Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Július
Máthé Éva

Nyírő József élete és novellisztikája (II. rész)

Spanyolországban

 

Nyírő spanyolországi tartózkodása idején nem szüntette be irodalmi és irodalmiélet-szervezői tevékenységét. Alapító elnöke volt a clevelandi Kossuth Lajos emigráns könyvkiadó vállalatnak. 23 Az emigráció idején is jelentek meg regényei: a Zöld csillag – Madridban, 190-ben, majd 1951-ben ugyancsak ott adták ki az Íme az emberek című regényét. A te sorsod című könyv menekülésük története, ezt Argentínában adták ki.

1953. október 16-án hunyt el Madridban – tüdőrákban. Az író felesége egy évi hollandiai tartózkodás után, 1955-ben hazatért Erdélybe, halálig Marosvásárhelyen élt.

Ez az életút egy olyan ember útja, aki – írói tehetségétől eltekintve – végigjárta a maga kálváriáját, átélt két világégést, egy igen viharos történelmi korszakot. Egy nem neki való pályán indult el – ez volt az első tévedése. Ellentmondásba került az egyház dogmatikus, a vallást politikai eszközként felhasználó, manipulatív álszemérmével, és így saját természetével is ellentmondásba került. Az önmegtartoztatást vagy a hazug szentséget nagyobb bűnnek tartotta, mint ösztönei szabad kiélését. Tévedett, és ezt a döntését még jóvá tudta tenni egy határozott lépéssel, amellyel az egyházat és édesanyját is magára haragította. Nem akárki képes arra, hogy sorsának ilyen józan gondolkodású alakítójává váljon.

Másik, súlyosabb hibáját, mármint azt, hogy nem ismerte fel a Horthy-kormány politikájának a káros voltát, már nem volt alkalma jóvátenni. Ez volt az ember Nyírő József. Az író természetesen nem válaszható el az embertől. Már csak azért sem, mert művei is ugyanezen a vonalon haladtak: a kezdeti majdnem remekművektől a hanyatlás felé. De van egy olyan tulajdonsága, amely mindig rokonszenvessé teszi, amiért lelkünkig érnek a könyvei, amit az Uz Bencében fogalmazott meg, s így ő maga határozta meg alkotásmódjának a lényegét: szívébe mártotta a tollát, és úgy írta meg műveit. 24

 

A székelyek hírvivői

 

Németh László írja: ”A nemzetek akkor adják legjobb erőiket, mindön magukra eszmélve a genézis ihletével először öntik tökéletes és eredeti lakba külön mondanivalójukat.”25 A székely írók, Nyírő József, Tamási Áron, Kacsó Sándor és mások éppen ezt a pillanatot lesték meg: a genezis ihletében nyújtózkodó székelység gondolatvilágát, a külvilágra ébredést, s ennek kísérő jelenségeit, a csalódások pillanatait, a gyermeki szemlélet felnőttivé komorulását. Irodalmi pályafutásukat akkor kezdték, amikor a székelység, az addig elszigetelten élő népcsoport, Európa általános problémáitól elforduló életmódját feladva, szétnézett a világban. Meglátva más emberek gondolkodásmódját, cselekvési mikéntjét – abban, mint tükörben, önmagát szemlélte, ráébredt saját erényeire és hibáira. Egy lassú erjedési folyamat ez, amelynek végső eredményeként a székelység szétküldte a nagyvilágba legjobbjait. Hírhozók ők és hírvivők, s habár pályájuk eltér egymástól, s ábrázoló eszközeik nem mindig ugyanazok, egy közös hivatás teszi őket egymáshoz hasonlatossá, rokonná. Ugyancsak ebből a helyzetből adódik az is, hogy a legmagasabb művészi értéket felmutató műfaj nem a regény, hanem a novella lett. Hiszen a székely írók még csak mozzanataiban láthatták ezt a különös világot, amelyben ők maguk is benne éltek, de még nem emelkedtek ki annyira a mély ösztönéletből, hogy tárgyilagosan, minden szempontból egységesen látassák sorsa lényegét.

Ami határvonalat von a két legjellegzetesebb székely író, Nyírő és Tamási közé, és pályájuk vége felé eltávolítja őket egymástól, az már első írásaikban, egész életművükben megmutatkozott. Tamási Áron higgadtabb, józanabb fejjel ítélő, nagy tehetségű író, aki messzire ment népétől, szülőföldjétől, hogy onnan tisztábban láthasson, a lehiggadt elme józanságával ítélhesse meg a huszadik század nagy történelmi fordulatainak a jogosságát és szükségességét. Nyírő József ösztönös, indulatos, mélyen a nép lelkivilágában gyökerező íri lakat, aki mindvégig sorsközösségben élt a székely paraszttal, előbb mint lelkipásztora, aztán mint gürcölő társa. Sorsszerű, elkerülhetetlen körülményeknek tekinti a nehézségeiket.

 

Mizantropizmus, természetimádat

 

Az, ami Nyírő műveiből a legmaradandóbb érték, összegyűjtve áll novellás köteteiben és önéletrajzi regényében. Novellái – politikai pályafutásától függetlenül – önmagukban véve is utalnak világnézeti, belső emberi fejlődésére. A Jézusfaragó embertől a Kopjafákon át a Havasok könyvéig, egy világháború árnyékéban, a népies-tárgyias, szociális problémákat felvető novelláktól a mizantropizmussal kevert, elvont természetimádat felé vezet az út. Ezt a folyamatot végigkíséri egy mitikus látásmód. A mítosz – Székelyudvarhely környékén – az egyszerű emberek múltból örökölt világértelmezése, egy képzeletbeli összefüggésrendszer, amelynek, mint erkölcsi modellnek a segítségével a jó és a rossz, a hasznos és a káros, az igaz és a hazug megkülönböztethető egymástól. A mitikus látásmódhoz hozzátartozik az a földdel való együttérzés is, amely révén a székely ember megérzi, előre látja az esőt, a jó időt, a hosszú őszt, hideg telet, és ösztönei arról is jó előre értesítik, ha elérkezett a földdel való eggyé válás, a halál inkább végső megnyugvásnak, mint rettegett tragédiának tűnő pillanata. Ezen ábrázolásmód tárgya, ha nem Istenről szól az írás, akkor sem az egyszerű ember, hanem megmásított hősök ők, daliás férfiak és igéző nők. Mindezt az író természetesen kapcsolatba hozza saját ltével, kedélyállapotával, s így válik mindez irodalommá.

 

A Jézusfaragó ember

 

De nézzük meg közelebbről az első novellás kötet, a Jézusfaragó ember írásait. Mint már említettük, a kötet 1924-ben jelent meg. A novellák nagy része egy félig mitikus, félig realisztikus ábrázolásmóddal átszőtt, székely néprajz. Különböző történetekből, tréfás és tragikus mozzanatokból áll össze a bonyolult szerkezetű székely lélek képe, azé az emberé, aki tud önfeláldozó lenni, dühöng, ha övéit bántják, de a lelkében galambok lakóznak, s borúra úgy jön derű, haragra megbocsátás, mint ahogy a természetben követi egymást a vihar és a tiszta ragyogás. Nyírő érzékeny rezonátora ezeknek az apró, lelki rezdüléseknek, s ezeknek az első írásoknak az alapján úgy indul, mint a székely gondolkodásmód legkiválóbb szakértője.

A Földig le székely Ádám bátyánk-jának elemzése kapcsán általános képet ad a megfontolt emberfajtáról: „Ilyen színtelen, fehér koponyával, rovásírásos, öreg ábrázattal lehet csak ilyen mélyen s mégis hangtalanul fontolgatni, ilyen szürke bagolymerevséggel, tudólátó mérséklettel, mikor a szó madara is csak rövid útra, kérdésről-kérdésre repülve, közben nyugodva ér el.” Az a bizonyos, sokat emlegetett, csavaros észjárás is Ádám bátyánk szavaiban, frappáns válaszaiban villan fel egy pillanatra. Fizetésemelésért folyamodik többször, reménytelenül. „Újra kértem. Sokszor. Száma sem vettek. Erre segéd tartásért folyamodtam... Egyszerűen kikacagtak: - Minek az? – De megmondtam én is: - Azért, hogy amíg én koldulni járok, legyn valaki az irodán!”

