Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Lokodi Imre

Aszályok könyve

(részletek 2011-ből)

 

Bevezetés, aknamunka

amelyben alulírott elmondja, nagyjából mibe kerül egy vízvezetés. A helyszín erdélyi magyar falu, jámbor, vallásos nép lakja, alatta a pokol kong, nem szól fel senki, ha döngetnek felette.

 

Úgy mennek, hogy szakad meg a szívem. Az Opelekből kihajtanák az utolsó szuszt, úgy látom, abból is kergetni az Astra-típust kedvelik. A Dacia már nem a vidéki jómódúság hagyománnyal bíró toposza. Sokat összeszedtek belőle, a Remat-program (roncsautó-akció) elvitte darabonként. A szajvánok körül látok még teherjárgánnyá improvizált román kisautókból, végül a savó eszi meg, lassan valamennyi földbe döngölődik, egészen tengelyig. Jó, mert alatta fekszenek a borzas kutyák csatakosan, onnan ugatnak ki, ha sajtért megyek Szávuly Boldizsárhoz. Megtanultam, ha dobok valamit, a következő alkalomkor nemhogy ugatni, vakkantani is restellnének, a nyálcsorgató komondorokat le lehet szépen kenyerezni. Kutyakorrupció. Bezzeg a tacskók, a felrúgható kis nyavalyások jellemzően izzanak a gyűlölettől. A tacskó ugatását ugyan minek számba venni.             

Hanem az autóktól felvert por, a szárazság harmata majdnemhogy mindent bemeszel, tájidegen: afro-transzilván összképet fest nekem. Természetesen vigyázni kell a panasszal, csak annyira, amennyi szóvátételi jog egy nyaraló embert megillet. Mit ró fel az önkormányzatnak leghamarabb a városról jött egyén? A port, ha nem tudná valaki, a városról jött ember kényes teremtés, lábujjhegyen megy az udvaron, feszt szipog, krákog, egészen undorító. Member a nyaraló ember? Bamba, figyelmetlen, türelmetlen, olykor faragatlan. Van úgy, hogy az egyik kezében pizza, a másikban sör, papucsban csoszog át az úton. Ha valakivel szóba áll, mindjárt ócsárol, milyen falu az, amelyiknek rendes aszfaltútja sincs. A polgármester széttárja a kezét, először: ő sem Isten, hogy öntözzön, másodszor: hagyjam, hagyjam, lesz jövőben aszfaltút.

Elnézem, hogyan befolyásolja itt a szokásokat a román gázvállalat, ha valahonnan betont szállít furótoronyhoz fojtani. Ami massza lepottyan a billenőautókról, azt valaki a kapu előtt azonnal szétkeni, másnapra megköt, lesz kapu előtt egy-két személyes privát placc, amit később állókának neveznek az emberek., karba tett kézzel lehet itt bámulni a falu életét. Merthogy haszonra lesni  nagyon ragályos, mások is intik a billentősnek,  pottyantson nekik is, és  hüvelykujjal a szájuk felé félkörívet rajzolnak. Így megy ez, koláspalack pálinkáért lesz nekem is állókám. Innen nézem a HÁLÓZAT fektetését valamikor 2007 elején. Tél van még, hófoltokkal a határban, a kéményekből füst száll a szürke égre, nyers gyertyántól szurkosodik a kazánom, viszont rendkívüli ünnepi pillanat, mert egy délelőtt hivatalos autókonvoj indul Marosvásárhelyről a Felső-Nyárád mentére. Falunkba érkezve az oszlop első dzsipjéből dr. Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke száll ki, mindenki ott áll saját állókáján, jövet is, menet is integetnek neki. Mi a bánatért ül ott köztük, kérdezi valaki. A köztük alatt nyilvánvalóan a szocialistákat, és semmi esetre sem a testőröket kell érteni.

Gáz ez a nyakig sár, szégyelljük, szégyelljük, de hát jön a vezetékes ívóvíz, a gödörben látszik a szerkezet  szála, maga a csupasz cső. Jött többször is az exkavátor, csontig mart, a szerelők vadonatúj repedést találtak, csöpögtettek, ragasztottak, ívlángon szalonnát sütöttek, kész.  Megérti a közjogi méltóság, gürcöl a magyar falu: ás, lefelé.  El van mondva neki, azon a vidéken jár, ahol hajdanán víz sem volt elég, nemhogy liszt. Sőt ahhoz is kevés víz volt, hogy az ember szomját oltsa valamelyest. Azon a vidéken jár, ahol víz ma sincs sok, sőt helyenként csepp se már.

Meghökken az ember itt, ha kölcsönvízről beszélnek az emberek, sőt bérbe adott kútakról hallani. A Bekecs déli és nyugati lábánál félkörívben fekvő kis falucskákról van szó, de lehet, ebben az aszályban, szokatlanul száraz őszben máshol is megróvás jár annak, aki akár egy csésze vizet csak úgy, meggondolatlanul kilöttyint. Volt még ilyen idő. Emlékeznek sokan, hogy csöbrökkel, kádakkal, ökrösszekerekkel jártak át a Nyárádra az emberek, ittak, mertek mohón, töltöttek kulacsot és méretes edényt, az ökör is húzott a bendőjébe sokat, de hol van az az idő, amikor még érvényben volt a mondás: ha a víz átfolyik hét kövön, nyugodtan iható. 

Ez időtájt  minden önkormányzat csövet fektet, gázast, ivó- és szenyvízest, magyar a területfejlesztési miniszter, az erdélyi magyar falu lendületben van, igaz, mint mondtuk, meglehetősen mélyről kell kezdeni.     

Állítja Torboszlói Nagy Béla bácsi, a jehovista prédikátor, ideihez hasonló szárazság 1946-ban volt, ami a következő esztendőben nagy éhséget hozott. Nem mondja, hogy jön a világvége, mert tudja, nem hiszem el neki, azóta sem jósol nekem apokalipszist,  magának pedig második úreljövetelét, miután egyszer nyilvánosan és szégyentelenül meglehetősen éles oldalvágást tettem a neoprotestantizmus felé. Maradunk Béla bácsival az éhség eljövetelének valószínűségénél, merthogy példátlan aszály szívat, a kutak vízszintje emberemlékezet alatt, és mi lesz még, ha nem esik. Esni nem akar. Fancsali néniék a templomban imába foglalták: vizet, Uram, adj vizet nekünk!

