Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Oláh Sándor

Egy megfélemlítés története (Denis Bodeanu, Novák Csaba Zoltán: Az elnémult harang. Egy megfigyelés története, Pálfi Géza élete a Securitate irataiban)

minden este félve jöttem haza…”

 

1978. szeptember 21-én délután öt órakor a gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség palotájának egyik irodájában egy idős és egy fiatal férfi beszélgetett. Szavaikat rejtett lehallgatókészülék rögzítette, majd a felvett hanganyagot – nagy valószínűséggel szó szerint – egy belügyi alkalmazott „szigorúan titkos” minősítéssel, papírra vetette. A beszédkörnyezethez tartozó más körülményekről nem készült feljegyzés, de a szavakban, mondatokban észlelhető a beszélők aggodalma, nyugtalansága.Az idős férfi, Márton Áron püspök életútja alkonyán – hat év börtön és évtizedes háziőrizet tapasztalatával – higgadt bölcsességgel, rövid tőmondatokban beszélt, a tanácsért hozzá forduló fiatal pártfogoltja, Pálfi Géza lelkipásztor és kántoriskolai tanár izgatott, bizonytalansággal, aggodalommal tele: hívatták (nem először) a Securitatéhoz.

Pálfi Géza:„Azt írja, hogy menjek ma délután. Ma nem tudok menni, mert konferencia van, s nem tudom mit csináljak. Ha tudná az ember, hogy egyszer elmegy és elintézi, akkor az jó lenne, de az utóbbi 7 évben én legalább kilencszer voltam náluk.

Márton Áron:Hát menj el és mondd meg nekik, hogy konferenciád van.

Pálfi Géza: Mondtam az illetőnek, hogy nem megyek, mert konferenciám van, s akkor azt mondta, hogy menjek holnap 8-ra.

Márton Áron: Hát akkor menjél holnap 8-ra.

Pálfi Géza:De, excellenciád, ha én holnap 8-ra odamegyek, akkor két hónap múlva megint hívathatnak.

Márton Áron:Lehetséges. De ettől nincs menekvés. Ilyen rendszerben élünk, ki vagyunk téve ennek... Rendőri uralom alatt élünk... ” (183. o.)

Pálfi Géza:Lehet, hogy nem is megyek el holnap, hanem ha küldenek még egy idézést, akkor megyek. Tulajdonképpen én nem igértem meg holnap reggelre. Azt mondtam, hogy lehet, hogy bemegyek. Meglátom, mit csinálok.

Márton Áron:Neked kell döntened. Nincs mit csinálj.” (183. o.).

Másnap reggel a fiatal lelkipásztor megjelent a Securitáténál, majd a kihallgatás után püspökéhez sietett: délelőtt 10 óra 15 perctől találkozásukról ugyanabban a helységben a lehallgatókészülék újabb párbeszédet rögzített (részlet):

Pálfi Géza:Nekem a lelkiismeretem kell megmondja, mit csináljak, nem a püspök.  A püspök adhat nekem tanácsot, de nekem felnőtt ember lévén, döntést kell hoznom... Nekem kell felelősséget vállalnom, hogy megtettem, vagy sem valamit. Mégis az ember jól érzi magát, ha valaki, főleg a püspök útbaigazítja. Látom azonban, hogy ebben a kérdésben ön sem tud tanácsot adni. Félelmetes, hogy ők évről évre többet követelnek, minden téren, a kérdés pedig az, hogy hol van az a pont, ahol az ember azt mondja, hogy ennél többet nem tud adni...

Márton Áron: Azt hiszem, hogy itt a lelkiismeret diktál. Ha azt diktálja, hogy nem, akkor nem...”

Pálfi Géza:Jól tettem, hogy elmentem. Megszabadultam én is egy óriási nyomástól, mert minden este félve jöttem haza. Folyton Securitatés autók mentek el mellettem, s ezért minden este félve jöttem haza. Most elmentem, elmondtam, amit akartam, megtörtént aminek meg kellett történnie, ők is elmondták nekem amit akartak, vagy legalábbis a felét annak.” (Részlet a beszélgetésből, 186–187. o.)