De nem mindig ilyen kedélyes a hangvétel, mint ahogy a székely ember mindennapjai sem csupán mókázással, a szavak színes egymásba fűzésével telnek. Több sötétebb tónusú történet utal arra, hogy a legégetőbb probléma Erdélyben, éppúgy, mint más országokban – a szociális bajok orvoslása lenne. A Bosszú hőse, Simon, aki Both Áron földbirtokot szolgája, bosszút esküszik, mert az jogtalanul megverte. Both Ádám úgy bánik szolgájával, mint egy kutyával. A novella szinte rabszolgatartó társadalombeli viszonyokról tudósít: „Az úr belemarkol a rongyos emberbe, megöklözi, megalázza, és eldobja magától, aztán büszkén felpattan  lovára.  A görbe csordás, az éhségtől, betegségtől gyenge, nyomorult embersalak ösztönösen négykézláb félremászik a sárban. Hegyes, szürke fejéből kivillognak apró szemei, csepegő orravérét véres folttá mosta az eső az ingén.” A történet talán hatásosabb lenne, ha az író sikeresen oldotta volna meg annak a lélektani folyamatnak az ábrázolását, amelynek során az állatsorban tartott, alig gondolkodó szolga lejut odáig, hogy fejében megszülessen a gyilkosság gondolata. De az író csak utal erre a folyamatra. Másrészt azért nem elég indokolt az elhatározás, mert nem tudunk meg semmit az előzményekről, korábbi sérelmekről, melyek Simont, az alapjában véve becsületes embert oda jutatják, hogy ölni készüljön. Simon terve csak terv marad, s a magányosan lázadó ember újra kutyamódra megalázkodva dörgölőzik gazdájához, aki könnyedén leszereli őt. Fegyver és hatalom a gazda kezében van.

Még nehezebb a sorsa a családos embernek, aki nemcsak önmagáért gürcöl, felesége és gyerekeinek az eltartási gondja nehezedik a vállára. Az Ezer lej című novellában  Nyírő egyszerre mond ítéletet az egészségügyi viszonyok és a társadalmi kiszolgáltatottság fölött. A gyermekei életéért állatként küzdő apa története ez. Ezer lejért gyógyítanák meg beteg gyermekeit, s ő azt hiszi, hogy nagy-nagy akarattal és hittel felfegyverkezve szembeszállhat akár a természettel is. De minden hiábavaló. A félig beomlott kőbánya, amelynek a kitakarítását elvállata, maga alá temeti Ambrus Ferit.

Egyszerű emberek ezek a Simonok, Ambrus Ferik, akik totemekben hívőőseik naiv természetszemléletét örökölték. Sokan közülük hisznek a tárgyak bűvös hatásában, mint ahogy A kasza beretva főhőse azt gondolja, hogy felesége csak azért tartott ki mellette élete végéig, mert birtokában volt a kaszából készült borotva. Mások régi bűnök terhei alatt görnyednek. Babonás félelemmel rettegik az isteni bosszút, s csak akkor nyugszanak meg, ha bűnüket megvallották, vagy valamilyen formában jóvátették. (A madárvivő ember.) Ilyen a székely férfi, „a haragos de olykor bárányszelíd, kemény ember”. Hogy milyen párja, a székely asszony, azt egy szimbolikus értelmű novellából tudjuk meg, a Biri, a tyúk című írásból. Ha nem nézünk a történet mélyére, úgy tűnhetik, hogy pusztán egy ház leégésének a meséje, mely arról szól, hogy bennég egy tyúk, mely tojásain kotol. De az író végig megszemélyesíti az állatot, emberi tulajdonságokkal ruházza fel. Az állat így a székely asszony, a megőrző erő jelképévé válik, aki utolsóként marad az égő házban. Ameddig ő jelen van, addig baj nem lehet, s ha elkövetkezik a végső pusztulás, akkor nincs miért tovább élnie.

Említettük már azt a szigorú erkölcsrendet, a különös jó-rossz kategorizálást, ami a székely embert jellemzi. A legféltettebb kincs számára a becsület. Az író néhol illogikus, a valóságtól elrugaszkodott történetekhez folyamodik, hogy szemléltesse,

érzékeltesse ezt a szinte fanatikus erkölcsiséget. Az öreg Mózsi bá az azonos című novellában feltámad poraiból csak azért, mert előleget vett fel egy munkára, és nem tudta ledolgozni.

Becsületes, puritán életet élő emberekről szólnak ezek a novellák, akik ha vétkeznek, nemcsak önmaguk sorsát teszik tönkre, hanem a vétek, mint egy átok, kihat egész családokra, megkeserítheti több nemzedék életét. Még az élettársak sem bocsátják meg egymás bűneit.  Így történik az Aranykehely-ben, ebben a tragikus színezetű novellában, amely a kötet megjelenésekor több kritikus figyelmét magára vonta. Volt, aki azt írta, hogy ez a kötet legsikerültebb írása. Bántó Mihály felesége a halálos ágyán bevallja, hogy a fia, Feri Györgybíró Lázártól származik. Feri szereti a Györgybíró-leányt, de ilyenformán apáról testvérek, így nem veheti feleségül. Bántó Mihály megöli Györgybíró Lázárt. Az időközben csendőrnek szegődött Bántó Feri feljelenti magát, hogy apját megmentse. Ilyenformán nem derül ki pontosan, hogy Feri a Bántó vagy a Györgybíró fia, de ez nem is annyira fontos, mint az a tény, hogy egy asszony megbocsáthatatlan, fiatalkori félrelépése négy-öt ember életét teszi tönkre. A maga szaggatott stílusával, vészt jósló hangulatával, balladisztikus tömörségével Az Aranykehely valóban az egyik legjelentősebb Nyírő-novella. 

Szintén a realisztikus ábrázolásmód jegyben született, de az előbbiektől bizonyos tekintetben különbözik az Erdély című írás. Inkább szociografikus, mint népies, puszta tényeket közöl, különösebb ábrázoló eszközök alkalmazása nélkül, azért, hogy a novella végén levonhasson egy bizonyos konzekvenciát. A történet  - Gyerkó egy halott emberre bukkan a határban, akit átcipel a szomszédos, román falu határába, majd mély lelkiismeretfurdalása miatt visszaviszi saját földjére – minta csak azért íródott volna, hogy a végén az író kimondhassa: „Erdély egy nagy család”, hiszen az idegent, aki a faluban senkinek nem rokona, tehát nem tudni, milyen vallású, végül három pap temeti el: a reformtus, a katolikus és az unitárius. A falu apraja-nagyja megsiratja. Minta a transzilvanista mozgalom egyik tézisnovellájáról lenne szó, hiszen a mozgalom egyik lapgondolata az volt, hogy románok, magyarok, szászok közös sorsuk felmérésével és tudatosításával kell berendezkedjenek az együttéléshez.

A kötet néhány novellája feltűnő rokonságot mutat Tamási azon írásaival, amelyek az ész határán túllépve a székely mese és hiedelem világából merítik témájukat. De itt nem térfás, kötekedő a hangvétel, inkább valamiféle sejtelmes, profetikus hangulat uralkodik el ezeken az írásokon. Ezt a színezetet az író néha eltúlozza, pedig a kiindulás nem hamis, mindig meggyőző. Egy ilyen különleges témájú és hangvételű a már említett Értelek virág című novella, amellyel az író megnyerte a Napkelet novellapályázatát. Hőse: Csele Tamás a történet elején egy értekezleten hirtelen, maga sem tudja, milyen alapon, profetikus szavakat dörög a megriadt tudós társaság felé: „Önök a felelősek, hogy ezután a legmagasabb rendű hatalmak nem megölni, hanem degenerálni fogják a gyengébbeket...” „...A vért nem önteni fogják s népek az új időben, hanem mérgezni, hogy soha ember nyugodalmat nem leljen. Nem lesz több alkotás, csak kitalálás, hogy mielőbb visszasüllyedjen az ember az ősállapotba, melyből szörnyű cammogással ennyire is képes volt fölemelkedni az élet felé!” Csele Tamás nem azért beszél így, mert tudja, hogy így lesz, mert következtet valamiből, hanem mert érzi, hogy csakis ez következhet. Egy napra, vagy csak egy percre „egyesül a világgal”, „a megsejtett egyetemesség emberi vízióra ébred” benne.26 Csele Tamás nem tudós, de a virágok szavának értője. Ő a maga számára megoldja az ellentmondást, az egyszerű szerelemben találja meg nyugalmát. De fennmarad az egyetemes harmónia megtörésének a lehetősége, amire nincs megoldás. Több ez a novella virágbeszédnél, vagy egyszerű túlzásnál. Már előre jelez egy katasztrófát, egy világégést. Az Értelek virág és a Papbácsi cselekménye az első világháború előtt történik. Az utóbbiban egy székely pap mély emberi bölcsességéről ír, aki a háború kitörése előtt három nappal meghal. Előre érezte a katasztrófát.

