Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Július
Lokodi Imre

Kondenzcsíkok

Látod, itt mennek, mondta Béni, és a kék égre mutatott.

 

Látom, mondta Menyhért, itt mennek, mostanában itt mennek.

 

Kedvetlen, árnyékos arcú férfiak, akár a többi völgylakó, nem tudni, mióta van

így. A bánatnak itt nincs nyilvánvaló oka, lehet, hogy az magától terem meg. Úgy

járt a két ember keze, mint valami szíjáttételes meghajtású mű, apró körökben

fejszét fentek egyszerre. Ha nem járt volna úgy a kezük, azt hinnénk, üszkös

vackorfatönkök várják az idők végezetét: suvadjon meg a hegy, kőről kőre

guruljon le a rom, a csonkokat hasítsa szét a villám, ki tudja, mi még.

 

A fenőkőre is majdnem hogy egyszerre pöktek, errefelé pökni szoktak ugyanis,

tavaszra felhígul az ember szájában a nyál. Tekintetük az égbolt és a fejsze éle

között tolókázott, völgybe nézni nem kell, a lenti világ semmit nem mond már az

ötvenfelé járó férfiaknak. Tudni lehet, kinek a kutyája kit ugat meg, hol csurog

a kisüsti félénken, kinek a kéményéből száll egyenesebb füst, sőt kora reggel

csak ki kell nézni a kertek tetejére, és nem kétséges, aznap előtt este kinek az

imája hallgattatott meg. Az biztos, a felmenőktől származik a meghagyás: ha

valakinek a szilvafáján felhőfoszlány lóg, akkor üdvösség dolgában az csakis

reménykeltő lehet. Hiába mondta valamennyi idekerült lelkész, hagyjanak fel a

felhőkergetéssel, mert annál inkább nem, sőt annyira általános lett az üdvözülési

vágy, hogy a nap nem kezdődne anélkül, hogy a völgylakók ne tekernék nyakukat

a kertek fején sorakozó szilvafákra. Ha a tegnap este nem hallgattattak meg, akkor

ma éjszaka, vagy holnap biztosan el kell jönnie a felhőnek, így megy, makacs

dolog ez.

 

Ilyenkor pökni kell hát a fenőkőre jót, mert a völgyben a szőlőfák vesszején

ragacsos vízcseppek sorakoznak sűrűn, mint egymás mellett csüngő kis ezüstös

denevérek, addig nyulánkoznak, míg csak egyszer elszakadnak és hullnak lefelé.

 

Mind itt mennek?, nézett fel Menyhért, és hagyta, hogy arcán valamit derítsen a

fény.

 

Nem mind, mondta Béni, és a karján egyenesített egy jót.

 

Menyhért tátotta a száját, majdnem hogy kifutott szájából a nyál, amit szépen

összegyűjtögetett, majd egyenesített ő is. A tőrhegyesre vásott fenőkővel a völgy

feletti nagy tátongó semmibe szúrt, valahol rikoltott egy madár, elképzelhető, hogy

röptében döfte át a meghosszabbodott vonal. Itt minden elképzelhető. Lehet, hogy

vércse volt a sebzett madár, az sem kizárt, hogy varjúba szúrt Menyhért.

 

Béniék egészen jól üldögéltek a meredeken, noha az Akasztó Tölgynél már

szédületes, lefelé nézni nem tanácsos, mint mozgalmi időkben, csak fel, nézni csak

fel, az ég felé szabad.

 

Valami ropog, Béni.

 

A karom ropog, Menyhért.

 

A hegy csapott tetején vár ült hajdanán, senki sem tudja, megmászta-e valaha

kutyafejű tatár, lőtte-e a török, esetleg passzióból robbantott a labanc. Hajlok arra,

egyik sem bántotta, mert minek.