Nem ád. Meglátom, nem ád, mondja Béla bácsi.

Tudom, arra hogy miért nem ád esőt az Úr, Béla bácsinak, csak Torboszlói Nagy Béla bácsinak  van épkézláb magyarázata. Írószalag kell neki, hogy írásba adja, miért az Isten haragja; kinél, ha nem nálam kopogtat. Jól jön neki az útáttörés, jön ő is egy öblös lapáttal beszélgetni. Merthogy mi is vizet vezetünk. Sokan vezettek már előttünk. Ott van a kút kimerve, teljesen szárazon. Pontosabban szólva rácsatlakoznánk a fővezetékre mi is, ahogy mások tették korábban. Ilyenkor mit tehet az ember, elmegy érdeklődni.

Egy kicsit édes a víz, majd megszokja.

Ha beköti, felejtse el a borvizet.

Győzze meg a szomszédját, vezessen ő is, egy aknába két vízóra fele kiadás. Én nem tudok inni belőle.

Mindenekelőtt arra gondoljon, kezelt vizet iszik a gyereke, egészségben kellene felnőjön.

Számítsa ki, naponta hányszor kapcsol be a hidrofor, ami úgy viszi a villanyórát, mintha kézzel tekerném.

Havi 20 lej vízdíj nem pénz, a menyem naponta kétszer fürödik.

Mérlegelni hát nem érdemes, vizet be, most, azonnal!      

Korábban arra számítottam, ha eljön hozzánk Hajdu Zoltán Rhododendron, víz- és környezetvédelmi  szakember , csakis vízmintával eresztem elmenni, számoljon be kíméletesen, csakugyan mennyi a nitrátadagunk fejenként.  A szóban forgó szakember a Nagynyárád felső szakaszán vizsgálta a kutak szennyezettségét, ami általában alacsony, még a Kisnyárád köryékén vizsgált falvak kútjaiban tapasztalt nitrátszennyezésnél is kisebb mértékű átszennyezést mért. Vármezőben például egyetlen kutat sem talált, amelyben a nitrátkoncentráció meghaladta volna az 50 mg/l értéket. Ezen a szakaszon valószínűlega Görgényi havasokból származó nagy mennyiségű víz, valamint a nagyobb átlag csapadékmennyiség jelentős hígitásitényezőént játszik szerepet a kutak vizének alacsony nitrátkoncentrációjában. A román Meteorológiai Atlasz adatai alapján rendes esztedőben itt 800-1000 mm/év csapadékot mérnek az Alsó-Nyárádmentén mért 500-600 mm/év csapadékmennyiséggel szemben. Ezen a szakaszon a Nyárád természetes mederben folyik, nem hajtottak végre folyószabályozási munkálatokat.

A vízvezetés hirére kiszáll a megyei lap riportere, mindjárt a Vox populival jön elé. Jelentős pillanat, ahhoz mért kérdésre vár választ magnóra: Milyen változást hozhat az ön életében a vezetékes ivóviz? 

Fekete Károly nyugdíjas: Az én életemben nem fog változást hozni, mert nemsokára elköltözöm a jelenlegi lakhelyemről, átadták a házat a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak. Albérletbe megyek és csak akkor lesz vezetékes vizem, ha a tulajdonos bevezeti, de én nem fogom kezdeményezni. Kényelem szempontjából óriási előnyt jelentene a víz bevezetése, de szerintem az emberek nem szívesen költenek majd erre.

Szász Levente, községi tanácsos: Én támogatom az ötletet, arra gondoltunk, hogy bevezetjük a vizet. Sajnos, a kutakban szárazság idején nincs víz, annyira lement a Nyárád vízszintje és emiatt tavaly kellett még egy kutat ásnunk. A vízbevezetés mellett kanalizálásra is szükség van a községben, és ha ez a két dolog összejön, akkor sokak számára ideális helyzet alakulna ki.

Szántó Ferenc, CEC-alkalmazott: Az igaz, hogy legalább tiszta víz lesz a községben, csak az a kérdés, hogy ki tudja anyagilag megengedni magának a bekötést. Legtöbb udvaron van kút, ezért lehet, hogy csak azok fogják beöttetni, ahol szárazság idején alig van víz a kútban, nekik megéri.

Tódor Sámuel: Eddig az a hátránya, hogy óriási sár lett az utcán, jobb lett volna, ha még a munkálatok megkezdése előtt lekavicsozzák. Csizma nélkül nem lehet kilépni az utcára, mert egyfolytában összevegyülünk a sárral. Egyelőre pénzünk nincsen rá, de valószínű, hogy akik meg tudják engedni maguknak, azoknak sokkal jobb lesz.

Korábban ki-ki maga kereste meg a forrást a dombok oldalában, ki-ki ásott aknát, improvizált magának különbejáratú vezetéket, végül nem is lettek már annyira kárhoztatva az embert és állatot próbáló meredekek, mert valamire mégis csak jó a szabadesés. Csakugyan, szabadesésben élnek itt az emberek századok óta, gondoljunk csak a rögbe kapaszkodó nyárádselyei emberekre. Kapaszkodnak, miközben a lábuk alól szalad ki a talaj. Ha van víz, akkor mélyen mos. Süllyed a falu rendesen, betoninjekciókkal próbálkoznak még valameddig.

