Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Július
Zsidó Ferenc

Kirajzás és megmaradás

„Keresztúrból a siklódiak csináltak várost” – mondogatják némi túlzással és rosszmájúsággal Székelykeresztúr környékén, de ha valaki okvetetlenkedve a felől faggatózna, ezt a siklódiak állítják-e magukról, vagy a tősgyökeres keresztúriak a siklódiakról, netán a városba máshonnan betelepedettek, a megkérdezettek zavarba jönnének, bölcs hümmentgetésen kívül más nemigen telne tőlük. Bizony, s a kérdezőnek pedig nehezére esne megállapítani, a siklódi származásúak, a tősgyökeres keresztúriak, netán a máshonnan betelepedettek jöttek-e jobban zavarba, illetőleg hümmentgettek-e bölcsebben.

No, de hadd ne kerülje meg a szekér a lovakat máris, jelen riportomban nem kívánok messzemenő néplélektani következtetéseket levonni, csupán azt megvizsgálni, miként van az, hogy a fokozott kirajzás, expanzió ellenére a siklódiak megőrizték otthonról hozott értékeiket, ezt az új közegben kamatoztatni is tudták, s mindeközben a falujukat is megtartották.

Siklód egy útvégi, eldugott falu Hargita megye délnyugati csücskében, Maros megye határa mellett, a Siklód-pataka völgykatlanjában. A település „elvileg” a Sóvidék része, ugyanakkor attól elszakadt, leszakadt. Máshová pedig nem csatlakozott, legföljebb egyre magányosabbá és archaikusabbá váló önmagához. A régi feljegyzések szerint négy irányból is megközelíthető a falu: Parajd, Sóvárad, Szolokma és Keresztúr (Etéd) felől, ma azonban csak a keresztúri-etédi út járható autóval. Talán ezzel is magyarázható, hogy a kollektivizálás után a kirajzás fő iránya nem Parajd-Szováta, hanem Keresztúr lett. Érdekes az is, hogy a falu egy ideig önálló község volt, aztán tartozott Parajdhoz is, most viszont Etéd község része – ezzel a Sóvidéktől adminisztratív értelemben is el van szakítva. De azért a régi hagyományok oda nyúlnak vissza: például a táncrend és a székelyruha is a felsősofalvihoz hasonlít leginkább.

Siklód múltját számos kutató vizsgálta már, több könyv is jelent meg a faluról, a templomról is, az épített örökséget is felmérték a szakemberek, épp ezért én nem elsősorban a múlttal foglalkozom, hanem a jelennel: azzal, hogy milyen a falu 2011-ben, miként tudott megmaradni – minden elöregedése és elnéptelenedése ellenére – értékteremtőnek, pozitív példának. A múlt csupán annyiban érdekel, mint a jelen kontrasztja.

Nézzük először talán a kirajzást. Siklódhoz Keresztúr felől kell közeledni, s ez mind szó szerint véve, mind jelképesen igaz, mint ahogy az is, hogy a siklódiakat elsősorban Keresztúron kell keresni. Meg persze, Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Aradon, Temesváron. Igen, hogyne, Siklódon is, de ott kevésbé.

Továbbá, ha valamilyen boszorkányos módszerrel kivonnánk Keresztúrból a siklódiakat, az, ami maradna, édeskevés lenne – s ezt akkor is ki kell mondani, ha provokatívnak tűnik, ha a keresztúriak megköveznek érte. Mert miről is van szó? Ha városnapok vannak, az egyik fő attrakciót a Siklódról Elszármazottak Kórusa és Néptánccsoportja jelenti, ha vásárolni akarunk, jó eséllyel siklódi tulajdonú boltba fogunk betérni – a példák, amelyek a siklódiak hangsúlyos keresztúri jelenlétét, dominanciáját (?) bizonyítják, napestig sorolhatók. Pedig nem volt ez mindig így! Nem is olyan rég, az 1970-80-as években Keresztúron siklódinak lenni még „ciki” volt. Aztán a helyzet lassanként megváltozott. De erről majd később.

Nézzük most talán magát a falut is: milyen hely lehet az, ahonnan ilyen emberek kerülnek ki? Keresztúrtól 32 km-re van a település, de mivel az út második fele igencsak rossz (aszfalt csak Etédig van, a maradék 10 km törtkő út), közel egy órát tart a kiruccanás. Siklód a múlt század elején még Udvarhelyszék harmadik legnagyobb faluja volt. Ma a 424 lakóházból alig 100 lakott állandóan, a többi csak olykor, hétvégén elevenedik meg: amikor hazatérnek az elszármazottak (vagy újabban, ha idelátogatnak az új magyarországi háztulajdonosok). Kis túlzással hétköznap kísértetfalu Siklód, hétvégén viszont nagy a pezsgés, a hazatérők feszített tempóban dolgoznak (két nap alatt az egész hetit megpróbálják elvégezni), de azért a találkozásra, egy kis esti pálinkázásra is futja az időből.

A falu délkeleti része (Papszer felső fele) földcsuszamlásos helyen van, a Siklód pataka évről-évre mélyíti medrét, a terület pedig csúszik lefelé. Itt már olyan súlyos az erózió, hogy a katasztrófa-védelmi felmérés szerint az egyetlen megoldás a lakhelyek elhagyása és lebontása lehet.

– Gyakorlatilag a falu két része csúszik össze, a vőgy felé tart – vázolja a helyzetet ifjabb Nagy Lajos tanárkollégám, aki a település iránt az érdeklődésemet felkeltette. – Hitvány, kicsi a patak, de amikor megindul, mindent viszen. Régebb százméterenként gátak voltak, így próbálták megfogni, de most már a gátak égy része tönkrement.

Azt is mondhatnánk tehát, a falu több sebből vérzik: nem elég az elöregedés, tetőzi ezt még az erózió. És Siklód mégis él, és élni akar. Ez a konok élni akarás a legfőbb érték, ez az, amiből tanulhatnának más, kedvezőbb helyzetben lévő székely régiók.

Érdekes, hogy a falu „alja” (Alfalu) 600 méteren van, a felső fele (Murva, Papszer) 800 méteren, a Siklód-kő pedig 1024 m magas. Ebből sajnos az is következik, hogy Siklódot, bármennyire is eldugott és dimbes-dombos, nem minősítették hátrányos helyzetű zónának (mert azt csak 750 métertől számítják, itt pedig sajnos a 600 volt a kiindulópont). Vagy ez is csak azon múlott, hogy nem volt, aki lobbizzon? Néhány siklódi bizony így gondolja!

Siklód a pálinkájáról is híres, valamint arról, hogy az idelátogató nem tud úgy betérni valakihez, hogy megúszna egy pohárka pálinkát (de – tehetnénk hozzá –, aki ide látogat, nem is azért jön, mert meg akarja úszni…). Szóval, a siklódiak vendégszerető emberek, de bort szinte illetlenség kérni tőlük, a szőlő számára túl hideg a vidék (bár néhányan próbálkoznak vele). Az alma és a szilva az „atyaisten” itt.

Amikor beérkezem a faluba, a templom mellett nagy sürgés-forgást találok. Egy kiöregedett, kihalás szélén lévő falutól nem rossz!, gondolom magamban, s közelebb megyek az 1700-as évek végén épült haranglábhoz. Rövidesen megtudom, hogy épp az új harangot húzzák föl a toronyba, a régi ugyanis elrepedt, s ugyan próbálták meghegeszteni, s így használni, végül csak le kellett cserélni. Öten-haton is csimpaszkodnak a kötél végébe, érezhető az összeszokottság. Egy új harang nem olcsó mulatság, ha van még igény rá, s erő a megvásárlására, nem lehet még baj ezzel a közösséggel! A régi, 1700-as évek közepéről való harang ott marad a helyén: műemlékként.

