy kosárlabda, vagy inkább egy fura bolygó a tengelye körül. Tartotta az irányt, ha erősen megrúgták, és lehetett ívelni pontosan. Évekig játszottunk vele, néha úgy tűnik, akkoriban, ha nem voltunk iskolában, fociztunk, szünetben fociztunk, hazafelé labdát rúgtunk, konzervdobozt vagy kavicsot, műanyagpalack errefelé még nem volt, egyszer pedig fagyos, téli napon gyerekfej nagyságú jégdarabot vezetgettünk hazáig a járdán, szét is ment a bakancsom menthetetlenül, mert egy ideig csak lapos átadásokkal szöktettük egymást, aztán a betonon megkopott, lecsiszolódott a jég, szinte kerek lett, és akkor a cipőtalp vékony, lefittyent peremével meg lehetett emelni, fel is adtam Békiss Ferinek, ő meg kapásból belerúgta egy vaslemezből hegesztett, döngő kapuba, évekig látszott még a horpadás nyoma, de csak mi tudtuk, hogy mitől van, és ahogy felrobbant az a jégtömb, mintha megállt volna az idő, döbbenten néztük a déli verőfényben sziporkázó törmeléket, és majdnem agyonütött az udvarról kirontó vénember…

Gyula volt akkor a titkos nevem, nyilván a Grosicsból jött, viszont nem akartam, hogy a román fiúk is tudják, a Ferit nem lehetett eltitkolni, az a Puskásból származott. Mi voltunk azon a környéken az Aranycsapat magja, én voltam a legjobb kapus, Feri meg a legjobb csatár, akit emberközelből addig láttam. Ha egy csapatban voltunk, azonnal magyar–román világbajnoki döntőt játszottunk, mert a magyar fiúk mind velünk akartak lenni, tudván, hogy Feri a legjobb a környéken, és akkor még volt magyar foci, a román srácok közt viszont nem volt kapus elhivatottsága senkinek, egyel több labdát kellett megfognom az ellenfél kapusánál, nem volt ez túl nehéz. Körülbelül ugyanannyian voltunk magyarok és románok, mérsékelten gyűlöltük csak egymást, gól vagy szabálytalanság miatt etnikai konfliktus nem tört ki soha, a testvérek általában sokat püfölték, cibálták egymást, eladott labda vagy kezezés miatt a kisebbek kaptak a nagyobbaktól, néha igazi verekedésbe torkollott egy-egy rangadó. Nem tudom, hogy miért szörnyülködnek mostanság emiatt a tévében: a futball játék, művészet és harc, teljes univerzum.

Mindig is volt bennem kisebb-nagyobb versenyszorongás, tehát nem a rangadókat, hanem a kapusedzéseket szerettem a legjobban, amikor hárman vagy négyen passzolgattak, és aztán valaki rálőtte vagy fejelte, néha irgalmatlan erővel, közelről, vagy annyira pontosan helyezve, hogy már nem érhettem el. És ahogy nőttünk, nőtt a kapu is, mert akkor már tudtuk, hogy az igazi kapu 7 méter és 32 cm széles, 2 méter és 44 centi magas, ehhez kell majd felnőni, de amikor egy ilyen tákolmány alá beállottam, rémesen éreztem magam, sosem leszek én akkora, hogy ebben a téglalapban mozogjak, milyen kicsi az ember, ha megnő hirtelen a tér, nyilván később olvastam ezt a verset, de pontosan azt éreztem akkor, hogy nem lehet ekkorát vetődni, embertelen ez vagy valami más, amire szavaim sincsenek még, inkább valami homályos félelemérzet, mint amikor eltéved az ember a térben, és nem tudja többé, hol van, hova tart, és előbukkan-e valaha még a nemtudomból.

