Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Július
Gazda József

Ellenséges nyelv (A magyar nyelv „ügye” Romániában) – A Székelyföld történetéből –

'

„Tiszteld az idegeneket, mert ők koronád ékességei” – hangzott a bölcs, immár ezer éve leíratott, és kilencszáz éven át gyakorolt, gyakorlatba ültetett tanítás. S mert az ezer vagy a kilencszáz év nagy idő, belénk ivódott. Aztán váratlanul és szinte érthetetlenül taszíttattunk egy olyan – mondhatni – méltatlan állapotba, mely immár több mint kilencven éve tart a „széleken”, a felszabdalt ország leszaggatott területein. Bűnös vagy születésednél fogva, felszámolásra, elpusztításra kijelölt, ártatlanul is üldözött, bűntelenül is „elítélt”. S bűnöd, bűnösséged jele minden, ami a tied, ami a lényed része, ami benned fogamzott, benned él,  amit születéseddel kaptál. Nyelved, a természetszerűleg „másképp ejtett szó”, melyet az anyatejjel szívsz magadba, kultúrád, a dal, melyet bölcsődnél dúdoltak, vagy mellyel vágyaidat fejezted ki, szerelmedet, csalódásodat. Vagy irodalmad, művészeted, mert az is a „tied”. Egyszóval: idegen. Idegen és megkülönböztetett vagy mindennel, ami a tied, ami hozzád tartozik, ami lényed része ott, azon a földön, ahol több mint ezer éve élsz. És otthon az van, aki esetleg három napja, egy éve, tíz éve jött, költözött oda. Minden értéked, jellemződ „negatív listára” került, arra, melyen a nem kívánatos, „nem hivatalos”, „alkotmányon kívül-eső”, vagy más szóval: az akadályozandó dolgok szerepelnek. És ezt nem tudod megérteni, nem tudod felfogni, hiszen mint erdélyi, mindig tudtad, hogy itt nem vagy egyedül. Itt népek élnek veled, más ajkúak, más kultúrájúak, akár a szomszédodban, a szomszéd kapun belül, népek, akik mindig is másképp ejtették a szót, másképpen dúdolták a dalt, és ez természetes volt, és számodra most is az. Szinte példaértékűek voltak – ez Erdély lényege, lelki lényege – az egymás mellett párhuzamosan élő nyelvek, kultúrák. Fejlődtek, virágoztak a három nyelvű városok, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Segesvár, Szászváros, Beszterce. Természetes volt, hogy mindenki ismerte a másik két nemzet nyelvét. Sepsiszentgyörgy nem volt három nyelvű, valójában még kétnyelvű sem, de éltek ott más ajkúak is, s mint gyermek, azt tanultam édesanyámtól, azt az útravalót kaptam, hogy a románnak köszönj románul, a magyarnak magyarul, „mert ez úgy illik!” S a legszebb élményeim, pozitív világkép kialakító, lélek-nemesítő élményeim közé azok az esetek tartoztak, amikor a románul köszöntött egyén magyarul viszonozta köszöntésemet. Volt ebben valami lélekemelő, valami nagyon-nagyon szép. De ez a szépség „visszavonulóban” volt már akkor, és visszavonulóvá lett ama három nyelvű városokban is. A szászság elment, kitaszíttatott a nyolcszáz éves hazából, falvaik, városaik kiürültek, s az elmenekültek, pénzen eladottak – mert Ceauşescu fejpénzért „árusította ki” őket –, (mekkora ostobaság, milyen nagy veszteség az országnak, ha nem a bután primitív nacionalizmus szemszögéből ítélünk), magukkal  vitték a településeik lelkét is. A legmagasabb szintű kultúrát képviselő, patinásan, ódonan szép, stílus-egységet és lelkiséget is magukban hordó településekre a legalacsonyabb kulturális szintű „új  nép” jött, s az embernek fáj látni azt a szörnyű lehullást, ami ott, a Szászföldön történt és történik még mindig. Mintha jelképes látvány lenne ez, szemlélhető „megjelenítése” annak, azoknak, amik itt, „a Tordai országgyűlés földjén” történtek, végbementek. Oda a rend, oda a múlt, oda a történelmi példázat. Erdély „lelke” lett oda. Ha megtiszteled őt a köszöntéseddel, nem tisztel vissza. Mert nem is tud visszatisztelni. És nem is akar. Ő már nem azon a hagyományon, a  tiszteljük egymást hagyományon nevelkedett. Ő már nem tisztel téged a nyelvedért, nem tisztel a kultúrádért. Őt már zavarják ezek!

Zavarták már akkor, mikor mint hódító megérkezett. Vagy mint hódítók megérkeztek.

Gyulafehérvánál 1918 dec. 1-jén még ennek a Szabad Szellemnek a továbbélését ígérték, s ez írásba is foglaltatott. Ímé:

„Teljes szabadság az összes együttlakó népek számára. Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni; minden nép ama egyének számának arányában, akik alkotják, meg fogja kapni a jogot a Törvényhozó Testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre.” (III/1.)

Szépen hangzott. Ám volt már akkor „gyanús” is ama pontok között.

„A Nemzetgyűlés köszönetének és csodálatának ad kifejezést az összes szövetséges hatalmak előtt, amelyek a sok évtized óta a háborúra felkészült ellenség ellen nyakassággal vitt fényes harcok útján kimentették a civilizációt a barbárság körmeiből.” – olvassuk a VIII. pontban. A köszönet még helyénvaló, hiszen az Új Föld, az ország egykori területét meghaladó új csatolt terület ajándékba adatott ama „szövetséges hatalmak” által. Semmiféle „fényes harcra” nem volt ehhez szükség. Csak be kellett vonulni oda, nem kellett fegyvereket ropogtatni érte. A „szövetségesek” arról is gondoskodtak, közvetve, aljas módon kiagyaltan, hogy a bevonulók semmi ellenállásba ne ütközzenek.

Itt nem vót katonaság. Nem vótak szembeállítva egymással.(SS, 1)

Békésen vonultak fel a mi vidékünkön.(FÁ, 1)

Szép csendesen úgy csak beszívódtak. (LD, 1)

És a nép, „az istenadta”, naivan jóhiszemű nép még gesztusokat is tett az „érkezők” felé.

Mint ez a ház, akkora csomó kenyeret, szalonnát hordtunk a báróné kertje végibe. Egy helyi román jött-ment, egy bácsika az mondta, adjunk, hogy ne ők jöjjenek, kérjenek. Mert nehogy baj legyen, nehogy harag legyen, ki mit tud, hozzon oda. S vittünk. De nem es bántottak senkit. Éjjel járkáltak, de nem bántottak senkit. Itt  vót elég, mit egyenek. Mindenki, ki mit tudott, vitt.(ANM, 1)

Ki volt hirdetve, hogy nem bántalmaznak senkit. S akkor itt maradtak ők es.(TI, 2)

A véres csaták végtelen hősei, a megcsókolt puskát eldobó vagy  elásó magyar bakák éjszakánként az erdők rengetegeiben húzódtak haza, kis csapatokba verődve, hogy félbeszakadt életüket folytassák. Ha lehet.(BJ, 4)

Igen, lopakodni kellett a hazaérkezőknek, mert itthon már ott voltak az Új Urak.

S a „párhuzam, kedvéért” hadd említsük meg: ugyanúgy ott voltak a többi „csatolt területen”, például Bukovinában is. Azt is kapták, azért sem kellett harcolniuk. És ott is találtak magyarokat. 