Amikor arról érdeklődöm, milyen pénzből sikerült megvásárolni a harangot, az idős Kelemen Ferenc bácsi büszkén mondja: – Hát a falu pénzin. S hát a falu kié? A népeké!

A templom kapcsán annyit mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy elődjét a csúszós talaj miatt az 1960-as években le kellett bontani (érdekes módon a harangláb ma is sértetlen). Ezt egy helyszínelést követően Kós Károly javasolta, aki meg is tervezte az új templomot, de felépíteni az erősödő egyházellenesség közepette nem sikerült, csupán a rendszerváltozás után, 1993-94-ben. Ebben is egyedülálló Siklód: talán az egyetlen olyan református falu a Székelyföldön, ahol az utóbbi években templom épült.

Rövidesen tábort verek a vendéglátómnál, akit Balázs Dávidnak hívnak, elszármazott ő is a faluból, stabil rezidenciája Keresztúron van, de amilyen gyakran teheti, hazalátogat, egy kis panziót is működtet itt.

– Nekem gyermekkoromban teljesen elegem lett a faluból – meséli. – Azt mondogattam, hogy akkor lássam még, amikor a hátam közepit. Hazajáró szülők gyermeke voltam, félig városi, s nekem az a munkatempó, amit akkor diktáltak, túl nagy volt. Nagyapámról tudni kell, hogy a falu első gazdái közt tartották számon, s ezt szívós munkával érte el: hajnali négykor kelt, a szürkület nem egyszer a mezőn érte. Nyócvan esztendős korában is úgy dógozott, hogy nem lehetett bírni vele. S ezt várta el tőlünk is. Amihez nekem nem fűlött a fogam. Emlékszem, kellett menni pityóka- s töröbúza őrözni. Volt égy kicsi kulipintyó, abba béhúzódtunk, ha nem volt állatjárás, de biza volt olyan éjszaka is, hogy szusszanás nélkül hajkurásztuk a vaddisznókat. Aztán jó ideig, ahogy egyetemista lettem, majd munkába álltam, tényleg alig jártam Siklódra. De eltelt még pár esztendő, s valami bogár fúrni kezdte az oldalamat, s most pedig ott tartok, hogy ha úgy kell eltelnie egy hétnek, hogy nem tudok hazajönni, már rosszul érzem magam.

Siklódnak tehát nagyon erős a hazahívása, talán erősebb, mint más településeké. Azt láthatjuk, hogy mások, kik otthonukat elhagyva új helyen telepednek le, vagy tudatosan, vagy spontán módon felejteni kezdik múltjukat, levetkőzik régi szokásaikat, idomulnak. Ezzel szemben a siklódiak megmaradnak siklódiaknak, s ezt hirdetik is fennen, ugyanakkor gyakorolják is.

– El kellett telnie némi időnek, hogy felismerjem, mégiscsak visszahív a hely. Számomra is furcsa volt – meséli Balázs Dávid. – Aztán édesapám telkére, a régi csűr alapjaira megépítettem ezt a panziót. Dávid vára lett a neve, s ebben nem csupán az én nevem rejlik, hanem az is, hogy a néphit szerint Siklód köve mögött egykor Dávid vára magaslott, a kertem aljában pedig Dávid kútja található.

Balázs Dávid honlapot is üzemelt be panziója népszerűsítésére: www.davidvara.ro, melyen számos érdekes olvasnivalót találunk a faluról (fényképgaléria, legendák, beszámolók a különböző rendezvényekről, stb.).

Ahhoz, hogy megértsük a Balázs Dávidban végbe menő változást, meg kell vizsgálnunk, miként változott meg a siklódiak helyzete Keresztúron.

– Gyerekkoromban a siklódiakat a csúfsággal megölették – meséli. – Talán bánthatta őket, hogy a Jézus-kiáltó hegyét például a siklódiak kezdték művelni? (Amint tudom, a helyiek csak a domb alját művelték, a siklódiak aztán egészen a keresztig föltörték a földet, szőlőt, gyümölcsfákat ültettek). Kimondottan az volt az érzésem, hogy a siklódiak már a megjelenésükkel irritálják a keresztúriakat. Csak annyit mondtak, te hallgass, mert siklódi vagy, s akkor hallgatni kellett. Azt is mondogatták rólunk, olyan fösvények vagyunk, hogy a kenyeret is puliszkával esszük.

A siklódi nyelvjárás nagyon sajátos, rengeteg tájszót használnak. A rosszmájú keresztúriak erre rá is játszottak, s nem kevés gúnnyal kitalálták, hogy a gólyát például „lájbis lúdnak”, a vascsövet pedig „odvas vasnak” nevezik. Pedig nem. Tájszó viszont akad elég, ilyen például gyakakert, ami félbe hasított, meghegyezett bükkfakaróból készül, legtöbb háztáj ma is ilyennel van bekerítve. De olyant is lehet hallani Siklódon, hogy „bédëndütem égy hát tüpückőve’ Szovátára”, vagyis, hogy átmentem egy nagy átalvetővel Szovátára – természetesen a piacra, egy csomó áruval.

Bizony, a keresztúriakban olykor irigység is felfedezhető, s talán némi frusztráció is, amiért a siklódiak újabban olyan jól forgolódnak az ők városukban, vélhetően ezt próbálják kompenzálni a gúnyolódással. De erről majd később.

Visszatérve a siklódi nyelvjárásra, kiejtésre: az annyira sajátos, hogy aki abba belenevelkedett, annak a hangképző szervei is módosultak kissé, így teljesen elhagyni, „kinőni” sosem tudja.[1] És ez szintén céltáblává, a csúfolódás tárgyává tette őket.

Egy másik csúfondáros megjegyzés, amit a keresztúriak előszeretettel hangoztatnak, hogy a siklódiakat messziről fel lehet ismerni balettozó, billegő-csoszogó járásukról – amit szintén nem tudnak „levetkőzni”. Nyilván, mint minden csúfolódásban, ebben is van egy adag túlzás, tény azonban, hogy a dimbes-dombos terepviszonyhoz való alkalmazkodás során a siklódiak járása amolyan „erőssé” vált.

A keresztúriak rosszmájúságát példázza az a vélekedés is, hogy a siklódiak kaparisága, élelmessége abból ered, hogy osztrák vér is csörgedez ereikben, ugyanis az osztrák-magyar időkben ott állomásozott egy hadosztály. Némi valóságalapja van a dolognak, de az fölöttébb el van túlozva, s kiforgatva. Történt ugyanis, hogy a helyi lakosság egy falugyűlés közepette szó szerint agyonnyomta a hatalom helyi képviselőjét, aki a hadiadók beszedésével volt megbízva, ezt követően pedig a kancellár egy századot rendelt ki Siklódra, hogy a kedélyeket lecsillapítsa, s a további lázadozásnak elejét vegye. Hogy az itt töltött néhány hét alatt az osztrák katonák hány siklódi leányt-asszonyt tudtak hálójukba keríteni, azt nem tudhatjuk, a gyertyát ugyanis nem tartottuk, az azonban kevéssé valószínű, hogy mindennek a siklódiak genetikájában nyoma lenne. A történet inkább akképp tanulságos, hogy miként születnek a mítoszok.

