Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Némethi Enikő

A misemondó regényíró (Czegő Zoltán: Katonabogár)

A könyv  műfaját a szerző, Czegő Zoltán balladaregénynek, illetve regényballadának határozta meg a könyv hátlapján. Valóban balladai szűkszavúságú és drámai a kétszáz oldalnyi történet, azonban  regénnyé válik, igazi epikává a történések egymásba fonódását,  azok szövődését tekintve. Nem esik nehezünkre megállapítani azt sem, hogy Czegő mintegy új műfajt teremtett, amelyet követni igen-igen nehéz lenne. Mert az egykori, a múlttá vált székely falu életvitelét, a ma is élő, de szórásában elhalványult székely nyelvhasználatot már aligha lehet ilyen életszerűen megírni, innen adódik a megállapítás, hogy ezt a történetet valakinek (már) meg kellett írnia, és ezt más nem tehette volna eddigi tapasztalataim szerint, mint a hetvenkét éves, az egykori apró falvakat „megélt” Czegő Zoltán.

A lélek olyan mélységeiből fakadt ez az epika, hogy világosan kitűnik: a szerző az első soroktól tudva tudja és érezteti az olvasóval mind a műfaj, mind az epika – a jeleni epika – egyediségét.

A regény a maga misztikumával maga a megtestesült sejtés és sejtetés, ehhez társul egy olyan ízes székely-magyar nyelv, amelyet ma már csak a székelyek használnak, ők is már erőtlenebbül, mint egykor.

Ebben a műben nincsenek főhősök és mellékszereplők, itt mindenki, aki megszólal, cselekszik, mindenki egyetlen közösség, a nép, a falu életének – a főszereplőnek – eleven tartozéka, a történésekben mintegy azonos értékű résztvevője. Három-négy falu sorsa csombolyodik együvé valahol a Kis-Küküllő mentén. Az események nem lejátszódnak,  hogy aztán jöjjön a következő valami, itt megtörténik egy sosem látott dráma, a l6 és 55 év közötti férfilakosság parancsra történő elhurcolása két faluból, és ebben a pokoli helyzetben kell megmaradnia a nyolcvan esztendővel ezelőtt is Istentől életre ítélt közösségnek. Film- és eseményszakadás nincs. Mintegy a székely népközösség életének összegzése egy drámai eseménnyel a középpontban úgy, hogy abban benne a múlt és a jelen, benne a jövő is annyiban, amennyiben élni kell, meghalni nem szabad, s az élet maga követeli a halálra szánt falvakban is a jogot.

„A próba a Gonosztól való, s az erőtől a Gonosz riadozik.” Elhangzik ez a kijelentés, és a szerző nem is rejti más lájbija alá, szívközelbe, mert maga is ezt a hitet vallja, ezt vállalja.

A két ősöreg, Rebi néne és Üdő Márton, akiket fiatalokként senki még nem látott a ma élők között, mintegy összekötik-gúzsolják a múltat, jelent. Üdő Márton már Nyírő József prózájában is fölötlik a maga időtlenségével a havasi emberek között. Neve, az üdő, az idő jelentéséből ered, Czegő erre az időtlen emberre igazítja a regényt magát. És maga a regény cselekménye is időtlen, csupán  egyetlen egy szó, egy főnév utal arra, mikor is és milyen országrészben is elevenedik meg a képzeletbeli négy falu s azok drámája.

Egy szétesett ország részeiben vannak és voltak események, amelyeken átlépni, mint egy küszöbön, nem lehet. Sorsokat, fiatalokat, asszonyokat, gyermekeket próbáló események, mozzanatok láttatják magukat s szereplőiket, áldozatokat és a Hatóság (sic!) figuráit.

A regény eseménysora fikció, ám a mindennapi életelemek összetétele lélekelemző írói hozzáállással történik. A Rebik, az Üdő Mártonok immár annyi rengeteg idő után felkészülve tudják és tudatják, hogy még ezt is túl kell élni, túl lehet élni hittel s bizodalommal. Erre tanítják a kis közösséget. És ha valaki sugallatra, írói okításra gondol itt, akkor jól teszi. Maga Czegő Zoltán is erre figyelmeztet. Előre kell látni és nézni, mert az élet jelzéseket titkosít, azokat az élőknek kell megérteniük és a nép nevében felfogniuk. Tudják az Emmusok, a Dénkók, a Lenkék, hogy az áldozat megáldatik Isten által, s vállalni kell az áldozatot – a másokét, a mieinkét és a magunkét! –  az élet, a nép, a közösség megmaradása érdekében.

Különös jelzéssel, jelzésekkel indul a regény. Fekete-piros katonabogarak jelennek meg, elpusztíthatatlanok az udvarban, a házban, aztán eltűnnek, és ismét megjelennek egy elhagyott kripta mellett, különleges cserépdarabok festett figurái között. A két vénség meg nem értheti a jelenséget, de Üdő Márton fölfogja, hogy emez valami gonosz eljövetelének jelzése lehet, ennek értelmében cselekszik s készíti föl a faluközösséget a titokzatos jövőre, ami egyelőre kifürkészhetetlen. Ám – készülni kell a vész fogadására!

A regény elolvasása után derül ki, hogy ezek a bogarak népi neveikben már hordozzák is a vészjeleket! Istenbogárkája, halálbogár, misemondóbogár – és az Olvasó döbbenten rémül rá a szerző riadalomkeltő bogárneveiben a jelkép erejű főnevek misztikumára, az ősi  babonák és a tisztes istenhit környezetében is. Nem kutathatjuk, mikor is tapint  rá az író erre is. Közben? Vagy erre építkezik? Vagy utólag? Hiszen azt sem tudhatjuk, a teremtés művének melyik szakában kapta a ráérzést, a tehetséget az ember, hogy maga is teremthessen külön világot a meglévőben, érte és ellene.

A rejtélyes bogárjelenések az értelmetlenül meghalt, hősökké szentült férfiak jelképei lesznek, akkor is, ha soha többé nem jelentkeznek. E regényben a történelmi tények lényegülnek át egyetlen tragédiává az erdélyi faluban.

A misének, a plébánosnak, a szigorú s emberies istenhitnek jelentős szerepe van a regényben, hiszen ez az összetartó erő egyik „főszereplője” a műnek. Íme a misemondóbogár, mert jelentést, kettős jelentést kap itt is a főnév.

A regényballada nyelve nem székelykedő nyelv, amiből bőven van ma is, ez a nyelv ma is beszélt és élő székely nyelv. Tiszta, hiteles, egyben fordulatos is. És nem kell olvasásához tájnyelvi értelmező szótár. Őrzi a múltat, a múltét, sajátos formában érzékelteti a székely észjárást, gondolkodásmódot.

Czegő Zoltánnak ebben a (ballada)regényében sikerült még egyszer lármafát állítania, amely izzik, lobog, hírül adva, hogy ez a nyelv és nép még él, megvan és veszélyben van, és ez a nyelv minden magyaré is egyben. Egy sajátos nyelvből emel katedrálist a szerző. Még élő tájnyelv  válik még egyszer s talán utoljára, eleven irodalommá.




.: tartalomjegyzék