A feltartóztathatatlan események egymást követték. Az apró, csendes, alkonyi harangzúgásos falvakba beköltözött a borzalom. Menekülés, halál, megbomlott agyak – ezt jelentette a háború a székelység számára, ugyanúgy, mint mindenütt, ahol emberek laktak. Nyírő József több művében ír erről a rettenetről, arról az érthetetlenségről, amivel a parasztok a háborút fogadták. A leghitelesebb, legérzékletesebb leírások önéletrajzi regényében találhatók, de erről szól a Jézusfaragó ember, a Baj-posta meg A vérlátó legény című novella is.

A Jézusfaragó ember kritikusai szerint Nyírő egyik legsikerültebb írása. A kezdő képben még nyugalmat árasztanak a hegyek, patakok, a hajnal ragyogása, ami visszaverődik a házak ablakaiból. Azonban attól a ponttól kezdve, amikor valaki felhívja a figyelmet a Jézusfaragó emberre, rögtön érezzük, hogy itt valami titokzatos, különös dolog bontja meg a falu nyugalmát. A háború, ha nem is dúlta fel teljesen a települést, elküldte áldozatát, a megbomlott agyú, tehetségét furcsa Jézus-szobrokba ölő ember képében. A székelyek „országcsudának”, nagyságos úrnak nevezik asz elzárkózót, s inkább gúnyolják, mint félnek tőle, nem szívesen foglakoznak vele. A Jézusfaragó hosszúkás, sovány arcú, gondozatlan ember, bizalmatlanság szövi össze szemöldökeit. Jellemzésébe az író beleszövi a falu véleményét is: „magában dühöngő alak lehet, amilynek a föld sarkai mögül leselkednek a világra.” Az egyszerű emberek világmagyarázó fantáziája játszik bele ebbe a jellemzésbe, mely így sokkal szemléletesebb, kifejezőbb. A szobrász műtermének leírása itt-ott túlszínezett, túl harsány: „A műterem ijesztő. Visszadöbbenek. A viskó falain számtalan kisebb, nagyobb feszület meredezik. A sarokban szörnyű keresztek nyúlnak. A háttérből zordon Krisztusok néznek rám rémes rángások képébe öltözve.

Miféle istennyomorító hely ez!

Rémületes a szárnyas karok kitártsága, mellyel szembe kell menni. Egyik sem engedi a másikat nézni. (...) Szokatlanok, brutálisak, mind inkább latrok. Aki a fára felkényszerítette őket, maga sem hiszi, hogy a kínlódással lehet embert üdvözíteni. (...) Félelmesen nagyszerűek : szakállba mardosó száj, üveges szemgödrök, s az embersúly, mely a szakás cigányszögekre nehezedik és megtorlódik a térdek merevségén. Egyiken finoman ki van dolgozva a pillanat, amint a jaj felbillenti a szemeket, a nyelvet.” Az áradó, egyre rikítóbb színekben játszó leírás aztán egyszerre megszakad. Egy tőmondat áll a szóáradat útjában: „Elég volt!” Mintha az író maga is megelégelné a borzongást, s elvágná a filmet. Ha a komor hangulatfestés tovább tartana, öncélú borzalomhalmozásnak tűnne, l’art pour l’art, cél a meghökkentés. De az író belül marad ezen a határon, amelyen túl soknak éreznénk a bizarr színezést, és rögtön a leírás után lefordítja a szobrok teremtette túlvilági hangulatot: „Haldokló bakó látomása ilyen...” – így kerül újra előtérbe az ember, a lelki beteg, aki feleségét is elveszítette, és négy évig egyebet sem csinált, mint embert ölt. A Jézusfaragó ember komoly műveltségével (háromszoros doktor, sokat járt külföldön), sztoicizmusával, mizantrop beállítottságával élesen elütő színt képvisel az egyszerű székelyek között, akik Antikrisztusnak nevezik őt, s átkozzák, mint egy rossz szellemet. A novella végén a Jézusfaragó ember mégis szinte a megváltó szerepében tűnik fel, azaz megváltó lehetne, ha az emberek felfigyelnének szobraira, s meglátnák bennük saját rosszabbik énjüket, s igyekeznének magukból kiölni a rosszat. De senki nem figyel fel a szobrokra. Így a Jézusfaragó sem lehet megváltó, csupán egy azok közül, aki kitört népcsoportja területéről, túlment a székelység határain, s aki hiába kereste a nemes érzelmeket, az igazságot, csak rútságot talált, a halában megnyugvó acsarkodást. A Jézusfaragó embert saját szobrai sújtják agyon, amikor eladni viszi azokat a vásárba. A megvadult lovak befordítják szekerét az árokba.

A vérlátó legényfőszereplője is megbomlott aggyal tér vissza a háborúból. Mindenütt vért lát, a hajnali rét számára csak vértenger. Ezek a félig tudatos, inkább ösztönös novellák azt bizonyítják, hogy ez az évszázadokon át elzárkózó, egységes világ, amit a székelység alkot, körülsáncolva magát sajátos hiedelemvilágával, lassan mégis kinyitja kapuit a tágabb környezet számára. A faluhatárok kiszélesedése valamikor az 1920-as években kezdődött el, az első világháború után, amely elől a székely ember hiába dugta a fejét a dunyhába, hiába menekült a gyantaszagú, templomi fenyőerdőbe, a zörejek mindenhova behatoltak. Végérvényesen megbomlott a nagy, ősi harmónia, a belső csend.

Ugyancsak Tamási Áronnal mutat rokonságot a balladaszerűRapsoné rózsája. Ugyanúgy a politikai időszerűség jegyében született, mint a Szép Domokos Anna vagy a Siratni való székely.

Az itt felmerülő társadalmi jelenség, ami ellen szót emel: a zsidóüldözés. A székely-zsidó Enóknak és Enók lányának, Eszternek el kell menekülniük szülőfalujukból, mert ők Jehovához és Mózeshez imádkoznak. Mindenüket elveszik. Földönfutókká lesznek. Különösen a novella formai megoldásai mutatnak sok balladai vonást. Gyakoriak a tömör, ritmikus szövegek. Eszter így szól apjához, amikor szülőfalujukból menekülnek: „Kicsi csürkéimnek enni sem adtam, fehér báránkánktól anyám sírhompjától el sem is búcsúztam! Jaj eresszen vissza!” Az apa később ezekkel a szavakkal búcsúztatja gyermekét: „Lelkemből kiszakadt ékes, kis virágom, oh szállj le rá boldogító álom... Nincsen bélagyöngyös selyem-pártád, bizony vagyon tisztafehér orcád.” A kétségbeesett apa maga vezeti egyetlen leányát Rapsoné rózsájához, ehhez a csodálatos, illatos virághoz, mely „bájol és öl”. A novella belső tartását, aktualitását ugyanaz a gondolat adja meg, amely alapján az Erdély című novella is megíródott. A vallási gyűlölködés értelmetlensége és gyalázatos volta íratta az íróval ezt a novellát. Minek kell egyik vallásnak a másikat üldöznie? – kérdezi Enók, de választ nem ad neki senki. A történet annál lázítóbb, mivel a legkeményebben azokat az ártatlanokat éri az üldözés, akik még különbséget sem tudnak tenni a vallások között. Enók Esztert szülőföldjétől, szerelmétől, gyermekkorától, anyja sírjától szakítják el ezúttal.

A Rapsoné rózsája nem, hiába áll a kötet végén. Két ember halálával végződik, tehetetlen, védtelen emberek szívhez szóló története, amely már átvezet a Kopjafák darabjaihoz.

