Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Június
Fekete Vince, Ferenczes István,György Attila, Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Kányádi Sándor: Válogatott versek[1]

 

„Miért nem lóg a falon ez a költő bácsi?” A kérdést egy kisiskolás tette fel valamikor a hetvenes évek vége felé a tanító néninek. Nyilván tetszett neki az ünnepélyre kiosztott, szavalásra kapott költemény, és képtelen volt felfogni, hogy az osztályterem, vagy a folyosók falain függő képek között miért nem szerepel az ő versének a szerzője is. Lehetőleg nagy szakállal, kackiás bajusszal, oldalán karddal, de legalább egy könyvvel a bal kezében, miközben révülten nézi az őszi tájat, a borongó felhőket, s jobbjában egy pennát tart, készen arra, hogy mindjárt papírra is vesse a látottakat. „Miért nem lóg a falon?” – ismétlődött meg a kérdés. A tanító néni már készen volt a válasszal: „Mert él, fiacskám.” „Igen?” – hangzott a csodálkozó hang, mert a válasz nem elégítette ki, hiszen élőnek is volt ott képe, és nem is akármilyen helyen. Az igaz, hogy az az illető nem volt költő bácsi.

Kányádi Sándor él, hála istennek, a szó konkrét értelmében, és él verseiben, az olvasók tudatában is. Nem ismerek még egy „ennyire élő”, a köztudatban ennyire jelen levő költőt, mint Kányádi Sándor. Talán Petőfi az, akinek ennyi versét, ennyi sorát ismerik, szeretik az óvodától az egyetemig – és vissza. A költőknek pedig mi lehet nagyobb örömük, elégtételük, mint amikor verseikben, verssoraikban továbbélnek a gyerekek, felnőttek, fiatalok és idősek, kicsik és nagyok, elemisták és gimnazisták, munkások és földművesek tudatában, emlékezetében.

Bátran kimondhatjuk: Kányádi Sándor, a középkori énekmondók, igricek jelenkori utóda, a legélőbb mai magyar költő. És ha van egyáltalán valaki napjainkban, aki mostani, ingergazdag, de versszegény világunkban a verssel, magával a költészettel ennyire magával tudja ragadni a közönségét, ő az. Olvasók százai hallgatják szájtátva, figyelmesen templomban, iskolában, kultúrházban, klubhelyiségben stb. őt, az énekmondót, az előadó Költőt. Nincs az a terem Erdélyben, és talán másutt sincs, amelyet ne tudna megtölteni olvasóival, közönségével egy-egy találkozója alkalmával.

A hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában erőt adott, megmaradni segített. Ma sem kevesebb, amit értünk, olvasóiért tesz: a nyelvben, a szép magyar nyelvben segít megmaradnunk. (Fekete Vince)

 

Székely népballadák[2]

 

