Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Czegő Zoltán

Egyik tabunk, a könyvkiadás

Valamit tenni kell!

Valamit mondani, ha a kimondás is cselekvés számba mehet. De állunk és nézzük, mi történik itt és mi történik velünk. Mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, hogy valami nagy baj van, de nem mozdul senki és semmi, akár 199o. márciusában Marosvásárhelyt, amikor  nézték sok százan,  a félig agyon vert magyart hogyan  verik tovább  a rendőrök meg a leitatott románok.

A tétlenség állománya sokkal nehezebb, veszélyesebb lehet, mint a tehetetlenségé.

A mindenki és a mindnyájan egyenlő arányban vonatkozik itt ránk, írókra és könyvkiadókra, könyvüzlet(es)ekre, sőt, a hallgatás is egyként. Mindenki tudja hogy valami hatalmas turpiság búvik meg a maguk sorsát (habent sua fata libelli) élő könyvek világában, de ezt a könyvsorsot valahol mindig meghámozzák valakik, esetemben és most a kiadó(k).

Valahol és most el kell mondani, hogy nyavalyatörést kapok, amikor évente legalább egyszer hallgatnom kell a Könyvkiadók Szövetsége elnökének meghatódott és megdöbbentő nyilatkozatait arról, hogy soha ennyi könyv nem jelent meg, soha ennyi jó kiadó és jó könyv nem volt, soha...soha. És mosolyog elégedetten. Ezt tette három évvel ezelőtt a Magyar Írószövetségben is, a szemünk előtt és a fülünk hallatára a székházunkban. Akkor a kút, a kútam mélyéből szólaltam föl – nemcsak a könyveknek de az íróknak is megvan a maguk sorsa!), mondván Leibniz  (1646-1716) német filozófus után szabadon, hogy ezek szerint ez a legeslegjobb világ a lehető világok között és az elnök úr szerint a legeslegjobb sorsa van ma a magyar íróknak minden lehető országok között, nálunk, Magyarországon. Ezt a Leibniz-i megállapítást már Voltaire is nevetségessé tette Candide című szatirikus művében, ott Candide tanítómestere, Pangloss mester rágta az ifjú fülébe naponta „a legjobb világ” elméletét, miközben annak ellentétét írta és élte Voltaire illetve Candide.

 

Hogy ki mindenki mai könyvkiadót említek egy napon a két filozófussal, azt még el lehetne nézni nekem. Az a határozott kijelentésem azonban felháborodást kelthet, hogy soha a magyar könyvkiadás történetében így még nem hámozták meg, vetkőztették meg  az írókat, mint manapság. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon, jelentette ki Csokonai. Igen ám, de ma megkapja (vagy nem kapja meg) jó könyvére a támogatást a szerző, az azonban becsurog a kiadó úr magánkasszájába és azt hazudja, amit akar a szerzőnek példányszámról, a könyv önköltségéről, mindenről. És zsebre teszi az állami vagy magántámogatást, csipetnyit juttatván tiszta formaságból a szerzőnek is. Vagy csipetnyit sem. Gyakorlattá vált, hogy a kiadó ad száz példányt a szerzőnek, tegyen vele amit akar, a többi bevétel, támogatás, miegymás a kiadóé.

Csak nyugtatni akarom a fehér hollóként létező kiadókat, akik tisztességgel fizetnek is. 1996-ban (a Horn-kormány idején, jelzem én, aki 2003 és 2010 között hat kiadó tizennégy pályázatán egyetlen fillért sem kaptam két, három majd öt könyvemre) a budapesti Zrínyi Kiadónál megjelent verseskönyvemért (Lelkek világhuzatban) 125.000 forint honoráriumot kaptam, nagy pénz volt az 15 évvel ezelőtt. De menjünk visszább, a szocialista világba! 1983-ban megjelent verseskönyvemre (Nyár, köd alatt, Kriterion  Könyvkiadó, Bukarest) hét hónapi szerkesztői fizetésem összegét vehettem át, 32.000 lejt. És szíves tisztelettel írom és nem a kiadók egy részének nyugtatására, hogy Masszi Péter budapesti kiadóm, elolvasván és Döbrentei Kornéllal elolvastatván új verseskönyvem kéziratát (2006. március, megjelent a júniusi könyvhétre: Foltozott szivárvány), telefonált harmadnap este, hogy ő nem pályázik sehol és semmiért, kiadja saját költségén a könyvet. És lőn. És nem példányokkal fizetett...