 

Kétségtelenül az egyéni szabadság állami korlátozásának, a függőségi viszonyok érvényesülésének, az engedelmesség erőszakos kikényszerítésének vagyunk tanúi: a hatalomgyakorlás pillanataiban és helyszínén vagyunk. A felidézett beszédhelyzetben jelen van a láthatatlan erőszak, a behódolásra, engedelmességre kényszerítő, a személyközi viszonyokat is kondicionáló hatalom. A szóbanforgó mikrotársadalmi tér láthatatlan erőviszonyainak ismerete nélkül a cselekvők magatartása nehezen értelmezhető. Kik a beszélők és milyen élettapasztalat birtokában próbálkoznak önmaguknak is elfogadható, megnyugtató stratégia és magatartásmód kialakításában? Mi az a nyomasztó erő ebben a társadalmi térben, amellyel ennyire függőségben élnek, milyen tényezőkből ered, hogyan, milyen eszközökkel valósul meg a hatalma, és mi a célja? A fenti szövegekből nyilvánvaló, hogy a beszélgetők viszonyulásmódjainak legfőbb jellemzője az aggodalom és bizonytalanság, a személyközi viszonyban a szolidarítás, az összetartozás. E viszonyulásmódok egy korábbi időszakban megtapasztalt félelemkeltésnek a következményei.

 

Előzmények

 

Rosszul indult az 1978-as esztendő Pálfi Gézának: februárban háromszor hivatták a Securitate Fehér megyei Felügyelőségére ahol parancsra (nem mellékes, hogy ezt a kényszerítő körülményt írásban is megjegyzi!) nyilatkozatokat kellett írnia, válaszként az ellene felhozott vádakra: nacionalizmus, irredentizmus, „nem megfelelő” kapcsolatai külföldi állampolárokkal, nacionalista akciók kezdeményezése, stb.  Nem sokkal később a – még 1972-ben nyított – megfigyelési dossziéját elemző tartótisztje gondos, körültekintő akciótervet dolgozott ki a Fehér-, Brassó-, Maros- és Hargita megyei Felügyelőségek tervezett bevonásával Pálfi Géza elszigetelésére, felettesei és tanítványai előtti kompromittálására, mert Pálfi egy „lehetséges ellenséges elem.” Ebben a tervben a fő eszköz a megfélemlítés volt: „...célunk az, hogy állandó félelemben tartsuk az akciói miatt...” – írja tartótisztje 1978 májusában a Pálfi Géza megfigyelési dossziéjának elemzésekor. (174. o.)

Ki volt Pálfi Géza, miért volt szükség a négy megyében tevékenykedő erőszakszervezetek közötti összehangolt akciótervre, ellene? Mennyi volt ebből a nem kevés költséget igénylő akcióból Securitate önlegitimációját erősitő célzatos túlzás, mi volt a szerepe az említett állambiztonsági intézménynek a rendszer fenntartásában, a különböző társadalmi mezők kölcsönviszonyainak, vagy akár a személyközi viszonyoknak politikai szempontú befolyásolásában,  alakításában? Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán történészek a Securitate irataiból Pálfi Géza megfigyelésének történetét úgy rekonstrulják, hogy ezt a személyes történetet szélesebb társadalomtörténeti kontextusban, hármas viszonyrendszerben helyezik el. Könyvükből a római katolikus egyház és a kommunista államhatalom, az egyház és egyén, valamint az egyén és a hatalom bonyolult viszonyrendszerének, kölcsönviszonyainak változó történeti folyamatát ismerhetjük meg. Különös hangsúllyal van jelen a kötetben a társadalom két fontos intézményének, az egyháznak és az elnyomó szerveknek a küzdelme.

 

 

 

Szemlélet és módszertan

 

A kutatás, rekonstruálás és értelmezés folyamatából szükségesnek véljük kiemelni a szerzők szemléleti alapállását és módszertani eljárásait: alapos részletfeltárásokkal intézmények működési mechanizmusait, jelenségeket, viszonyokat rekonstruálnak, így óhatatlanul emberi magatartásokat, viselkedésmódokat is bemutatnak – hisz emberi cselekedetek, viszonyulások tartották fenn, teremtették újra nap mint nap a kutatott történeti valóságot. Ilyen jellegű kutatási terepen könnyen át lehetne csúszni valamiféle moralizáló diskurzusba, de a szerzők mindig a tárgyalt társadalomtörténeti jelenségek, események megértésének, megértetésének, és nem a biráskodásnak, vagy valamiféle elszámoltatásnak szándékával végezték munkájukat.