Annakidején a Jézusfaragó ember című kötetről M. S. szignóval aláírt kritika jelent meg a Pásztortűzben, valószínűleg Makkai Sándor tollából származott az elemzés: „... könyve ritkán ad zavartalan és egyöntetű esztétikai élveztet; mindegyre valami kielégítetlenség, valami megfoghatatlanság kínos érzetét kelti föl. Az olvasóknak mindezek az észrevételei arra utalnak, hogy ez a könyv elsősorban és főképpen Nyírő Józsefre nézve fontos, neki magának ad egy tükröt, melyben küszködő, fejlődő magamagát, kiviaskodó gazdag lelkének eddig arculatát szemlélgeti és kutatja, saját maga még rejlő és titkolózó lelkének igazi erőit. Mert az kétségtelen, hogy e különös írásokban gazdag, értékes lelki líra hullámzik, mély és nagy gondolatok villannak, a székely néplélek különös és egészen kongeniális érzelmi ismerete árad, s a költői hatásnak és a művészi kifejező erőnek olyan hatalma feszül, amelyek ha egyszer tiszta és lehiggadt megnyilatkozásra jutnak: Nyírő fényesen igazolni fogja a hozzáfűzött reménységeket.”27

A novellák stílusában szerencsésen fonódik össze a népies hangvétel és az expresszív kifejezésforma. Mi is ez az expresszionizmus? Egy avantgard irányzat volt annakidején, a két világháború idején, az irodalomban ez éreztette a leginkább a hatását. Jancsó Béla szerint: „a romantika utolsó stációja”. A romanticizmus a tudatos én egyedülségéből indul ki, az „én”-ből, aki északi fok, titok, idegenség, aki menekül a közösségi élettől. Ebből születik a romantika felszálló ága Hugotól Petőfiig, akik az egészséget keresik. Erre következik a leszálló ág, a belső dekadencia: Baudlaire és Verlaine-nel az élen. Az előbbieket még követni tudja a közönség, de az utóbbiak elszakadnak olvasótáboruktól. Túldifferenciált formák,  utánnakövethetetlen sűrűségében lett a művészet egyesek hangja csak, sikító, beteg hang a pusztában.”28 Később a szimbolizmus zenei hatáskeresése, a meghökkentő szituációknak a végletekig kiélt bizarrsága eléri azt, hogy az olvasó már semmin nem hökken meg, és minden hatástalanná válik. Ez a nihil. A folyamat soron következő állomása így semmi más nem lehet, mint az expresszionizmus – vagyis egyszerűség, visszafordulás a mindennapi élethez. Ezt igényli a költő, író és közönsége is. Maga a nagy szimbolista költő, Ady Endre így ír egyik versében: „Jaj nem tudok én így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak.”

Ez a folyamat nem ment végbe ilyen kristálytisztán az erdélyi irodalomban, de a két világháború közötti időszak íróiban is megszületett az az igény, hogy széles körben olvassák és megértsék őket. Műveiket gyakran indulatszavak tarkítják. Főleg Szabó Dezső sajátja ez a szaggatott írásmód, amely megköveteli az olvasótól, hogy együtt haladjon az írói fantáziával. Így válik az expresszionizmus eszközévé az ösztönök emberét elemző Szabó Dezsőnek és a kitermeletlen népnyelvi kincseket felhozó Nyírő Józsefnek.

Nyírő expresszív stílusa azért színesebb, szórakoztatóbb, mint a Szabó Dezsőé, mert szaggatottsága itt-ott ízes, váratlan népi szólásokban nyugszik meg. Erre számtalan példát hozhatunk fel, szinte minden oldalom akad egy-kettő: „Az időnap előtt ébredt ember” halála előtt ily’ szavakkal búcsúzik a földi élettől: „Isten szakállával törölje nevemet az élők sorából, s ameddig a nap ellát, meddig a hold kísér, beteg kutya szerencséjét örököljem!”

Nyelvezete jellegzetes képi beszéd, tele hasonlatokkal, mintha az egész székely világ apró, élénkszínű mozaikokból állna össze. Gyakori eszköze a hasonlat, a jelzők mellett a megszemélyesítés. Panteisztikus látásmódja, amely majd a Havasok könyvében teljesedik ki, egységes egésznek láttatja a természetet. Egyik mozdulat maga után vonja a másikat, minden együtt lélegzik, egymásba lüktet. Például egy részlet az Értelek virág-ból: „Végre a megújhodás erőt vett a földön is, illata lebeg a színén. Aranytokok felnyílnak, a magvak repedeznek, a fák vonaglanak és mint fájó sebeket viselik rügyeiket. A zugokban rejlő hófoltok összecsurrannak és sírva szűrődnek a föld középpontja felé. A rovarok, friss legyek kápráznak a nem remélt fölébredés csodája felett és fejjel mennek neki az üde színeknek. Az ökrök cammogva fehér erejökkel áldásra kényszerítik a földet.”

Gyakran használ olyan népies fordulatokat, amelyet csak a tájnyelvet beszélők értenek meg, de ezt a legtöbbször megmagyarázza:

„ – Az ecsédet-e?... Odalenn az aljban zsidóravatalon fekszik!

A zsidóravatalon fekvés azt teszi, hogy a fiú részeg fővel eldőlt valahol az úton. Arra is jó ez a mondás, hogy pásztordélig ne várja őt Ülkei Lázár. Pásztordél pedig akkor vagyon, ha már a bika lapockájáról nem száll fel a kék döglégy s a madárfiú ülepére esik a fészkében.”

Az eszközök ilyen tárházával, s egy nem kevésbé átütő erejű, láttató, ábrázoló tehetséggel az író tehát készen áll arra, hogy jelentős életművet  alkosson. Benedek Marcell írta Nyírő önéletrajzi regénye kapcsán, hogy tőle várják a két világháború közötti nagy hun regény megírását.

 

Kopjafák

 

Későbbi novellás kötetei, amint ezt már említettem: a Kopjafák és a Havasok könyve. A Kopjafák című kötet írásai keretes novellák. A színek sötétebbre váltanak, a tónus elkomorul. Írásaiban eljut a halál árnyékából született visszapillantáshoz. Minden novella egy élet története. Írásaiban a kopjafák – mint egy-egy élet jelképes letéteményesei – komoron idézik emberek, családok küzdelmes útját. Az író saját, a háború rémségétől felzaklatott  lelkiállapotának keres és talál kifejezési formát. Ha a kortárs Nagy István írásai magát „a tettet” jelentik, akkor Nyírő novellái az „antitett” szimbólumai. A letargia, a hiábavalóság érzete sugallta ezeket az írásokat. Kovács György az Erdély – két tükörben című tanulmányában így ír a Kopjafákról: A temető kábulatos ködje csap fel minden sorából a könyvnek, s végső cél, a nagy kínzó szimbólum a temető. Ez a fekete tónus uralkodik az egész könyvön végig, s annyira egyoldalúvá kényszeríti a történeteket, a szereplőket, hogy az olvasó mindjárt az első elbeszélés derekán kitépődik a földből.  Elszakad a korlátozó realitásoktól, lebeg valahol láthatatlanul. Tükör ez a könyv, mely halált lát, és felordít rá, mint a megriadt kutya, de nem az orvos a beteg mellett, nem tett és szándék a halál ellen.”29  Tényleg nem az, ezzel egyet kell értenünk. De szerintem nem annyira irreális és nem annyira egyhangú a kötet, mint ahogy azt Kovács György feltünteti. Jóllehet, a Jézusfaragó ember után visszaesés, olyan értelemben, hogy elfordulás a nagy, aktuális társadalmi problémáktól. De az úgynevezett konzervatív irodalmon belül feltétlenül az egyik legérdekesebb kötet, árnyalt ábrázolásmód és éppen a Jézusfaragó ember írásaiból magával hozott érzékenység, az egyszerű székely ember iránt érzett szeretet és együttérzés miatt. Egyhangúsága abból adódik, hogy a novellák mindegyike halállal végződik. De ezen a témakörön belül számos árnyalat lelhető fel. A kötet egyes írásai nem szakadnak el a társadalmi elemzéstől, bírálattól.  Sőt a bírálat néhol élesebb hangúvá válik. A XIV. számú novella hőse, Tiborcz úr furcsa alak. Ő a „tudatos bolond”. Kisfia négyéves korában meghal, de ő azért minden évben megrendezi számára a fenyőfás, sokajándékos karácsonyt. Becsapja magát, s amikor az emberek csodálkoznak ezen, így gondolkozik:  „Tudom, hogy bolondnak tartnak az emberek, Köszönöm nekik, hogy ennyivel is megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoztam volna ellene? A mai világban örültség bolondnak nem lenni...” Az író mondanivalóját foglalják magukban ezek a sorok. Kilátástalansága, elkeseredettsége nem talált kiutat, egyetlen megoldásnak az őrületbe való menekülést tekintette. A kötetben visszatért a háború elembertelenítő, agyakat megbontó hatásának az ábrázolása is. Ítéletet mond fölötte, nem nyíltan, hanem például azáltal, hogy bemutatja az elárvult asszony, Fejér Júlia tragikus sorsát. Férjét, Szőcs Gór Istvánt a frontra viszik, ahol hősi halált hal. A falu határában, arrafelé, amerre a férjet elvitték, szakadék húzódik. A szerencsétlen, magára maradt asszony virágból akar utat kovácsolni magának, amely eljuttatja szeretett élettársához.