 

És most illanjunk vissza 2011-be! Februárban megjelent regényemért (Katonabogár) kilencszáz lejt kaptam, 900-at, ami egyenlő egy ma végzett tanítónő egyhavi fizetésével.És valamivel több, mint a magyarországi minimálbér. A könyvemnek sorsa van immár: eltűnt, egyetlen példányt nem lel az olvasó az agyba-főbe magasztalt könyvből.

Nehogy azt gondolja az olvasó – ennek az írásnak az olvasója -, hogy könyvtárakba dugva s agyonterjesztve fogyott a könyv, nem. A kiadó egyetlen könyvbemutatót nem szervezett még a saját városában sem, nemhogy az enyémben, Sepsiszentgyörgyön. A 9oo lejes  (úgy 55 000 forintnyi) honoráriumgaras mellet 1950 lejre (120 000 forint kb.) vásároltam (!) a kiadótól a könyvemből, ugyanis én azért írtam meg, hogy azt elolvassák, hát elvittem négy  erdélyi és két budapesti bemutatómra. Tovább nem vihetem, mert nincs könyv, amit...Mert a kiadó egyszerűen nem terjesztette. Egyszóval annyi volt a könyv története, hogy én megszereztem a pénzt szíves hivatalos budapesti támogatótól, a kiadó kiadta alig olvasható apró betűs rendszerben, karton fedőlappal, zsebkönyv formájában, azzal annyi.

Nem egyedi eset, hangsúlyozom. Én egyedi eset lehetek és vagyok, azonban a könyvkiadás, amiről szólok, szabadrablás. Persze leszámítva a Nagy Kegyencek szűk táborát. Mert a kegyenc összeabszurdol ezt, azt, csak irodalom és olvasható  ne legyen, aztán őrjöng a terjesztő, a kiadó, hogy megváltódott a világ, habemus libellum.

Könyvemből  tehát nincs. Mióta világ a világ, boldog a kiadó, ha elfogy a kiadvány, siet újra nyomtatni, olcsóbb lesz az újra nyomás stb. Nem, a regényemet csak akkor nyomja újra a kiadó, ha ismét szerzek és viszek pénzt neki és ismét maradok a csupasz, foltos nadrágommalmeg a sikeremmel!

Ez a legeslegjobb világ a lehető világok között – a kiadónak meg a könyvterjesztőnek. És a legnevetségesebb, a legsiralmasabb a szerző számára.

Fölsorolni is nehéz lenne (van nyilvántartás  A magyar irodalom évkönyve c. kiadványokban), hány tucat, hány száz  kiadó létezik a magyar nyelvterületen. Elképesztő, mi mindent találnak ki a szerzők, hogy pénzt szerezzenek (szójátéknak is elmenne: szerző, szerezz pénzt a kiadó számára!), hogy kiadják könyvüket. Igaz, soha ennyi amatör, ennyi dilettáns nem volt még piacon. Vagy igen? Ha ki tud pénzt adni, kiadják a könyvét, kiadás előtt el se olvassa senki, s azután se, de megjelenik.

Támogat a minisztérium, akit akar. Támogat egy-egy vállalkozó, alapítvány, a MOL, támogat a Temetkezési Vállalat, láttam szépirodalmi kiadványt, amelyet a Budapesti Vízművek támogatott – erre mondja az elnök, mármint a könyvkiadóké, hogy soha ennyi támogató! Mert támogatnak önkormányzatok és a Vídám Bélyeggyűjtők Egyesülete, a Fúvósok a Békéért Egyesület, a Temetkezési kft...

Na, de hol itt a rend meg a rendszer, a rendszeretet? Én nem  sírom vissza hóhéromat, a kommunista rendszert, ám ott a szemét között kiadták a mi könyveinket is és megfizették. Igaz, nem olyan erősen és nem olyan sürgősen, mint amelyekben ott volt a Párt és Hős Vezére, de – már mondottam fentebb.

 

Mint radioaktív felhő, szállong fölöttünk a kénes megállapítás, hogy manapság nem olvas senki. Ez nem igaz. És hogy az internet, a világháló minden időt elveszen. És nem élnek meg a filmszínházak. Igaz. Valamennyire igaz. Ám ne várjuk el a napról napra valahogy megélő állítólagos olvasójelölttől, hogy megvásárolja azt a méregdrága könyvet a konyhapénzen, mely könyvből megélni akar föltétlen a kiadó, továbbá a könyvterjesztő, aztán a könyvüzlet, mindezt beleszámítja a maga során-rendjén mindenki a könyv árába. És fut föl a könyv ára, akár egy beteg ország hóna alatt a lázmérő.