Sok víz akkor se volt, amikor Amerikába elszármazott dr. Kacsó László mikházi orvosdoktor jött a felmenőket megkeresni, és hozott magával sok jó tanácsot: miből szabad inni, mit lenne jó folyni hagyni, esetleg dúzzasztani kenderáztatót. Hogy ezek a meglepődött emberek szegénységüket valamivel feledtessék, víznél is több pálinkát tettek asztalra, a gyümölcspálinkáktól elszokott, azokat valaha nagyon is kedvelő doktorunk hamar ágynak dőlt, mondva, New York leszoktatja az embert a hegyi meredekről, neki pihenni muszáj, és a fal felé fordult. Csakhogy másnap reggel égő pokollal ébredt doktorunk, nem mindjárt kávét, hanem sok vizet kért, de a rokonoknak sok vizet nem volt honnan adniuk. Ennyire szerencsétlenek vagytok ti? - kérdezte doktorunk nyersen, mire a rokonok teljesen megsülve mondták: ennyire szerencsétlenek, doktor úr, vizünk sincs. Majd lesz, szólott a tudós ember és hajóra ült. Nemsokra rá dollár jött, méghozzá annyi dollár, hogy kilenc gyűrűs kilenc kútra futotta. A dollár után jött doktorunktól egy intő levél is: feleim, azért a forrásokat legalább félévente kitakarítsátok!

Azóta a forrásokat még sok félévig kitakarították meredekek aljában és legelőkön. Ott tartunk, hogy sok féléve nem takarítják a forrásokat, betaposták, kiszáradtak, doktorunkat elfelejtették, egy-két hasznos (Olcsó Könyvtár) sorozatban megjelent könyvét említik teljesen kiszáradt lexikonok.

Azon a vidéken járunk, ahol poros asszonyok integetnek felénk, adnánk egy kis vizet, különben hazáig végképp kiszáradnak. Mondja egyikük, valaha volt itt egy forrás is, volt több is, így a másik. Márkodi asszonyok, nagy táskákban átalvető  turkálós ruhát visznek, otthon csereberélnek némi aprópénzért. Egyikük, Bodoni Trézsi néni arra kér, adjam fel a csomagot,  mert nehéz lenne neki azt vállra emelni, Kacsó Vilma néni is elvárja. Ha arra járok, mondják, töltenek egy pohár gabonapálinkát. A rongyok között műanyagflakon kotyog, mert milyen nagymama az, aki nem visz kólát az unokának.   

No és akkor számoljunk fejben: útáttörés, 10 lej métere. Lelépve kb. 20 méter, 200 lejre lehet saccolni. Ha ház előtt az akna helye kiásva, ha az út áttörve, lehet szólni a szovátai közműveknek, jöhetnek az aknával, vízórával. Nyugi, félóra munka, ott se voltunk, üzenték, csak legyen egy kis türelmünk, mert momentán se akna, se vízóra, egy beszállító cégnek kell Nagyváradról hoznia.

Napokon belül vizük lesz, Lokodi, ha egyszer azt mondom, én, a közművek igazgatója, Treznai.

Jó.

Néhány nap múlva üzennek, jönnek a szerelők. Fancsali néni, a szomszédasszony, megrendelésünkre fánkot süt olajban. Mint utólag kiderül, nem kell, pontosabban nem szabad, mert nem úgy van, hogy leolajozzuk a szerelőt; gyors, jó munka hivatalból jár nekünk, úgyhogy mi csak a sértődöttet játszuk el.

Az út mindjárt át lesz törve, nyomás gyorsan háromnegyedes csőért Nyárádremetére Vasas Tamáshoz, 10  métert belőle, az utat bőven átéri, aztán tömés be, mert ki tudja, mi lesz, ha mentők vagy a tűzoltók jelentkeznek be muszájból. Jön a kanalas kotrógép, megbontja az utat, a polgármester oda se néz, a kalapját fogja, megint el lesz cseszve az út. Na jó, de tömés vissza hamar! Ropog a kő, szakad a mart, kettéválik a római út, a Só útja, ha igaz. Először is állt Mikházán egy római vár, castrumnak vagy minek  nevezte Orbán Balázs, oda vezet Traján útja, azon járunk mi is tehát, melyet tapostak légiók. Nem mellékesen itt megy fel a völgy, amit Óriások árkának nevez az emlékezet, úgy tartják, egészen Rabsonné váráig. „Olyan ez a vájat a Bekecs keleti lejtőjén, mint egy lestrapált vagina, kinagyítva szépen” mondta egyszer egy slég hőlégballonos, de erről referálni nem tudok. 

Ülünk Sándor bácsival a sánc szélén, nézzük a műveletet, mit tud a sárga gép. A sárga gép kábé egy óra alatt áttöri az utat, meg is várja, hogy a csövet lefektessük, kész, passz, tömi is, ha netán bejelentkeznének a mentők, a tűzoltók. De nem.

Fejlődik a magyar falu. Van öt éve már fővezeték, lesz prívát leágazás, egyúttal lesz fekvőrendőr is, mármint  töltés az  úton keresztül, amíg simára tapossák. Járt igazi zsaru is  nemrégiben, erősen feldúlták a falu kedélyét. Jöttek ketten, jöttek négyen, valakikkel nyilatkozatot írattak,  mit tudnak, ki tépte le a községházáról a román nemzeti lobogót. Senki se tudja momentán, szép az összetartás. Ígérték a zsaruk, jönnek még, amíg csak. Baj lesz belőle, ereszt el egy reszketeg megjegyzést valaki. Kiverik belőlünk, mondja másvalaki, mire a harmadik elébük köp egy kiadóst: minek beszarni, nem úgy van az már. Mondva van még a rendőröknek, a lobogó eléggé szomorú volt, magárahagyatva mindentől és mindenkitől. Itt magára van hagyva az ilyesmi. Ne gondolja valaki is,  hogy a négyéves magyar világban mindennap zázlót mostak, vasaltak az asszonyok.