„Hallottátok, Csíkpálfalván mi történt: / Kopacz Gabit múlt vasárnap megölték. / Vérét vették, mint egy árva madárnak, / Lajos Anna legkisebbik fiának. // Ferencz Vince s Kopacz Gyurka bort iszik, / Reggel óta a korcsmában mecsergik: / az IMSZ-titkárt, hogyha szakad, ha törik, / még ma estig Kopacz Gabit megölik” – valahogy így hangozhatott az újkori ballada, amelyet az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején szülőfalumban, egy gyilkosság után, akár énekelhettek volna is. Bár nem hiszem, hogy megörökítődött volna a valóban balladába illő történet, amely egy nyári, augusztusi vasárnap délután történt. Ferencz Vince a Fülöpök utcájának közepén valóban szíven szúrta az IMSZ-titkár (a gyengébbek kedvéért: Ifjúmunkás Szövetség) Kopacz Gabit. Azt megelőzően valóban egész nap együtt dorbézoltak Kopacz Gyurkával, aki szegről-végről rokona volt az áldozatnak. A tettes, miután az áldozat szívébe ütötte bicskáját, bedobta azt a szemben lévő udvarba, s futásnak eredt: meg sem állt a csobotfalvi papilakig, amelynek ajtaján dörömbölve csak annyit mondott a szembejövő plébánosnak, hogy: „Gyónni akarok!” Ennyi a történet, ami belefér egy balladába. De sokkal szövevényesebb volt már az a kor, s maga az esemény is, hogy egy énekelhető, tömörre csiszolódott balladában kifejezhesse az igazat is, nem csak a valódit. A székely falu ekkor történetének legmegrendítőbb civilizációs válsága és váltása elé érkezett, olyan helyzetbe jutott, amelynek abszurditásait már nem oldhatták fel a népdalok és a balladák. A groteszknek s a tragikomikusnak jött el az ideje. Annyit még elviselne egy ballada, hogy tudomásunkra hozza: a hősök büszkék, vagy – ahogy nálunk felé jellemezték – bizony „bőcsöcskék” voltak. Talán még azt is elviselné, hogy Kopacz Gabi szemet vetett Ferencz Vince nagyobbik húgára, de az ki nem állhatta a barna bőrű, mindig izzadtság-gyöngyös, fénylő homlokú legényt. Talán még némi osztályharcos csavarintást, felhangot is elviselne, ha egyáltalán lehetett volna ilyen indíték a történet hátterében. Mert miféle IMSZ-titkár lehetett az, aki az istennek sem akart beállni középgazdaként a téeszbe, büszke volt két szép tehénkéjére, a saját földjén akart gazdálkodni, s jól is gazdálkodott. A másik főhőst sem lehetne osztályszempontból tipikusnak tekinteni. Ők sem voltak földhözragadtak, gazdálkodtak, de nagyobb volt a család, Vince már állami kenyéren élt: a Péter Mózes-féle, államosított fűrészüzem csarnokaiban létesített állami gazdaság disznóhizlaldájában dolgozott munkásként. S aki nemcsak ünnepnapokon, de hétköznap is fehér harisnyát viselt. Kopacz Gabi pedig már időnként pantallóban járt. Igen, holmi harisnyazsinór-tépések is voltak a bálokban, ami annyiból állt, hogy leszaggatták, letépték a posztóharisnyáról a zsinórt, ha az nem felelt meg a hagyományos, a rendi hovatartozást jelző színnek. Például ha valaki az őt megillető fekete helyett piros vitézkötést varratott a harisnyájára. Igen, ez is inkább volt osztályharc, mint ballada. A történethez valami színjátszási történések is kötődnek, talán augusztus 23. ünneplésére készülődtek, próbáltak esténként a kultúrházban, ahová nemhogy nem vették be az egyiket, de a másik fél ki is tessékelte, talán otromba mód meg is szégyenítette. Tovább lehetne fokozni, bővíteni a történetet a két család tagjainak minőségével, helyzetével. Olyan  mellékkörülményekkel, hogy az áldozat édesapja, az öreg Kopacz Kálmán adószedő volt Madéfalván, elég komisz ember hírében állt. A gyilkosság után állandóan bosszúra esküdött, rendszeresen, szinte mániákusan köszörülte a vágóeszközöket. Hogyne vágyott volna bosszúra, mikor ott élt a házban a mozgássérült nagyobbik fiú, aki elsőként lett a faluban traktorista, de aki egy baleset után nyomorék maradt. Ki fogja majd gondozni, ha elhalnak a szülők? A tettes apja amolyan okoskodó férfi volt, gyógykovács-féle, „fogdosó” ember, aki helyre tette a kificamodott bokákat, s más testrészekre is voltak gyógyítási receptjei...

Nem folytatom tovább az akkori helyzet körülírását, mert egyre messzibbre jutnék a balladától, talán a drámáig vagy a kisregényig. Éveken keresztül dédelgetett tervem volt a történet megírása. Aztán valamikor a nyolcvanas évek elején elolvastam García Márquez Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregényét, s dugába dőlt minden tervem. Egy az egyben az én balladámat láttam viszont a kisregényben, ragyogóan, mesteri módon megírva. Ennél jobbat nem tudnék írni, mondtam magamban, rosszabbat pedig nem érdemes. Tehát nincs tovább, nem kell többé foglalkozni vele. Maradtam hűséges balladaolvasónak és -hallgatónak. Arany János balladái mellett szinte napi rendszerességgel belelapoztam egy-egy balladagyűjteménybe, különösen kicsi nagyanyám halála után. Mert ő kútfő volt. Ő még mondott, énekelt balladákat, néhányra ő tanított. Ma is emlékszem az általa előadott Júlia szép leányra, Görög Ilonára, Endre báró leányára, Barna Jancsira vagy Fehér Lászlóra. Bizony, le kellett volna jegyezni, de ki akart akkor, még jövendő, szenvedélyes biológusként irodalommal, néprajzzal foglalkozni? Mire eljutottam nagyanyám kútfő voltának felismeréséhez, már késő volt. Tovább gyarapodtak kudarcos felismeréseim, az elszalasztott lehetőségek miatti bánkódásaim.