Mondanom sem kell (eddig is fölösleges volt?), hogy a közvécék használati díjától az uniós támogatások milliárdjaiig mindent, tehát az egyes vagy kettes szerzők könyvéig mindent a politikai klikkrendszer, a hová-dörgölődzés határoz meg.

Kivéve...

Ne vegyünk ki mást  a magyar könyvkiadási rendszerből, csak aki és ami árt annak.

Nem fedezek fel elásott nemzeti kutyát, a kilógó lólábakat sem cirógatom, csak azt írom le, amit minden író tud: a nagy  könyvkiadói hálózat lefölöz minden támogatást, állami vagy magánkézből jöjjön is az. És amíg a könyvvilág így megyen valamerre és alighanem tönkre, az így is marad. Nos, ezt nem akarjuk!

Kirekesztett írókat sorolhatok Hatvani Dánieltől Csurka Istvánig és el mostani romániai íróasztalomig. (Mert nem véletlenül emigráltam 22 év után Magyarországról vissza Romániába.) De nem sorolom a neveket sem inde sem unde, sapienti sat – hadd éljek neolatin és régi latin szólással pillanatnyilag  derűsen elkeseredő folyamodványomban! -, én azonban kirekeszteném a könyvkiadók egész sorát, és az állami  támogatási rendszer  szerepét  nem katalizátor, nem közvetítő marketing szerv közbeiktatásával továbbítanám a szerző író, költő, a könyv és az olvasótábor felé. A szerző közvetlen kapcsolatát kell kiépíteni, kitalálni a támogatóval közösen,  akkor nem kell(ene) eltartani a számtalan kiadót és környezetét. Ha magam keresek nyomdát és szakembereket, vállalva minden felelősséget a tisztességes megjelentetés érdekében, felére csökkenne a könyvem kiadásának költsége.

A támogató felé minden felelősség az íróra hárulna, ha ő úgy akarja. Ha nem, szerződjék ám ő a választott kiadóval s a maga érdekében. Egyszerűen elképesztőnek tartom, hogy a kiadó kézhez kapja egy összegben a támogatást az illető kézirat kiadásához valahonnét és a szerző érdekében, aztán küld nekem egy előszerződést, de olyan előszerződést is kaptam – neveket, címeket érdeklődésre pontosan nyújthatok -, amely alá sem volt írva a kiadó részéről. Az összes feltételeket a kiadó határozza meg, én mint szerző csak elfogadhatom, ám az átutalt támogatással már nem rendelkezhetem, nem választhatok más kiadót! Imígyen a minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap (minek nevezzem?) elsősorban a kiadó céget támogatja, nem engem, az írót, a költőt, a néprajzost vagy a kritikust!

 

Szíves örömest olvasnék más elképzelésekről, vannak is, tudom. Én a tényt teszem szóvá: az alkotók túlnyomó többsége abszolút mértékben elégedetlen ezzel a rendszerrel. Mert  ez már nem csak politika, ez maga az üzlet.

Tegyem hozzá rögvest, hogy a kiadók jelentős százaléka maga is író, költő, szerző, azok a kiadók természetesen védik e rongyos mundér becsületét, noha tudván tudják, hogy a rongyosat mi, szerzők hordjuk, ők vikszolt bajsszal és hasonló csizmával óvják a könyvkiadás félkalóz állapotát.

Tárgyaltam már olyan kiadóval is, aki a kinyomtatott könyv eladásának arányában ajánlott tiszteletdíjat nekem, a szerzőnek. És ki adja el? Ki terjeszti?– kérdeztem. Nos, erre a válasz néma csend, meg az, hogy hát szervezzek én könyvbemutatókat, hordozzam, adjam el a könyvet, ő majd gondoskodik  arányos honoráriumomról...

 

És ha már humorunk és kenyerünk sem maradt, maradjunk a valóság burleszk szintjén. Lesz ami lesz jelszóval vetettem bele magam a koldulás tikkadt mezején dúló harcba, teljesen tapasztalatlanul, írtam levelet, kértem könyvem támogatását BudapestXV. kerületének MSZP-és  korifeusaitól -, nem is válaszoltak. Válaszolt viszont 1999. július 22-én az Országos Takarékpénztár, becézve OTP, írván a papíron: „Köszönettel megkaptuk levelét, melyben Hetednap után című, legújabb verseit tartalmazó könyve kiadásához kéri Bankunk támogatását. Mint azt bizonyára Ön is tudja (naná! hisz azért kértem onnét pénzt! – C.Z.), az OTP Bank – az ország egyik legnagyobb pénzintézeteként – igyekszik megfelelni a piacvezető helyzetéből adódó társadalmi elvárásoknak..., amely a tömegsport lehetőségeinek kiszélesítését..., kulturális élet jelentős eseményeinek megrendezését...”