Tény az, hogy a siklódiak az 1970-es évek második felétől kezdtek nagyobb számban letelepedni Keresztúron, amikor itt is egyre-másra kezdtek felépülni a gyárak, tömbházak. Kezdetben gyakorlatilag a lenézés, közmegvetés tárgyai voltak beszédük és darabosságuk miatt, de szép lassan felküzdötték magukat, szívósan építkezve, így ma már a siklódiság erény, márkanév, nem rút bélyeg.

– Lassan azon veszem észre magam – mondja Balázs Dávid –, hogy a siklódiság státusszimbólum, melyre büszkék lehetünk. Teljesen átalakult. Lehet, hogy én is ennek hatására nőttem fel a siklódisághoz.

S ez pedig hogy a fenébe történhetett meg röpke húsz év alatt?, kérdezhetné értetlenkedve egy kívülálló. Úgy, hogy a rendszerváltozás után, a megváltozott új helyzetben a siklódiakból előjött az „élelmesség”, jobban, gyorsabban reagáltak az új kihívásokra, így lassan feltornázták magukat a város gazdasági elitjébe, befolyásra tettek szert. Például Szilveszter Gergely és felesége, Karolina a város egyik legnagyobb vállalkozójává küzdte fel magát, de rajtuk kívül is sokan vannak még, elsősorban üzlettulajdonosok. Kis túlzással fél Keresztúr a siklódiaké (a többi pedig, teszik hozzá némi malíciával egyesek, az udvarhelyieké).

Járom tovább a falut, kérdezgetem az embereket. A Murva meredek utcái szokatlanok számomra, értem már, honnan a „balettozó” járás. Kiruccanásom tanfolyamnak is megteszi.

Hogy Siklód erősen „hazahúz”, azt számos életút bizonyítja. Hegyi Ilona a férjével együtt például megjárta a nagyvilágot, az 1960-as években „feketén” a Közel-Keleten dolgoztak, ahová kalandos úton, szökve, lefizetett sofőrrel mentek. Miért? Menni kellett, a földeket elvették, nem volt maradás. Meg aztán: erős volt a vállalkozó szellem. Siránkozás helyett nyakukba vették a világot. Líbia, Jordánia. Hegyi Ilona csak azt sajnálja, hogy ott tartózkodásuk alatt nem sikerült elmenniük Betlehembe, Jézus jászlához. Líbiából hazajőve először Bukarestbe, majd Marosvásárhelyre költöztek, további munkáséveiket itt töltötték el. Nyugdíjba vonulásuk egybeesett a rendszerváltozással. Amikor meghallották, hogy visszaadják a földeket, nem volt nyugtuk, haza kellett térniük a faluba. A földek miatt mentek el a kollektivizálás kezdetekor, és azok miatt tértek vissza szűk harminc esztendő multával.

– Amikor hazajöttünk – meséli Hegy Ilona –, szegény uram, Isten nyugtassa, egyszer csak mondja, hogy ő elmegy a többi gazdával a parajdi vásárra. Nem akar venni semmit, csak szétnéz. Aztán mégis egy tehénnel jött haza. Először zokon vettem, hogy nem beszélte meg velem a dolgot, de végül nem bántam. Aztán úgy belesodródtunk a gazdálkodásba. De ez tartott életben. Most is ezt mondom, nem szabad leállni. Igaz, hogy én már csak csiszi-csoszi munkákat tudok megcsinálni, de az is jólesik.

Arról, hogy miért jöttek haza, merengve csak annyit mond:

– Itt akartunk a szilvafák alatt megpihenni. Érdekes, a tiszteletes úr is elmondja, milyen sok Siklódról elszármazott kéri, hogy hamvait hozzák haza. Mások rendszerint ott temetkeznek, ahová elszármaztak. De a siklódi azt akarja, hogy otthon nyugodjon.

Mások is vannak, akik hazatértek némi idegenben való forgolódás után. Hegyi Ferenc például a kollektív megalakulásakor Aradra[2] ment dolgozni.

– Úgy alakult az élet. Akkor innen menni kellett, mert mindenből kifosztottak. A propaganda az vót, hogy a gyárkapuk mindenütt nyitva állnak. Hát mentünk is. Aradon én végül is nem gyárba kerültem, hanem egy nagy farmra, állatok mellé. Lehúztam jó másfél esztendőt, osztán elvittek katonának. Amikor onnan lászérëtem, eszem ágába se vót visszamenni Aradra, a szüleim bíztattak, hogy állatokkal itthon es dógozhatok. Az jó es léssz, mondtam magamnak, hazajöttem, s béátam a kollektívbe. Nem bántam meg égy pércig së soha, itthon vótam, itthon, a szüleim mellett, s itthon nőttek fé’ a gyármëkéim es.

Fölkeresem azt a néhány fiatal családot is: sok bajom nincs, mindössze három-négy fiatalabb pár él a faluban, akiknek gyermekeik is vannak.

Bakó Mihály éppen szőlőt présel: Nova, Izabella, direkt-termő fajták, guggolós bor lesz belőlük, sebaj, az is elkopik. Mellette a kádakban érlelődik a cefre, azt rövidesen ki lehet főzni pálinkának.

– Kell a pálinka – magyarázza mindjárt –, me’ jönnek mindégyre a magyar vendégek, azokot meg kell kínálni. – Kiderül csakhamar, hogy Bakó Mihály faluturizmussal is foglalkozik. – Próbáljuk ezt a turisztikai menetet fejleszteni, né. Tavaly több mint százan megfordultak itt nálunk. Ésszedolgozok Ulveczki Csabával, az övé a panzió, ő biztosítja a szállást, s hozzánk jönnek étkezni. Itt csak úgy lehet megélni, hogy az ember két-három dologgal is foglalkozik. Én nagyon szeretem itthon, tizenöt évet dógoztam Magyarországon s Németországban, de visszatértem ide, és nincs is szándékomban többet elmenni. Miután az asszonnyal ésszeházasodtunk, égy évig Udvarhelyen vótunk, de nekem abból is elegem lett. Hazajöttem, s gazdálkodni kezdtem. Van hat tehenem, a bornyúkot adom el, disznóim is vannak, nyúlak, tyúkok, de azok csak saját használatra. A ződséget is mind megtermeljük, pityókát, murkot-petrezselymet, kábosztát, mindent. Ha két hónapig nem tudnék bótba menni, úgyis megélnénk!

Élvezettel hallgatom lendületes, optimista beszédét, melyen ugyanakkor az is érződik, hogy a vendéglátózásnak köszönhetően megtanulta „eladni” magát. De hát így van ez rendjén.

– Nemrég én is letettem ezt az uniós pályázatot – folytatja a beszámolóját. – Ha elfogadják, akkor kapok három évig 1500 eurót, amit fejlesztésre kell fordítsak. Már öt gazda ezt a dógot végigcsinálta, égy juhokra, a többi tehenre, meg is kapták a pénzt. A lényeg az, hogy a három év végin meg kell duplázni az állatállományt. A pályázatot akkor lehetett leadni, ha van legalább 4-5 hektár főded, s 5-6 tehened. Előre kijöttek, lefényképezték az istállót, a teheneket, mindent. Nekem most kell megjöjjön a jóváhagyás. Itt nálunk erre lehet réaállni, marhára s juhra, disznyóval hiába próbálkoznánk, me’ a vadak miánn a gabonát nem tudnánk megtermelni. Kaszálló, szénafű van elég, azt hál’ Istennek a medve se abajgassa. Mer égyebet osztán igen. Három kutyám van a kertbe’, a csűrbe hátravezettem a villanyt, éjjel szól a rádió, mégis idejön a medve. Nem tudom, azt hiszi, valami mulatság van itt?! – mondja kedélyesen.