Zászlóügyben volt itt még egy kis bökkenő. Fancsali nénivilágéletébenpolitizált, férje, Pali bácsirosszallása ellenére is – alapvető joga volt. Tény, életében csak egyszer fordult meg a rőfösnél. Pultra rakatta a bálákat, a rőfös értette a dolgát, kardszerű ollójával méretre csattintott. A rőfös azt mondta, nem hasítjuk, mint valami ócska lepedőt, mert rojtos lesz a selyem, megbomolhat idő előtt. Megbomlott úgy is.
A rőföst nem sok idő múlva beállították a sorba, ment ő is a többi után. Majd, ha visszatérünk, szólt vissza  Fancsali néninek, hozok szép drapériát. Várd ki a végét, mondta a kakastollas, el innen, mutatott utat Fancsai néninek. Az egyetlen szál rőfösnek integetni kellett, csak úgy egyszerűen integetni kézzel, semmit sem lobogtatva. A bálából lecsattintott anyaggal nem lett volna szép integetni a rőfösnek, nem lett volna helyénvaló valamit lobogtatni is. A zászló aztán ellett valahová, a zászlók mindig ellesznek nyomtalanul. A titok nagy kaland. Nincs arról tudomásom, hogy megették a molyok, arról sincs, hogy befalazták volna szépen felcsavarva, amikor Fancsali  néniék arra ébredtek egy reggel, hogy megint eltolták a határt. Egy akármilyen nap volt, mondjuk, hogy határeltolásos nap volt. A zászlóról többet nem beszélt senki, a rőfösről is alig. Nem állítottak a temetőben Dávid-csillagos emlékkövet neki, mert azt mondták, a rőfös nem idevalósi.
Fancsali néni tehát politizált. Pali bácsinak nem volt ideje helyteleníteni asszonyaszokását, mert nappal a havason dobálta szekérre fel a slipperfát, este meg bújta a rádiót. Nagy Imréről beszélt, és arról, hogy jönnek az amerikaiak, Nyikita már nem fog osztani, és nem fog szorozni, kaputt. Október volt, rozsdásatköpött a természet, Kádár is köpött.
A rege szerint augusztus 20-án a szarvas belepisil a Nyárádba, ettől kezdve forró vizet vittek magukkal a folyón szapuló asszonyok, kezüket meleg vízbe mártották, gémberedéstől óvandó. Fancsali néniék szapulni mentek a berkeket átszelő ösvényeken, nagy fehér lepedőket engedtek le a súgókon. Tisztít a víz, ahol átfolyik hét kövön. Megtisztulunk, mondták a szapuló asszonyok, mondtak miatyánkot is, és terítettek fűzfától fűzfáig. Nagy fehér lepedőket szárított a szél Erdélyben, aki valamelyest konyított a dologhoz, tudta, a fehér lepedők a gyász színei, a forradalom odaát elbukott. Valaki valamit megneszelt,  illetékest értesített azonnal. Jött Tóth Zoltán szekuritátés őrmester, akit később a Nyárád mente rémének neveztek, és vele tartott Lőte László szekuritátés főhadnagy. Mi csak szapultunk, szárítottunk, mi abban a nagy baj, mondták az asszonyok. Tényleg, mi lehet, nézett össze a két civilruhás, elmentek. Zászlóügyben egyszer csak kifogyott a szusz, Gál Lajos bácsit, a népi költőt, aki a lepedők szimbólumát kevesellve harcosabb és mindeneknél nyilvánvalóbb verseket írt,  elvitte a fekete kocsi.

Az akna is a helyén van, lehet az erőgépesnek pengetni. Úgy számol, hogy az út áttörése 190 lej, köszönjük szépen, viszlát. A közművek embere félóra alatt készen van, fizetünk, itt sem volt. Az akna+óra+manoperaés a bilincs cakkompakk 1400 lej, van garancia, ha csőrepedés, használják egészséggel, viszlát.

Öröm nézni, hogy dolgoznak a legények, ássák az árkot tovafelé kézileg. Megegyezünk, aknától  a faházunkig 300 lejért dobják ki, hol köves, hol lazább televény. Két nap múlva jön Gyula, a szerelő, csövet fektetni, feketén, anyánk megint fánkot süt, omlik szét az ember szájában. Azért Gyula, mert tudva van, Gyula keményen és nagy szakmai odaadással dolgozik, én a segédmunkás fejjel lefelé, attól tartok, a vér a fejembe fog tolulni, de nem. Úgy egy félórát kell az égre bokáznunk, tartani a csövet Gyula mesternek. Sándor bácsi eközben a gödör szélén áll, tájékoztat, ki jár erretájt. Mondja, ki integet az autóból, ki emel gyalogos kalapot, nagyjából rendben van. A mélyben mi lent Gyulával kiabálunk, valahol lejjebb tán a pokol kong, egészen megnyugtató, hogy senki nem szólt fel, de megbeszélve fentebb, hogy felette magyar falu ez, tiszta magyar falu, száltól szálig az.

Mindjárt csőre eresszük a vizet, Gyula szerelő poharat hozat anyánkkal. Úgy van az rendjén, ha az új vizzel a szerelő kínál meg először, fényre emelve, úrfelmutatásosan. Gyulas mindenfelé dolgozott, már csak ilyen tud lenni egy autentikus szerelő.

Jön a víz! – kiált fel egyszercsak az asszonynép.

A víz, a víz, egészen iható. Cserepeskőn van a forrása, legalábbis Szováta vizéből kapjuk elképesztő nagy nyomással.

Salak nuku, Colgate nuku, így az asszonyom. Meglássuk, hogy viseli az automata mosógép.

Gyulának megint csak fizetünk, nem áruljuk el mennyit, mert ő feketén. Megbeszéljük még, az idén a borok a szokásosnál is savasabbak, ki tudja hogy van ez. Használjátok egészségel, Gyula megy.

Marad a nyaraló család az örömmel. Ekkor még nem tudjuk, miközben mi Gyulával tiszteletlenül az égre lábbal mutogatunk, azalatt valaki (megsúgás szerint falusfél) írásos feljelentést tesz le a tanácshoz, ha a vízvezetésre esetleg nem lenne engedély.   

Fancsali néni soha nem ivott Szováta vizéből, viszünk neki egy flakonnal, ha már. Később  elmondjuk   Fancsali néninek, hogy jártunk, pontosabban érdeklődnénk, jelenteni szokás itt?