Béjöttek a magyar faluba, s megszállták ott a falunkat. S éjjel reatörtek a kapura minnyá, ahogy elmentek az oroszok. És verte a kaput, verte, ordított. A nagyapám kiment, kinyitotta a kaput, s azt mondja: gyere bé, mit akarsz? Éhes vagy? Nem. Azt mondja, keresem a zsidókat. Hát itt nincs zsidó, itt magyarok vagyunk. Nahát nézem, bocskorba vótak.Osztán onnattól nem vót olyan jó életje a magyarságnak. Me hát az övéké vót ott minden. A románok immá minnyá nagyobbak lettek, s ők érezték magikot jól, nekünk immá minnyá kellett hallgatni. (SzÖM, 7)

A teljes román megszállás csak az 1920-as évben történt meg. Mégis csak ki kellett pallérozni, felruházni legalább öltözékében a velünk nem törődő, jóllakott, Európa végváraiba belépő katonákat. Feltételezem, hogy megszületett egy stáb, egy kormányhivatal, amelyik útmutatást  adott, hogy-mint kell elbánni a „titokban ellenállásra berendezkedő, nemzeti hagyományaihoz, az egykori Nagymagyarországhoz, a kimondani is oly nehéz „barbár” nyelvhez hű” legyőzöttekkel.(BJ, 4)

S ha a „világ temetőiben” a hazának életükkel adózók milliót megközelítő számban nyugszanak is, de nem itt. Mert itt látszólag csend volt. S közvetlen áldozat alig.

De aki árván maradt!? Úgy maradtam, tized magammal, árván! Édesapa, édesanya nélkül. Édesapa a hegyekben halt meg hólavinában. Jöttek a románok Brassó felé, s mint csendőrőrmester az őrsön teljesített szolgálatot. Kimegy a havasra megnézni, hogy mennyire jöttek bé a románok akkor Erdélybe, Brassó felé. Mikor indultak le a csúcsról, a hólavina megtaszította, s maga alá temette. Mi kaptunk egy értesítést, hogy Székely Lajos eltűnt. Az én apámnak volt egy kutyája. A kutya egy helyről el nem mozdult. Elkezdtek ott ásni, s édesapámat két méter mélyben a hó alatt megtalálták. Ahol a kutya őrizte. A szekérre feltették, s hazahozták. Édesapámnak tíz gyermeke volt, a legnagyobb 16 éves, s a legkisebb 6 hónapos. Mikor hazahozták édesapámat, édesanyám egy nagyot sikoltott, s olyan betegséget kapott abba a sikoltásba, hogy felkelni többet sohase tudott. Mi a nagyapámra maradtunk.(GySzS, 1)

A birtokbavétel „simán” ment hát. Épp csak arra kellett pár hónap, amíg a „demarkációs vonalakat” taszigálják kinnebb és kinnebb. És hogy civilizációt kaptak, az is tény. Olyan civilizációt, saját, román civilizációt is, melyet ama addig idegen országban teremtettek, teremthettek meg. Ott, Erdély kultúra-termő földjén. Ezért hangzottak ama „barbárság-körmei” fölötte gyanúsan már ott, Gyulafehérváron. Mert nem a valóság, inkább csak gyűlölet állhatott mögöttük. És ama gyűlölet-gyanú rövidesen valóra is vált.

 

ÚJ KORSZAK

A békésen, akadálytalanul bevonuló katonák és az utánuk özönlő honfoglalók hozták az új szellemet, az „új módit”. Ott, az ő óhazájukban nem volt állampolitika a „tiszteld az idegeneket”. Ott az elv ez volt: „asszimiláld, szívd fel őket!”. Ezért nem adatott meg például a moldvai magyarságnak, amelynek legősibb rétege a honfoglalás előtt maradhatott ott, „Etelközben”, s amely Moldva lakosságának egy jelentős részét tette ki valamikor, a kultúrájáért, nyelvéért kijáró tisztelet. Hogy azt tovább művelje, tovább építhesse. Amiként a más népeknek, ukránoknak, németeknek, bulgároknak vagy az évszázdokon át odavándorolt havasalföldi magyaroknak sem. Azt is érdemes megfigyelni, hogy óromán területeken nem, vagy alig maradtak meg a nemzetiségek. Felszívódtak, asszimilálódtak. Nemzetiségek – nem számítva az ugyancsak megfogyatkozott moldvai magyarságot, akiket nem a nyelvük, kultúrájuk, hanem a vallásuk tartott meg úgy-ahogy – a mai Romániának csak azokon a területein élnek – melyek az Osztrák-Magyar Monarchiától vagy Törökországtól (Dobrudzsa, 1912) szakadtak ide. Pedig beszélhetnének a múltról, az alapítókról még a városok nevei is. Iaşi (Jászvásár), Piatra Neamţi (Németkő), Târgu-Trotuş (Tatrosvására), Bacău (Bákó), Sabaoani (Szabófalva), Huşi (Husz)... De hol van már a tavalyi hó ott!? 

És ezt a felszívni, eltűntetni akaró szellemet hozták magukkal a honfoglalók. S fel se fogták, tudomásul sem vették, vagy elvetik, eldobják a tiszteld a másokat, a másságot, annak ezen a földön megszokott hagyományát. Azt, hogy: tiszteld az emberi lény méltóságát! Tiszteld a más embert a nyelvéért, kultúrájáért, mindazért, ami neki szent és drága. Azért, ami – tágítsuk a kört, gondolkozzunk kissé európaian – közös érték, Európa közös értéke, vagy mondhatjuk úgy is: az emberiség közös értéke. 

Így hát Erdély, a Székelyföld életében új korszak kezdődött 1918-1919-1920-ban. Azért kívánkozott ide három évszám, mert hogy a legyőzötteket nem győzték le a győztesek, nem feküdt a lövészárkokban szemben egymással - az akkori hadviselés módszere szerint – a két csapat; nem voltak szuronyos rohamok, nem fütyültek a golyók, nem  voltak győztes és vesztes csaták, semmi-semmi. Így nincs egy nap, „a győzelem napja”, egy meghatározható időpont, csak majd Trianon napja, 1920. június 4-e. Addig csak „bejöttek”, besétáltak az ellenséges katonák, illetve a mából nézve: az ország Új Urai. Nem elfoglalták, hanem inkább csak „birtokba vették” Kelet-Magyarországot. „Háztűznézőben” már voltak itt pár év előtt, akkor is szabadon jöhettek, hiszen „akkor” Románia semleges volt, központi hatalmakkal „szövetséges”,  „a mi oldalunkon álló”, úgymond barát. Akkor orvul, vagy képi mondással „hátba támadta” a szövetségesekkel, tehát velük „szemben” védtelenül hagyott országot. A hazájukért vérző, életüket adó katonáink a messzi frontokon, Galíciában és Isonzónál, Piavenél harcoltak.

1916 július 26-án volt az első betörés. A megborzadt nők, menyecskéktől elaggott anyókákig nem a káposztás fazakat, hanem a kicsinyek pelenkáit és bilijét vitték el, sokan egyetlen otthon tartott tejelő tehenüket fogták be a járomba. A világ legszerencsétlenebb, hazáját, égő otthonát sírva elhagyók gyászos menete haladt az úttalan utakon, vánszorgó, kiéhezett, lesántult menekülők, akik  még a csecsemőket sem tudták megszoptatni. Fülükbe csengett a láncra kötött és élve elégő házőrzők lélekszaggató vonítása, megfejetlen tehénkék panaszos bőgése. Vad hordák felszított zsákmányszerzési és erőszakoskodó szabadrablását ismerhették meg. (BJ, 4)

Akkor rabolt, fosztogatott a betört sereg, mígnem a hazavezérelt katonaság kiszorította őket.

Azután jött 1918-1919. Most a csendben való beözönlés volt a fontos. A „békés, feltűnés nélküli birtokbavétel”. Nehogy a székelység, vagy egész Erdély tudatára ébredjen, hogy mi történik itt. Jobb csendben jönni! Mintha csak széjjelnézni! A nagy dolgok úgysem ránk tartoznak! Azokat végzik a háttérből a „szövetségesek”. Végzi az antant!

A beérkezők, akik tudták vagy legalább sejthették, hogy miért vannak itt – birtokba vették, ami ott feküdt előttük. A hegyeket és völgyeket, a szent rögöket, a folyókat, vizeket, aztán rendre a magyar állam minden vagyonát, egykori épületeit, intézményeit.