És így tovább arról, mi mindent  támogatnak, de „Bízunk benne, hogy támogatási tevékenységünket tükröző döntésünket megértéssel fogadja...sok sikert kívánunk. Balogh Gabriella főosztályvezető és Mester Andrea főelőadó.”

Tehát OTP-és felkiáltással jő a levél: Életünket és vérünket, de forintot nem!

Megértéssel fogadtam az életet s fogadom a halálom is!

Nem is mellékesen jegyeztem meg akkor magamban, 12 évvel ezelőtt, hogy az igazgatójuk egy havi állami béréből húsz könyvemet lehetne kiadnom. És most mellesleg: az inkrimináltan félrelegyintett könyvem mégis megjelent az első Orbán-kormány támogatásával (több szerző könyve mellett), és arról írta Cs. Vargha István irodalomtörténész, egyetemi tanár: „A Hetednap után című verseskönyv olvastán ki kell mondanunk, hogy újra kell fontolni a kortárs  magyar irodalom középnemzedékének értékrendjét”.

 

Maradjunk még együtt kicsinyég! Kértem Zwackéktól, az UNICUM cégtől is pénzt, támogatást 2003 novemberében, jöve is  a válasz: „Köszönjük, hogy megtisztelte Társaságunkat gondolataival és megosztotta velünk gondját... Könyve megjelenési költségeiben nincs módunk részt vállalni... Kívánunk Önnek munkájában sok sikert.”

Egész sorozatban, sőt, hat sorban sorolja föl a levélíró Kerényi Péter kommunikációs igazgató megbízásából azokat a területeket, amelyeken támogatnak mindent de mindent, ám könyvkiadáshoz...! És Aláírja: Major Krisztina, PR asszisztens.

Hogy mi a PR, azt nem tudom. Azt azonban a két dúsgazdag, multimilliárdos cég leveléből könnyű volt kihámoznom, hogy mindkettő valóságoson reklámnak tekintette a levelem és annak a  válaszleveleiket is.

Kértem még a Torgyán minisztériumától, onnét is jött válasz. Ha jól tudom, egykor nagybőgős volt a vezető úr, válasza úgy volt tagadó, hogy az már röhögvényes. (Nevét csak érdeklődésre.)

 

Valamennyit a mostani magyar könyvkiadásról, annak állami támogatásáról és a szerkezetről, amely intézményesen és kormányszinten ad törvényes alkalmat és módot a pénzek elhabzsolására, és ebben a helyzetben arra is, hogy a határokon túlra juttatott pénzösszegek – eddig legalábbis így volt – pártérdekekből oda jussanak, ahol igazán sarokvillákról és nem irodalomról van, volt szó. Csak bizakodni tudunk a nemzeti kormány sorsfordító munkájában. Magam 20l0. októberében különös figyelem révén kaptam támogatást egyik új könyvem – az öt közül – kinyomtatására. Ez volt a fent nevezett Katonabogár.

Semmiképp el nem múlaszthatom megjegyezni, hogy tavalyi, legújabb regényem – Két tenyérben – az idén, 2011 tavaszán már nem kapott zöld utat a megjelenésre, egy fillért sem a Nemzeti Kulturális Alaptól. Kérdem most itt, vajon ismét kell várnom egy méginkább nemzetibb Alapot, hét évet, amíg ismét kapok támogatást a meglévő négy, öt könyvem egyikére? Mert kiadó annyi van, mint sz... a harctéren, de – vinnem kell a pénzt...Vékáslag.

Jegyzem ide fölmenő meghallgattatás ostoba reményével Féja Géza néhány megborzongató sorát, a magunk portájáról: „A magyar végzet abban rejlik, hogy örökké elvétjük az időmértéket. Sánta verslábként kocogunk vagy botorkálunk a történelem nyomában. Mindig abban bízunk, hogy intézkedik a Magyarok Istene, és a történelem megvár minket, pedig az megy a maga útján, és mit sem törődik az elmaradozóval. Akkor azután bűnbakot keresünk, átkozódunk meg búsulunk, mert annyi s annyi derék erény mellett valami hiányzik belőlünk: a bátorság az önismeretre.” (Féja Géza: Visegrádi esték.)

 

Sepsiszentgyörgy,  2011. június 26.




.: tartalomjegyzék