Az semmi, modja Fancsali néni, ahhoz épest, amit mostanában álmodott. Meg is írta leánynak, Kolozsvárra, hogy: „Drága Juttkám, kedden éjel azt álmodtam, hogy Janka laci bátyátok hazajöt a fogságbol tudjátok, Janka Laci honvéd tizedes volt megszököt a frontról a Gyímesekből gyalog jött hazáig. Itthon bújkált egy jó darabig. miután elment a front és látta, hogy húga hasa lasan nődögélgett, eléjöt, felcsináltak, mondta Katónak, majd megfogta a gyalut, csináljon a babának ágyikót szegény fejét valaki besúgta a visszajöt Suciu jegyzőnél vitték is, emlékszem mi a kapuba álltunk sírtunk Lacinak, mondtam is Laci, egyél vigyáz magadra. laci töbé nem jöt haza, de az átok az fog. Ez igaz történet Laci bátyátokkal, az éjel azt álmodtam, hogy hazajöt, Vargahegy felöl érkezet, rongyosan éhesen, már csak arra emlékszem, mondták, hogy Laci bátyátok itthon van, s igen, akkor valaki árulkodot, mint a pintyet úgy vitték el megint valami csilagos katonák.”

Szürkölödik, hagyjuk Póli nénit lepihenni. Az öregasszony Úrfi nevű kutyája behúzott farokkal kussol el. Azért  lett Úrfi a neve a kutyának, mert Fancsali néni szerint a kutya neve hangzásilag egészen magyaros,  pedig szukának született a szerencsétlen. Nem baj, láncon tartva az ilyesmi nem számít.

 

A nagygerelyi hegynek leve

amelyben arról, hogy megint összegyűjtik a nyarat a faragói tavak, minden vízben van, amit a jó nép elhullat. Jártak erre korábban kelták, hunok, rómaiak, mostanában sátorozó új nomádok keresnek egy-két napra hont. A halak szívatnak, az ultraibolya sugárzás megpírit délire. Mi van ott a domb mögött? A domb mögött egy másik domb van. Erdélyi mezőség. Lent a katlanban tanyavilág piheg, a nagygerelyi völgy szomjazik. 

Tanult formájú román ember mondja, a falunak két bolondja van, Magyarok. Csak ők magyarok. Voltak valaha többen is.

Gézának olyan szája van, mint egy megtaposott gereblye. A csecset is elspórolták tőle, nem nőttek jó fogai… Így van, Géza, így van ez?
Fogd a pofád, mert beverem!
Gézának csakugyan foghíjas szája van. Beszorul a cigaretta. Fix.

Napjában hány?

Szerencse dolga az.
Annyit haraptam a kecskék tökét ki a helyükről, hogy rendre elvástak a fogaim,szól át Géza, száját takarja.
Mindjárt át kell ülnöm asztalukhoz, valamit nekem is kell mondanom, jobb, ha tőlem tudják meg, a fogszuvasodás népbetegség.
Géza mellén vedlőősz szőrcsomók, hallgatag barátjára mutogat.
Az ő becsületes neve Egyed Árpád lenne, de így senki nem ismeri. A románok is Ursunak nevezik. Medve, azt teszi magyarul. A Maros szabályozásánál nyeste az éveket és nyeste le a hüvelykujját is. Árulta feketén az állam cementjét, vittek neki pálinkát bőven a románok. Aztán egy hajnalban medve csókolta szájon a forrásnál. Megnyújtotta jól a dög. Látszottak a zápfogai. Ahhoz képest elég szépen beforrt. Nem?
Egyed Árpi megszívja a fogát jól, nyála is kicsordul, nedv járja be a forradást. Arcában kékes-vörös düh kering, megértem, neki jobb hallgatni.
Na, hej, csapják össze a legények a poharukat, megunván a fecsegést. Vodkát ittak reggelibe. Tegyük hozzá: román vodkát, szódásat, kérgeset. Ketten egy felest, megosztoztak szépen öt decin.
Mehetünk. Nincs több pénzük, mondják a legények, zsebükben egy fitying sincs. Valamiféle társadalmi megszorítás sújtja őket, panaszkodnak, a faragói üzletes nem váltja vissza a hányódó üveget.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Géza berúgja a kiskaput. Gézáéknál csak be kell rúgni a kiskaput. A tornácon moslékos lábost pulyka kopogtat. Rám ugat, de hát ilyen a hűség, a szolgálat. Géza dédelgeti szépen, kutya pulyka, kutya pulyka… Szóval egyben kutya is.
Megmeredt, gyúrja Géza később diónyi csomóba a puliszkát, fal hozzá a kecske felszeletelt golyóiból.
Hagymástokány, magyarosan. Géza apjától tanulta a tudományt. Kecskét herél ügyesen. Errefelé sok az effajta állat ugyanis. Géza magyarázza: egy fél liter vodka, aztán egy nyissz tanult mozdulattal, továbbá szájhoz kell emelni a kiskecskét, foggal kiharapni a két bogyót.
De maga még semmit nem ivott. Itt a vodka, lebbenti a szőtteságyterítőt fel. Mosdótál, benne sötét víz, mögötte megint nyitott vodkásüveg lehelte ki minden erejét.
Az este megmostam a lábamat, szégyenkezik a legény, téglát vetettünk az Agyagosban.
Kinek a tégla itt?
Aranyos mentérőljönnek a cigányok. Napszámot ajánlnak. Bőrmellénybőlfizetnek, és jár szép áldomás… Kortyoljon egyet legalább! Nem akar? Hát akkor nézze meg a képeket, amíg falok néhányat.
Falun a fal régi képekkel van tapétázva. Az öreg házakban van jócskán azokból. Kinyitott anyakönyv. Idővel mindenki egymáshoz vénül itt.
Még a család együtt volt. Azt mondják, folytatja Géza, az Alvinczi név szép nemesi. Nagyapám módos birtokos, szépen örökölt. Lássa, ott az a nagy bajuszos. Pár száz holdja volt. Később ráengedték a vizet a földjére. Belebolondult, szilvafán végezte. Harmadszorra sikerült neki is. Emlékszem, mintha ma lenne, platón hozták haza az öreget. A lapályon, az Ölyves-csorgónál lelt rá a legeltetési bizottság. Slaggal mosták le róla a halált. A szentpéteri református pap amikor temette, azt mondta, hogy átkozottak legyenek az erdélyi szilvafák…
Géza elhallgatott, részletekben falja a kecske golyóját igen jó étvággyal. Haja varkocsban, evés közben izzad nagyokat.
Apám a vasútnál dolgozott. Nem bírta a kollektívet. Már hogy bírta volna, amikor kulákot csináltak belőle. Mert a magyarból okvetlenül kulákot kellett csinálni.
A pulyka megint borzolt idegű, templomból jönnek piros arcú ortodox emberek. Behallszik minden szavuk, bíznak benne, ad az Isten esőt, eleget. Úgy mennek a dombra fel, meg se szusszannak.
Nagy az egymásrautaltság itt, ezek az esőt kiimádkozzák nekünk is, szólt Géza, és kihajolt az ablakon. Ád az Isten, ád eleget…