Amit lehetett, megsemmisítettek. Kézdivásárhelyen volt a honvédkaszárnya, a feliratokat mind eltakarították, osztán rendre kezdték az ő dolgaikot csinálni. A koronát beszüntették, egyszer csak átszámolták lejre. Osztán kicsidenkint megindult a román törvény.(LD, 1)

Jöttek az új gondolkodásmóddal, az új szemlélettel, elveikkel. És az azon nyomban „főhelyre” tett szavaikkal.

A végleges megszállás 1919-21 között történik. Az Állami Főgimnáziumban 1921-ben még egykori magyar tanárok magyarul tanítanak, 1923-ban már importálnak regáti tanársereget, (Székelyföld kultúrzóna!) Ezzel elindul Chindea Petru történelemtanító útja a főgimnáziumi igazgatóságig. Ő dák eredetre építő történelemkonjunktúrát tanít. Mi, székelyek erőszakkal elmagyarosított törzs vagyunk, a románok Decebal leszármazottjai! – így a tanítás. Személyi  csere: Szőcs Géza igazgatótól az iskolaszolgáig mindenki ment. János bácsi helyét vaslábi atyafiak, Bade Ioan, Grigore Mihai, stb. foglalták el. Szőcs Géza helyett Manciulescu. Ezzel egyidőben a kórháznál dr. Nagy Lajos helyett Marinescu, a polgármester helyett Galba, és később interimár bizottság. Negoiescu ortodox pap ideiglenes polgármester, akivel az 1916-1920 évig a tisztséget betöltő dr. Tódor Bélát seperték el. Főszolgabíróként Cotta D. Salamon tevékenykedett (ittasan a megáradt Bekény patakba fulladt bele), majd egy Popescu nevezetű volt. Szerencsére két közjegyzőnk volt, Dr. Dobreanu Emil, és dr. Precup, mindketten jól beszélték a magyart. (Az ELTE-n végeztek, és a város köztiszteletét élvezték, a Trianon utáni első román parlamentben szenátorok voltak, velük említem az egykoron szintén román képviselőt, dr. Câmpian Margniánt, akiről az a mondás terjedt el: Magyar időben védte a románokat, román időben a magyarokat).A trianoni idők kezdetekor mind állami, mind egyházi iskoláimban kötelező volt belépéskor néma főhajtással köszönni. Majd később jött a „Bună ziua”, és minden osztályban a kereszt alá kikerült: „Vorbiţi numai româneşte! (BJ, 4)

Nem románul „is”, hanem csak románul! Azaz: te, magyar, fordulj ki magadból. Tagadd meg apádat, anyádat! Felejtsd el őket! Ne tudj róluk! Mintha ez csak ennyi lenne! Csak ennyi! Elvétetik az anyádtól kapott nyelved, elvétetnek a falvaid, városaid – még névileg is –, el a tudatod, el az emlékeid. El a lelked is!

Hát ez bizony nem az Arany János nyelvének a művelése volt. És bármilyen magyar sajtótermékben, még ha születési, halálozási adatban szerepelt is a szöveg, így volt: a joseni, suseni, valea strîmba-i. (alfalusi, újfalvi, tekerőpataki). A joseni Kiss Elisabetát eljegyezte a suseni Nagy Iosif. A Lăzareai (és nem szárhegyi) Zöld Ludovic eskövője... Városunk minden döntéshozó pozíciójában a nevek a Hegyessy, Bagossy, Blénessy helyett escuval végződtek: Popescu, Enescu, esetleg Cherecheşiu, Lucaciu, Papiu, Olteanu, Mureşan, stb., stb. Minden, ami magyar állami tulajdonban volt, az a jogutód román állam tulajdonává változott (még mi, emberek is!) Persze az árgus szemekkel leselkedő, idetelepített gyarmatosítók sokszor gyorstalpallón kiképzett román tanítók voltak, vadász kalózok. Érdemes volt, mert  megfelelő lakást járt nekik, 150%-os kultúrzónásoknak járó plusz fizetés, etetés soron kívül, sok esetben gazdag magyar lányok (lehetőleg lakás, bútor, szántóföld, terjedelmes erdőbirtok, stb.)1923-ban megtiltják a magyar nyelv használatát a Líceumban. Ugyancsak 1923-ban az iskola homlokzatán a csodaszép fajansz magyar országcímert is leverették Lukács Márton  iskolaszolgával, amit városunk népe a „Koronás Lukács” szégyenítő névvel jutalmazott, utódait is!!! A koronát övező két angyalt eltűrték még négy évig, 1927-ben (akkor voltam elsős diák) júniusban azt is leverte Budac iskolaszolga. A törmelékből este egy átalvetőben elloptam egy darabot (a többit a téglagyári lápos mocsárba ürítették), melyet otthon egy tujafa gyökere mellé ástam – ott elásva megmaradt, és 2008-ban (érettségim 75. évfordulóján) kiástam és egykori iskolámnak adományoztam, mint szimbólumát annak, hogy civilizálatlan az a nép, mely egy kultúrát próbál eltüntetni, csak azért, mert az más volt, s magasabb fokon állt. (BJ, 4)

 

HARC A NYELV ELLEN

Sütő András gyönyörű példázata – Bécsben  mondta el 1990-ben, amikor a Bornemisza Társaság és vezetője, Szépfalusi István 100 erdélyi magyar értelmiségit láttak vendégül. Nagy írónk egy halfajtáról beszélt, mely áldozatainak a nyelvét, és csakis a nyelvét tépi, ragadja ki. Semmi más nem érdekli, csak a nyelve. Megtámadja, kitépi a nyelvét, majd hagyja tovább úszni. De a nyelv nélkül maradt, úgymond legyőzött „ellenfél” életképtelenné válik, s elpusztul. Így van ez velünk is – vonta le Sütő a következtetést a példázatból. Ellenségeinket a nyelvünk érdekli, azt tépik, tépnék ki, mert tudják, hogy nyelv nélkül mi sem tudunk élni. Mi is elpusztulunk. Megindult hát a bekebelezett területen a harc a nyelv ellen, a nyelvünk ellen. Kemény harc, kérlelhetetlen, kegyetlen. Harc, mely ellentmond a „hely”, a föld, vagy nevezzük nevén: Erdély szellemiségének. Annak a szellemiségnek, mely itt évszázadokon át honolt. Virágoztak a szász falvak, városok, virágoztak a román falvak, központok. Iskolák állíttattak, iskolákat állíthattak maguknak a közösségek, ha azok még erőtlenek voltak – amiként a románok is akkor –, a fejedelmek és fejedelemasszonyok, Lórántffy Zsuzsannák segítségével. Biblia fordíttatott román nyelvre, biblia nyomtattatott magyarul, németül, latinul, szlávul és románul, megszületett a Lelkiismeret Szabadságának a törvénye (1568)

ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…”

Igen. Istennek ajándéka a hit! Amiként a nyelv is. Ellenséges érzületű kommentátorok fejtegetik: ez a szabadság négy keresztény vallásra, a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallásra vonatkozott „csak”. Sehol nem történik utalás arra, hogy az ortodox  hit nem lenne „Isten ajándéka”. És a történelem is azt bizonyítja: ugyanúgy építették, építhették a templomaikat az ortodox, majd görögkatolikus románok, ugyanúgy állíthatták fel iskoláikat, legfeljebb a frissen érkezőknek (mert akkor is frissen érkezők voltak) nem ez volt az első gondjuk. S ha nekik nem, gondjuk volt rá a hatóságoknak, a Hely Szellemének, hogy erre ösztönözzék, ebben támogassák őket.

Ami 1918 után történik, merőben más, mindennek – ami itt hagyományosnak mondható – az ellenkezője, a fordítottja.

Az új hatalom villámgyorsan cselekszik, mintha mindent egy csapásra akarna megoldani.

Ami egykor „Magyar királyi” iskolaépület, hivatal, intézmény volt, az mind román állami tulajdon lett.(BJ, 4)

Jött az új had”, jött a „gépezet” rendőrökkel, csendőrökkel, tisztviselők és végrehajtók tömkelegével. A magyarok „lekerültek” alacsonyabb pozíciókba – ha ott is eltűrték őket –, a „séfek”, főnökök mások, más nyelvűek lettek. Te már nem vagy jó semmire! Rád itt nincsen szükség. Akkor sincs, ha még itt vagy, nem mentél el.

A szellemi vezetőink emigráltak. Sümegi Vilmos képviselő az erdélyi menekültek sorsát egyengette, Balás Elek az egyházi és csíki magánjavak visszaszerzésén fáradozott. Gyárfás Elemér, Willer József, dr. László Dezső, egykori szenátor, Dr. Csiby Andor, hajdani járásbíró interpellációit „pusztába kiáltott szónak” tekintették. Bátor fellépésük a nagy magyargyűlölés óceánjában csak tekintélyük emelésére szolgált. Felszólalásuk idején a parlament tagjai tízóraiztak, preferánszoztak.(BJ, 4)

S súlyosbította a helyzetet a lakosságra – köztük az 1916-os menekülésből, vagy a hadifogolytáborokból  évek múltán hazatérőkre – rázúdult nyomorúság.

A háborús nyomorultakból adódó koldushad, nagyszámú hadiözvegy és hadiárva; apátlan, anyátlan gyerekek, telt árvaház. A város 1916 utáni képe: leégett házak, üszkös gerendák, tönkrement utak, az egykori gyümölcsös kertek fáinak kivágása, megcsonkítása, embermagasságú gaz, burján, mindenfajta gyanús listákkal gyanús kéregetők (templomépítés,  tűzkárosultak, árvízkárosultak javára, a házalók) listája vitatható engedélyekkel.(BJ, 4)

És így indult, innen „születhetett újra” a szárnyát vesztett élet.

Kerültek falubírák – egyes helyeken „eszku” nevűek, városon rendőrség, falvakban csendőrség – török basák. (BJ, 4)

S az élet, a lappangó lét közben ment tovább.

Tizenhét évesen kerültem haza, három hónapra férjhez mentem. Akkor, amikor az egyik gyermekem hét hónapos volt, már megkaptam a másikat. Dolgoztam, mert munkásasszony voltam. S vagyok a mai napig is, nem ágálok véle. Szerettem a tiszta munkát akkor is, s szeretem ma is. Ötön vótunk. Három gyermek, s mi. Felkeltem korán, s lefeküdtem későn. Így éltük le az életünket.(NFZs, 6)

Az „új nép, másfajta raj” befészkelődik mindenüvé. A teljes vezetés az ő kezükbe kerül. Hol van az ígéret: még öt év sem telt el a nagy ígéretek óta, hogy „Minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni

A valóság?

Trianon óta a tulajdonképpen államalkotó magyar nemzetiségűeket a hatalmon levő nemzet különböző módszerekkel igyekezett kultúrájától, nyelvétől megfosztani, s hogy még vagyunk, nem az ő lágyságuknak, sem a mi mindig ellenállóképességünknek, hanem inkább csökönyösségünknek köszönhetjük. Tulajdonképpen ez a csökönyösség egyik magyarázata annak, hogy nem voltunk hajlandók feladni, felejteni. Néhányan…(SzaÁ, 5)
A megszálló katonaság teljes hatalommal bírt. Rendfenntartás, csendőrség; bíróság,  városvezetés, iskolaügy, kórház, közlekedés, minden. (BJ (4))

Az Új Világban a „más nyelv”, azaz a te nyelved  az ellenséges kategóriák közé tartozik.

Végülis a magyar nyelv sorsa a magyarság sorsával társult. Mellőzött lett, csak az otthoni családi használatra szűkült. Még az üzletek cégtábláin is a tulajdonos neve mellett apró betűkkel toldatott oda: „şi soţia!!!” (BJ, 4)

És jött „a nyelvek kitépése!”

Az óvodában kezdődött…„Are mama fate mare, fata mare, fata mare,/ Duc cu gura mică, şi cu glas de rîndunică” – ezt kellett a mi kicsi óvodásocskáinknak megtanulni, s odahaza elmondani. (BJ, 4)
„Hai copii la ştrejărie, Hai copile, hai, hai, hai”
– zengették kórusban 1940 tavaszán a színmagyar háromszéki falu,  Nagyborosnyó óvodásai, köztük e sorok akkor alig négy éves írója. 

Az iskolákat megszüntették, mán hogy magyarázzam, a tanítókot elvitték, kicserélték, román tanítókot hoztak.(MBI, 1)

Először egy darabig magyarul jártunk, osztán románul, mert ’24-ben vette át az egész iskolát az állam, akkor minden gyereket oda kellett íratni, mert a felekezeti iskolát bezárták.(MF, 1)

Nálunk 1936-ban szüntették meg teljesen a magyar nyelvet az iskolánkban. Attól kezdve tiszta románul kellett tanítani. És megtiltották, hogy a gyerekek a szünetben is beszéljenek magyarul. Csak románul szabadott. Mondom, gyerekek, beszéljetek románul! Akkor került egy román is, Creţu Alecsandru, aki magyarul nem tudott semmit. Akkor már nem is szabadott magyarul megszólalni. Aztán áthelyeztek engem is egy tiszta orosz, beszarábiai  faluba, ott tanítottam az orosz gyermekeket románul.(BL, 1)

Némi ellenállás csak ott lehetett, nagyobb településeken, ahol megadatott a választás lehetősége.

Én magyar iskolába jártam, kaptuk az átiratot, hogy 24 óra alatt írjanak át a román iskolába. A román iskola igazgatója ott lakott a szomszédunkban. Persze nem írattak át. Hivatalos iratot küldött. Mi nem is válaszoltunk rá. (DS, 5)

Folyt a néma küzdelem. Egyre-másra vonták meg az egyházi iskolák nyilvánossági jogát.

A Mikó is veszélyben volt, de Csutak Vilmos ki tudta a Közoktatási Mnisztériumban harcolni a nyilvánossági jogot. Sok nehézségen ment át 20-28-ig, 28-ban kapta meg a nyilvánossági jogot…Addig mint felekezeti iskola működhetett. Erdélyben 7 református kollégium mentette meg a magyar nyelvet a magyarság számára. A nagyenyedi, a zilahi, a kolozsvári Farkas utcai, a marosvásárhelyi Bolyai, a Bethlen Udvarhelyen, a Kun Kocsárd…Székely Mikó... itt nem számított, hogy milyen külső nyomás van, folyt a magyar nyelv oktatása... Az IKE mozgalmon belül is ki lehetett használni a magyar nyelv éltető erejét. (SzD, 1)

Én egyáltalán magyar iskolát nem jártam egy napot sem. ’28-ban kezdtem, nem juttunk be a felekezeti iskolába, fel is oszlatták, mire oda jutottunk. Mikor második osztályos voltam, akkor oszlatták fel. A tanítónk valami regáti volt. Volt egy igazgatónk, Ambrus Endre, de magyarul nem taníthatott ő sem. Egy évbeliek 42-en vótunk.(SzÁ, 2)

Itt Jakabfalván állami iskola volt, csak román nyelven volt az oktatás. Nem tanítottak magyarul. Volt egy Szőcs István nevű tanító, jó magyar ember volt, ő megtanított minket az asztalos munkára, egy ideig órákat adott magyar nyelven is. Aztán románul kellett tanítson ő is. Még ez időszakban elrendelték azt is, hogy aki magyarul beszél, egy lejt kellett fizessen. Emlékszem vissza, 5. osztályos voltam.(LS, 2)

A tábla hát kezdett egyszínűvé válni. Az egyházak és a közösség küzdöttek a magyar oktatás úgy-ahogy továbbéltetéséért, a hatalom küzdött a már szinte-szinte utolsóként vergődő, Petőfi nyelvén (is) tanító iskolák ellen, azok bezárásért. Vagy ahol – az elképzelések szerint „átmenetileg” – még működtek, a legkülönfélébb módszerekkel próbálták hatókörüket szűkíteni.

A jegyző felküldi az iskolába a szolgát, hogy menjek le, mert egy úr velem akar beszélgetni. Menyek le, hát a teremtőjit, ez az úr Puşcariu, az inspektor. Az anyakönyv előtte, azt forgatta, s írta a jegyzőkönyvet, hogy ezek a gyerekek román eredetűek. Csánga János, Kurkej Márton, Terza Ferenc, meg nem tudom kicsoda. Megírta, aláírta. S elém teszi, hogy írjam alá.  Mondom, én nem tudom, román eredetű-e vagy nem, de az apja idehozta, itt akarja járatni. Sokat ne okoskodjék! Mondom, nem okoskodom. Terza, ez nem román, ez bulgár. Azt jelenti, hogy saláta. Tehát ez nem román. Ez innen törültetik. Akkor kellett kérni újra az iskola működési engedélyét. A tanfelügyelő kiküldte, de azt írta bele, hogy nyilvánossági jog nélkül nem működhetik. (FB, 1)

A „négy év” mentette meg a székelyföldi magyar oktatást, s közvetve, illetve ezáltal: tette lehetővé a magyar nyelv továbbélését. A kommunista rendszerben óvatosan, de újra elindult a malomkerék. A biztosíték, hogy a lehetőség „kézben legyen”, a „közös”, a „baráti” intézményrendszer. Mert hát ugye, „testvérek” vagyunk. Nem engedték meg önálló magyar iskolák működését, mint ahogy csak magyar műsor sem lehetett, s külön bál, mulatság vagy összejövetel sem a vegyes lakosságú falvakban, városokban. Ahol volt ilyen, „egyesítették” (ezt tették a Bolyai Tudományegyetemmel is), ahol nem volt mit egyesíteni, román tagozatokat hoztak létre (ez történt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen is). Így felülről lehetett meghozni a mindenkori döntést, hány magyar és hány román osztály, csoport indulhat, vagy hány román és hány magyar tanuló vétethet fel az adott intézménybe. S hogy még szorosabb legyen az „együttműködés”, a 70-es évektől létrehozták a „vegyes tannyelvű osztályokat”, a magyar többségű vidékeken fele-fele arányban.

Kölön passzus. az iskola. Ezen áll vagy bukik, hogy a nemzetiség megkapja-e a jogát ott, ahol megalapozzák az anyanyelvet.(JP, 2)

A rendszer a legkülönfélébb „ötletekkel” igyekezett kiszorítani a magyar nyelvet az oktatásból, s közvetve az életből.

Megvolt még Ceauşescu idején az anyanyelvi oktatásunk, de a szaknyelvet – kezdve az iparban, közigazgatásban vagy jogban – csak románul lehetett oktatni, s a fiatalságnak nem  volt alkalma, hogy magyarul elsajátítsák. Ha beszélgettünk, vagy valamiről értekeztünk, akkor már kevertük a nyelvet. Nem volt meg másképp a szaknyelv ismeretünk, csak román nyelven, s Székelyföldön is kezdték ezeket az idegen kifejezéseket beszőni a beszédjükbe. S ez magával hozza a nemzet rombolását is. Arra kényszerített az iparosítás, hogy a társalgás, ügyvitel román nyelven folyjon. Ez fokozatosan a magyar nyelv leépítésével járt, vagy ahhoz járult hozzá. (IB, 2)

A magyar nyelv elsorvasztása folyamatos volt. Több fronton ment a harc. Csökkent, szinte rohamos mértékben csökkent az iskolákban a magyar osztályok száma. És – másik módszer – elkezdődött, vagy inkább szinte kizárólagossá vált az amúgy is leredukált számban képzett magyar értelmiségiek szétszórása. Aki magyarul gondolkodott, igyekeztek kiragadni népe köréből. Beszórták őket idegen nyelvi környezetbe. Orvosokat, tanárokat, technikai szakembereket, szinte-szinte mindenkit. S hogy magyar iskolába kerülhess tanárnak, tanítónak – micsoda nyílt „színvallás”, már nem is kétszínűség, nem szabadott tudnod magyarul.

Udvarhelyen is így volt a magyar iskolákban... egy idő után csak románul tudó fiatal tanárok kerültek oda. Zetelakára olyan ifjakat neveztek ki matematikát, természetrajzot meg egyebeket tanítani, akik csak románul tudtak. (IB, 2)

Az utolsó években, 88-ban kerültünk ide, érdekes eseményre lettem figyelmes. A vallásórás gyerekek felsorolták azt a 3-4 román ajkú tanárukat, akik nem tudtak egy szót sem magyarul, hogy azok „a legjobb tanáraik”, mert nem kell náluk tanulni semmit, mégis tízest adnak. Az elbutítás eszköze! A szülő óhaja: ne legyen baja a gyerekkel! A „gyors” eredmény az lett, hogy senki nem került be sehová. Mindenki kibukott mindenhonnan, annyira nem tudtak semmit a nyelv miatt, s ezzel végtelenül hátrányos helyzetbe kerültek.(KB, 1)

A nyomás egyszerre több oldalról jött. A meggyőzés, a gerincek megroppantásának oldaláról is. Folyamatot indítottak el: adjátok román iskolába a gyermeketeket. Így volt ez akkor, és így van – sajnos – ma is az egész Kárpát-medencében. Az indokok is gyanúsan összecsendülnek: hogy érvényesüljenek! Természetesen a „lappangó”, „amíg lehet” – ellenállás akkor is megvolt.

Sokan voltak, akik román iskolába adták a gyerekeiket, úgymond az érvényesülés végett. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, mit is ért az érvényesülésen a kedves szülő. Hát nem mondta még senki – esetleg gondolta –, hogy csemetéje majdan miniszter legyen, inkább úgy fogalmazott, hogy: tanult ember legyen belőle. Ekkor megkérdeztem, hogy „érvényesült” embernek tartja-e azt, aki két egyetemet végzett, volt igazgató, osztályvezető-mérnök és több vezető testületben is részt vett? Természetesen igen, volt a válasz. Akkor, mondtam, úgy nézzen rám, hogy amíg lehetett magyarul tanultam, magyarul érettségiztem. Sajnos, az egyetemen a mérnöki karon nem volt magyar szak és később a közgazdászatin sem – így hát csak azokat végeztem románul.(SzaÁ, 5)

A tendenciák törvényei kezdetben csak lopakodva jelentkeznek, aztán egy adott pillanatban felgyorsulnak. Eljön, eljöhet az az idő, amikor már nem áll ellent, nem töpreng, nem is gondolkozik senki. Természetesnek veszi, hogy „ez így van, ennek így kell lennie.”

   

EGYÉB FORMÁK

Az iskola a legfontosabb, egyes számú – tökéletesen átgondoltan választott, létünket legjobban veszélyeztető – célpont volt, de nem az egyetlen. A támadás bizonyos korszakokban totális formát öltött és ölt. Kiterjed a legapróbb részletekre, s egy nagy stratégia formáját öltötte és ölti immár közel száz év óta. Kiterjed az egész kultúránkra. A magyarság 1919 után a kultúrájába menekült. Nemhogy satnyulni kezdett volna a kultúra, hanem szinte váratlanul csodálatos virágzásba bomlott.

Gombamódra születtek, terjedtek el a lapok, kiadványok, s ha ez nem volt elég, a betiltással  lépett harcba ellenük a hatalom. Szárnyra kelt a Dal, beénekelni Erdélyt, jelt adni arról, hogy vagyunk. S létrejött a Magyar Dalszövetség és dalos versenyeket rendezett. Százak és ezrek gyűltek össze egy-egy ilyen versenyre. Ez ment is, amíg ment. Ebben is élt a nemzet!