 

Az emberek általában a hegy derekáig merészkedtek fel, ha mentünk, csak

az Akasztó Tölgyig volt szabad nekünk, mert fentebb akármi megtörténhet,

figyelmeztettek otthon. Szűkösen mondták, gyerekeknek nem részletezték, mi

eshet meg velünk, de hát a falu szája jár, állandóan jár, a falunak télen, nyáron

ronda szája van. Ha nincs kéznél a völgy száját és fantáziáját beindító valamirevaló

történet, legalább annyira színes, mint amiről a múlt héten is beszéltek: a pap

kirepült papagája közönséges verébbel párosodott a harangláb tornácán, vagy,

hogy az elásott kétfejű borjú hazajött a dögkertből, akkor Rebeka van soron, Szép

Rebeka nevű telhetetlen szépasszony, a vár egykori romlott úrnőjének szelleme.

Mondják a napi közbeszéd nyugalmát és természetességét felkavarva, hogy a

romlott asszony belenyúl a legények nadrágjába, ráncos és felpállott tarisznyákat

tapogat, innentől kezdve a legények megnézhetik magukat, magjuk semmire se jó,

mi több, kiszárad belőlük a gerinclé (így mondják, gerinclé), aztán már a szerszám

csak pisilőnek jó, vékonyan.

 

Hanem a romnak a rengeteg varjúja egyenesen elképesztő, lehet, egyszer

mindenkit megesznek. Ha kirepülnek, elborítják az eget is, a völgyben úgy tudják,

ilyenkor Rebeka úriasszony üzekedik az ördöggel, hágnak rendesen. Látták jó

szemek, hogy ilyenkor Rebeka rendesen megseprűzi a pimasz madarakat. A

kocsmában nagyon gyakran csúnyákról, kanszagról és ördöggeciről beszélnek a

részeg emberek.

 

Menyhért is, Béni is romlott magú legényként öregedett meg, asszony nélkül

 

hálnak, legtöbbször a jászolban, mert erősen unják a házban zsörtölődős, ecetszagú

anyjukat.

 

Alacsonyan szállnak, Béni.

 

Alacsonyan szállnak, Menyhért.

 

A meredek oldal tele akáccal, jó, mert ilyenkor van bőven teendő. Vasvillába

új nyelet, szőlőkarót, akácfa csak a hegy derekán nő egyenest, lejjebb a szálak

korcsosodnak már, vadkerep karónak ha jó. Fent, Akasztó Tölgynél van még

elszórtan szilvafa, nem mondom, száraz ágat valamennyi bőségesen terem, innen

adódik némi kétségem afelől, hogy a foszlányokban lógó felhők az üdvösség

nyilvánvaló jelei lennének, de a kérdéssel nem jó sokat foglalkozni, hagyom.

 

Légifolyosó, mondta Béni Menyhértnek.

 

Légifolyosó?, kérdezte Menyhért úgy, mint aki ilyesmiről egyáltalán nem halott.

 

Béni nem felelt, csak hátradőlt az oldalon, nyújtózott jó nagyokat, ezután már nem

kérdezte: Menyhért, mi ropog. Úgy tett Menyhért is, ilyenkor már erősen jól jön a

fény, télen csak pókhálót tép a borosta, esténként pedig leheletfinoman meghinti

arcukat a reccsenés. Hanyatt dőlve nézték az eget, a verőfényen izzadtak nagyokat.

Addig nézték a magasságot, amíg a kondenzcsíkok teljesen feloszlottak a nagy kék

semmiben.

 

Amikor már nem volt érdemes bámulni az égboltot, semmit látni sötét este is

lehet a jászolban, Béniék karomnyi vastag akácfákat csapdostak tőből ki, jó

szőlőkarónak valót, ki-ki magának egy hátnyival, mezgét a Nap akár egy hét

alatt kiszárítja a szálakból. Hegyezni is kell, helyben ott, tapodtak a völgynek

felkosztolódott ülepet mutatva, ropogott talpuk alatt a pozdorja, lábszárba szúrt a

tövis.

 

Itt a tűz ideje, Menyhért, hogy a tűz égesse fel, mondta Béni és elnézett hosszasan

a hallgatag rom felé.