Ütköző lapította szét a gernyeszegi strekkeken, szólott Géza, s fordult is felém. Látja, nem értem, miről beszél.
Apámról mesélek. Szekáns ember volt, szokta mondogatni nekem, fiam, bár csak súroltalak volna el a lepedőn. Ott halt meg ő is a munka mezején. Két részben hozták haza. A vasút nem adott nekünk egy lej kártérítést, garas fájdalomdíjat se.
Géza beletúr gyér szőke hajába. Nem tudom, mi lesz. Az a húgom, szegény. Mondjam meg, mi lelte?
Inkább nem mondja. Lehajtott feje, sovány arca egy másik balsorsról sejtet valamit. Lüktet a vér a karjában, tetovált szívet döf át a nyíl.
Megjött anyám! kapja a fejét föl Géza hirtelen. Rozmaring.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jó ölnyi tormával néni érkezik. A gangon leveti. A vézna asszony sötét kendőt old. Buna ziua!, beköszön.
Magyarul, Rozmaring, magyarul. Az úr lapot ír. Rólunk, gerelyi magyarokról is írna valamit, siet Géza a szavaival elébe.
Rólunk ugyan mit? fordult az asszony felém is. Tudja, ez egy büdös tróger, nem egyéb. A völgy egyik bolondja. A magyarok a temetőben forognak a sírjukban, miféle nemzetséget hagytak hátra Gerelyen. Isznak feszt, őrzik a korcsmárost, az ád nekik hitelbe is, majd ledolgozzák a határban. Aztán egész nap a gyermekeket talicskázzák, jól áll nekik, azt hiszik? Asszonyt sem kapnak maguknak, büdösek, és romlottak is már…
Fogd be a szád, Rozmaring, üvölt Géza jó öblöset, és nyújtózik is az ágyon szét.
Torma, tormának nevezzük. Csinálok gyógyfüvet, teát, kenőcsöt.
A néni neve is patika?
Rozmaring. A szászrégeni Fraunferein (asszonyegylet) adta volt. Anyám fiatalon elhalt, szász asszony volt szegény. Apám magyar embernek született, lovat fürösztött a Maroson, havasról eresztett tutaj nyomta víz alá.
A tragédiából nem elég? A fia is említett már egyet s mást…
Géza a falra, talán megszokásból, strigulákat húzogat. Mondd el azt is Rozmaring, mi lelte a lányodat, az én szegény húgomat. Mondd el azt is, hogy mit dugtak fel neki. Na csak, mondjad, ne szégyelld…
Itt már hallani kell a légy zümmögését. Itt a csöndet is hallani kell.
Esztink szép leány volt. Nem mondom, kelletős. Bányaságon volt neki fiúja.
Aztán hallgat az asszony, megint hallgat súlyosan. Ahol abbahagyta, ott kell elkezdeni újra valahogy. Valamivel odébb megy.
Nem dugtak fel semmit. Tudja, az egy folyékony méreg volt. Termett tövet minden kert eleget. Főzni kellett egy adagot.
Aha, mintha érteném. Szóval ki kellett főzni valamit…
Ki, hogy ne legyen bitangos. Bár inkább bitangos lett volna szegény Esztikénk…
Egy pohárkával, vagy ahhoz mennyi kell?
Ó, nem, inni nem volt szabad belőle. Úgy tálból öblögetni kellett alulról…
Szóval Esztike megesett.
Megesett a szép leány, szégyen volt, nem akarta… Az ortodox asszonyok úgy siratták… Mondták, nézzük meg, ők hét áldástól sem rettegnének, de még tizennégytől sem, nekünk egyszeri, véletlen esetben minek azt úgy alulról?
Unoka már nem is lesz, mondja Rozmaring néni biztosan. Mutat fájó gyűlölettel Gézára, romlott már, ott is megromlott biztosan.
Géza ugrik, mintha riasztanák:
A nagygerelyi hegynek leve…
Anyja folytatja a strófát:
Egye meg a fekete fene…
Jó ideje így megy ez, ketten mondják a mondókát.
Meg is eszi mind.
Eleve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Feljárás nincs, már régóta nincs, mutat fel Géza a toronyba. Senki nem törődik vele, panaszkodik egy sort hozzá a legény. Látja, a harangot fehérre szarták a galambok. Galambszar kongatja el a halottat. De halott sincs! Magyar halott, úgy értem. Mind kimentek, a völgyben csak mi maradtunk.
A harang báró Bornemisza Félix és Kaáli Nagy Zsuzsanna adománya. Akár a szószék is. Mert ősi szó jogán onnan olvas valamit Géza, ő tud márványtábláról magyarul olvasni: Ezen Istennek Hajlékát Fundamentumából építé Br. Bornemisza Félix és Hitvese Kaáli Nagy Zsuzsanna 1793Ban.
Apámtól tudom, átkozott volt ez a család is. A báró a környéken vadászott, és az erdőben terítette le a testvérbátyját. Tévedésből, vagy akarattal, nem tudom, de arról beszélt a nép, hogy falánk volt a báró az asszonyokra. Azonkívül négy feleségét temette el, állítólag nagy volt a műszere, mind belehalt szegény fehérnép…
Kongassak egy kicsit, magának, fogja is Géza a lelógó kötelet.
Inkább ne, intek felé.
Tudja a himnuszt kívülről?
Tudom, Géza, kívülről.