A kötet szerkezete összetett, a szerzők négyféle kutatói eszközt használtak: olvashatunk a tárgyalt korszak társadalmi politikai folyamatait elemző bevezető, értelmező tanulmányt, válogatott levéltári dokumentumokat és e források kiegészítésére készített interjúrészleteket – a kötet DVD-melléklettel jelent meg –, olyan személyekkel, akiknek a tárgyalt kor megélt tapasztalati valóság, életútjúk egy szakaszában, amelyet a filmben felidéznek – pontosabban emlékezetükkel újraalkotják – személyes kapcsolatban voltak Pálfi Gézával. Maksay Ágnes dokumentumfilmje a helyszíni felvételekkel, a Securitate követési filmjeinek, fényképeknek, interjúknak a felhasznásával  közelebb viszi az érdeklődő olvasót a korszak valóságának – álságos, félelmetes viszonyainak –megismeréséhez és megértéséhez.

A tanulmányban a szerzők vázolják a a politikai, társadalomtörténeti kontextust: röviden elemzik a kommunista hatalom magyarságpolitikáját, a Római Katolikus Egyház és a szocialista állam viszonyát, értelmezik a „magyar kérdést”, mint kiemelt állambiztonsági problémát a kommunista társadalomszervezésben (-uralásban), felvázolják azt a hatalomgyakorlási folyamatot amelynek végkifejleteként a hetvenes évekre, a romániai magyar értelmiségiek a Securitate célkeresztjébe kerültek: ekkor „fokozták az egyházak kontrollját is, az állami szervekkel való együttműködést elutasító egyházi személyeket egyre nagyobb nyomás alá helyezték.” (24. o.) 

A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a Márton Áron személyében karizmatikus vezetővel rendelkező „erdélyi római katolikus egyház egy több pilléren álló, lelki, gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból egyaránt meghatározó intézménye volt a romániai magyarságnak” (25. o.) Az egyházat megtizedelték, jelentős vezetőit bebörtönözték, de nem sikerült megtörni: „... nemcsak a lelkek ellenőrzéséért vívott csatában számított a párt egyik fontos ellenfelének, hanem meghatározó szerepet játszott a romániai magyarság nemzeti öntudatának ápolásában és a mikroközösségeken belüli tradicionális kapcsolathálók működtetésében egyaránt.” (29. o.) Az elnyomás ellenére a római katolikus egyház erősíteni tudta tevékenységét, a jelentős újításokat eredményező 2. Vatikáni Zsinat után Erdélyben is megjelent egy új lelkipásztor-generáció – a Pálfi Géza nemzedéke –, amely a papi hivatást újszerűen fogta fel.

 

Egy új nemzedék képviselője és társadalmi környezete

 

Pálfi Géza jelleméről, eszmei, ideológiai beállítódásáról, gondolkodásmódjáról a szerzők megállapítják, hogy „erős személyiség volt, aki a papi teendőket hivatásként kezelte, aki tudatosan és küldetésszerűen szolgálta a közösségét mind vallási-morális, mind kulturális-nemzetiségi dimenzióban. Pálfi a székelyföldi Máréfalván született, egy hagyományos földműves közösségben és ez kihatással volt szocializációjára is.[1] Határozott elképzelése volt a nemzetről, közösségről, a kultúráról, a társadalmi összefogásról, annak összetartó erejéről. A közös történelmi múlt ismeretét, a vallási és nemzeti hagyományok ápolását tartotta a közösségépítés fontos alappillérének. Ez a világkép szinte semmiben sem egyezett a kommunista ideológia alaptételeivel, társadalomátalakító elképzeléseivel... papi-tanári minőségében nyíltan is hangoztatta a párt egyházellenességére és kisebbségpolitikájára vonatkozó bírálatait és tudatosan cselekedett annak érdekében, hogy azok hatásait minimalizálja, semlegesítse. (37. o.)