Amikor az éjszakai rádiózáson elcsodálkozom, így folytatja: – Az elejin, amikor jőni kezdëtt a medve, egyszer hátramentem égy cúdorral, csárogtam, csármáltam, dekrettem a csűr ódalát, de az csak annyit ért, ahogy mondani szokták, mind medvének a kásás vackor.

Miután a kinti dolgokat így végigbeszéltük, a házba is beinvitál. Felesége egy kis, egyéves-forma gyermeket tart ölben. 

– Ne mind hopocáld annyit azt a gyermeket, sirülj bé a kamarába, s hozzál égy kicsi pálinkát! – mondja a gazda. Bizony, amint erre már utaltam, Siklódon nemigen lehet bemenni úgy valakihez, hogy egy kicsi pálinkával meg ne kínálnák. S azt meg nem inni, sértés. De hát, akarja a fene megsérteni őket…

Miután a pohárkát kihörpintjük (s igen, a kötelező repetát is), Bakó Mihály folytatja:

– Az égyetlen probléma itt az iskola. Erőssen kevés gyermek van jelen pillanatba’ is, csak három nap jön ki Küsmődről a tanító. Ha ez így mënyën tovább, megszűntetik. No, lehet, hogy akkó ez a vajégy fiatal is elkőtözik. Pedig vóna más megoldás. Például, ha van 3-4 gyármëk, a szülők éssze tudnának beszélni, s sorra bévinni kocsival őköt az etédi iskolába. Fájinul meg lehetne oldani.

Helyeslően bólogatok, vállalkozó kedvét csodálva. Mintha olvasna a gondolataimból, így folytatja: – Vállalkozni kell, mer’ így meg lehet élni. S ha ezt látnák mások es, akkor nem kívánkoznának el innen, esetleg égy páran az elszármazottakból haza es jőnének. S akkó nem lenne gond, hogy mi lesz a faluval. De ennek csak így van értelme: nem égy-két tehénnel, mind régebb, hanem nagy gazdaságba gondókodva, eladásra. Én még akarom tovább fejleszteni a gazdaságot, legalább 30-40 tehénre, az vóna a dufla.

Aha, ez tehát az új szemléletmód, ami oly nehezen akar gyökeret ereszteni a Székelyföldön, morfondírozok magamban. De lám, van ellenpélda. Csak ragadós lenne… De kérdés, kire ragadhatna rá? A 80 körüli öregekre?

– Mindjár’ odakerültünk – mondja Bakó Mihály –, hogy disznóöléskor nincs, aki megfogja a disznót. Hát akkor kapálni hogy légyén, aki?! Hétköznap csak a szél fú itt, a házak üressen állnak. De azér’ számot tartanak hézzuk. Rendbe’ is tartsák, nem hagyják mazlagon. Nyaralóként használják, csakúgy, mint az a 15 magyarországi család, aki itt házat vásárolt.

Nagy óvatoskodva azt is megkérdezem Bakó Mihálytól, hogy látja, van-e különbség az itthon maradottak és az elszármazottak között.

– Vannak, amelyikek ugyanúgy szeretik Siklódot, mint mi, ez a többség, de van égy olyan tizenöt-húsz százalék, akik elvárosiasodtak. Főleg az unokák, akik már nem itt születtek, s akik messzi városokba mentek. Azok, akik csak a környékre költöztek, például Keresztúrra, úgy lehet, még jobban próbálkoznak, mind mi, hogy fejlődés legyen, jöjjenek a turisták.

Ez egy aprócska kis bökkenő. Mintha a Siklódról elszármazottak jobban akarnák a falu megmaradását, többet tennének fejlődéséért, mint a helybéliek. A helybéliek tehetetlenebbnek tűnnek. Többen emlegetik, hogy milyen sokat számít a pap és a tanító, s hogy sajnos helyben lakó tanítója már nincs a falunak, s papja is volt már jobb, mint a mostani. Igen, a siklódiak egyenes emberek, nem köntörfalaznak, nem szépítenek: a pappal nem elégedettek, s ezt azért is fájlalják, mert büszkék Orbán Balázs megállapítására, hogy Siklód a református Róma, melynek népe istenfélő és összetartó.

Na, de visszatérve a közösségi munkálkodásra, ha az elszármazottak nem ügyeskednének, kis túlzással reménytelenségen kívül semmi sem lenne a faluban. De ügyeskednek! A falutalálkozók megszervezésének egyik első kezdeményezője például a Keresztúrra férjhez jött Csutak Eszter, ebbe később belekapcsolódott a már megszólaltatott Balázs Dávid is, aki újabban a pünkösdi királynézásnak is főszervezője. A szokás az 1980-as években szűnt meg (megfelelő számú lánygyermek hiányában), a rendszerváltozás után az elszármazottakat „összetrombitálva” néhányszor megszervezték, sajnos nem minden évben, hanem kihagyásokkal. Idén (2011 májusa) Balázs Dávid kezdeményezésére ismét volt királynézás. A kislányok mind királynék, elől két nagyobbacska a zászlóvivő, kétoldalt a fiúk sorfalat állnak, hogy a királynékat ne lehessen ellopni. Mert természetesen az összesereglett nézők megpróbálják ellopni őket, s ha ez sikerül, megrekesztik valahol, s ki kell váltani a „rabot”.

Ha szervezésről van szó, lelkesedésben nincs hiány, az elszármazottak felhasználják városi kapcsolatrendszerüket is, így egyre nagyobb léptékűvé válnak a rendezvények. Nemrég létrehozták a Siklód Egyesületet, a falutalálkozót a rendszerváltás óta hétszer sikerült szervezni. Az idei (2011 nyara) a vártnál is jobban és nagyobbra sikeredett, nagyon sokan hazajöttek az elszármazottak közül, nem csupán a környékről, hanem a távoli nagyvárosokból (Arad, Temesvár), de Magyarországról és más országokból is.

– Még a meghívott fellépők is elcsodálkoztak, hogy itt, a világvégén milyen nagyszabású rendezvény zajlik, komoly szabadtéri színpadon, nagy közönség előtt – számol be Balázs Dávid, aki az alkalomra színes falufüzetet is szerkesztett.

2011-től testvérfaluja is van Siklódnak. Ez közvetett módon az itt házat vásároló magyarországiaknak köszönhető. Eddig nem sokat beszéltünk róluk, talán azért, mert megítélésük ambivalens.

Az első magyarországi, aki Siklódon megtelepedett, az Cserey Mihály. Turistaként jutott el Siklódra, megtetszett neki a falu, s megvásárolt egy ingatlant.

– Ez még az 1990-es évek végin volt – meséli Bónis Ferenc, egy helybéli (pontosabban Keresztúrra elszármazott). – Aztán hozta a baráti, ismerősi körét. Kezdetbe’ még nem volt nagy ára a házaknak, de ahogy jőni kezdtek, úgy fölment. Igaz, most a válság kicsit leállította a vásárlásokat. Többnyire csak nyáron, szabadságidőben jőnek ide.

Aha, mondom magamban, akkor ezért van az, hogy nekem ezen a borús októberi napon eggyel sem sikerült találkoznom…

– No, ez a Cserey Mihály – folytatja Bónis –, aki egyébként többet tartózkodik itt, mint a többiek, javasóta, hogy kellene égy testvérfalut keresni, olyant, amelyik hasonlít Siklódhoz. Ő a palócföldi Hollókőre gondolt, az ottani polgármesterrel felvette a kapcsolatot, el is jött egy küldöttség, és nagyon megtetszett nekik a falu. 2011 májusában osztán megszerveztük a Székely-palóc összetartozás ünnepét, s annak keretében alá is írtuk a testvérfalui szerződést.

A magyarországiak idejárása, a házvásárlási divat a megmaradás kulcsa is lehet, hisz az idejövők pénzt és új erőt hoznak a faluba, ugyanakkor ez is kétélű fegyver, a szkeptikusabbak szerint olyan ez, mint egy modern kori honfoglalás: jönnek, és hozzák új elképzeléseiket, s máris irányítani akarnak:

– Jót akarnak ők, de nem jól. Előny az, hogy rendbe, s tisztaságba tartsák a bennvalókot, de mások mint mi, másképpen gondókoznak – mondja egy nevét nem vállaló helybéli.

Érdekes: az első, aki turizmussal próbálkozott a faluban, az magyarországi Ulveczki Csaba. Őt aztán mások, helyiek is követték. Kellett tehát az idegen példa? Úgy tűnik, igen. Ő készíttette el a siklod.hu honlapot is, és komoly reklámkampányt folytat, így Siklód neve nagyon gyakran szerepel a turisztikai ajánlatok között. A magyarországi reklámozásnak van is eredménye: Bakó Mihály elmondása szerint az idei nyáron majdnem száz százalékos volt a panzió kihasználtsága. Ez lenne a járható út a többi panziótulajdonos számára is, de az erőforrások és lehetőségek, a reklám hiánya miatt ezen a téren némiképp le vannak maradva.

Járom a falut, megnézem az Ulveczki vendégházát: szép, tájba illő (csak a leltár kedvéért: a már emlegetett Dávid várán és az Ulveczki Csaba vendégházán kívül van még a Gizi naanyó és a Gédi papó vendégháza, s a Bakó vendégház, összesen kb. ötven embert képesek elszállásolni). Aztán a Murváról Balázs Dávid kalauzolásával átvágok a Papszerre a kertek alatt. Érdekes sajátosság Siklódon, hogy nem minősül birtokháborításnak, ha a kerítésen átlépve, a háztáji kerteken áthaladva rövidít az ember. A Papszeren megnézzük az elhagyott imaházat, amit a templom kényszerű lebontása után húztak fel sebtében a helyiek, s amit a kommunista álomhatalom templomnak kategorizált, s így arra hivatkozva, hogy van már Istenháza a faluban, nem adta meg az engedélyt az új felépítésére. Fíroljuk az üresen álló, mégis takaros házakat, aztán betérünk Kiss Karolina nénihez. Süteménnyel kínál, majd elnézést kérve kifordul egy percre a konyhába:

– Odaszerelem a kályhára az ételt. Mindjárt kell érkezzen a fiam Udvarhelyről. Osztán ezt a karincát is le kéne cseréljem, hogy ne legyek olyan mazlag itt a mérnök úr s a tanár úr előtt…

Kedélyesen diskurál, nem zavartatja magát, nyugalom és elfogadás árad belőle. S annyi „dufla, fájintos” tájszót használ, hogy alig győzöm a fülem hegyezni.

Megjegyzendő, hogy a siklódi embereknek általában jó a „beszélőkéje”, akármikor kivágnak egy rögtönzött szónoklatot, s beszédüket – amint erre már följebb is utaltam – ízes szófordulatokkal fűszerezik. Ezekből egy csokorra valót szótárba szedve a siklod.hu honlapon is megtalálunk, annyi megjegyzéssel, hogy a meghatározások közt elég sok a pontatlan. Ez van akkor, mondhatnánk, ha a siklódi szótárt nem egy siklódi, hanem egy magyarországi betelepülő készíti el (még ha hagyakozik is adatközlőkre).

Amikor Lina néni letelepszik mellénk a téli konyhában, először arra kérem, próbálja jellemezni a siklódi embert. Elgondolkodik, fejét ingatja, majd így szól:

– A siklódi ember is ilyen is, olyan is. Mint a többi ember. De lehet, hogy egy kicsit ilyenebb, s olyanabb. Minkët mindig vallásosnak s igazságosnak neveltek. Hogy csak ahhoz van közünk, amivel dolgoztunk. A kollektív kicsit elrontotta a népet. S igaz, hogy a kollektívnek húsz esztendeje vége, de amilyen hamar el tud romlani valami, olyan későre igazodik helyre. Nem vót jó világ az a kollektív. Csak az füttözött, aki közel vót a tűzhöz. De azért örökké föltaláltuk magunkot. Az én ámbërém a fogságot erőssen megszénvëdte, köhögött, ezért úgy gondoltam, inkább én mënyek pénzkeresetre. Fölmentem Kolozsvárra, léánykoromba is vótam már ott, oda tértem vissza asszonyként is béjárónőnek. De csak télire. Léánykoromba is úgy vót. Amikor kezdődött a kapálás, haza kéllëtt jönni. Szóval, vaszkolódni kéllëtt, élëlmésnek kéllëtt lénni, no.

Egy percre abbamarad a beszélgetés, Lina néni újra „bésirül” a konyhába, „megvarizsálja” a tüzet, majd „rözmeségët, s kirics-karics dógokot” rak rá, én közben megnézem Horthy Miklós nemzetiszín keretes fényképét a falon.

– A kollektív előtt nyugodt és megelégedett élet volt – folytatja visszatérve. – Máma valahogy más emberek vagyunk. A falu valamikor a táncos kedviről is hírës vót. Tíz-tizenkét nagyobb bál is vót égy évbe, de nyáridőbe minden második vasárnap vótak a táncházak. S amelyik héten nem táncház, akkor sétáló vót: ésszeverődött a fiatalság, s megjártuk magunkot a falu határába’.

Ezt elmondva belépik a tisztaszobába, előhoz egy dobozt, keresni kezd a „sok zakota, geze-muzaság” között, képeket választ ki: gyermekei, aztán a férje, igen, bizony jó énekes volt, Isten nyugtassa, de hát nem csak ő, szinte mindenki a faluban…

Lina nénitől nehéz szívvel köszönünk el, induláskor még feltarisznyál almával (férfi nincs a háznál, így a pálinkát „megússzuk”: nem is baj, hosszú még a nap…).

A Papszeren fölkeressük Demeter Mihályt, Bakó Mihállyal egyidős-forma fiatalember. Némiképp rosszkor érkezünk, nyakig van munkában, káromkodik, a fogát szívja: az Aro kisteherautóját javítja. Amint megtudom, erdőre járt vele, s beadta a kulcsot a „direkció”. Éppen meghegesztették, próbálják összerakni, s hát valami nem passzol. Amikor arról faggatom, hogy élnek, csak legyint, s kiköp. Aztán, foga között szűrve a szót, mintha sajnálná, ennyit mond:

– Elég gyönge itt az élet. De azér’ jobban érzëm magam, mintha béköltöztem vóna városra. Próbálkozunk mindënne’, kicsi kőművesmunka, ácsmunka, ahogy lehet. Az asszony terhes, nemsokára megszaporodunk.

A falu legidősebb emberét mindenképp meg kell szólaltatnom: Barabás Dénes 1921-es születésű, viszonylag jó erőben van, a háztáji kertet még most is műveli, állatai is vannak. Úgy tűnik, az idősek utolsó leheletükig ragaszkodnak a földhöz, a megszokott életformához. Beköltözni a városba nem akar, lánya (aki szintén nyugdíjas már) hazajárogat Keresztúrról, rendezi a háztartást. Dénes bácsi így foglalja össze a helyzetet:

– A fő baj az, hogy elmënyek az utcán bé, s nincs, akinek köszönjek. Amikor kenyérosztás van, akkor találkozik a nép, miután mëgvésszük a kinyërët, a bárba is béülünk, mëgiszunk égy sört vagy égy deci pálinkát, s azzal jövünk haza. A régi szokások kiméntëk formájukból. Amikor fiatal vótam, minden háznál vót öt-hat nép lakó, akkó nem méntëk városra dógozni, főd elég vót. No, akkoriba az öregek esténként ésszeűtek, kártyáztak, az asszonyok is valamerre, de annak má’ vége van. Az a vajégy nép, aki még mëgvan, otthon ül magának.

És mesél, mesél, ömlik belőle a szó, hogy télen, amikor nem volt földmunka, a lányok-asszonyok indultak el szolgálni, a férfiak pedig vagy erdőkitermelésbe fogtak, vagy, akinek egy kicsi kézügyessége volt, faragtak; s hogy messze földön híresek voltak a siklódi szövőszékek és gabonatartó szuszékok: a szövőszékekkel indultak neki az országnak, le egészen Vásárhelyig, Dicsőig, Radnótig, a lentermő vidékekre.

Látom rajta, napestig sorolná, úgy belejött, de le kell állítanom, mert hiába a nosztalgia, hiába merülünk el a múltban, inkább azt kell megvizsgálnunk, mi maradt ebből a jelenben.

Lassan leereszkedünk a központba. A főtéren az I-II. világháborús hősök emlékműve áll, szemben vele bolt és kocsma. Kissé lejjebb a kultúrotthon. Hű, mekkora hodály!, nézek szembe vele alaposabban. A keresztúri beleférne mindenestől. Minek ide ekkora? Miért ne, ha tellett! – adom meg a választ siklódi manírban.

– Nagyapám átalvetővel járt át hetente egyszer Szovátára – meséli Balázs Dávid –, így hozta a kenyeret. Olyan nagyot azóta se változott a világ: igaz, most idehozzák a faluba a kenyeret, de csak hetente kétszer.

Az Alfaluba is lesétálunk, Demeter Sámuelékhoz, aki egyházi gondnok volt egykor, így jobban átlátja a falu helyzetét. Szomorú demográfiai adatokkal szolgál: száz évvel ezelőtt még 1700 körüli volt Siklód lakossága, ma pedig már csak 230-an laknak itt állandó jelleggel. Hamarjában megfuttatom, ez durván 85 százalékos népességfogyást jelent! Ennek ellenére a falu nem úgy néz ki, mintha sír szélén állna.

– Idén eddig tizenketten haltak meg – folytatja a beszámolót Demeter Sámuel – és egy gyermek született. Ha így haladunk, könnyen ki lehet számolni, mi lesz a végünk. Mindezt azonban úgy mondja, hogy érezhető, maga sem hiszi, vagy legalábbis nem egészen így gondolja. Mintha valami csodában bízna, vagyis nem is a csodában, hanem a siklódiakban.

– Erős természetű, nyakas emberek voltak mindig is a siklódiak. Csak kitalálnak most is valamit… Volt már itt olyan, hogy a megrendelt harangot visszaküldték, mert nem tetszett a hangja – mondja, és kijelentése egyszerre konkrét és jelképes. Konkrét, hisz a toronyba ma húzták fel az új harangot (bár ennek hangja tetszik a lakosoknak, csak, amint mondják, szokni kell még), és jelképes: a csak azért is élni akarást, konokságot jelképezi.

Az Alfaluból – minő meglepetés! – ismét rövidítőkön, tekervényes, hegyes-lejtős ösvényeken jutunk vissza Murvába, házigazdám panziójához. Utunk gyümölcsösök mellett vezet el. Siklód a cseresznyéjéről is híres volt egykor (a nagy ínség idején, az 1980-as években Keresztúron ölni tudtak volna egy kicsi jó siklódi cseresznyéért). Sajnos a kollektív idején teljesen tönkrement a cseresznyés: a szedők összetörték a fákat. Újraültetés pedig azóta sem történt, így a cseresznye már csak emlék, fájó hiány.

Estére kelve a marasztás ellenére fölkerekedem, hazaindulok. Igen, néhány pohár pálinkával a fejemben. Remélem, így utólag nem büntet meg a rendőrség…

Amikor megérkezem a tömbházunkhoz, s benyitok az ajtón, az alsó szomszédom – mit ad Isten, siklódi származású; jóravaló, derék ember – öblös hangját hallom, amint a kislányát regulázza: -Mit mind hézsëtész annyit, te! Ne sokat kosornyázz, hanem fëküdj le, mert mégsirítlëk)!

Na, helyben vagyunk, gondolom megnyugodva, s bedőlök az ágyba. Agyam még sokáig pörgeti a siklódi élményeket.

A kép még nem teljes, a munkának tehát nincs vége: azzal folytatom, hogy felkeresek siklódról elszármazott embereket, s elbeszélgetek velük – a siklódiságról, elszármazásról, hazajárásról.

Id. Nagy Lajos egyik kulcsfigurája a keresztúri-siklódi közösségnek: zenetanár a Tanulók Klubjánál, hegedűsök egész sora került ki a keze alól. Ő hozta létre a Siklódról Elszármazottak Kórusát is, először erről beszélgetünk.

– 2004-ben falutalálkozót szerveztek otthon, s engem felkértek, hogy állítsak össze egy előadást. A boldogfalviaknak volt egy énekkaros műsoruk, amelyet az én közreműködésemmel hoztak létre (én írtam le nekik a dalokat), először az merült fel, hogy őket hívjuk meg, de aztán morfondírozni kezdtem magamban, hogy egy ugyanilyent a siklódi emberekkel is meg tudnánk csinálni. Az ötletemet felpártolták, összeszedtük a férfiakat, s betanultunk egy műsort katonadalokból, amit a világháborús emlékműnél nagy sikerrel elő is adtunk. Aztán folytatása itt lett a dolognak, itt, a Tanulók Háza termében gyűlögetünk össze. Általában bor is kerül elő, iszogatunk, beszélgetünk is közben, úgyhogy ennek ilyen közösségépítő szerepe is van. Kimondottan csak Siklódon tanult, ott hallott énekeket énekelünk. Nyilván, ezek egy része a Sóvidék és Gagy-mente falvainak népdalkincsében is megtalálható, de a siklódi anyag gazdagabb.

 2008-ban aztán sikerült könyv- és CD-formában is megjelentetni az anyagot, „Katonaénekek a siklódiak emlékezetében” címmel. A kötet 156 dallamot, illetve szöveget tartalmaz. Sokatmondó, hogy a kiadvány megjelenéséhez szükséges pénzt a siklódiak adták össze.

Nagy Lajos értelmiségi, vele egy kicsit másként, elméletibb szinten is lehet beszélgetni, közösen megpróbáljuk összerakni a mozaikokat: mi az oka az erős siklódi öntudatnak, hogy van az, hogy a kirajzás ellenére megőrizték, sőt tovább építették lokális identitásukat. Amint felvázolja, a régi siklódiak tudatosan tartották fenn elzártságukat. Szolgálni (és természetesen katonáskodni) eljártak, de onnan kötelezően hazatértek. Házasodni pedig nem volt divat, csak falun belül.

– Az a mondás járta – emlékezik Nagy Lajos –, hogy sülj meg a zsírodban, vagy az, hogy jobb itthon a tyúkszar, mint idegenben a lúdszar. Persze, ez ma már nem tartja magát, a siklódiak is elkorcsosodtak.

Összetartásukról híresek a siklódiak, ezt Nagy Lajos így magyarázza:

– Minél nyomorúságosabb helyzetben van valaki, annál jobban égymásra van utalva. Mindig is nehéz vót a megélhetés, a fődek ugyé mind ódalos helyön vannak, nehezen termötték meg az önnivalót; építközni se vót könnyű a dombódalba’. Közösön mindennel jobban lehetett haladni, így alakult ki a segítőkészség, a jóindulat. Például amikor mi a házunkot az erózió miatt le kellött bontsuk, sokan jöttek kalákába, de akkor is, amikor az épületanyagot felhasználva itt Kérésztúron kezdtünk építközni, 1994-ben. Igaz, hogy azóta is változott égyet a világ.

A siklódiakat „kapariaknak”, fösvényeknek tartják, szembesítem Nagy Lajost azzal, amit a városban hallottam, mire ő így érvel:

– Muszáj vót annak lenni, másképp nem lehetött megélni. A síkvidéki embör még csak elképzölni se tudja: háromszor annyit kellöt dógozni ugyanannyi eredményért. S ez úgy látszik, máig megmaradt, én magam is takarékos vagyok. Ügyesködni kellött, nem vót annyi bót, szerszám, a fából vaskarikát is meg kellött tudni csinálni.

Amikor a kirajzásról érdeklődöm, Nagy Lajos elmondja, hogy annak régi hagyománya van, nem a kollektivizáláskor kezdődött, akkor csak tetőződött. A szegényebb réteg körében már jóval korábban divat volt elmenni „szerencsét próbálni”:

– A két világháború között például Szebenbe mentek nagyobb számban Siklódiak. Valahogy úgy alakult, hogy egy-kettő odakapott, s az a többit is vonzotta, mint a mágnes. Ez a Szeben-járás egészen a háború végéig tartott, aztán az 1950-es években következett Arad, Kolozsvár s  Temesvár. Oda is sokan elmentek, többnyire gyári munkára. Sokan ott is ragadtak, még most is erős a siklódi kolónia ebben a két városban, most is összetartanak, összejárnak.

Hát igen. Egyértelműnek tűnik, a siklódiak egyik kulcsszava a „próbálkozni”: nem azt nézik – amint ezt többen megfogalmazták –, hogy mi a könnyebb, hanem azt, hogy mi lehet az eredményesebb, a munkát nem sajnálják.

Milyenek is hát a siklódiak? Elsősorban élelmesek. Megélnek ők a jég hátán is. Így volt ez régen is, de így van ma is. Esetleg csak a „körítés”, a módszerek változtak. Ma már anekdota-számba megy, hogy amikor a kollektív megalakult, s az első kukorica-szedésre sor került, a siklódiak bizony szó szerint értelmezték a kollektív szót, a kukoricát egy-kettőre kiporciózták.

– Amikor érkezett a mérnök – meséli ifjabb Nagy Lajos az áthagyományozott történetet – s elhűlve megkérdezte, hol a kukorica, az emberek nem sokat köntörfalaztak, megmondták, hogy szétosztották. A mérnök nem hitt a fülének. Hogy-hogy?, kérdezte nekidühödve. Mi bizony kosárral, jött az ártatlan válasz.

Bizony, arról is lehetett hallani az 1970-80-as években, hogy a siklódiak nem sokat törődnek a borjúvágási tilalommal, hétvégenként sorra „megeresztettek” egy-egy borjút, s a húst szétosztották egymás közt.

– Igaz, hogy félreeső, sáros, köves, sötét falu vót – teszi hozzá idős Nagy Lajos –, villanyt csak 1970-be vezettek, de ha égy pap vagy tanító kikerült, így is szerette: a népe miatt. Szegény a vidék, de szép. Talán ezért is van, hogy a siklódiak szépérzéke fejlett. Eredeti, népies stílusú, tornácos házakat építettek, még a kommunizmus idején is, amikor máshol már megjelent a nájmódi), szép székelykapukkal.

Na, immár lassítsunk is egy kicsit, hisz mindjárt holmi Übermenschként jelenítjük meg a siklódiakat! Pedig csak emberek ők is. Fő hibájuk a makacsság, a szemellenzősdi, mely, ha butasággal párosul…

– A siklódiakban az átlagnál erősebb az öntudat, s a büszkeség arra, hogy ők siklódiak, ami nem is baj, csak ha irigységgel, s önfejűséggel jár együtt – mondja Nagy Lajos nevetgélve, bizonyítva, hogy a közösség önkritikát is tud gyakorolni.

Megfordulom magam a városban, hogy néhány siklódi vállalkozóval is álljak szóba. A legtehetősebbet, Szilveszter Gergelyt nem sikerül elérnem, bár többször is próbálkozom: otthon is keresem, a boltjait is végigjárom, hasztalan. Úgy tűnik, állandóan úton van a vállalkozásai között, mert az a fajta tulaj, aki napirenden akar lenni mindennel, mindent maga szeret látni, ellenőrizni, s nem csak kiadja, de végzi is a munkát.

Kont Ilonával már könnyebb dolgom van, mert ő nem csupán tulajdonosa, hanem elárusítója is főtéri ruhásboltjának. Arra a kérdésre, hogy miért, milyen körülmények közt indította vállalkozását, elmondja, hogy 1990-ben, amikor az állami munkahelyek egy-másra szűntek meg, s az emberek munkanélküliekké váltak, mindenképp lépni kellett, nos, ők abban az időszakban fogtak vállalkozásba.

A hazajárás a siklódiak számára szertartás, ünnep, lelki szükséglet. A hazahívó erőről így beszél Kont Ilona:

– A férjem is, én is siklódiak vagyunk, most kerültünk oda, hogy megvásároltunk egy ingatlant (felerészt örökség volt, a többit kifizettük), s így a szüleink házai közelében immár nekünk is van egy saját.

Honnan ez a konok, szívós, már-már érthetetlen erő? Ha az elszármazottak másként gondolkodnának, Siklód mára a tényleges kihalás szélén állna, süllyedő hajó volna, így viszont van, aki megtartsa az életet benne, és jövőt is álmodjon számára.

Amikor arról faggatom, mi a titka annak, hogy a siklódiak közül olyan sok vállalkozó, tehetős ember kerül ki, Kont Ilona így fogalmaz:

– A siklódiak szeretnek odafigyelni a munkájukra, nem egyébbel foglalkoznak, s így annak eredménye van. Becsületesek, van kitartásuk, merészségük, s az agyukban egyvégben forgassák a dógokot.

Amikor a korábban már megszólaltatott Bónis Ferenc tehergépkocsi-vezetőt – aki szintén hűséges hazajáró, mozgatóerő és szervező – arról kérdezem, hogy van az, hogy a betelepedett siklódiak sok esetben egy lépéssel előtte járnak a keresztúri átlagnak, így válaszol:

- Siklódon még az állatnak is nehezebb vót, mind égyebütt, me’ örökkétig vagy hágóra, vagy löjtőre kellött mönni. Ezért löttünk élelmösebbek.

Nem tudom, van-e mindebben némi önigazolás: talán még most is úgy érzik a siklódiak, hogy a keresztúriakkal szemben magyarázkodniuk kell az elért eredményeik miatt.

– Most erőssen örvendünk – mondja Bónis Ferenc sugárzó tekintettel –, hogy sikerült aszfaltozni, mert főleg a falu fölső részin, Murvába’, ahol mű is lakunk, erőssen hitvány, köves, vót az út. Meredök erőssen, ezé’ lehet, hogy hamarébb elromlik, mint máshol, de amíg jó, addig használjuk ki. S hátha lösz erőnk újracsinálni is.

Igen, a falu utcáit idén nyáron leaszfaltozták: saját erőből, a helyi közbirtokosság pénzén, plusz a helyiek és az elszármazott tehetősebb vállalkozók (kiemelkedően Szilveszter Gergely) adományaiból. Ebből is látszik, hogy van még erőtartalék itt, mint ahogy az is: jövőben gondolkodnak.

Amit Bónis mesél a faluról, az jól ráfelel a Nagy Lajos által elmondottakra:

– Régebb erőssen komás vót a világ, ésszetartottak, mindénki ment közmunkázni is, a falut tisztán tartották, sáncokot kiásták. Most már nincs annyi erő, de mű, akik hazajárunk, azér’ próbálkozunk.  A tévé égy kicsit elbolondította az embörök figyelmit a falusi élettől, s az ilyen közös dógoktól, de úgyis kell csinálni! Azon múlik örökké, hogy kerül-é valaki, aki a dolog végit megfogja. Emlékszöm, vót égy olyan időszak, hogy szinte szégyellték fëvenni a fiatalok a siklódi székelyruhát, de osztán a 2000-es évek elejin került égy olyan pap, aki erőssen pártolta, hogy jöjjenek haza az unokák, vitte ki őköt a Siklód-köhöz, mesélt nekik, s bíztatta, hogy föl kell vönni a székelyruhát, s meg kell tanulni a táncokot.

Igen, ezek az előzményei a Siklódról Elszármazottak Táncegyüttese létrejöttének (amelyet szintén Nagy Lajos tanár koordinál), s amellyel immár a testvértelepülésen, Hollókőn is reprezentálak.

Miután a kötelező pohár pálinkát megisszuk, az italra bökve nevetve folytatja:

– Régebb az almából, szilvából nem pálinkát főztek, mint most, hanem fölpakolták szekerekre, s vitték eladni Parajdra, Szovátára, de a Bucsinon át a Gyergyói-medencébe is, ami ugyé szinte száz kilométer. Sokszor három-négy napig is odavótak a szekerekkel.

Ez a kereskedő-szellem megmaradt, „modernizált” változatban ma is él. Így könnyű megérteni azt is, miért van olyan sok siklódi vállalkozó Keresztúron.

Siklódnak újabban focicsapata is van, amelyet – mit ad Isten! – szintén a siklódról elszármazottak hoztak létre, s amelynek egyik motorja a Keresztúron élő Szilveszter Géza, aki – és ismét csak mit ad Isten! – többféle vállalkozást is vezet a városban (boltja van, földmunkáló gépekkel dolgozik, stb.). Ő is nagyon rója a maga köreit, személyes találkozót nem sikerül összehoznunk, de egy esti órán telefonon csak elérem.

– Hat-nyóc éve is van már annak – meséli, amikor a csapat verbuválásának körülményeiről kérdezem –, hogy megszervezik a községbe a Firtos-kupát. Hívták vóna első perctől a siklódiakot is, de nekünk akkó’ még nem vót csapatunk. Későbben osztán találkoztunk Kőrispatakon Kutasi Mihály tanár úrral, ő is mondta, hogy a követköző évbe ők szervezik a kupát, s meghínának, ha vóna kit. Most még nincs, de arra lösz, mondtam én, s hát híttak is, de már csak két-három nap vót a meccsig. No, nagy hirtelen körbetelefonáltam a Siklódról elszármazottakot, két nap múlva pályára álltunk, s nem is szerepöltünk le. A követköző évekbe a kupát is elhoztuk, két alkalommal is. Azóta osztán már komolyabb formát adtunk a dolognak, amikor megalakult a Siklód Egyesület, kineveztünk égy sportért felelős személyt, az intézi a csapat dógait.

Igen, ilyen „rámenősek” a siklódiak: a keresztúriaktól ki is érdemelték a „nyomulós-intézkedős” jelzőket. Néhány éve a siklódiak bálját is megszervezik a városban. S hogy miért nem otthon? Részint azért, mert a szervezőerő, a fiatalság itt van, részint azért, mert otthon a faluban nem mindenkinek lakható már a háza (a talajerózió miatt), vagy netán eladták (a magyarországiaknak), így nem praktikus ott bálozni. Márpedig a siklódi ember – amint láttuk – a praktikus észjárásáról híres.

Összesítésként mit mondhatnánk erről a hétköznapiságában különös faluról? Mi lesz belőle? Egy kirakatfalu? Skanzen?

– Az emberek még nem látják eléggé, de az egyetlen, ami megmentheti a falut, a turizmus – vélekedik Balázs Dávid. - Már vannak, akik bekapcsolódtak ebbe, de nem elegen. A mezőgazdaságnak az elszaporodott vadak és az erőhiány miatt szerintem vége, de pont az lenne a lényeg, hogy megmutassuk: nem csak abból lehet megélni, sőt a mai siklódinak egészen másként kell.

Nyilván, az „átprofilálódásnak” is megvan a rákfenéje – amint Kont Ilona fogalmaz:

– A turizmusban nagy lehetőség volna, de ezzel az a baj, hogy távirányítással nem működik jól. Eddig elsősorban nem a helybéliek, hanem az elszármazottak, vagy éppen magyarországiak fogtak vendéglátózásba. De a turistának nem csak a szállás kell, hanem annak programokat kell szervezni, ott kell lenni vele, mesélni, mutogatni kell neki.

Bízom benne, hogy a siklódiak – helybéliek és elszármazottak közösen – kidolgozzák a helyes megoldásokat. Mert egyvalamiről meg vagyok győződve: lehet, hogy Siklód skanzenné, úgymond, kirakat-faluvá válik, de a siklódiság nem válik skanzen-siklódisággá, olyan mezzé, amit csak ünnepnapokon, s vendégek érkeztével öltenek fel. S akkor pedig adott a garancia egyébre is. 

 

2011. november



[1]Ugyanakkor azok, akik már hosszú ideje élnek városon, főként a második nemzedékbeliek, már érdekesen keverik a siklódi tájnyelvet a keresztúri ö-ző nyelvjárással és az irodalmi nyelvvel. Ez mutatkozik meg legtöbb adatközlőm kiejtésében is – kijelentéseik lejegyzése ezért lett ilyen „felemás”. Maga a siklódi kiejtés jellegzetesen á-zó, ugyanakkor a zárt ë-t is használják, pl. lámëntem – lementem.

[2]Viszonylag erős siklódi közösség él ma is Aradon, siklódiságukat megőrizték, nem olvadtak be, nem románosodtak el, rendszeresen összejárnak ma is, és rendszeresen haza is járnak. Ez a jelenség külön vizsgálatot érdemelne, ennél részletesebben ebben a riportban nem tudok kitérni rá.




.: tartalomjegyzék