El tudná fújni nekem azt?
Nem alkalmas most. Majd máskor, Géza, máskor majd.
Akkor, jó. Ígéri, egyszer majd visszajön?
Ígérem, Géza, egyszer vissza kell.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez az esztendő rosszul kezdődik. Gézának mindenképp. Medve a berbécsekkel felment a legelőre. Le sem akart jönni azóta. Most hozták le nemrég, a csobánok venyigével kötötték össze a kezeit.
Mesélik a történetet.
Géza egy este elfújta a lámpást, felment a hegyre, a berbécsekhez lopakodott. Berbécsgolyót volt ehetnék. Medve, mint a kutyát, úgy ütötte le. Azt mondják, Géza agyát érte a rúd.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alvinczi Gézát keresem!
Nincs bejárás, mondja a portás.
Gézát hívatni kell a kapuhoz. Gézát úgy kell lehívatni a berácsozott emeletről.
Ki vagyok én, kérdezi az ápoló.
Rokona, lódítok. Miért ne hinné el.
Géza lecsoszog.
Kezdem a mondókát: A nagygerelyi hegynek leve…
Nincs baj, Géza folytatja: Egye meg a fekete fene.
Megette már mind.
Eleve megette.
Géza a csalódott ember hangján szól:
Látja, a himnuszt nem fújtuk el…

Mit gondol a réti sas?

amelyben arról, hogy az út mentén miért látunk táblácskákat, mi az egyetlen árukészlet erretájt. Ezt-azt még megtudunk a bivalyról, és látunk tóra szálló vadkacsát.     

 

Kétvízköz. A Maros és a Nyárád közötti rész. Srégen vág át egy megyei út, Iszló, Székelykál, Székes, Ikland nevű falvakkal találkozunk, a dombok mögött még tucatnyi település. Azt mondják, ez az a rész, amit Székelyföld, legalábbis Szováta felől jövet Marosvásárhely felé, át lehet aludni, nem hagyunk ki semmit életünkből. Pedig hát volt próbálkozás. Először is táblácskákat szúrtak le az út mentén: Ez a parcella eladó. Évekig néztük a táblácskák kopását, a telepített réti sasok megtanulták az ábécé nagy T betűjét, a táblácskákról lesték a rágcsálók csapását. 

Az üzlet nem jött be. Multinacionálisék Nagyernye határában ütötték le az utolsó cöveket, úgy látták, terjeszkedni feljebb és feljebb nincs miért. Nagy szar, mondja egy iklandi ember, ha az egyetlen árukészlet nem kell senkinek.

Egyszer csak, valamikor 2011 nyarán, kútásók jelentek meg Ikland és Nagyernye határában, a lejtőn vízet kerestek. Béni, a közeli szajván juhásza sóvárogva nézte a cselekvést, a víz jó lenne neki is, mert van úgy, hogy ciszternákkal töltik meg a vályukat.

Mi a fene, halastó?, értetlenkedett Béni, a szajván juhásza szájtátva.        

Igen, igen, itt lesz egy halastó, ponttyal, kárásszal, mondták a vízkeresők, s nagy kortyokban nyelték a flakonos söröket.

Isznak a medve bőrére, gondolta Béni, a szajván juhásza, fogta botját, nézte nyáját, s megint csak gondolta: jó lenne húzni egyet a hátukra.

Tavaly ősszel jöttek az erőgépek, ástak halastót az út menti lapályban. Ha lenne víz, a talajnak cuppognia kellene, adta szakértelmét Béni, a szajván juhásza, de nem tudta, kit kellene lebeszélni a munkáról. Nem az én pénzem, mondta Béni, a szajván juhásza, elment dolgára. Leesett a hó, mire a gépek  felmásztak a trájlerre, mentek telelni valamerre sárosan.   

 

***

 

Nem minden a kövérnek ígérkező legelő, Tücsöknek és Tündinek deleléskor az árnyékos posvány mindennél izgalmasabb. A két vaskos bivalyborjút Szent Péter kútjánál (valamikori tatárjárás előtti település)  simogattuk volna meg, Székelykál és Iszló közötti völgykatlanban, amikor Nyárádremetéről jövet majdnemhogy feladtuk: a bivalytartás a Közép-és Felső-Nyárád mentén végképp a múltté, egyetlen egyedet sem találunk belőle, noha alig egy-két évtizeddel ezelőtt bivalycsordák jártak fel Tompa havasára a remetei Vityál patakán. A „bihalról”, mint a havasalji erdőkitermelés káprázatos erejű haszonállatáról már csak múlatságos történeteket mesélnek.  

A remeteiek úgy tudják, legközelebb Alsósófalván találunk számottevőbb egyedet (bár a Sóvidéken is rohamosan apad az állomány), Agyagfalván ha még van tizenöt belőle, aztán elvétve a Mezőségen, de a kalotaszegi Mérán vagy a mezőségi Széken még biztosra mehetünk. 

Kérdésünkre, miért mondtak le a bivalytartásról teljes egészében ott, ahol – az egykori képhez máig tartóan hozzászokva – azt gondolnánk, még indokolt lenne, Birtók György nyárádremetei agrármérnök említ legalább három tényezőt: szeszélyes állatról lévén szó nem könnyű a bivallyal való elbánás; általában különc természetű, esze ágában sincs a legelőn a marhacsordával tartani; a havasi rönktelepek erőgépei kiszorították a hagyományos igavonást. Nem mellékes az sem – teszi hozzá az agrármérnök –, hogy a bivaly a sétárba meglehetősen szűkön ereszt (jobb esetben 7-8 l), 8–12 százalékos zsírtartalmú tejét pedig az EU nem nagyon emészti, így különleges támogatási elbírálásra a gazdák nem is számíthatnak. Birtók mérnök tanúsítja, fejéskor az egykori remetei gazdáknak el kellett mondani három imádságot, ám ha úgy tartotta kedve a bivalynak, akkor a vasvilla sem győzte meg a makacs  jószágot. Úgy tudja, a nyárádremetei bivalytartás is tradícioálisan a Nyulas, a Kakucs és a köszvényesi Vizeli családra összpontosult mindössze, ám reggelente legelőre menet népes bivalycsaládok fordultak ki a szóban forgó portákról. A tradíciókkal együtt mentek el a bivalyok a havasalji faluból.