Utólag úgy tűnik, mintha egész gyerekkoromban egyetlen fontos meccsre készültem volna, elég hamar felmértem ésszel, hogy a kapus örök vesztes, tíz nagy helyzet után kap egy potyagólt, és odavan az egész meccs, a csatár húsz elpuskázott helyzet után belő egyet és mennybe megy. Sose gondoltam, hogy valamiféle egyenlőség van az emberek között, mégsem igazság, hogy lemarad a védelem, és jön a két csatárjelölt, Florentin és Marius, kilépek ez utóbbi felé, hagyok Florentinnek egy lépésnyi hosszúsarkot, oda fogja rúgni középmagasan, látom a szemében, amikor összenézünk, és látom a csapatomat, a magyarokat, ahogy lemondóan futnak még, de csak a lendület viszi, vagyis hozza őket, nem a küzdés, Florentin megáll egy pillanatra, felnéz, lábakat zárni, egy lépés vissza, mondja bennem valaki, és a könnyedén, spiccel megemelt labdát még elérem ujjbeggyel, kitornászom a léc fölé, akkor még tudok ilyeneket esni, nyekkenek azért, és jön egy kényelmetlen hátrabukfenc, crucea mătii(az anyád sírkeresztje!), ordítja Marius Florentinnek, én is üvöltök a védőimre, hogy basszátok meg, itt hagytatok egyedül megint. Idővel majd elfárad egyik-másik, szívesen állna be kapuba is, csak levegőhöz jusson, ezt néha kegyesen megengedem, főleg ha vezetünk pár góllal, pihent vagyok, bárkit le tudok futni, ha már elég sokat játszottak, lőttem olykor gólt is, ismerem az ízét, az elején a mentolos cukorra emlékeztetett, amit barna papírba csomagoltak a boltban, később a Polar-fagyira, de sok fájós fogam volt, nem tudtam harapni és gyorsan olvadt, végül aztán sör íze lett a gólnak, olyan régi, nem pasztőrözött sör, amilyen azóta nincs is már, kilenc napra szólt a szavatossága nyáron, mindig friss volt, kedden hozták, nem ment haza senki a Bodegából, amíg az utolsó üveg is ki nem ürült.

A kapott gólnak, márpedig az volt góljaim kilencvenkilenc százaléka, először véres íze volt, mint amikor az utolsó zápfogaim kezdtek lógni, és egy meccsen addig piszkáltam a nyelvemmel az egyiket, hogy nem is láttam a közelről meglőtt labdát, elterültem a fűben, ma sem tudom, lenyeltem-e a fogamat vagy kiköptem, meglazult a mellette levő is, nagyot csattant az arcomon az Artex-labda, azt éreztem, vissza kell feküdnöm, mert elgurul a fejem, végig szédülök a meccsen, másnap is szédülök az iskolában, és elájulok tornaórán, amikor a távolugrást gyakoroljuk. Akkor még a nagyobb fiúk húsz-harminc kilóval súlyosabbak, irgalmatlan erővel rúgnak kapura pár lépésről, néha azt érzem, még egy ilyen, és elszakadok, mint az újságpapír, amit vékony fűzfavesszővel csapkodunk, az a tét, hogy ne érjen földet, de nem lehet minden darabját a levegőben tartani, az osztályfőnök meg behívatja a szüleinket és elmondja, hogy mit műveltünk a Párt központi lapjával – Scînteia vagy Előre, mindegy.

Később a gólnak furcsa, keserű íze lett, nem emlékszem, hogy ettem vagy ittam volna valami hasonlót, meg nem is volt köze az emésztéshez, epéhez, májhoz, gyomorhoz, olyan volt inkább, mint a klórmész csípős szaga a vécében, mintha nem is az orromon, hanem a könnycsatornán át jutna be a fejembe, valahol a szájpadlásom hátsó része elviselhetetlenül keserű lesz, de csak rövid időre, viszont mindig azt éreztem, hogy ha még pár másodpercig tart, belehalok. Ott kezdődött bennem ez mindig, amikor megértettem, hogy gól van. Mindenki reménykedik, a védők, hogy van még csoda, a támadók, hogy nincs, de én már tudom, hogy minden hiába, repülök valahonnan valamerre, csúszok vagy gurulok, gyűrődök, és tudom. A legrosszabb az volt, persze, mikor moccanni is képtelen voltam, álltam csak némán és bambán, majd felvettem a labdát vagy utána sétáltam, amikor nem volt háló, mert legtöbbször nem volt.