 

Égesse fel, Béni, hogy égesse fel, szólott Menyhért, követte Béni tekintetét.

 

Már csak a hántás maradt hátra, szépen leguvasztani a karókat egyenként, húzni

nagy szalagokat lefelé, megy könnyedén. Tépte Béni, tépte Menyhért, nem

hallgatták, nem is imádták a déli harangszót, inkább akáchajjal csapdosták a kék

eget. Itt nincs harag, nincs is pogányság, istenkáromlás sincs, hanem csak munka

van.

 

Üssed, Menyhért!, kiáltott fel Béni hirtelen, ugrott is, mint valami veszejtés

 

elé került vad. Előbb ütött a karóval, de mert sík volt a nedvtől a rúd,

báránybőrkucsmájával kezdte csapdosni a forró sáskákat.

 

Ütöm, Béni!, kiáltott vissza Menyhért egészen vörösen, ütött előbb ő is a

kézügyben levő karóval, majd mint Béni, báránybőrkucsmájával sújtott le szaporán

a pattogó szikrákra.

 

Égett a hegy üstöke, Akasztó Tölgynél pattogott a szárazság, mintha egy nagy

hatalmas száj fújta volna a rom felől, a lángok csakis lefelé nyaldostak, belebújtak

mindenbe, a lerúgott gumicsizma vágott szárába, benne apró lángocskákat

kölykeztek.

 

Nagy baj volt, a völgyben félreverték a harangot, a katlant sűrű füst padolta. Itt

tűzkaliba, ott perzselődő hangyaboly, aztán füst, pernye mindenhol. A tűzoltók

a domb mögül széles ívben spricceltek át, szenes sasfa párállt, nagy tábla földek

feketén, üszkös akácvég, korom.

 

Ezt jól megcsináltuk, Menyhért, mondta Béni, majd megnyúlt állal botra

támaszkodva nézte a szomszéd Menyhért fekete rétjét, ahogy a hallgatag pásztorok

szoktak. Köpött.

 

Megcsináltuk, Béni, mondta a megnyúlt állal karóra támaszkodó Menyhért, és

nézte Béni perzselt kertjét, ahogy a hallgatag pásztorok szoktak. Köpött.

 

Ni csak, lobbant Béni szeme, parázs. Varizsálta, majd átrugdosta a kerítés alatt.

Legyen Menyhértnek parazsa.

 

Ni csak, lobbant Menyhért szeme, parázs. Varizsálta, majd visszarugdosta a kerítés

alatt. Legyen Béninek parazsa.

 

Ekkor fogott szikrát ütköző tekintetük. Egyszerre döftek nagy lendülettel, egyik

balra, másik jobbra dőlt. Később hanyatt fekve, üveges szemmel nézték az eget,

a légifolyosót, amíg az újabb kondenzcsíkok teljesen szétfoszlottak a nagy kék

semmiben.

 

A pernye teljesen belepte Menyhért és Béni arcát, mire odaértek a falusiak. Né,

múmiák! – adták hírül szájról szájra az újonnan érkezőknek. A völgy gyorsan

odaszokott, hevedereknek dőltek, a kormot rendre lekönyökölték, találgatták

ötödnapig a kerítésen túlról, melyik lehet Menyhért, és melyik lehet Béni, amíg

kijött a hullamosó.

 

Furcsa, ezek a hullák egyáltalán nem bűzlenek, szólt a síkos bőrű ember, a

hullamosó, majd kézfejével törölt egyet a büdöset izzadó homlokán.

 

Később találgatták az emberek, ült-e Menyhért vagy Béni szilvafáján felhő, mert

arról a búcsúbeszédet tartó ember semmit sem mondott. Nagy volt a zavarodottság,

felhők helyett legtöbben a varjakra gondoltak, sőt volt, akinek egész egyszerűen

varjúképe lett, amikor hallotta, nem is felhő jött a Menyhért és Béni után, hanem

égen szálló egyenes füst vonalán mentek.




.: tartalomjegyzék