Tücsköt (bika) és Tündit (ünő) az udvarhelyszéki Székelydályáról hozta gazdájuk a főszent nevét viselő katlanba; tavaly télen a kettőért 1. 500lejt kértek el a dályaiak. Meglehetősen dédelgetett fekete jószágok a kecskék, a mangalicák és tucatnyi vadászkopók között is. Pál Tamás vadőr néhány éve jött felmenőinek völgyébe, kedvében áll az időközben lepusztult tanya válogatott benépesítése. A közeli dombtetőn álló parasztházban és idillikus környékén – a családi birtokhoz tartozóan – testvére, Pál Péter festőművész talált ideális műtermet magának.

A borjakról szólva gazdájuk azt mondja, állami támogatásról egyelőre szó sem lehet, nincsenek törzskönyvezve, ami meglehetősen bonyolult. Pál úgy értesült, a Brassó melletti Codlea környékén volna illetékes egyesület, ám nehéz a beférkőzés, a törzskönyvezésből monopolhelyzetet teremtettek. Ez a tény nem szegi kedvét a borjak gazdájának, akárki meglátja, Tücsök és Tündi a majdani bivalyállomány felmenőinek fognak számítani. A nyári deszkafödés helyett nemsokára új szajvánt építenek, a régi tanya nap mint nap hagyományos és szokatlan építkezési elemekkel találkozik. A kecskék is tudják a népi szólást, hogy a fák sem nőnek az égig, téglarakások tetején tépnék a diófák hajtásait.

Pál nem tagadja, Háromszékről, Bölönből hozza a fekete állatokhoz való ragaszkodást, különleges de nagyon is szerethető teremtéseknek tartja a bivalyokat. Pál Tamás untárius lelkész-nagyapja hajdanán Svájcból hozott tenyészállatokat a Kis-Küküllő mentére,  innen az állatok „egyenes vérvonalú” szeretete. Azt is mondja, csakis különlegeséggekkel kíván foglalkozni, ha a bivalytartást hobbinak tartják, akkor legyen hobbi, legalább tíz utódállatban látná Tücsök és Tündi szerepét. Egyelőre annyi, hogy EU-igazolt területen járunk, elég is öt hektáros legelő tanyát farmmá avanzsálni. Ahogy elnézzük, emberünkben a hagyományos paraszti és a nagyüzemi gazdálkodás vágya arányosan keveredik.

Most hogy a szakállasok vannak soron, a födés alá 150kecske jön meg este a legelőről. Hogy mennyi a nyájra a támogatás? Az állam egyedenként 44 lejt fizet, élni egy-két családnak meg lehet belőle, gazdagodni sehogy. Egyelőre a „tanyasi nép”, Pál Tamás három alkalmazottja tépi a kecskék tőgyeit, azt mondják, jár nekik fizetés, tiszta levegő, a városon kapható foglalkoztatási stresszből nem kérnek se napi, se havi adagot. Jaj és a mangalicák. A gazda kilenc tenyészkocát hozott Magyarországról, elérhető áron. Állítja, a mangalica húsának ára a különlegesség hamis tasakjába van csomagolva, vagyis mifelénk a különlegességek kétes címkéivel fújják fel az árakat.

Pál Tamás élettársa a magyarországi Vecsésről jár le a tanyára, roppant odavan a szóban forgó vidékért.  Különösen a gyakori medvelátogatásról mesél otthon. Budapesti agrártudományi végzettséggel segíti Szent Péter kútjának és tanyájának gazdáját, bár Tamásnak is állattenyésztésről állítottak ki oklevelet. Szép vidék, mondom Tamásnak. Annál is szebb, ha saját tulajdon – zár beszélgetést emberünk.

Megyünk a patakra, bivalyborjút simogatni. Az nem úgy van, a szeszélyes ünőborjú ugrik is felőlem, a gyepűből leskelődik, tapot. Lesz még belőle egy furfangos jószág. Talán fejkendőt fog kötni Pál Tamás is, ahogy a Kőhalom melletti Messendorfban fellelhető 200 egyedes tenyészetben tesznek, ahol a gépi fejés helyett beszálló  férfiak rendszerint  fejkendővel álcázzák magukat, mert a bivalyoknak úgy esik jól, ha fejkendős gazdasszonyok közelítenek a sétárral. Birtók György tényként állapítja meg nekünk, a bivalytartás ott maradt meg leginkább, ahol él még a népi-paraszti kultúra, ahol az emberek dalokkal szoktak a bivalyoknak kedveskedni, különben tej nincs. Mondjuk még, hogy Sóvidék, Szék és Kalotaszeg?

Ahogy leszakadt az ég, Tücsök és Tündi elmerült, lett a posványban kiadós dagonya.  Bivalyidő, mordul a fellegekre az egyik tanyalakó.

***

 

A gödörben derékig áll a víz, fodrozik. Béni, a szajván juhásza szokta énekelni, hogy „Fodrozik a Maros vize”, de most nem. Mostanában nem énekel Béni, a szajván juhásza. Azt mondja, az csak talajvíz. A réti sasok megint ott vannak, legalábbis egy nagydarab madár magányban ül vadonatúj táblácskán, mert táblácskát megint leszúrt valaki. Piros olajfestékkel próbálkozik újfent. A réti sas hiába rugaszkodik nagyot, úgy nézem, a tábla nem dől ki könnyedén, a rúd erősen leverve a  merev agyagba.

A tábla vadonatúj hát, csak az előbbiektől eltérően állna szóba velem. Teren de vanzare. Telefonszám. Hátha.

A tóban árva vadkacsa próbálgatja a vizet. Eltévedt egyszál magában, vagy csapatostul jönnek?




.: tartalomjegyzék