Itt-ott megcsillan a székely emberre jellemző erkölcsi értékrend. A novellák hősei ősi, íratlan törvények szerint cselekszenek, saját legjobb belátásuk. És mélyről jövő, ösztönös igazság- és kötelességérzetük szerint. A kötet egyik legszebb, legemlékezetesebb darabja a kilences számú novella. Fiatal házaspárról szól. Anna, a szép fiatal asszony Kolozsváron hal meg. Utolsó kívánsága az, hogy otthon, a rákosi temetőben helyezzék örök nyugalomra. Férje, Mihály cselhez kell folyamodjon ahhoz, hogy hazavihesse, mert nincs annyi pénze, hogy halottként hazaszállíthassa. :Élő személyként viszi fel a vonatra, az élőknek járó vasúti jegyet vált számára. Mihály törvénytelenül cselekszik, de csak a társadalmi törvények szerint, útitársai és a kalauz „bűnrészeseivé” válnak, de ők is csak az „írott törvények” szerint bűnösök. Viszont felmenti őket a belső emberségből fakadó, székely erkölcs, melynek mozgatórugója a szeretet, a bajban való összetartás. Nyírő egész munkásságának az egyik leglíraibb darabja ez a rövid történet.

A sajátos székely hiedelemvilágnak is helye van a novelláskötetben. A XX. számú novella hőse, Szabandi, a haldokló öregember öngyilkosságra készül. De ő ezt nem így nevezi meg, hanem Istennel megy találkozni. A túlvilág számára realistás, képzeletében a földi lét mintájára alkotja meg. A fentebb említett, íratlan törvények értelmében Szabandi bácsi tette sem bűn, hanem törvényszerű cselekedet: el kell mennie, hogy helyet adjon a fiataloknak. Ehhez hasonló Márton Áron, a kántor története, aki tudja, hogy temetése sokba kerülne, ezért elbujdosik a havasokba, ember nem járta helyekre, ahol nem találhatják meg a holttestét. A történetben az író egy olyan illogikusnak tűnő cselekedet mozgatórugóit tárja fel, amelyekre a kívülálló nem is gondolna.

A Kopjafák darabjaiban  sokkal kihangsúlyozottabb a mitikus látásmód, az író már-már a mítoszteremtés határán jár. Némely hőse nem is ember, hanem szinte földöntúli erővel küzd célja eléréséért, erős, mintha egyenesen az ördöggel paktálna. Ika Bálint, a „halállaltréfálkozó” szörnyű története bontakozik ki a IV. novellában. Féktelen indulatok, zabolázhatatlan szenvedély lakozik benne, az „istenszerű” emberben. A történet itt-ott irreálissá válik, nem azért, mintha nem létezne ember, akit ennyire elragadnak az indulatok, hanem talán azért, mert Nyírő nem tudja hitelesen láttatni a kiváltó okokat. Ez a túlszínezettség, túlhajtottság más darabok esetében is megmutatkozik. A XII. novellában a lányukat korábban kitagadó szülők a temetés után három nappal kibontják Anikó sírját, éspedig azért, hogy a halottat, akitől nem búcsúzhattak el, utoljára megcsókolhassák. Szinte túlvilági a hangulat, a kibontott sírba aláereszkedő emberek már maguk is inkább kísértetek, mint eleven, élő alakok. A novella Faulkner Sírgyalázók-jára emlékeztet. Ugyancsak eltúlzottnak hat a már említett XIV. novellában Tiborcz úr halottidéző, karácsonyi szertartása. Nyírő panteizmusa is megkapja a kötetben a maga helyét. Miután kilépett a papi rendből, Istenhite panteizmussá alakult.  Írásaiban Isten benne van a fákban, virágokban, minden élőlényben, s az ember a természetből, a nagy, lelkes egészből fakad, ebbe tér meg, újra egyesül a végtelen, mindig megújuló természettel. A XVIII. Novella saját édesapja haláláról szól. Főleg ebben jut kifejezésre ez a panteisztikus világnézet: „Pedig vannak ilyen csodás dolgok. Mindenki ahhoz a por-rokonhoz vonzódik, amelyből vétetett. Vannak virágemberek, fák, kövek, állatok rokonai, akiket egész életükben kínoz a homályos vágy, egyesülni azzal az anyaggal, amelyből testét alkotta a nagy „Szobrász”. Ha a falusi ember elszenderedik a zöld füvön, az ősi ösztönnek tesz eleget, évezi a vérrokonság édességét.”

Némely novellában nem realisztikusak a karakterek. De Nyírő írásaiban megtalálják a maguk művészi környezetét. Általában nem merül ez az aprólékos részletekbe, hanem sajátos a légkör, nagyszerűek a költői jelentek. A legmeghatóbbak a legfinomabb író eszközökkel megrajzolt szereplők – ők a megbomlott idegállapotú hősök, akik saját lelkiismeretükkel kerülnek konfliktusba. Ika Bálint fiatalkori hetvenkedéseire, parasztos gőgjére úgy fizet rá, hogy természetes halállal halt fiáról azt hiszi, ő tette el láb alól. Ez a kitalált történet nem hagyja nyugodni, a lelkiismeret-furdalás kitörölhetetlenül beleeszi megát beteg agysejtjeibe. Az emberek elhagyják, félnek tőle, s a halotti tor füstbe ment terv marad. Kutyákkal eteti meg a sok felhalmozott ételt. Olyan véres jelenetet rendez, hogy végül emiatt másik három fia és a felesége is elhagyja, magára marad. Ivásra adja a fejét. Bűnhődnie kell, mert vétett a népi törvény ellen: gőgös, Istent nem tisztelő ember volt. Ugyancsak emberpusztító szenvedély miatt kell meghalnia a havason egy székely legénynek. Hárman vannak fent, a havason, s a vihar egy védtelen leányt sodor hozzájuk. A legények közül ketten megküzdenek a leányért, egyikük kaszával pusztítja el útjában álló barátját. Igazai vad, ősi ösztön állítja szembe egymással a két torzsalkodót. Erre az ősiségre való utalás máshol is felbukkan. Például Üdő Márton történetében az ősi tűzimádattal, a máglyarakás szertartásával ismerkedhetünk meg. Az író egy régi, ráolvasó szöveget is beiktat a novellába:

„Mindent megemésztő, tiszta, ősi szent tűz! –

Menj hát énelőttem, mutasd meg az utat! –

Mutasd meg az utat, szólítsd meg az eget! –

Szólítasd meg az eget, szólítsd meg az Istent! –

Szólítsd meg az Istent, küldené madarát!

Küldené madarát, szárnya árnyékával, hogy hozzád vezessen...”

A Kopjafák írója immár tudatosan zárkózik el a külvilágtól, a társadalmi problémáktól. Minta a szerző, aki a Jézusfaragó emberben leírta a valóságot, elmenekülne a rákosi temetőbe, mert ott nem kell állást foglalnia. S hogy fussa egy kötetre, és belső, láttató erőre, néhol túlhajszolja, öncélúvá teszi a komor hangulatú ember-apoteozisokat. Ritka az olyan zavartalan, töretlen, tiszta hangú írás, mint a III. novella. Ez igazi leszármazottja az egyszerű, expresszív stílusú, tökéletes írásoknak, melyekből néhány még a Jézusfaragó-ban megjelent. Az indítás épp oly’ egyszerű, mint a befejezés, az egész cselekmény csupán ennyi: a szegény székely asszony, Pető Bori meghal. Élettársa, Ugrai Lőrinc puskájával agyonlövi magát, hogy ne maradjon magára. Pátosz nélkül, a rémület és kétségbeesés leghalványabb árnyalata nélkül veszik tudomásul a halál közeledtét: „Én meghalok. – mondta Bori néni, s a férje nem szépíti a helyzetet: Úgy érzem, én es...” Majd később az öreg elhatározása is ilyen pózmentes: „Osztán ne nagyon siess, hogy érjelek utol. Az asszony felrémült. Megérti, mi rejlik a tréfaszó mögött és dideregve rebegi:

- Tán csak nem?