Ez a kötet egy szubjektív válogatás a székely népballadákból. Vállalom minden ódiumát, és nyíltan megvallom: én ebbe a kötetbe zömmel azokat a székely népballadákat válogattam be, amelyek mögött hallani véltem tündéri édesem, kicsi nagyanyám, csíkszentkirályi, született Balló Julianna varázslatos hangját, mesélőkedvét, olvasmányait, imádságait, éteri hangját, amikor a Pókainét szavalja a gaz Báthoriakról. Az ő emlékének ajánlom, s így küldöm a kedves Olvasók felé a Székely Könyvtárnak ezt a kötetét. (Ferenczes István)

 

Tamási Áron: Ábel a rengetegben[3]

 

Tamási „Ábelére” nincs magyarázat. És nincs felelet sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs kérdés.

Ábel mi vagyunk, mindannyian, még a legelvetemültebbek is, azok is, akik kirobbantják a fát a Hargitán, akik ügyeskedni próbálnak, és azok is, akik vállalják a havasi létet, akik ésszel-hittel, puszta kézzel küzdenek meg a mindennapokért: mind-mind Ábelek vagyunk.

Ezért ismerünk olyan szívesen magunkra ebben a csudálatos könyvben. Mert valami olyan köszön vissza belőle, mintha varázstükörbe néznénk: hiteleset mutat, de csak azt láthatjuk meg belőle, amit szeretnénk.

Ha létezik nemzeti archetípus, akkor az „Ábel” az – és most gyorsan abbahagyom ezt, mert az ilyen csúnya szavakra minden bizonnyal lenne legalább három metsző, találó válasza Szakállas Ábelnek, amit aligha tennék ki az ablakba. Inkább csak annyit mondanék: ha sötét szobába nézel, az ablaküveg is tükör: talán ezért látjuk folyamatosan önnön arcunkat Ábelében.

És bár a világ sokat változott, nem sokat változott óta. Ma is van Hargita, van fenyőfa, vannak bankárok, vannak Surgyélánok és Fuszulánok. És vannak kicsi erdőpásztorok, de vannak ám somlyói ferences barátok is, és van emberi jóság, ami ellensúlyozza a bennünk lakozó sasevő megalkuvást.

És amíg mindez így van, együtt, addig nagy baj nem lehet. És mindaddig, amíg Tamási „Ábelét” olvassuk, szeretjük: ez így marad. Egyéb már nem is kell ehhez.

Legfennebb az a három dolog, amire bárhogy csóválná fejét most Szakállas Áron vagy Tamási Ábel, tőlük tanultuk: Hit, Hűség és Humor.

Ha mindez megvan bennünk, akkor örökké otthon vagyunk. (György Attila)

 

Bözödi György: Székely bánja[4]

 

Se az Erdélyi Szépmíves Céh, se a Hitel nem akarta megjelentetni Bözödi György Székely bánja című remekművét: tizenhat fiatal írónak kellett összefognia ahhoz, hogy – az újonnan induló Enciklopédia Kiadó első köteteként – 1938-ban mégis napvilágot lásson a könyv. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy se a „nagy öregek” (Kós Károly, illetve a helikonisták első nemzedéke), se a „fiatal farkasok” (László Dezső, Venczel József és társaik) nem vállaltak közösséget az akkor 25 éves Bözödi Györggyel?

A kérdésre a válasz minden bizonnyal a Székely bánja alaptézisében keresendő: „A köztudatban hamis utópiát tettek általánossá a székelységről – mondja Bözödi. – Az utópia hirdette, hogy itt mindenki szabad, egyenlő és egyformán nemes, a jobbágyságot nem ismerték, társadalmi súrlódások nem keletkezhettek” (jellemző példája az utópia „megcsontosodásának”, hogy a jobbágyfelszabadító törvénynek a Székelyföldre is kiterjedő érvényességét egyszerűen elfelejtették kimondani, mivel itt elvileg jobbágyföld és -birtok nem lehetett). „Az utópia állapota csak a székelységre vonatkozó írott történelmi emlékeket megelőző időben volt valóság – folytatja alaptézisét Bözödi –, de az első írott emlékek már a székely társadalmi élet sorvadásáról, fokozatos bomlásáról beszélnek.”