Pálfi Gézának  „lételeme volt a katolikus hit megtartása és annak a fiatal generációk számára történő átadása” ez az elkötelezett hivatástudata azonban nem jelentett kizárólagosságot a más felekezetűekkel szemben. 1974-ben egy Maros megyében szervezett konferencián arról értekezett, hogy „... óvatosnak kell lenni más felekezetek híveivel szemben. Nem szabad számukra sértő dolgokat mondani. A nem hivőkkel sem szabad elutasítóknak lenni, megértőbbnek kell bizonyulni a vitákban.” (81. o.)

Megkerülhetetlen sorsszerűség volt, hogy a fent jellemzett önálló gondolkodású, az uralkodó ideológiától eltérő nézeteket valló személyiség szembekerült a társadalom minden részterületére behatoló, azt ellenőrző hatalommal, ennek rendszerfenntartó intézményeivel: “…rendszerellenes megnyilvánulásaival rövid időn belül az állami szervek egyik meghatározó és kibékíthetetlen ellenfelévé vált...” (37. o.)

A társadalom uralásában a rendszernek ellenségekre volt szüksége: „Megtartani a hatalmat és fenntartani a rendszert egy idegen vagy éppen ellenséges környezetben: ebből alakult ki az „ostromlott erőd” pszichózis és az éberség-őrület, amely azt hajtogatta, hogy nemcsak körös-körül, hanem a falakon belül, magában az ostromlott várban is ott az ellenség.”[2] – jellemzi Litván György a szüntelen ellenségkeresés inditékait.

 

Miután Pálfi Géza  a Securitate látókörébe került, igyekeztek (sikertelenül) beszervezni, elszigetelni, kompromittálni, majd 1973–1980 között folyamatosan arra törekedtek, hogy  eltávolítsák a Teológiai Intézetből és a Kántoriskolából. A cél: „kompromittálni és előidézni  a környezetből való eltávolítását” mivel „fő  mozgatója volt a magyar szellemiség megőrzésének az intézeten belül” potenciális ellenséges elem, aki cselekvési környezetében szervezett ellenséges tevékenységet tudna kifejteni...” – olvasható egy 1980 elején készült belügyi intézkedési tervezetben. (212–213. o.)

Hamisításokkal, hamis bizonyítékok gyártásával, névtelen rágalmazó levelekkel (Pálfi fölötteseinek), álhírek terjesztésével 1980-ban sikerült eltávolítani Gyulafehérvárról, de „...Pálfi Géza nem mondott le ellenséges gondolatairól azután sem, hogy eltávolították a Teológiai Intézetből, hanem továbbra is ellenséges elfoglaltságot jeleztek róla, nacionalista irredenta megnyílvánulásokat és külföldiekkel való nem helyénvaló kapcsolatokat. A megelőző intézkedés után is tovább űzi ugyanazokat az ellenséges elfoglaltságait.”  Pálfi – Márton Áron püspökkel és másokkal –, a katolikus körökben mozgó „legveszélyesebb elemek” besorolás alá került (83.o.).

A “megfigyeléstörténet” idején az állambiztonság óriási apparátusa behálózta a társadalmat. A belügynek minden településen, intézményben, munkahelyen hűséges kollaboránsai, a célszemélyekre állítható ügynökei voltak. E behálózás következménye a társadalom minden szegmensében az általános bizalmatlanság légköre volt. Akárcsak más mikrotársadalmi közegekben a Teológiai Intézetben is álalános a gyanakvás, bizalmatlanság „...senki se bízik meg a másikban. Az étkezések alatt sem beszélgetnek. Éppen Pálfi mondta azt, hogy manapság még saját ingedben sem bízhatsz meg.” – jelentette egyik informator. (84. o.)

A Pálfi köré szervezett informátorhálózatban követésének két évtizede alatt 84 hálózati személy tevékenykedett, közülük 27 világi és a többi egyházi személy volt.[3]

 

A történet felépítése

 

A szerzők kimerítően dokumentálják a rekonstruált történet e vonatkozásait, majd részletesen bemutatják Pálfi Géza megfigyelésének történetét, amely értelemzésükben „egy sokrétű, többszereplős történet, egyfajta röntgenkép az egyén-hatalom”, egyház-egyén (társadalom) és hatalom-egyház viszonyrendszerről”(110. o.).

A kötet szerkezete, a történet rekonstrukciójában használt források és eszközök, Maksay Ágnes filmje, a közölt interjúrészletek kimondatlanul is arra utalnak, hogy Pálfi Géza története és ennek legtágabb kontextusa, vagyis az említett hármas viszonyrendszer az emlékezetünk és a történelmünk határán lévő múltunk része. Pálfi Géza történetét még őrzi a személyes emlékezet: a rokonoknak, pályatársaknak, híveinek emlékezete, ugyanakkor a levéltári forrásokból már feltárható, megalkotható a lelkipásztor életútjának és a körülötte, ellenőrzésére, megfigyelésére, követésére szervezett hálózatnak, az intézményeknek – az állambiztonság, az egyház –,  a falusi és városi, lokális társadalmi világoknak (Csíkszentdomokoson, Marosvásárhelyen, Gyergyóalfaluban, Székelyudvarhelyen szolgált) sok esetben feszültségekkel tele, konfliktusos belső viszonyrendszere.

A szerzők munkájukat „megfigyeléstörténet”-ként értelmezik, ehhez a recenzens még hozzátenné, hogy „megfélelmítés”-történetet is nyújtanak az olvasónak. Megismerkedhetünk a Securitate félelemkeltési tehnikáival, módszereivel, ezeknek is a kifinomultabb változataival. A hetvenes-nyolcvanas évek hatalmi eszköztára, a hatalomgyakorlás „stílusa” más volt, mint az ötvenes évek fizikai terrorban tobzódó uralma: ekkor már nem a tömeges bebörtönzések, éjszakai elhurcolások, internálások, kitelepítések gerjesztették a félelem és a rettegés légkörét, hanem az alattomos megfigyelés, követés, elszigetelés, fenyegetés, zsarolás, kompromittálás keserítette a megfigyeltek életét és alakította ki a függőség, alávetettség és engedelmesség állapotát. A hetvenes-nyolcvanas évek neosztálinista hatalmi építményének akárcsak az eredeti, két- két és fél évtizeddel korábbi változatának „az ideológia és az ehhez társuló pszichológia legalább olyan fontos és nélkülözhetetlen tartozékai, mint az iszonyatos méretű fegyveres és bürokratikus gépezetek.”[4]

Az erőszak abszolut monopóliumának birtokában lévő kommunista állam ezekkel az eszközökkel tartotta fenn hatalmát: szorongást, félelmet, bizonytalanságot gerjesztve kényszerítette ki az engedelmességet, alakította át a társadalmi mező erőviszonyait. Ne feledjük, ahogy Pálfi Géza története is jelzi: nem csekély társadalmi részvétellel!Pierre Bourdieu szerint a társadalmi tér egésze: erőviszonyok mezeje, a társadalmi tér viszonyai szabályozzák az egyének, és a  csoportok viselkedését: „Az állam azért képes szabályozni a különböző mezők működését, mivel az anyagi és szimbolikus erőforrások jelentős részét tartja kézben.”[5] A kommunista állam különösképpen: párt élcsapatának kezében a történelemben addig nem ismet mértékben koncentrálódott az erőforrások fölötti rendelkezési hatalom.

 

A befejezetlen történet

 

Pálfi Géza betegségének, és 1984 március 13-én bekövetkezett halálának tisztázatlan körülményeit, az ezt követő széleskörű hazai  – és nemzetközi diplomáciai bonyodalmakat is okozó – viszhangját nem részletezzük: e recenziónak inkább az olvasási-érdeklődési kedv felcsigázása volna a feladata, és nem a könyv tartalmának kimerítő ismertetése. A szerzők a levéltári forrásokat értelmezve megállapítják, hogy Pálfi Géza halála után azonnal az ellenállás szimbólumává vált mind az egyházi, mind a laikus szférában... szellemi, morális hagyatéka hosszú távra elfoglalta az őt megillető helyét az egyházi és világi emlékezetben egyaránt.” (110. o.)

Befejezésként a recenzens megkozkáztat egy  korrekciót: úgy véljük Pálfi Géza szellemi és morális hagyatékának helye –  mint sok vonatkozásában a mi jelenünkben is aktuális lét-tapasztalatot, illetve morális követeményt hordozó hagyaték –, a világi emlékezetben még nem lezárult, hanem ma is, a közeljövőben is formálódó, nem kizárt, hogy épülő, terebélyesedő emlékezet-folyamat. A jelenben továbbélő múlt.

A történész racionális magyarázatokat keres, és alkot a vizsgált múltbeli jelenségekre. „A történetíró feladata, a megtörtént dolgok ábrázolása. Minél tisztábban és maradéktalanabbul sikerül ez neki, annál tökéletesebben oldotta meg feladatát. Ámde az, ami megtörtént, az érzékek világában csak részben látható, a többit hozzá kell éreznünk, ki kell következtetnünk, ki kell találnunk…”[6]. A történészek alkotta történelem és a személyes vagy kollektív emlékezetben (emlékezetekben) élő sokféle múlt, két külön entitás. Az emlékezet sokféle múltat őriz, ismertetett könyvünk esetében például a megfigyeltek, a zaklatott, megfélelmített egykori kortársak – az együttes élményeket jelentő, együtt töltött idő értelmében kortársak – emlékezete más múltat őriz, más események emel ki, más történéseknek tulajdonít értelmet, mint az önkéntes vagy fizetett informátorok, kollaboránsok, a hatalom kiszolgálóinak, az uralom gyakorlóinak emlékezete. „A 20. Század kaotikus eseményei egymástól különböző kollektív emlékezeti hagyományokat teremtenek és tartanak szüntelenül életben, amelyek szinte mindig ellentmondanak a történészek homogenizáló és szintetizáló vizióinak. A múltnak mindeme, a kollektív emlékezetben tárolt és nyilvánosan forgalmazott képmásai napjainkban úgyszólván egyenrangúak a történészek történelmeivel...”[7]

Ezt az egyenrangúságot ismerik el (fel?) a kötet szerzői, amikor interjúrészletekkel és filmmelléklettel közlik Pálfi Géza megfigyeléstörténetét. E forrásokkal, eszközökkel kiegészülő történetirói “beszéd”-ből az olvasók árnyaltabb életszagúbb, élménydúsabb történettel ismerkedhetnek meg.

Ezzel a megfigyelés és megfélemlítés-történettel a történészek, a filmet és az interjúkat készítő Maksay Ágnes hiteles eszközt tettek asztalunkra a közelmúlt és ehhez sok szálon kapcsolódó jelenünk viszonyainak megismeréséhez és megértéséhez. A kötet szívszorító olvasmány és úttörő (bizony, kutatói bátorságot is igénylő!) alapkutatás. Közelmúltunk egyik megrendítő sorstörténete, amely egyediségében általános is: az egyéni önállóságát, életfelfogását, hivatását, személyes szabadságát, érvényesíteni akaró, autonóm személyiség és az egyneműsítő, homogenizáló elnyomó hatalom konfliktusának és egyenlőtlen küzdelmének dokumentuma.

 

(A kötetet DVD-melléklettel, szuggesztív borítóval  (Márton Krisztina munkája) a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó adta ki  2011-ben.)

 


[1] Egy adalék, amely jelzi mély, bensőséges kötődését szűkebb felnevelő környezetéhez: „Mindig kijelentette, hogy addig nem hajlandó déli gyümölcsöket fogyasztani, amig szülőfalujában, Máréfalván ezt mindenki nem teheti.” Interjú Vencser Lászlóval: 283 old.

[2] Litván György: „Mi kommunisták különös emberek vagyunk...” A sztálinizmus lélektana.  In: Századvég, 1988. 6–7.  151. old.

[3] Hasonló volt a behálóztottság mértéke más történelmi egyházak esetében is, ezt bizonyítják a reformátusok, evangélikusok és unitáriusok folyamatban lévő múltfeltáró törekvései.

[4] Litván  György: i. m., 150. old.

[5] Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, 2002, Napvilág Kiadó, 46. old.

[6]Gyáni Gábor: A kollektív emlékezet két formája: a hagyomány és  történeti tudás.  In: Az elveszíthető múlt. Budapest, 2010, Nyitott Könyvműhely, 93. old.

[7]Gyáni  Gábor: i. m., 371. old.




.: tartalomjegyzék