- Én osztán igen! – erősködött az ember. – Miért maradjak itt egyedül, nálad nélkül?”

Mikor rákerül a sor, a paplan alatt süti el a fegyvert, hogy ne csapjon lármát, ne keltsen feltűnést. Mély emberi bölcsesség húzódik meg az írás egyszerű mondatai mögött.

A Kopjafák-ban olyan novellát is találunk, amelyben már felvillan a későbbi emberellenesség, az embernek, mint a legtöbb rosszat cselekvő élőlénynek a képe. A XIII. novellában az író bemutatja a favágók és családjaik munkáját, akik közül egy asszonyt megöl a téli hóvihar, egy másik pedig szánért megy a faluba, hogy elszállítsa a holttestet. Íme a záró rész: „Megrendülve fordulok el, de két tikon örvendő arc mered szembe velem.

- Két hely ürült, - suttogják boldogan – beállhatunk tekintetes úr?

Csak intek, s a két nyomorult mohón ragadja meg a fejszét.” Itt még emberivé szelídíti a képet a sajnálat, hiszen a szegény emberek a mindennapi kenyerük megszerzése közben válnak ily’ keménnyé, kegyetlenné. De a Kopjafák után, amelynek hősei mind szegény, elesett emberek, akik néha nagy, pusztító erejükkel önmagukat emésztik, az író tőlük is elfordul. Egy olyan novellafüzér következik, amelynek hősei már nem emberek, hanem az erdő, a havasi legelő, a nagy állatok és az apró élőlények.

 

Havasok könyve

 

A Kopjafák a szegény ember, az ösztönös, természeti lény apoteózisai voltak, a  Havasok könyve viszont maga a természet-apoteózis. Nem véletlen, hogy mindkét kötet novellái egy-egy füzért alkotnak. Nyírő Józsefben megvolt az igény a regényírásra, de kritikusai szerint regényeiben nem tudta leérni a novellák színvonalát. Talán ő maga is érezte ezt, bizonyára azért hagyta meg ilyen laza kötöttségben a Havasok könyvének mozaikjait. Regény és novellák mezsgyéjén  keletkezett az a könyv. Huszonegy részből áll, minden egyes résznek külön címe van, önmagukban álló novellák lehetnének, de a történetek mögötti állatokon, embereken, a nyáron s őszön át télbe forduló havasi esztendőn keresztül élő egységbe fogóznak. Panteisztikus világkép tárul a szemünk elé, a szent, a nagy természet krónikáját írja meg. Ebbe a nagy egészbe beletartozik az ember is, de nem ő a központ, csupán a növényekkel, állatokkal egyenrangú alkotóelem, végtelenül kicsiny pontja a feltáruló makro- és mikrokozmosznak. Jack London naturalizmusához áll néha közel, az emberi alak épp olyan ösztönlény, mint az ő novelláiban, és az állatok szinte emberien tudatos lények. Egy-egy hőse átmenetet képez a félig állatszerű ösztönlét és a félig tudatos emberlét között.

A Hull immár a fenyőtoboz az őszi novellák sorából való. A történet – a maga tragikus végkifejletével – a Kopjafák darabjaira emlékeztet. Ez még ugyanolyan emberapoteózis, mint a megelőző novellák nagy része. Uzon Farkasnak már a neve is arra utal, hogy megfélemlíthetetlen hérosza a havasi erdőnek.  Ugyanakkor egyike „a havas nyomorultjainak”, akikről így ír Nyírő József: „Kutyarágta, füstös ajtók megett laknak. Ormótlan, féreggyanús, aligmosdott lények, kiknek a gondozatlanságtól sárgák a fogiak, minta hullába vagy halott népek viaszgyertyájába haraptak volna.” A sűrű vadonban élő Uzon Farkast a kegyetlen természeti viszonyok még félelmetesebbé, erősebbé tették. De elég beteg gyermekének egyetlen szava, s a rettenthetetlen emberből fúró-faragó játékmester lesz. Kislányának apró vetélőt, guzsalyt készít. De hibába dolgozik egész éjszaka, a jó szándék, a mérhetetlen szeretet nem tudja elűzi a halált. Mint repedt kősziklából a víz, úgy buggyannak ki könnyei, amikor eltemeti gyermekét.

Az író mintha tudatosan keresné az irreális helyzeteket, mintha egyre beljebb húzódna az erdők mélyére, s abban éli ki magát, hogy feltárja a vadon egy-egy rejtett zugát. A felbukkanó emberek, mint már említettem, amolyan félvad lények, néha bomlott agyúak. Ilyen A szénégető legény című novella hőse is. Körülötte új életre ébred a természet, tavasz van, minden megmozdul. A félkegyelmű fiút kínozza az ösztön, kérlelhetetlen vágy valami új után, alkotni kíván. Keze önkéntelenül, belső kényszerre mozdul munkára. Sorra alakulnak ki agyagfigurái. „Ez az ő kicsi világteremtése azonban ügyetlen, kezdetleges volt. A sasok bizony lefordulnak a mennyország kapujáról, a kissé otromba, nehéz testű madárkák nem akartak megállni a nap aranyküllőin, hogy kívánatosan csókolózzanak. Komoly ember megszidta volna, hogy felnőtt legény létére ilyen hiábavaló jádzásokkal tölti a drága időt; de ő gyönyörűségesen szépnek találta, s cseppet sem csodálkozott volna, ha agyagmadarai hirtelen felröppennek.” A köteten belül talán ebben az írásban a legkifinomultabb a lélektani ábrázolás. Minta az író a Kopjafák béli  gondolatot folytatná, az, hogy az akkori világban csakis bolondnak lenni érdemes. Csak a józan gondolkodás híjával lévő ember képes a szépet újraalkotni, és csak naiv, ösztönös alkotásnak van létjogosultsága.

Ugyanúgy az ösztönök mozgatják A nádi ember tettei is. Szatmár környékéről kerül a Székelyföldre, nem tud megbarátkozni sem az ottani emberekkel, sem a tájjal: „A havas valósággal gyötörte, a vadállatok rémítették, a szilaj, alattomos harc kínozta, s megrettent még attól is, ha fekete felhő árnyéka esett rá. Megérezte, hogy küzdelem, halál itt minden lépés, kőből kellett volna születnie, hogy elviselhesse az életet, és este el nem mozdult volna a tűzfénytől. Hiába küzdött magával. Neki puszta kellett, a béke, a csend és a látás végtelensége. Kicsordult a könny a szeméből, ha rá is gondolt.” Épp úgy nem tud megélni a „nádi ember” a havasi legelőkön, mint ahogy Nyírő művészete is nehezen találta meg az utat az alföldi ember szíve felé. A hegyvidék tele van titkokkal, lidércekkel, az ott élő emberek olyasmikben hisznek, ami teljesen érthetetlen a kívülálló ember számára.

A Halak című novella egy ősi halászat mód fennmaradásáról tudósít. Éjszaka a székely ember fáklyát gyújt egy barlangüregben, amelyen átfolyik a hegyi patak. A fény hatására a halak egybegyűlnek az apró, természetes halastóban. A fénnyel megtelt víz üvegszerű, bűvösen átlátszó. Ezután kerül elő az ősi szerszám – a szigony. A székely, aki felfedi az írónak az orvhalászhely titkát, azért teszi ezt, mert bízik abban, hogy a „városi ember” meggyógyítja Borit, beteg feleségét. De szerencsétlenségére az „őrhalat” fogja ki, a legnagyobbat mind közül. Felesége halálát azzal magyarázza, hogy a természet megbüntette ügyetlensége miatt.