Kezdődött minden a székely önkormányzatiság leépülésével, folytatódott a földért vívott harcokkal, a tizenegy sikertelen székelylázadással, a jobbágyosodással, az arányosítással és tagosítással, az elszegényedéssel és a folyamatos kivándorlással – egészen a trianoni közhatalom-változásig. Ezt a székely történelmi múltat és a kisebbségi sorba került székelység két világháború közötti közállapotait írja le Bözödi, kegyetlen őszinteséggel – s ezzel, azt hiszem, vissza is kanyarodhatunk eredeti kérdésünkhöz, hogy miért került olyan nehezen kiadó a Székely bánja számára.

A belülről jövő kritika mindig kétélű fegyver. Különösen igaz volt ez Trianon után, a törleszteni vágyó, önbizalommal teli román uralom alatt: új intézményrendszert kellett kiépíteni, lelket kellett verni a sokkos állapotba került erdélyi magyar társadalomba, amely a szomorú valóság elől szívesebben menekült a „romantikus” történelmi múltba. „Veszélyes” dolog ilyenkor kritikával élni. Tudta ezt Bözödi is: „kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól”, mondja 1939 őszén, a Székely bánja 2. kiadásához írt Előszóban. Igen ám, de Trianontól a Székely bánja megírásáig eltelt 18 esztendő: divatba jött a tényirodalom, útjára indult a falukutató mozgalom, a helikonisták második nemzedéke elkészült a transzszilvanizmus kritikájával stb. Egyáltalán nem csoda tehát, ha Bözödi is – minden „óvatossága” ellenére is – arra a következtetésre jut (már említett előszavában), hogy „Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket és közelebb visszük a valósághoz”…

Negyvenéves vagyok. 1990-ben váltam nagykorúvá, gyakorlatilag a szemem előtt épült ki a „fiatal” „székely” „demokrácia”, mégis mennyire örülnék, ha egy új „Bözödi György” összefoglalná egy könyvben az utóbbi 22 év kortársi történéseit! Azt se bánnám, ha Székely támadt lenne a könyv címe… (Lövétei Lázár László)

 

Amikor kifordul magából a világ

 

Régen a székely faluk mellett találtatott valamiféle őrhegy, vigyázóhegy, ahonnan figyelni lehetett, nem jön-e török-tatár-labanc vagy egyéb kórság, hogy idejében tenni lehessen ellene. Felvenni a harcot vagy menteni a menthetőt. A rendtartó székely falura az igazán nagy baj csak kívülről jöhetett. Ilyen vigyázóhegyre emlékeztető két ember Czegő Zoltán könyvében[5] Üdő Márton és Rebi néne, a falu két vénsége, akik a baljós jeleket észrevéve és megérzéseikre hagyatkozva próbálnak rájönni a falut fenyegető vész mibenlétére, és hosszú életük tapasztalatait felhasználva, közösségi összefogással megelőzni vagy elhárítani azt. Csakhogy a veszedelem ezúttal ravaszabbul és kivédhetetlenebbül jelentkezik mint máskor: a Hatóság útján. Rendeletek vetnek véget a régi rendnek.

A könyv első felében a történet nem tájolható be valamelyik konkrét történelmi korszakba, ez egyfajta időtlenséget, örökérvényűséget biztosít a regénynek. Így szinte mitikus időben zajlanak az események, és szimbolikus jelentőséget kap minden tett. A tragikus végkifejlet valamiféle deportálásról szól, a falu férfilakosságát hurcolják el kafkai bizonytalanság és szolzsenyicini kiszolgáltatottság közepette. Innen egyetlen ember tér haza élve, indokolatlan kegyetlenségekről, repülőről ledobott furcsa hatású bombákról hoz hírt. Anélkül, hogy pontosan kötni lehetne egy meghatározott történelmi eseményhez, nyilvánvalóvá válik, hogy a XX. századról van szó, arról a korról, amelyben a különféle ideológiák nevében a társadalommal kísérletezgető Hatalom a legnagyobb romlást hozta a székely faluközösségekre.