36-ban olyan életünk vót, hogy már úgy mentünk le gyalog Dicsőszentmártonba, a versenyre ötön-haton egy csoportban, az árvalányhaj a kalapunkból kivéve, betéve a mellényünk mögé, s úgy mentünk lopva le a vasúton vagy erre-arra, ki hogy tudott Dicsőszentmártonba. Másnap pedig ugyanúgy jöttük haza. Bejöttünk a megyeházához, ott volt a verseny az udvaron… Minden évben jártunk, de már 39-ben nem engedték meg a versenyt egyáltalán. Engedély nélkül nem lehetett esszegyűlni. Még 36-ban, 39-ig volt engedély.(ED, 6)

S abban a Dicsőszentmártonban, melyben akkor a megyeháza udvara adta a helyet, hogy a Felső-Külüllőmente magyarsága „a dalban” éljen, most, 70 év után, 2010-ben vagy 2011-ben  a polgármester büntetést ró ki arra a kórházigazgatóra, aki ki merte – nyilván „szabályellenesen” – íratni  a kórházára magyarul is, hogy az KÓRHÁZ! Milyen mély gyökerei kell legyenek a primitív gonoszságnak ahhoz, hogy valaki ide jusson. Hogy az ilyenféle gyűlölködés, úgymond „a törvény védelmét” élvezze, s célt is érhessen. Kényszeríttessék ama igazgató az „utált” felirat eltávolítására. 

A magyar vasutasokat is mind kipakolták a vasúttól. (FÁ, 1)

A gyűlölet 1938-ban fokozódott. Nem volt szabad magyarul beszélni. Utaztunk, s féltünk magyarul beszélni. Nu vorbeşti ungureşte! Akkor már nagy gyűlölet lett.(SzGy, 6)

A vasgárdisták Vajda Gyulától kaptak egy külön vonatot, akkor felmentek Marosvásárhelyre, s a magyar iskolákat össze-vissza törték, zúzták. (FÁ, 1)

Elmentünk a vonatra, ha egy szót hallattunk, jött nekünk, mint a vadállat, hogy ki beszél magyarul. Egy szavunk nem volt, nem lehetett. Ez a Maniu idő alatt volt. Ez a Maniu, ez egy erősen hitvány ember volt. Ennek az ideje alatt le voltunk szorítva a fekete földig.(MDK, 6)

Ők vitték az erőt, ők kaptak kívülről nyomást, akkor már meghanyatlott Románia. Te mért vagy magyar? Te mért vagy ez? Nem teszik ma sem oda a helyre, ahol kellene legyen, mert magyar. Mert a magyarnak tudása van, teszem fel. Tudj románul es, ez igaz, mert ha nem tudsz, te es oka vagy. De ha tudsz, akkor az számít, hogy magyar vagy. (IJ, 1)

Amikor vagy amíg bizonyos egyházi iskolákat még nem sikerült betiltani, az „árnyalatokra”, a  „részletekre” is kiterjedt a hatalom figyelme. Maga a gondolat, a magyarul való gondolkodás képességének fejlődése, fejlesztése, felébresztése is zavarta – és nem csak ekkor és nem is csak átmenetileg – a hatalmat.

1936-ban a Román Állam egy törvényt hozott, melynek hatására Székely Mikó Kollégiumban  eltörölte, visszavonta a Kőrösi Csoma Sándor Önképzőkörnek a működési engedélyét. Ami nekünk, törekvő diákoknak a mindenünk volt. Dolgozatokat írtunk, szavalatok hangzottak el, egymást megbíráltuk, a szép magyar nyelvet így tartottuk fenn, így éltettük. Kimondottan a magyar nyelv ápolásáért volt minden. A tanáraink, a magyart tanító Konsza Samu, BodóJenő, Debreczi Sándor mind emellett voltak…(SzD, 1)

Elsorvasztani mindent. Egyre buktak meg a román hatalom „gyámolítása alatt” a lapok, folyóiratok, magyar kulturális intézmények. A két háború között a színházak is, még a vándortársulat kényszerű életformáját választva is. A hatalom nemhogy támogatta volna őket, adóval sújtotta, legtöbb helyen elnémította, csődbe juttatta „a nemzet napszámosaiként” vándorló, szinte semmiből élő színésztruppokat. ’45 után az ideológia más módszereket kívánt, de a cél ugyanaz maradt. A kommunista propaganda részeként állami színházakat hoznak ugyan létre, de minden erővel rájuk nehezedik a hatalom, mely csak propaganda-eszköznek képzelte el őket. És ha ezen a „szerepkörön” túllépnének, napirendre kerülnek a betiltások. Műsorok leállítása. Egyvalamit semmiképp nem lehet(ne), nem szabad(na): tudatot ébren tartani, nemzetet éltetni. Egy idő után, amikor már Sütő András a hosszantartó  vakságból ki tudott, ki mert lépni, s a nemzet sorskérdéseivel merészkedett műveiben foglalkozni, az ő darabjait sem lehetett játszani. Annyi fogadtatik el egy ideig, hogy a hatalom szócsövei, az Egyetlen Eszme, az Egyetlen Párt magyar nyelvű hírforrásai legyenek a színházak, rádiók, tévéadások. Amíg nem jön a „mindennek vége” tollvonás.

Ahogy a lényed, úgy a neved is valójában vörös posztó. Mi az, hogy Sándor vagy József vagy Benedek? Mi az, hogy Klára, Erzsébet. A régen – még Magyarországon születetteknek – átírják a nevét. Így lett az 1901-ben született édesapámból Iosif, a ’910-ben született édesanyámból Clara. Az újszülöttek csak Iosifok, Ileanak és Elisabeták lehettek, és a Kovásznaiból is – ha éber az anyakönyvvezető – Covăsneanu, a Bácsból Baciu, a Kulcsárból Culcer lesz, lehet „alulról jövő kezdeményezésre” vagy  felső nyomásra, szinte mindegy. A gépezet működéséhez a gázt ugyanaz a pedálnyomás adja.

S bár a kommunista rendszer hoz látszat-demokrácia „eredményeket”, a rohamos elrománosítási folyamat részeként a nyelv is mind hátrább és hátrább szorul. Kiszorul az utcákról – Kolozsváron, Tordán, Dicsőszentmártonban, Nagybányán, s végül Szatmáron és Marosvásárhelyen is. Háromnyelvű városok? Vagy akár kétnyelvű városok? (Például Kolozsvár, Torda, Nagybánya, Dicsőszentmárton.) Egy szép emlék! S velük együtt Erdély Lelke is csak emlék.

Engem még a múlt hónapban is megszólítottak Dicsőben az üzletben, hogy ne beszéljek magyarul. Nem merünk szólni az üzletben sem.(MDK, 6)

A nyolcvanas években... És 2012 januárjában:

Kolozsváron egy végállomáson ültünk fel, hárman magyar fiatalok a buszra, s felült még egy ember, akit nem ismertünk. Mi hárman felszabadultan beszélgettünk, kacarásztunk. El is felejtettem, hogy az az ember is ott van. S egyszer azt vettem észre, valamit dunnyog. Azért volt furcsa, mert nem volt senki mellette. Kezdett mocskolódni, hogy ő ezt nem bírja hallgatni. Durván káromkodott, hogy tűnjünk el, hogy a buszon nem hajlandó hallgatni, hogy mi itt magyarul jól érezzük magunkat. Előre ment, a busz legelejére, még onnan is valamit odakiabált hozzánk, csúnya szemekkel nézett, amíg aztán leszállt.(GEX, 1)

A hatalom „figyelme” kiterjed a magyar utcanevekre is. 