Az emberalakok azonban egyre ritkábban tűnnek fel az írásokban. Helyüket elfoglalják a növények, állatok. Azok az emberek, akikről még megtudunk valamit, már nem tartoznak a puritán székelységnek ahhoz s fajtájához, amely babonásan féli a természetben megnyilvánuló, felső hatalmat. Ezek a hősök életeket oltanak ki, vagy önmaguk pusztulnak el, miközben mások életére tőrnek. Megrendül az a szilár erkölcsi igazságérzet, ami nem tűri sem az állatok, sem más emberek bántalmazását. A Farkasok című novellában Rab Péter megöl két farkaskölyköt. A lelkiismeret-furdalás nem engedi meg, hogy tettét eltagadja s favágótársai előtt. Üdő Márton mintha az egész székelység nevében mondaná ki az ítéletet: Rab Péternek puszta kézzel kell megküzdenie az anyafarkassal. Kegyetlen, de igazságos ez az ítélet. Nem az ember-állat közti különbségtevés, hanem az egyetemes igazságérzet szellemében születik. Az író a küzdelmet naturalista eszközökkel ábrázolja. Mindkét félnek meg kell halnia, így hangzik a végső ítélet, amely a székelyek szerint a felsőbb hatalomtól származik, s így megmásíthatatlan. Üdő Márton megtiltja társainak, ha beleavatkozzanak a küzdelembe.

A Kígyók hőse a havasi emberek ősi eredetű kígyóbűvölő tudományát akarja felhasználni arra, hogy megölje az útjába kerülő, pénzes kereskedőembert. De a társára uszított kígyók a kiszámíthatatlan természeti törvények szerint éppen őellene fordulnak, és megölik. Érdekes, színes a kígyóbűvölés folyamatának a leírása: „Most ismét belebújt arccal a fűbe és újra belebugyborékolt a halk, meleg, izgató fütty a tisztásba. Várt, de semmi nesz. Harmadszor akart nekihajolni a csali füttynek, mikor egyszerre öröm futott át az arcán. Halk neszezés hallatszott, és látta, hogy néhány kígyó a fű fölé emeli a fejét és jégszínűvé kábult tekintettel belenéz a holdba, melynek fénye átsüt hideg üvegtestükön. A fejek most a tűz felé merednek pillanatig, mintha meg volnának babonázva, és nem bírnak ellenállni. A tűz fénye magához vonzza, képtelenek szabadulni tőle és olyan gyorsan kúsznak feléje, hogy testük láthatatlan barázdát vág a fűben... (...) A füstben ködlő kígyók most olyanok, minta karcsú, félmeztelen cigánylányok táncolnának.”

Az író tehát állatokkal büntetteti meg az embert, aki alapjában véve nem rossza, hiszen Rab Péter is megbánja tettét, de az író figyelmeztet arra, hogy a meg nem gondolt, hirtelen elkövetett, gonosz tett megbosszulja magát, és a bűnhődés is halált hoz a bűntény elkövetőjére.

Mint már említettem, az ember egyre ritkábban jelenik meg az írásokban. De annál gyakoribbak az állatok ösztönéletével, öntörvényeivel foglalkozó novellák, a növények vegetatív élete is belső lelki telítettséget kap. Mintha az emberen túli, öntudatlan természeti lények világában találná meg azt az eszményi életformát, amelynek mozgatórugója az igazságosság, ahonnan száműzve van az emberi féltékenység, rosszindulat. Az Éjszaka, Vihar, Ez már a nyár, Az anyamedve, Első lesen, Szarvesbőgés, Az őz, Az erdő remetéje, A havas halott – mindezek az írások egy személytelen, de nem mozdulatlan világ színes, itt-ott elszínezett, rikító képét nyújtják. Lüktet a táj. Ilyenkor mintha az író is egy lélektelen szemlélő lenne. Azonosulni próbál az állatok ösztönvilágával. Egy-egy állattörténet olvasása közben újra Jack Londonra kell gondolnunk, a Fehér agyarra például. A farkasból kutyává szelídülő állat története annyira hiteles, jobban mondva hihető és belülről láttatott, mintha az író maga élné át az egymásnak ellentmondó vad ösztönt és az utolsó, igazi gazda iránt érzett hűséget. Ugyanilyen hiteles az ábrázolás például Az anyamedve című novellában. A fiát elvesztő medve fájdalma csillapíthatatlanul marcangolja a szerencsétlen állatot, míg végül eszét veszti. Az író az egész állatvilágot megszemélyesíti. Párbeszédek zajlanak le a Borz-doktor és az anyamedve között. Az ember csak egy pillanatra villan fel, és akkor is a legnagyobb bajt zúdítja az állatokra. Valaki égő gyufaszálat dob el, s ettől az erdő meggyullad. Érzékletes, dinamikus képek ábrázolják a kitörő pánikot. A hasonlatok, metaforák szemléletesek, a mondatok pergő ritmusa sugallja az erdő élő világának a rémületét, dobogó, gyorsléptű menekülését: „Foltonként terjed a tűz, majd itt, majd ott izzik fel, mintha az arrajáró Isten lábnyomának aranyfoltja volna.  Pillanatok alatt különben minden arannyá változik. A fák aranyfák, az ágak aranykarok, a borkor aranyfészkek, az égő falevelek arany pénzként szállnak az erdő fölött.” De az erdő elpusztíthatatlan. A természet, a nagy, igazi hérosz nem engedi megfélemlíteni magát. A leégett erdőrész fekete foltja elvész a nagy zöld rengetegben. Az élettelen, kihalt részeken új fészkeket raknak a madarak.

A halálhoz, mint nagy, megrendítő pillanat ábrázolásához az író ebben a kötetben többször visszatér. Itt állatok haláláról van szó, melyet nem kevesebb hozzáértéssel és együttérzéssel ábrázol, mint az emberek haláltusáját. Különösen megkapó a Szarvasbőgés nagy, öreg szarvasbikájának a haláltusája, majd közvetlenül a halál előtti érzéki csalódásoknak a lírása: „Az erdő körös-körül felzendül, mintha csak ezt a pillanatot várta volna, hol itt, hol ott zúg bele az éjszakába a szarvasok kürtje, olyan erővel, hogy nyugtalanul mozdulnak tőle a falevelek, felriadnak az alvó fák, és a szerelem arany párája úszik a levegőben...” „Az öreg bika is elbódultan kiegyenesedik és rámered a képre. A különös légkör őt is újjá teremti. Az ő agya is elbódul, hideg nyelve elforrósodik, erőtlen lábai megacélosodnak, csontjai forrók lesznek.” A komor, egyedül maradt állat a halál előtti magány szomorú, emlékezetes jelképe. Pusztulásában is magasztos, és a halállal való szilaj szembenézése embereknek szolgálhat például a halálfélelem vacogása ellen.

Az őz-et ember pusztítja el, vadászok prédája lesz. Az író meleg szeretettel és együttérzéssel éli bele magát a törékeny állat haláltusájába: ”Az őz nem is tudja, hogy már alig vánszorog. Észrevétlenül rogyik össze egy boróka bokor alatt, de úgy érzi, hogy tovább fut szabadon, fáradság nélkül, utolérhetetlenül. (...) Csodálatosan szép, langyos erdők maradnak mögötte és a virágos mezőkben szájig érő édes füvek közt vezet az útja, a bokrok tarka árnyéka alatt pedig lábai nyomán úgy cseng az ösvény, mint az arany.”