A megpróbáltatásokat túl nem élő fiatal székely férfiak üzenete az egyetlen hazatérő közvetítésében így válik hátborzongató történelmi üzenetté: „mi innen soha meg nem szabadulunk, velünk kísérleteznek, mi innen soha, de ha valaki, akkor mondja meg a szeretőinknek, szüljenek gyermekeket, ez az üzenet...”

Bár igen nyugtalanító, mitöbb kísérteties dolgokról esik szó a könyvben, mégis jó, megnyugtató olvasni a két öreg beszélgetéseit egymással, falustársaikkal, gondolataikat a gondokról, azok lehetséges megoldásáról, életről, halálról, múltról és jelenről. A két öreg hozzáállása a romláshoz maga a bizonyosság: jöhetnek gondok, bajok, de mindig van rendje és módja azok megoldásának is. „A kilencvenkilenc házas falu népe” megpróbál önerőből tenni a romlás ellen, megóvni, majd újraépíteni a Rendet, az Életet, amelybe csúnyán belepiszkált és belepiszkolt a Hatóság. „Áldassék az Úr neve, mert erőt adott a népnek, hogy kibírja a rámért próbát. A próba a Gonosztól való, az erőtől a Gonosz riadozik. Az élet teremni akar.” Úgylehet, ez a legfontosabb. Úgylehet, sikerül is.

Kitérnék arra, hogy van a regényben egy ámulatosan szép rész, amikor ünnepi alkalomból összegyűlt falusiak táncmulatságot rendeznek, és ott egy erősen egymásra talált fiatal pár különös táncba kezd. Talán kívülről nézve is le lehet írni szépen egy ilyen táncot, amikor a táncvarázsban eggyé válik nemcsak egy fiú és egy lány, hanem valamiképpen az őket néző társaság is. De megfogalmazni erről az igazat, a tánc keltette szinte leírhatatlan bűvöletet, csak az képes, aki belülről is nagyon érti, próbálta már a mágiának ezt a formáját. Tudjuk, Czegő Zoltánt fiatalabb korában nem akármilyen táncosként tartották számon. Ebben a részben sikerült megértetnie valamit a tánc lényegéből azzal az olvasóval is, aki nem volt még részese egy ilyen bűvöletnek.

A regény különleges értéke annak nyelve. Végre hiteles, veretes, s főleg igen élvezetes ─ háromszéki ─ székely nyelvjárásban megírt művet lehet olvasni. És nemcsak székelykedő idétlenkedést, olcsó poénkodást valamiféle soha nem volt „műszékely” tájnyelven, mintha a

székely nyelvjárás csak vicces adalék lenne gügye kabarétréfákhoz. Czegő Zoltán könyve korántsem humoros mű, de éppen ezért és éppen így látszik igazán, hogy az ízes székely kifejezések, a figurás nyelvi fordulatok, egyáltalán, a székely beszédben megnyilvánuló olykor csavaros gondolkodásmód nem feltétlenül a humorkeltés eszközei, hanem sokszor a sanyarú sors elviseléséhez nélkülözhetetlen kellékek, s ha úgy hozza a szükség, egyfajta hátország is a székely számára, ahová mindig visszavonulhat, ahol mindig otthon érezheti magát, s amit nagyhatalmi döntéssel sem lehet elcsatolni tőle.

Czegő Zoltán nem úgy használja a székely kifejezéseket, mint aki erre jártában szedte fel őket az útszélről, hogy villogjon egy kicsit a furcsaságukkal, hanem úgy, mint aki újra birtokába veszi azt, ami az övé. S mint ahogy csak a birtokos tudhatja igazán, hogy birtokán minek hol a helye, mit mikor és hogyan kell használni. A szavak használatán érződik annak az öröme, aki újra rátalált, felfedezte a régi, meghitt ízeket ősei nyelvében, a figurás szófordulatokat, az évődő kiszólásokat, és nem győz betelni velük. A sokáig nem a Székelyföldön élő Czegő Zoltán ezzel a könyvével jött vissza, érkezett végérvényesen haza. Isten hozta! (Molnár Vilmos)



[1]Csíkszereda, 2012, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 5.)

[2]Csíkszereda, 2012, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 1.)

[3]Csíkszereda, 2012, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 3.)

[4]Csíkszereda, 2012, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 4.)

[5]Czegő Zoltán: Katonabogár. Csíkszereda, 2011, Pallas-Akadémia Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék