Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - április
J. Szondy György

A boldogság kamrája

A házak fölött a Nap nem volt sárga vagy izzó fehér reggelente, színe inkább azokra a fehér virágokéra emlékeztetett, melyeket a temetőkben látni halottak napja után egy héttel. Valószínűleg a folyócska miatt volt ez így, amely kettéválasztotta a fehér házakat a színesektől.
Réges-rég minden ház fehér, vagyis inkább szürkésfehér volt, de amikor évtizedekkel ezelőtt Amza Dima hazajött valamelyik háborúból, egy karcolás nélkül és fura jókedvvel, naphosszat mesélt színes, idegen falvakról, városokról, melyeken átvonultak és attól fogva néhány vállalkozó kedvű családfő, mind Amza Dima kedvelt ivócimborái, ha új házat építettek maguknak, a fiuknak, vagy csak a változás kedvéért, azt a folyócska túlsó partján tették, különféle porrá zúzott színes követ és ásványt, szárított növényekből főzött festéket kavartak a fehér mészbe, amivel aztán lekenték új házaikat. Eleinte azok, akik továbbra is az innenső parton építették fehér házaikat, ezt a természetes rend elleni, tehát bűnös hóbortnak tartották, és úgy tekintettek a túlsó partra, mint ahogy a jóisten tekinthetett Szodomára, meg a többi pusztulásra ítélt városra, vétkes lakóikkal együtt. Ám az évek során a tarka házak száma szinte ugyanannyi lett, mint a fehéreké és a fehér házak gyerekei a folyócska partján üldögélve tanulták a színeket, képzeletben átfestették valamennyit ízlésük szerint. Lassan mindenki elfelejtette, hogy az öregek, a hagyományokat tisztelők szemében ezek a színek a bűn különböző árnyalatai.
Abban az évben, mikor a falu tarka fele ugyanakkora lett, mint a fehér, egy Lungu nevű borkereskedő, aki már gyerekkorában is járt ott szintén borkereskedő apjával, eljegyezte Titi bácsi lányát, a szőke Letit. Titi bácsi Amza Dima barátja volt, így természetesen a „színes” oldalon lakott, egy annyira tágas és égszínkék házban, hogy ha borús időben lefeküdtek a tornác deszkáira, a falakat égboltnak vélhették, csak a Nap hiányzott, de Titi bácsi körömvirágból erős sárga festéket főzött és egy nyári napon nem ment ki a szőlődombra, azt mondta, rosszul érzi magát, majd miután mindenki elment, elvette a legmagasabb létrát, amit a háznál kapott és a tornác mindkét sarka fölé festett egy-egy nyári Napot, vonagló karokkal, majd összetörte a legmagasabb létrát és lefeküdt a Napok alá. Az égszínkék ház annyira illet a szőke Leti hajához és a ház kékjénél kicsit kékebb szeméhez, hogy talán föl sem tűnik a kereskedőnek a lány szépsége, ha a házuk színe zöld, sárga, vagy éppenséggel fehér. De így, amikor egy szeptemberi délután Titi bácsival alkudozott a borok ára fölött és a Nap már nem perzselt, nem tompította el a házak színeit, hanem előnyös megvilágításba helyezte azokat, mint egy ritka kiállítás képeit – a ház pont olyan kék volt ilyenkor, mint amilyennek Titi bácsi megálmodta annak idején, amikor összeszedte, megszárította, majd kifőzte a környék kék virágait, sőt, még szedret is kavart a mészbe –, nos, ekkor kijött a szőke Leti is a tornácra, ahol ők ketten alkudoztak, ruhája egy árnyalattal kékebb volt, mint a ház, a kereskedő, amúgy jóképű fiatalember, még soha nem érzett olyan szívdobogást, mint abban a pillanatban, mikor a szőke Letire tekintett mérgesen, aki véletlenül ráöntötte a lehűtött bort. Az ifjú Lungu egyszerre lett dühös és szerelmes, elfelejtette a kialkudott árat, nem is alkudott többet és Titi bácsi így kerek egy liter árát nyerte fél hordónként, amiért egy hétig a mezőn sétált kék virágokat, meg szedret gyűjtögetve. A kereskedő, amint azt később elmesélte, nem csak itt, a Podgoria környéki falvakból vásárolt fel bort, hanem járt városokban, sőt, más megyékben is, ahol sok-sok lány van, és nem csak szekéren utazott, hanem vonaton is, így hát mindenki csodálkozott, ő maga is, hogy épp a szőke Letit jegyezte el, aki tizenhat éves volt akkor és csak az apja nevét tudta leírni.
Ama szeptemberi nap után már csak Titi bácsitól vásárolt bort a kereskedő és Titi bácsi egyre többet termelt, egyre pirosabb lett az arca, épített még egy kék házat és ezúttal még több szedret vegyített a mészbe, unokája, egyetlen fiának kisgyereke meg is kóstolta, mert azt hitte, hogy ebéd utáni szederhab, aztán három napig volt lázas tőle. Két évvel később Lungu kereskedő és a szőke Leti összeházasodtak, majd az újabbik kék házba költöztek, mely ugyanolyan tágas volt, mint a régi, de a homlokzatán nem voltak Napok. A szőke Leti öt év alatt hat gyereket szült, mind lányokat, mind szőkéket, a ház kékjénél kicsit kékebb szeműeket, és amikor már a legkisebb is megtanult szaladni, együtt rohangáltak a szőlődombon mind a hatan, nem volt szükségük más játszótársra, és távolról úgy néztek ki, mint a gyermekláncfű szélsodorta bóbitái. Ekkorra a szőke és kövér Leti az apja nevén kívül már le tudta írni a maga, a férje, meg a lányai nevét: Maria, Elena, Mona, Alina, Leti és a kicsi Elena, akit inkább Lenanak becéztek, hogy ne tévesszék össze a másik Elenával. Lungu kereskedő egy hétfőn elutazott néhány napra üzleti ügyben, majd három hónap múlva hazament, zöld vászonzsákba rakta ruháit és megint elutazott, senkinek sem mondva meg, hogy hová és meddig. Felesége évek múlva hallott csak felőle más kereskedőktől, akik szintén borért jöttek a faluba. Egyes állítások szerint Erdélyben telepedett le, mások szerint elutazása után nem sokkal kirabolták és megölték, vagy a vonat alá esett. Leti az utóbbinak hitt, attól kezdve csak fekete ruhákat viselt és fekete kendővel takarta el szőke haját.
Értelmetlenné vált számára az idő, ez aléggömbhöz hasonló valami, amely magába zárja az első és utolsó lélegzetet egyaránt, s amelynek a rohanása nem hozott semmiféle meglepetést vagy változást számára, hiszen zárkózottsága miatt jobb híján lányai arcán vehette volna észre csak az évek múlását, de mindegyiken felfedezte valamelyik rokona, őse ismerős vonásait, egy arcon akár több nagynéni és unokatestvér mosolyát, grimaszát, vagy fájdalmát, már ismerte lányait asszony korukban, csacsogó szőke gyerekekkel, látta őket magányosan, vagy unokáktól körülzsongva, öregen, és mindezt kínosan egyidőben. Érzései mély téli álomba temetkeztek, többé nem látta és nem hallotta kacagni vagy sírni senki sem, de mindenki, aki ismerte még fiatalasszony korában, emlékezett egészséges, fehérfogú kacajára, hisz épp ezért nem hiányolták a két Napot a tornác sarkai fölül.
Titi bácsi már nem járt ki a szőlődombra a többiekkel, csak szombat esténként sétált arra egyedül, három szál cigarettával és egy marék napraforgómaggal, fiára bízta a gazdálkodást, az alkudozást a kereskedőkkel, ő meg a tornácra vezető lépcsősor utolsó fokán, vagy a jobb oldali Nap alatt üldögélt a sarokban. Amza Dima eleinte gyakori, később pedig mindennapos vendég volt Titi bácsinál, együtt üldögéltek a legfelső lépcsőfokon, vagy kártyáztak a sarokban. Amza Dima szintén fiára, Flamaropolra hagyta a szőlő összes gondját, és az ő arcáról is ugyanaz a bársonyos elégedettség sugárzott, mint a Titi bácsiéról. Attól fogva hármasával számolták az éveket, és minden jel arra utalt, hogy a jóisten beleegyezett. Tokájuk kiegyenesítette nyakukat, alsó ajkuk előrébb állt, mint a felső, kissé lebiggyedve, ahogy a legtöbb embernek, akiket bölcsnek és jóllakottnak képzelünk. Olyankor, amikor együtt ültek, többnyire szótlanul borozgattak, cigarettáztak és köpködték a napraforgómagok fekete héjait a kék ház elé. Maria, Elena és Mona, a három nagyobbik unoka minden reggel átjött a szomszédos kék házból sepregetni – Titi bácsi már két évtizede özvegyember volt –, és a lányok soha nem szóltak egy szót a svábbogarakhoz hasonló szemét miatt, igaz, eszük ágában sem volt, hiszen mélységesen tisztelték a két, egyházfőre emlékeztető öreget és különben is génjeikben volt az idősebb ember és a férfi iránti tisztelet. A két barát arcán meg-megrándult egy-egy izom, általában a szájuk valamelyik sarka fölött, meg néha – ez volt a ritkább – félszemmel hunyorítottak, mintha valami távoli idom elmosódott körvonalait akarnák kivenni. A szőke unokák szorgosak voltak, takarosak, és amit a legjobban értékelt a két férfi bennük: hallgatagok. Egyáltalán nem zavarták őket, sőt, idővel a reggelek elmaradhatatlan cicomáivá léptek elő, gyakran kaptak almát vagy egy pár marék napraforgómagot, aminek a héját gondosan zsebretették, majd beleszórták a moslékba. Ami a leginkább boldoggá tette őket, és amiért az öregek előtt a fű nemcsak meseszerűen tiszta lett, de kerek három centit kopott, az a néhány ritka alkalom volt, amikor valamelyik pátriárka olyasmit kérdezett a legközelebb sepregetőtől – mert nemigen ordibáltak – mint: „Ettél lányom?”, „Hogy van anyád?”, vagy: „Kinek érleled magad, kiscsibém?” Ők természetesen nem válaszoltak.
Nemsokára a hallgatag lányoknak sikerült megfejteniük nagyapjuk és Amza Dima arca változásának titkát. A türelmes kíváncsiság meghozta gyümölcsét, és rájöttek, mit jelent a száj fölötti izom rándulása, meg a hunyorító szem. Eleinte úgy gondolták, ez az arcjáték véletlen, vagy a régmúlt kellemes vagy kínzó emlékeinek kísérői, kedves, vagy undorító ismerősök minősítése, hogy ezek pusztán a feledéstől megkímélt történések, képek által kiváltott fintorok. De nem így volt. Mert megfigyelték a lányok, hogy a száj rándulása után nem történik semmi, viszont a hunyorgás után beszélgetnek, ábrákat rajzolnak a tornác deszkáira azzal, ami éppen a kezük ügyébe esik, és pár nappal később valami épül egyikük udvarán, vagy csodálni lehet egy új szerkentyűt. Elámultak az unokák. Ők úgy tudták, úgy látták máshol, hogy ebben a korban az emberek általában emlékeiknek élnek, panaszkodnak, bajaik túlnőnek a családon, túlnőnek a falun, szépiaszín homályban trónolnak, magasabban, mint a borús ég felhői, a világot simfelik és a mindenség labirintusában bolyonganak, de amúgy jó, ha egyáltalán képesek összefüggően beszélni, mert sokkal könnyebb a világ, vagy akár a világegyetem bajait vállalni, mint egy családét, egy közösségét; akár egész életében foglalkozhat az ember a csillagok gondjaival, anélkül, hogy egy kicsit is elfáradna.
És a két öreget még jobban tisztelték a lányok, az ellenkezője történt annak, amikor egy titokra fény derül: nem nevették ki és nem unták meg őket, nem süllyedtek a rejtély-nélküliek meddő színtelenségébe, hiszen maguk sem tudták, mi lesz a következő terv. Ültek kitartóan, mint két varázsló, arra várva, hogy megszállja őket a hunyorgás szelleme furcsa, de kellemes borzongással érkező sugallataival, és amikor hidegebb lett kint, bevonultak a konyhába a vaskos asztal mellé, és a lányok, most már mind a hatan, bent takarítottak, mostak vagy főztek, bármit megtettek, csak az ihlet kiapadhatatlan forrásai mellett maradhassanak. Így épült mindenki számára saját illemhely, az általa választott színre festve, meg egy a vendégeknek, ami a szivárvány színeiben pompázott, hogy bármelyik is legyen a vendég kedvence, megtalálja azt. A lányoknak olyan cipőt ajándékoztak, amely nem ázott be, a víz úgy pergett le róla, mint róluk az évek, kis játékszekereket barkácsoltak, egyiken két piros koronás fehér kacsa puszilta meg egymást, cuppanás hallatszott és egy buborék szállt fel a kerekek minden fordulatánál, a másikon üvegszemű, csipkés szoknyába öltöztetett kígyók táncoltak, és volt olyan szekérke, amelyik fűrészelt meg kalapált, és amíg a kis Lena hazáig húzta, elfűrészelt egy öt centis farudat, vagy összeszegezett két lécet.
A folyócska egy lapátkereket hajtott, az meg egy archimédeszi csavart, mely „v” alakú lejtős vályúba gyűjtötte a vizet, áthaladt egy homok- és szénszűrőn, aztán minden színes ház kertjén. Mindenkinek saját csapja volt és naponta egy fél óráig megnyithatta, szigorú időbeosztás szerint, minden nap más háztól számították a kezdés időpontját, és ezért a kényelemért a házak gazdái havonta kedveskedtek Titi bácsinak és Amza Dimának néhány kancsó borral, egy-egy új inggel vagy takaróval, díszpárnákat meg festett edényeket és vázákat is kaptak, ki-ki foglalkozása szerint adakozott, a kényszer leghalványabb árnyéka nélkül a csodálatosan tisztán kicsorduló vízért – mert a kutak vize enyhén sós volt – és úgy örültek neki, hogy kerek egy hónapig mindenki józan maradt, mert csak kétujjnyi bort öntöttek poharaikba, aztán színültig feltöltötték a ragyogó vízzel. Néhányan a sokgyerekesek közül a tehén tőgyéhez hasonló csapokat szereltek a főcsap mellé, melyekbe fejreállított tartálykákat illesztettek, bennük málna- eper- vagy szőlőszörppel. Télen ritka volt a fagy. Ha szokatlanul lehűlt az idő, kiiktatták az archimédeszi-csavart, de olyan enyhe teleik voltak, hogy a sírásók sem kaptak több fizetséget, mint nyáron, és azon a néhány télen, amikor állítólag havazott, a hó vízszintesen hullott és csak a dombok bordáiba tudott belekapaszkodni, ahol aztán nyomban el is süllyedt olvadó szégyenében.
Néhány trükköt is alkalmazott a két öreg. Háromféle bort tartottak: egy átkozottul savanyú és keserű lőrét, mely magában hordozta a borok összes rossz tulajdonságait, egy tűrhetőt, meg egy nagyon finomat (ők csak ezt itták). Amikor jelentéktelen vendég érkezett, először a lőréből töltöttek neki, és miután azt kínkeservesen megitta, Titi vagy Amza fölemelte a kancsót, hogy újra töltsön, és a vendég rémült arca láttán meglepetést színlelve meglóbálta és beleszagolt, majd azt mondta:
– Várjon, barátom! Azt hiszem, ez abból a rossz évjáratból van. Talán le sem dugaszoltuk…
Ezután töltött a tűrhetőből, ami egy óvatos kortyintás után a megváltás beteljesüléseként csorgott le a látogató torkán, aki a kelleténél egy kicsit hosszabb ideig dicsérte a közepes minőségű bort, kiemelve ezzel korábbi szenvedését.
– Ez igen! Látszik, hogy értenek hozzá!
Fontosabb vendégekkel eljátszották ugyanezt, éppen csak a tűrhetőt a finom bor követte. És szinte minden látogatójuk azt hitte, és később azt is mesélte dicsekedve, hogy ivott az öregek eldugott borából. Persze, akitől minél hamarabb meg akartak szabadulni, és aki még kérkedésre vagy pletykálkodásra sem volt képes, annak csak a lőréből töltöttek.
– Ej, rosszkor jött… Most adtuk el az egészet. Csak az ünnepekre maradt egy kevés – mondták ilyenkor, mert mindig közelgett egy ünnep, de még így is akadt néhány mindenre elszánt szerencsétlen, aki miatt még egy fél hordó tűrhetőt el kellett rontani.
Aztán megépült Amza Dima és Titi bácsi legsikeresebb és egyben utolsó műve, a boldogság kamrája. Egy háromszor három méteres, kocka alakú, padló nélküli fabódé, a folyócska egy szélesebb, lassúfolyású szakaszának a közepén, négy sarkát erős rudak és nyolc nehéz kőtömb rögzítette a mederhez. A partról palló vezetett odáig, de nyugodtan megközelíthette az ember a sekély vízen átgázolva is. A kamra belsejébe kör alakú, kemény deszkát szereltek erős rugókkal a négy falhoz, arra pedig karosszéket, amelyet egy hónapig faragott és csiszolt az asztalos, Amza Dima és Titi tervei szerint, igazi mestermű kerekedett belőle, könnyű pihékkel tömött párnákat szegeztek rá, majd a kárpitos bíborszín, helyenként egy-egy sárga Holddal és csillaggal tarkított plüssel vonta be. Ezt szerezték be legnehezebben, csak a hetedik ezzel megbízott kereskedőnek sikerült valahol, a tengerpart közelében megvásárolnia egy töröktől.
A deszkák közti rést betömködték, belül meg különböző méretű tükröket rögzítettek szorosan egymás mellé mind a négy falra, a kis ajtóra és a mennyezetre is, melyekre a két öreg különleges, áttetsző festékkel vörös, sárga és fehér Napokat, aranyglóriás szenteket, és mindenféle rejtélyes, spirálban végződő ábrát festett, majd tíz-tíz gyertyatartó került minden falra. A mennyezetről, hosszú kampón, petróleumlámpa csüngött. A karosszék háta mögé, a tető alá húsz centivel, kis fémpoharat szegeztek, és ebbe került a por.
Ezt a port Titi bácsi évekkel ezelőtt, egy egész évi bortermés áráért vásárolta attól a sárgaszemű zsidótól, aki egy nagy, fekete szekéren érkezett, és azt mondta, orvos, gyógyszerész és fazekas. Aztán egy hónap múlva alig tudott elmenekülni az örjöngő tömeg elől, akik vízbe akarták nyuvasztani, mert egy ikerpárt, egy kislányt s egy kisfiút, akik valamilyen lázzal járó nyavalyában szenvedtek, mindenféle löttyel és ráolvasással úgy elkezelt, hogy a lány egy hétig mindenki számára idegen nyelven beszélt, elsárgult a bőre, majd meghalt. Vladimir, a fiú, megyógyult, de azóta nem szólt egy szót sem és sárga maradt a szeme.
Titi bácsi Amzán kívül nem szólt senkinek a por eredetéről, közös megegyezéssel alaposan bebugyolálták, egymás után három gázolajjal lekent faládába zárták, majd elásták Amza udvarában, a legalacsonyabb almafa alá. Titi bácsi tornácán a jobb oldali Nap alatt volt egy elforgatható deszka, alatta kis üreg, oda dugtak néhány hónapra elegendő port, hogy ne kelljen minduntalan megbolygatni az elásott ládákat.
A kamra utolsó darabja, egy homorú bádogkupola csúcsában végződött, amire rátűztek egy kovácsoltvas pillangót. Mielőtt végleg leszögezték és leszigetelték volna a tetőt, Titi és Amza több papírfecnire írt vagy rajzolt valamit, majd bedobták ezeket a tető alá, és lezárták homokkal.
A szótlan Vladimirt szemelték ki a boldogság kamrája első vendégének. A szülők minden további nélkül beleegyeztek, nem csak azért, mert föltétlenül bíztak a két öregben, hanem azért is, mert a fiú annyira közömbösen viseltetett minden iránt, hogy szerintük semmi sem árthatott, csakis használhatott neki. Ez augusztusban történt, csütörtökön délben. Sokan gyűltek össze a folyócska mindkét oldalán, a színes oldalon Amza fia, Flamaropol, és unokája, Zamfir, a másik oldalon Titi bácsi hat leányunokája vigyázott, hogy senkinek ne jusson eszébe a kamrához közelebb menni a vízen át.
A szél fegyelmezetten meghúzta magát és a víz a békés évek biztonságával haladt, átmosva a rávetülő árnyakat. Amza kézenfogta a szótlan Vladimirt, elvezette az ajtóig, majd Titi bácsi meggyújtotta a negyven gyertyát, minden falon tízet, három csipet port szórt a bádogpohárba és azt is meggyújtotta, majd elfújta a lángját, hagyta izzón füstölögni a port. Amza Dima kézenfogta a szótlan Vladimirt, betuszkolta a kamrába a kisajtón át, leültette a kényelmes székbe a jámbor fiút, és kisietett.
– Tíz percig maradjatok csendben! Senki ne kántáljon! – kiáltott a parton állóknak.
Amza és Titi a kamra közelében maradtak a pallón. A nézősereg szótlanul állt, csak a kilencedik percben kezdték el vonogatni a szemöldöküket, a hátrébb lévők lábujjhegyre álltak, vagy fel-alá sétáltak. Vladimir szülei a fehér oldalon ültek egy padon, amit a szomszédaik elővigyázatosságból lehoztak a partra, hogy a megrázkódtatástól, vagy az örömtől össze ne essenek. Letelt a tíz perc. Amza odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. Zöldessárga füst illant ki, de nyomban eloszlott.
– Aaah... – morajlott fel a tömeg. – Aaah...
Amza kézenfogva kivezette Vladimirt a kamrából, szegény fiú elsápadt, alig állt a lábán.
– Titi! Gyorsan hozd az egyik szekeret! – kiáltotta fojtottan, mert nem kis erőfeszítésébe került Vladimirt talpon tartani.
Az emberek vészjóslóan egyre közelebb jöttek. „A francba a porával, én kellett volna a szekérért rohanjak!” – gondolta Amza ijedten. „Még egy perc és mehetek a zsidó után... Vagy bezárnak a kamrába, miután megnyuvasztanak...”
De Vladimir megmentette... Felkiáltott: „Ha!”, és elmosolyodott.
– Mosolyog Vladimir! Beszél a fiú! – kiáltották egyszerre többen is.
Amza most már magabiztosan, magában hálálkodva a fennvalónak, és kissé meglepődve, parancsokat osztogatott:
– Félre! Hagyjátok szuszogni a fiút! Csak a szülei jöjjenek!
Végre megérkezett Titi bácsi a szekérrel, melyen piros koronás fakacsák puszilgatták egymást, a kerék minden fordulatánál.
– Emberek! Most hazavisszük Vladimirt Titihez, hogy gyógyfőzettel lemossuk róla a gonosz mérgének utálatos nyomait – hirdette ki Amza. – Flamaropol – fordult a fiához – menj és oltsd el a gyertyákat! Zárd be az ajtót és maradj ott a fiaddal. A lányokat küldjétek rögtön Titi házához!
Fölültették a még mindig mosolygó Vladimirt a kacsák mögé, a két öreg együtt húzta a szekérkét, és a kacsák megpuszilták egymást, cuppanás hallatszott, majd egy buborék szállt föl a kerék minden fordulatánál.
Az emberek hajadonfőtt, kalapjukkal a kezükben, tisztes távolból követték őket, sápadtan és megilletődve. Néhányan, egész úton a kék ház felé, keresztet szórtak magukra és zsoltárokat énekeltek: „Mikor már nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram.”
A lányok már várták őket a kapunál. Titi előrement.
– Gyorsan hozzatok növényeket! – mondta a lányoknak.
– Milyen növényeket? – kérdezett Maria.
– Mindegy, valami virágot, laput vagy füvet! Nem érdekel, csak siessetek! Lena, te forralj vizet!
Mikor Amza a kapuhoz ért, Titi segített neki bevinni a fiút.
A tömeg fehérlő nyájjá vált.
– Na, jól van, emberek! – mondta Amza –, most már menjen mindenki a dolgára! A szülők jöjjenek velem!
Betessékelték a szülőket egy üres szobába, ők még mindig kézenfogva álltak, zöldessárga arccal, próbálták elkapni Titi vagy Amza kezét, hogy megcsókolják, szemük fémesen csillogott és szájukat tátva felejtették. A lányok lemosták Vladimirt a barnászöldre sikerült főzettel, majd kivitték a szüleihez.
– Mehetnek, jóemberek, isten hírével! – mondta Titi nagylelkűen – Lehet, hogy meg kell ismételni a kezelést, de most hagyják pihenni a fiút.
– A jóisten áldja meg magukat! – hálálkodtak a szülők – Örvendünk, hogy legalább mosolyog... Mikor hozzuk el ismét?
– Majd szólunk.
Útban a kapu felé Vladimir még egyszer fölkiáltott: „Ha!” A bámészkodók fele elkísérte őket, a másik fele meg leült a kapuval szemben, és ott maradt, míg feljött a Hold, akkor gyertyákat gyújtottak és halkan énekelni kezdtek.
Sok-sok év múlva, az államosított lelkek idején, mikor a pópa óriási léggömböket tűzött Krisztus mellé, és ráírta, hogy „én vagyok az első és utolsó lélegzeted”, melyeket pár nappal később a gyerekek kipukkasztottak, és csak annyi látszott a fonnyadt műanyagfecniken, hogy „év-elé-só”, fölépült az első fehér ház a színes oldalon. Lakói annyira fiatalok voltak, hogy lelkeik sem lehetettek sokkal sötétebbek.
Aztán egy pénteken délben fölkelt Amza Dima, miután két napot átaludt. Csodálatos ébredése volt: halványsárga házak egymásba nyíltak, és rokonná vált tarka és színtelen egyaránt. Ruhásan aludt. Ilyen még nem történt vele. „Hiába na, öregszem... Akárhányasával is számolom az éveket...”
Rohant át Titihez, angyalokkal a vállán. Titi már ott ült, a legfelső lépcsőfokon, nem dohányzott, mint általában.
– Mi van? Leszoktál? – lepődött meg Amza.
– Ó, dehogy, dehogy... Gyújtsál rá nyugodtan, ha akarsz, ott van az asztalon.
Amza Dima bement, de nem tudta fölemelni a cigarettásdobozt. Ki akart piszkálni egy szálat, de az sem sikerült.
– Mit csináltál azzal a dobozzal? Odaragasztottad? – kérdezte Titit.
– Én nem... Ülj csak le ide. Látod azt a sok embert a templomnál?
– Hogyne! Temetnek.
– Igen, minket!
– Akkor hát mégsem bolondutam meg... – sóhajtott megkönnyebbülten Amza Dima.
– És mondd csak, Amza, eljössz-e a temetésemre? – kérdezte Titi pajkosan mosolyogva.
Végigmérte magát Amza és mosolygott ő is.
– Ebben a ruhában?!
És nevettek, nevettek, lehunyt szemükből a könny patakokban folyt, s mire ismét egymásra nézhettek, már évek százait mosta el az idő ebből az édes világból.


.: tartalomjegyzék