Miután a gyarmatosítók kiismerték magukat, jött a nagy keresztelő. A magyar nemzet nagyjainak nevét utálattal verték le, a semlegeseket még eltűrték. Így cenzúra alá estek: Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc, Széchenyi, stb.  utcanevek. Maradtak esetleg a „semleges” elnevezések (Nefelejts, Iskola utca, Aleszegi, Felszegi, Malom út, Gödrös út, (ezidőben minden utcára illett a név)  Sáros utca (ismét ugyanaz). A diszkriminált utcákra a mindenkori domnitorok kerültek fel: Maniu, Şaguna, Pop Ciceu, Bariţiu, Regele Ferdinand, Carol, Mihai,  Patriarh Miron Cristea (Mária anyakirálynő kormányzó tanácsosa). A  kommunizmusban:  Horea, Cloşca, Crişan. Maior Subota, Engels.(BJ, 4)

1989 után újra jöttek az átkeresztelések.

Sepsiszentgyörgyi viszonylatban szomorú az, hogy az akkori frissen felkerült polgármesterek megalkuvók voltak. A legnagyobb, leghosszabb és legjobban lakott utcák Nicolae Iorga, Nicolae Bălan, 1918 december 1.  A fő utcák ezek „lettek”. S a mi nagyjaink? Orbán Balázsról az Örkő fele 5 ház, Gábor Áron… A kicsi utcák kaptak magyar nevet.(SzD, 1)

Vagy „más formája” a névadásnak. Marosvásárhelyen látni: Strada PÂINELUI  utca. Még a „demokrácia” megnyilvánulása ellen sem lehet „kifogás”.

A „demokrácia” ugyanúgy kettős játékot űzött. A Magyar Népi Szövetség szinte (vagy szinte nélkül is) az árulásig menő óriási kompromisszumokat hozott. Kinyilvánította, hogy Észak-Erdély Romániához „akar” tartozni. Mindezt azért, hogy a kommunista eszme égisze alatt a nyelvi-nemzetiségi jogokat érvényesítse. Ám a román hatalom ezt is csak ideig-óráig tűrte vagy „hálálta” meg. Mint amikor a vércse lesben áll, kering, s vár a lecsapásra. A nemzetárulónak is nevezhető magyar vezetők alig pár „boldog év” után börtönökbe kötnek ki. Mert mi az, hogy nemzetiségi jog? Anyanyelv joga? A kommunista hatalmi gépezet akit likvidálni akar, koncepciós perekkel teszi el láb alól. Így történt ez a Népi szövetség vezetőivel, Kurkó Gyárfással, átmenetileg Balogh Edgárral, Csűrös Lajossal. Bár a Magyar Autonóm Tartomány – melyet Sztálin személyes parancsára hoztak létre –, ideig óráig továbbéltette a látszatdemokráciát.

Ez egy ilyen álfordulat volt, mint ahogy Groza  viselkedése is. Természetesen tudta, hogy előttük áll a párizsi béke. Addig mindent el kell ám tűrni. A szatmári kollégiumban elszavalta a VIII-osoknak a Walesi bárdokat…Jól tudta ezt kifele játszani. De ugyanakkor a háttérben mást cselekedett…(SzD, 1)

Népi demokrácia…Attól függ, hogy hol. Nagyon sok volt az akadály, főleg menet közben, mert nagyon sokan eltávoztak Erdélyből magyarok. Kolozsvár majdnem 100%-ig magyar volt, ma már a 20%-ot sem érjük el. Mesterségesen betelepítették. Én átjöttem 45-ben Vásárhelyre az orvosira, és nagyon jól emlékszem, hogy a 60-as évektől hiába volt előbb a Magyar Autonóm,  aztán a Maros Magyar Autonóm tartomány székhelye ott, a Iosif Banc nevű első titkár, hogyha valaki olyan diplomával jött Vásárhelyre, összetépte. Az egyetemünkön volt egy Andrásovszky nevű magyar rektor, aki elősegítette azt, hogy Moldvába, Bukovinába és román területekre menjenek a végzős orvosok. 1960 után  kezdődött ez a folyamat.(DS, 5)

Minden poltika arra ment…Românizarea Aredalului. Ez volt az irányelv. Még napjainkban is ez…(SzD, 1)

Ceauşescu hatalomra kerülésével a román áldemokrácia új korszaka kezdődött el. A diktátor elérkezettnek látta az időt az „ország homogenizálására”, azaz: a nemzetiségek felszámolására. Álma: az egységes nemzeti Románia megteremtésére. Az „ügy” érdekében még áldozatokat is hozott. Addig mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy félt a hatalom a Székelyföld gazdasági megerősödésétől. Szándékosan sorvasztották, tartották gazdaságilag fejletlen állapotban. Ceauşescu új politikai szellemet valósított meg. A 70-es években véget vetett a Székelyföld gazdasági elsorvasztásának, az iparosítást mint lehetőséget használta fel  tömeges betelepítésekre, s ezzel az elrománosítás felgyorsítására. A magyar nyelv egyre erőteljesebben válik „másodrangúvá”, szorul ki a közéletből itt is, ahol színmagyar falvak százai alkotnak összefüggő tömböt. Minek is? Mi szükség van rá? Ekkortájt egy román beszélőtársam fejtette ki: Domnule, azt értem, hogy otthon magyarul beszélnek  gyermekeikkel, de az iskolában? Hát azt minek? Suntem in ţara Românească! Nemde? És ez – úgy is vehető – nem magán, hanem „hivatalos” vélemény volt. 

Én több mint negyed évszázadig vállalatvezető voltam. Csak egy példát mondanék el. Három fiatal mérnököt helyeztek hozzánk. Ha itt akartok érvényesülni, meg kell tanuljatok magyarul, mondtam nekik. Eljutott ez magasabb fülekbe is, s ezért kaptam is figyelmeztetést. Ez  jel is volt, hogy itt is megkezdődött a nyelv és a nemzet rombolása. Iparosítás formájában…(IB, 2)

Majd a 80-as évek közepe után indult be a frontális támadás, s ennek volt része a „magyar elektronikus sajtó”, azaz a magyar szó sugárzásának – rádió és tévé adásoknak – a teljes  egészében való betiltása. A magyar lapok betiltása is már-már napirenden volt. A Pártnak úgyis csak egy ideológiája van!S egyéb ötletet sem átallottak a régi, két világháború közötti  „román hagyományokból” merítni. Felszámolásra ítélt népnek nem lehet szülőföldje, szülőfaluja, szülővárosa. Illetve: nem mondhatta ki, nem írhatta le annak a nevét. Így volt ez a 20-as években. És így lett  a 80-as évek végén. 

Csak így szabadott leírni: Sft. Gheorghe, Odorheiu Secuiesc, Cristurul Secuiesc. Megyek Sighişoárára. Ez már tudatos nyelvellenesség volt a javából…(IB, 2)

De még azt is hozzáfűzhetjük: történelem-gyalázás. Egy nemzet történelmiségének a meggyalázása. Az utólag adott név lépett az eredeti, de most „kiiktatott”, szigorú tilalom alá helyezett név helyébe.

S a „végső elhatározásnak”, a most már mindenben lépni kell programnak egyéb jelei is mutatkoztak. Fokozatosan majdnem teljesen leépítették a magyar nyelvű főiskolai-egyetemi oktatást. A Bolyai felszámolása is a politikai kétszínűség megnyilvánulása volt. Nem megszüntették, hanem úgymond „egyesítették”. A lényeg: ne legyen önálló intézmény. Tovább már adminisztrációs kérdés, miként számolják fel a karokat, csoportokat, majd a teljes magyar oktatást. Akár „szabályokkal”. Például hogy egy önálló csoport működhessék, ahhoz minimum 7 tanulóra van szükség. A feladat hát: ne legyen, vagy ha mégis „merészel lenni”, ne jusson be hét magyarul tanulni akaró gyermek az adott szakra. Legfeljebb hat. Akkor már meg lehet szüntetni egy szakot, illetve a sorozatos szüntetésekkel a magyar nyelven való oktatást.