Említettem, hogy a novellákban, a kötet nagy részében az ember negatív figura. Ez a gondolat Az erdő remetéje című írásban csúcsosodik ki, ahol az író nyíltan megfogalmazza azt az álláspontját, miszerint a természetet helyezi az ember elébe. A történet, azon túl, hogy szintén tézisnovellának tűnik, önmagában véve is kiemelkedik a többi írás közül. Akárcsak a Hull immár a fenyőtoboz mellett későőszi időszakot ábrázol. A haldokló erdőt csodálatos képszerűséggel eleveníti meg. A levéltelen, esőben fürdött, s most napsütötte fát jellemzi így: „maga a hirtelen gyönggyé dermedt, finom zene”. Egy percre, váratlanul, a háború képe is felmerül. Ez az egyetlen novella ebben a kötetben, ahol szó esik erről, mintha az író feledni akarna, elhessentené az emlékezés fájdalmas pillanatait. De ezúttal ez elkerülhetetlen, mert az erdőben egy tömegsírra bukkan. „Hősi halált haltak!” – így szól a sírfelirat. Ez a látvány indítja el a gondolatsort, amely ebben a szép elképzelésben kulminál: „... milyen szép lenne, ha így ősszel kijönnének a papok és a népek, hogy megadják a végtisztességet a halott erdőnek, mezőnek. Mélységes imádság közben a papok magukra öltenék a szent ruhákat, megáldott vízzel meghintenék, illatos tömjénnel megfüstölnék a lehullott faleveleket, elaggott füveket, összetört, száraz gallyacskákat, a kidőlt, vagy lábukon elpusztult fákat, az erdő sárga, vörös színű ravatalát, s a némaságban felzendülne a fedetlen fejű, gyászoló emberek haláldala...”. Ez a jelenet valódi természetimádat, természet-heroizmus, ahogyan Szentimrei Jenő nevezte. Habár egy egészen más írói alkatról van szó, aki egészen más szellemben ábrázolja mély hűséggel és szeretettel a természetet, mégis Horváth Imre négysorosait illik ide társítanunk, azt, ahogyan a költő a levelek, fák miniatűr képeit megalkotja, sokszor tragédiaként ábrázolja a elmúlásukat.

A kötetnek tehát megvannak a maga kimagasló darabjai, de az élmény, amelyet nyújt, mégsem teljes, töretlen. Itt is jelentkezik az a túlhajszoltság, ami általában minden Nyírő-műre jellemző. Például a kígyók, amelyek előbújnak a székely ember füttyszavára, ötezren vannak. Vagy egy másik novellában, A nagy piros vad-tehenek-ben a megfélemlíthetetlen, tajtékzó szarvasbikák egy székely leány énekére kezes bárányokká válnak.

Az előbbi kötetekkel szemben az újdonság a barokkos túldíszítettség. Míg témaválasztásban is egyre inkább a misztikum, egzotikum felé hajlik, úgy nyelvében is gyakran alkalmaz bonyolultabb mondatszerkesztést, néhol fölösleges jelzőhalmozást. Ez visszaesésnek tűnik az első novelláskötet egyszerű-expresszív stílusához képest, viszont részben indokolt. Ebben a kötetben ugyanis nagyon sok a hosszú természetleírás, ami egyhangú lenne jelzők, metaforák nélkül. A feltünedező emberalakok sematikusabbak, mint az előző kötetek hősei, és eltúlzottak, éppen amiatt, mert egyoldalúan negatív figurákként szerepelteti őket az író. Emberábrázolás szempontjából a kötet kétségtelenül gyengébb az előbbieknél, de ezúttal ez a feladat kívül esett az írói célkitűzésen.

 

Egy közös fatörzs három ága

 

Nyírő Józsefet az idők folyamán számtalan bírálat érte. Jómagam viszont azt szerettem volna felmutatni, hogy mi az, ami műveiből maradandó érték. Kétségtelenül igen tehetséges novellista volt, viszont tehetségéhez mérten igen keveset, néha felületesen alkotott. Itt hadd idézzem Bartos Tibor Jack Londonról szóló tanulmányának két mondatát: „Nincs olyan termékeny prózaíró, akinek legalább a munkája kétharmad része ne volna elsietett, elvetélt, selejtes. (...) Másodszor minden író megérdemli, hogy bírálatot legszerencsésebb munkái szerint, ne pedig legszerencsétlenebb nyilatkozataiért kapjon.”29 Nem akarom ezzel Nyírő Józsefet Jack London-i rangra emelni, de magamévá tettem a felfogást, újrafogalmazásába kár lenne belekezdeni.

Nyírő József novellisztikájáról szólva nem mulaszthatjuk el, hogy egy átfogó pillantást vessünk Tamási, Kacsó Sándor és Nyírő írásművészetére. A balladák földjének három olyan szülöttéről van szó, akik oly közel állnak egymáshoz, mint egy közös fatörzs három ága. Mindhármójuk alkotó módja  a novellatémáknak egy sajátos, lírai kezelése, a reális és képzeletbeli elemek keverése. Hogyha sorrendet akarunk felállítani abból a szempontból, hogy hármójuk közül ki marad a leginkább hű a valósághoz, és ki szakad el attól a leginkább, akkor Kacsó kerülne az első helyre, Nyírő követné, majd Tamási Áron zárná a sort. Kacsó Sándor novellái a reális ábrázolásmód eszközeit használják. Nyírő írásai között szintén megtalálható az a kétféle novellatípus, amelyről Tamási kpcsán mind Szabédi László, mind Izsák József, mind Kántor Lajos ír: egyérszt a „liturgikus” novella, másrészt a fortélyos párbeszédre épülő, feleselő novella. Nyírőnél a két típus nem különül el annyira, mint Tamási esetében. Sokszor a párbeszédes formában induló, szabályos, reális történet észrevétlenül fordul át meseszerű, balladisztikus formába. Nyírő meseszövése erőltetettebbnek tűnik a Tamásiénál. Tamási irrealitásai kevesebb helyi, sajátos vonást őriznek meg. Éppen ezért egyetemesebb érvényűek, s így indokoltabbaknak hatnak. Az írók közös vonása a panteizmus, ami Nyírő utolsó novellás kötetében, a Havasok könyvében túlzottnak hat. Dsida Jenő mondta a Havasok könyve megjelenésekor, hogy habár kimondhatatlanul szereti az életet, mégis abban a légkörben, amelyet Nyírő leír, szíves-örömest meghalna.30  Megjelenésekor kétségtelenül nagy hatást ért el a könyv, egyedülállónak tűnt, nem volt mellette összehasonlítási alap. De ha áttekintjük a többi székely írótárs természetábrázolását – az író gyenge pontjaira is rábukkanhatunk.

Viszont Nyírő esetében feltétlenül kiemelendő az a meleg szeretet, együttérzés, amivel hőseit ábrázolja. Tamásinak is vannak mélyen őszinte, elkötelezett írásai. Viszont egész novellisztikájukat tekintve Kacsó és Tamási írásai egy személytelenebb, józan megfontoltságra valló próza darabjai, míg Nyírő történetei az elemi felfedezés lángjával lobbannak fel, mintha az írónak magának is újdonság, megdöbbentő valóság lenne az általa kibányászott történet. Nem szűnt meg soha rácsodálkozni az őt körülvevő világra. Makkai Sándor annakidején a Jézusfaragó ember-rel kapcsolatban az írta, hogy Nyírő alkotás közben egyben önmaga felfedezője, és ez az író pályája végéig érvényes maradt. Ezért színes, élményszerű ez a próza, mert írás közben keresi a képzettársításokat, a novellák nem sémák szerint születnek. Természetesen egybevetve az önéletrajzi visszaemlékezéseiből elénk táruló Kacsó Sándor egyéniségét a barátok és kortársak emlékeiből elénk táruló Nyírő-képpel, teljesen érthetővé válik ez a kétféle írásmód. Hiszen két egymástól igencsak különböző egyéniségről van szó. Egyfelől egy visszahúzódóbb, szerényebb, higgadtabb írótípussal, másfelől egy magabiztos, az életet intenzíven átélő, impulzív egyéniséggel állunk szemben. A különbségek azonban nem bontják meg egységüket. Novelláik ugyanazon rét vadvirágjai, egyesek közülük szerényebbek, színtelenebbek, mások sokszínűek, olykor hivalkodók. De így válik gazdaggá, sokrétűvé az a valóság, amelynek ők voltak az első hírnökei, amelyről teljes képet csak mindhármuk művei alapján alkothatunk.

 

Függelék

 

Dolgozatom első része, amely Nyírő József életútját követi nyomon, nagyrészt a kortársak és az író élettársának a szóbeli visszaemlékezései alapján született. A közölt adatok sokszor ellentmondtak egymásnak. Kellő dokumentumok hiányában a lehető legkörültekinttőbben állítottam össze az életrajzot, amely bizonyára módosulni fog a további eredeti anyagok feltárása nyomán. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik annakidején munkámban segítettek: özv. Nyírő Jószefnének, György Dénesnek, Mikó Imrének, Kacsó Sándornak, Tompa Sándornak - Tompa László fiának és nem utolsó sorban Sőni Pál egyetemi előadótanárnak, aki munkámat irányította.




.: tartalomjegyzék