Aztán egyszer már nem volt íze a gólnak, ahogy az Artex-labda szaga is elkopott a festéssel együtt, csak ha nagyon megázott, akkor jött elő valahonnan az a régi, cserzett borjúbőr illat, kivált, ha nedves fűben mellre fogtam, és a milliónyi karcoláson, horzsoláson túl, a legelő füvén meg a salak és a beton emlékén is túl, a lyukakban megduzzadt fonal mentén előjött az a valamikori érzés, hogy ez a labda az enyém, nem úgy, ahogy bicikli, autó vagy bármi ingó és ingatlan vagyon lehet a tulajdonosé, hanem ahogy a gyerekkor szent bőrlabdája lehet mindenkié, minden srácé, aki egyszer is belerúg, utána fut, örül neki vagy bosszankodik miatta. Felnőtt vele vagy három generáció – azt hiszem. Csak amikor végleg szétrúgtuk, akkor láttam, hogy a bőr belső oldalán is valami fényes bevonat volt, a kintihez hasonló, annak a szagát hozta ki a varrás lyukaiban szortyogó víz. Egyenletesen szürke volt már akkor a pöttyös, a fűtől egy kicsit zöldes, a salaktól vöröses, libaszar, tehénlepény, malteres gödör, minden, ami a város szélén volt, rajtahagyta nyomát, és egy részeg szomszéd bicskája, mert szét akarta vágni, ám az egész román–magyar válogatott körbe állta, felemelt gyerekkezekben jókora kövek, és mielőtt megértette volna, hogy vagy-vagy, már ki is rúgta kezéből a labdát egy fürge csuka, visítva, nyerítve rohantunk el, a kövek még álltak egy pillanatig a levegőben, aztán lehulltak. 

Nem volt idővel már íze a gólnak, mert megszoktam, hogy a gól az enyém, akár tétmeccsen kapom, akár langyos nyári estén, amikor könnyű adogatás után valaki megsújtja kapásból, gyakorolják a csukafejest, a csúsztatást, az emelést, a szöktetést, és az ollózást, a kapu velünk együtt nő, három, négy, majd öt méter talán, nem éri többé át az élére állított tetőléc. Akkor már tudom, hogy a nagy védés ugyanolyan műalkotás, mint a nagy gól. Az a fontos, hogy az első komoly helyzetet meg kell fogni, és kívül maradni az egész játékon, egyedül, csendben, ezer góllal a hátam mögött, figyelni, várni, mert jön aztán a labda, hozzák, pörgetik, gurítják és ordítanak hozzá meg egymásra. Az enyém a labda, bár nem tulajdon, mit is kezdenék vele, dekázhatnék napestig vagy rúghatnám a falat, a gólok viszont lassan, biztosan egész birtokká lesznek, előbb olyan, mint egy sűrű, fiatal fenyves; azután világos törzsű, öreg bükkfák, őszi napfényben; öreg, elhagyott gyümölcsös következik, egy harkály kopog és cinkék szipegnek, tél jön.

Amikor belépek ebbe a birtokba, nem izgat az eredmény többé, nem üvöltözöm a kifulladt, csellengő védőkre, nem kiabálok a rosszul záró sorfalra, valami olyan csend van bennem, mint mikor egy vén fülesbagoly rugaszkodik el a fáról, és bár egész lassú az a szárnycsapás, elképesztő gyorsan repül.

A jó kapus tudja, hova fog jönni a labda. Számtalanszor átéltem, láttam a tévében is, hogy nagy védések idején, a kapus hamarabb tudja, hova jön a labda, mint az, aki el fogja rúgni. A kapott gólok néha mellém állnak, és megsúgják a következő pillanatot. Amikor nem félek a góltól, nincs már íze. Nem tudom, hiányzik-e. A foci viszont hiányzik, vagy az a labda, amelyikkel délelőtt egy román–magyar, délután pedig egy magyar–román világbajnoki döntőt játszottunk. Olyan Artex-labda ma már nincs. A miénket '86-ban intézte el az udvarra nyaralni kitett kaktusz. Mexikó.

Az egyetlen bajnokság, amelyben részt vettem, évekkel azelőtt volt, nem emlékszem, ki szervezte, de akkor igazi kapukat ácsoltunk egy lebontott ház szúette gerendáiból, öt lépés volt a két leghosszabb, akkora lett hát a kapu, nekem való méret, és szereztünk mészport is valahonnan, napokig rajzoltuk a fűben a tizenhatos vonalait, de mire elkészült a pálya – nem először, nem is utoljára –, kitört rajtam valami olvasási láz, kalózokkal, indiánokkal vagy afrikavadászokkal voltam elfoglalva, két hétig nem jártam focizni, kiadtam a fiúknak a labdát, hogy most hagyjanak békén, fáj a karom, az oldalam, és csak estefelé bicajoztam el a folyóhoz úszni, mikor nem volt már ott senki. De a fenyegető hírek mégis eljutottak hozzám. Jönnek majd a temetősarkiak, Dezső meg Patkány Jani, ezek magyar cigányok, és a Kender utcából Machițescu bandája, ők román cigányok, az Iskolaudvar lesz még, Smîrda és Ticu, ők a belváros, betonon játszanak egész nap, a párizsiaknak is van csapatuk, őket a '70-es árvízkor telepítették a város mellé, emeletes házakat épített nekik az állam, de nem ismertük őket, és voltunk mi, az Újtelep, egy fél Aranycsapat, egy fél Steaua, Ghiuri meg Artúr, akik svábok voltak, de nem tudtak németül, és Katica, Ferinek a húga, ő lett később az egyetlen igazolt futballista közülünk.

Úgy tudtam, mi nyerjük meg a bajnokságot, bár a temetősarki visszavágón az összes purdé mögém gyűlt, akkora lármát csaptak, hogy két gólt is kaptam gyorsan az én hibámból, féltünk azon a vidéken mindig, öltek ott meg rendőrt is, ez volt a legnehezebb mérkőzés, 3:2 lett a vége, Katicán pattant meg az utolsó lövés, ő volt az egyetlen hátvédem, Feri meg is cibálta a haját, sose tudtam értelmesen megmagyarázni, hogy elértem volna azt a labdát, ám az egyik purdénál kés volt, szétvágom a laptádat, geci, ordította, de mindig visszahozták, ha messzire gurult. Neked az a dolgod, hogy kivédd a szemüket is, morogta Feri, és még lökött egyet Katicán, én már Afrikában voltam akkor vagy a Karib-tengeren, nem lehetett beszélni velem…

Simán kerültünk a döntőbe, otthon minden meccset hoztunk, csak a Kender utcaiakkal gyűlt meg a bajunk, elvitték a labdát, elfutottak vele 6:2 után, és nem értük utol őket, mert azon vitatkoztunk, hogy most 3:0-ra nyertünk-e, hisz nem játszották végig a meccset, vagy marad a 6:2, ez mégis csak jobban hangzik. Apám visszaszerezte a labdát, elment a zörgő biciklijével a Kender utcába, nyolc üveg sört is hozott, egész kis népünnepély kerekedett, akkor tanultuk azt a népdalt, hogy: édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem… A román srácok is megszerették, pedig akkor is olyan falcsul énekeltem, mint mindig.

Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy a döntőt a városi stadionban játsszuk, igazi nagypályán, bár nem is volt az stadion, csak egy pálya és az egyik oldalán egy kétsoros, vascsövekből épített, szétszedhető lelátó, felvonuláskor is azt használták, viszont a kapu mögött magasított drótkerítés volt, nem kellett messzire futni, ha elrúgták a labdát. A párizsiakkal játszottunk, ez volt a semleges pálya, az elején még reménykedtem, hogy keresztbe játszunk, de nem, azt kérte az ellenfél, hogy igazi meccs legyen, kilencven perc, szünettel, és bíróval, unják már a krumpliföldet és a libaszaros legelőt. Ott álltam a hét méter széles kapuban, elég furcsa érzés volt, életem első és utolsó bajnoki döntője kezdődött, és hogy kiteljen a csapatunk létszáma, olyanokat is be kellett venni, akik csak lábatlankodtak végig. Az eredményjelző táblára színes krétával írta fel valaki: Paris: Cartierul Nou (Párizs: Újtelep). Már az elején feltűnt, hogy az ellenfél mintha egy nagyobb korosztályhoz tartozna, Ferit megrúgták az első percekben, Katicának letépték a trikóját, visítozva el is rohant, a bíró nem akarta visszaengedni, aztán mégis.

Feri csak sántikált elől, Marius és Florentin lőttek egy gólt, de les volt, a bíró nem adta meg, kispályán nincs les, nem értettük az egészet, de a német srácok visszafutottak mindig, ha kellett, és kivédtem a párizsiak legnagyobb helyzetét. Különben rossz meccs volt, mint a döntők általában, emlékszem, hogy egy kétségbeesett vetődés után apám nézett rám a közönségből vagy a fejek fölött inkább, és láttam a sötét keretes szemüvegét, ahogy megigazítja az orrán. Fel kell állni a kapu előtti kitaposott agyagfoltról, nem baj, ha vérzik a térdem, megvárja, míg széles karmozdulattal kidobom a labdát, aztán elindul a Bodegába sörért, nem volt még vége a meccsnek, de teljesen elégedett volt velem. Karrierem csúcsára értem. Először és utoljára ott álltam egy igazi futballkapuban, amihez mindig fel akartam nőni, de kezdettől fogva tudtam, hogy ez nekem túl nagy, rövid a karom, akár meg is toldhatom egy lépéssel, hiába rombinzonád, vetődés, helyezkedés, mindig lesz egy akkora rés, ahova két labda is befér, meg se kell nagyon lőni, elég pontosan helyezni. Az első negyedóra után a fiúk nem tudják befutni rendesen a pályát, sok magyar van mindkét csapatban, olyan a meccs is, labdát levenni, pontosan passzolni, helyzetet kihasználni, küzdeni minden alkalomért senki se tud, nem is akar talán. Ritkán jutnak el a tizenhatosig, aztán elrúgják a francba, néha túl a kerítésen a folyóparti bozótosba, mondom is a második félidőben, hogy ha nem jön kapura, én nem megyek utána, basszátok meg, kapok ezért egy sárgát. Valami nem tetszik a bírónak rajtam, matektanár, engem már nem tanít, de nem felejtett még el. 

Különben jól védtem, sok dolgom nem volt, az is igaz, a szögleteket meg a pár gyatra beadást megfogtam, egyszer öklöztem valami távoli, erős lövést, nem hittem volna, hogy akkorát is tudok vetődni, nem hittem, hogy elérem azt a felsősarkot, puhán érkezem a földre, gurulok egy nagyot, őszibarack íze van a szép védésnek, és mintha nagyon hosszú ideje feküdnék a fűben, elcsendesedik bennem az egész világ, eltűnnek az indiánok és a kalózok, csend van, öreg gyümölcsösben járok, és kint maradt, dércsípte, fonnyadt almát látok egy fán.

Utolsó percekben a legádázabb ellenséges csatár elfut egy labdával, a védőim állnak, lemondóan néznek, mint istenítéletnél egy rossz indiánkönyvben, Katica megpróbálja felrúgni, de nem sikerül, ha most gólt kapunk, nem lesz idő egyenlíteni, erő pedig nincs már. Szökteti magát a csatár, kifutok, tempóelőnyöm van, elfekszem és magamhoz ölelem a labdát, vadiúj Artex, mint az enyém volt régen, érzem az illatát, meg a barack ízét, és akkor a csatár megbotlik az arcomban, látom a fekete cipőjén a T-alakot adó csíkokat – Tisza. Hallom, ahogy nyekkenve zuhan a fűbe, és egy ideig lent marad, a bíró sípol, aztán a tizenegyes pontra mutat. A csatár szenved még egy kicsit, utána csak vigyorog, akkoriban kezdik az olaszok a műeséseket, apám egyszer kikapcsolja a tévét, ilyen meccset nem nézünk végig.

Tizenegyeskor a legnagyobb a kapu. Nem igaz, hogy csak elhibázni lehet. Nagy pillanatokban a kapus hamarabb tudja, hova jön a labda, mint a játékos, aki el fogja rúgni. Mire lecsendesedik a két csapat, és leteszi a bíró a labdát, valami keserű íz keletkezik a számban, amit régen éreztem utoljára, pedig azt súgják a góljaim, hogy el fogja rontani, fölé megy. Középre jön a labda hatalmas erővel, hiába nyúlok érte, az öklöm és a léc között befér, nincs idő felugrani. Hirtelen csend lesz, a csatár nekifut, és a lécen csattan a labda, a kipattanót valaki belövi, tizenöt ember kavarog előttem, akár egy marhacsorda, nem látok semmit, a csendet hallom, a labda süvöltését benne.

És keserű van, keserű marad örökre.




.: tartalomjegyzék