Hogy a Ceauşescu korszakban a felvett diákok száma milyen mértékben változott, statisztikailag pontosan követhető. Elsorvasztották a magyar orvos-utánképzést, s ez kihat máig, nincs pillanatnyilag sem megfelelő ember. Nyugdíjba mentünk mi, magyar tanárok, nincs megfelelő utód. (DS, 5)

Így hát a „demokrácia és ésszerűség” jegyében és jelszavával ma is működtetni lehet a gépezetet. De ez „természetes” is. Hiszen telnek az évek, s a „feladat” még nincs megoldva. A szálkák ma is ott lehetnek a szemekben. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet napjainkban is ama felvilágosult elmék vezetik, „szenátusolják”, akik nem hagyhatják – és nem is hagyják – hogy a magyar oktatást intézményesíttessék. S ha valaki vezető pozícióban szembe mert, vagy szembe merne szegülni a Cél felé vezető folyamattal, így vagy úgy, el kellett, vagy el kell tűnnie. Hogy példa is adassék – ezúttal a múltból – ez volt Király Károly sorsa is.

Összehívta a megye gazdasági vezetőit – igazgatótól lefelé osztály-, illetve részlegvezetői szintig –, és tartotta a gyűlését, melynek egyik érdekessége az volt, hogy aki románul szólalt fel, annak Király Károly románul válaszolt, aki pedig magyarul szólalt fel, annak magyarul válaszolt. Ő maga magyarul beszélt. Egyszer szólásra emelkedett Schiau Gheorghe, a megyei műszaki igazgatóság akkori igazgatója, és azt mondta, hogy ő a gyűlésnek csak a felét értette meg. Erre Király Károly megkérdezte, mióta ingázik az elvtárs Brassóból. Négy éve – hangzott a válasz. Nahát, Schiau elvtárs – mondotta Király Károly – négy év alatt egy nyelvet meg lehet tanulni.(SzaÁ, 5)
S Király Károlynak; a királykárolyoknak  – természetesen – rövidesen mennie, menniük  kellett. S ma is: mit keresne a politikában – sajnos, ezt magunkra, a mi magyar politizálásunkra is vonatkoztathatjuk – a józan értelem s a tisztesség!

 

A FORRADALOM UTÁN

Mindenki azt várta, hogy 89 után megváltozik a helyzet. Megbékélést lehetett (volna) várni, ha már egyébért nem, azért, mert a Ceauşescu rendszer megdöntése egymás mellé állította népeinket, jelentős részt vállaltak benne a temesvári, kolozsvári és marosvásárhelyi magyarok. A decemberi napokban megszűnt a román és magyar különállás, pár napra eggyé váltunk, pár napig egyek voltunk. Ám a kijózanító események is korán jöttek. S ezek között is első helyre kívánkozik az a magyarellenes hisztéria, melyet valahonnan szítottak. Ennek két oka is lehetett. A zavaros helyzetben, épp azért, nehogy valós rendszerváltás történhessék, szükség volt a nacionalista maszlagra. Ez „valós ok” lehetett. Másrészt ehhez az egyes számú és nélkülözhetetlen célhoz – sajnos – jó hátteret nyújtott az ország népe egy igen jelentős rétegének „könnyű Katit táncba vinni” állapota, mely nem három nap alatt alakult ilyenné, amilyen. Mely mögött ott van a sokak éretlensége a józan gondolkodásra, a humanista világlátásra. A gyors változást elvárni valójában naivság volt. Naivan jóindulatú hiszékenység. Így nem csuda, hogy a szükséges látszati engedmények „ellensúlyozására” hihetetlen mértékben fellángolt a nacionalizmus, a magyarellenes uszítás. A frissen élre lépett magyar politikai vezetés elsődleges célja sem a nemzet bajainak orvoslása, hanem saját „helyének” a megtalálása, biztosítása, pozíciójának a megerősítése volt.

S napjainkban eljutottunk oda, hogy a tehetségtelenek, a hozzá nem értők kerülnek fontos tisztségekbe, a tudás az előrehaladásnál nem számít, a politikai hovátartozás a meghatározó. Ezért is mi vagyunk a hibásak, mert a magyar közösség nem támogatja azokat az egyéneket, akik ki merik mondani az igazságot, s akik fel mernek lépni a korrupcióval szemben. (GD, 4)

Egyszóval: azokat, akik egyértelműen a nemzeti ügy elkötelezettjei. Új fogalom is született: megélhetési politikus. A magyar politikai palettán eme megélhetési politikusok nyüzsögnek. De úgy, hogy ott hely másnak alig adatik, onnan mindenki más elsepertetik. Ami egészében a nemzet megrokkant állapotára világít rá.

Mi nagyon nagy hibát követtünk el a rendszerváltás után közvetlenül, amikor a nyelvi jogok kérdésében úgy döntöttünk, hogy azt kérjük, a kisebbségek szabadon használhassák az anyanyelvüket. Az anyanyelvét minden ember szabadon használhatja, ami alapvető emberi jog. Nekünk azt kellett volna célként kitűznünk, hogy törvényben ismerjék el, hogy Székelyföldön a magyar nyelv egyenrangú az állam hivatalos nyelvével. Tehát nem egyéni jogokat, hanem mint kollektív jogot kellett volna célként megjelölni a magyar nyelvnek ezt a jogállását... A legközelebbi példa erre, amit én személyesen el szoktam a román politikusoknak mondani, az a vajdasági helyzet, ahol a román nyelv is hivatalos nyelv. A nyelv jogállását biztosítják, ugyanazt a jogállását, mint a hivatalos nyelvnek. Vajdaságban hat hivatalos nyelv van, és ezt törvény mondja ki. Nem tudom, mennyire tartják tiszteletben.(IzB, 5)

Abban reménykedtünk ’89 decembere után, hogy bekövetkezik, amikor az értelemnek, a szellem méltóságának megfelelő szerepe lesz a magyarság önszerveződésében. Ezt kellett volna szolgálja a magyarság érdekvédelmi szövetsége, ezt kellett volna szolgálják a kulturális intézmények. Mindenképpen el kellett volna érni, hogy 89-ben szülessék meg az a kezdeményezés, hogy a magyar nyelvet Erdélyben a román nyelvvel egyenlőnek ismerjék el. Megfelelőképpen lehessen használni is az igazságszolgáltatásban, közigazgatásban. (GD, 4)

Bizonyos helyeken nagyobb lehetőség nyílt a nyelv használatára, a relatív szabadság adja a lehetőséget, a sajtószabadság, hogy inkább van, mint korábban volt. De hogy milyen lehetőségek lehetnének, ha az ország bizonyos régiója kétnyelvű lenne! (KB, 1)

És épp ezért, mert nincs kétnyelvűség, s a „törvényesség” e tekintetben betartatik, visszalépések is történtek, még a sötét Ceauşescu korszakhoz viszonyítva is.

Egyházi szempontból a belső nyelv ’89 előtt is, ma is a törvények szerint a magyar. A külső felé való kommunikáció viszont románul kell, hogy  történjék. Még a Ceauşescu időben is lehető volt, hogy az egyház saját nyelven állítsa elő a saját adminisztrációjához szükséges  nyomtatványait. Nyolcvankilenc után nagyon érdekes fordulat történt, arra köteleztek bennünket, hogy ama nyomtatványainkat román nyelvűre kellett váltani. Azokat a könyveket, amelyekben könyveltünk, átírtuk, át kellett írnunk, román nyelvűvé kellett alakítanunk az  adminisztrációt. Ezen annyiban változtattunk, hogy későbben, amikor már bejött a számítógéppel való nyomtatás, kétnyelvűvé tettük a dolgainkat. Ez kezdetben komoly feszültséget okozott. (KB, 1)

A 90-es évek derekán Illyefalván perre is ment a dolog „a magyar nyelv használata miatt”. Magyarok járták a törvényszéket a magyar nyelv használatának a „bűnével”. Ne írjuk ide, hogy középkori állapot, mert a középkorban ilyesmik nem történtek. Ehhez XX-XXI. századi „demokrácia” kelletik. Úgymond: „szabályozott jogrend”.

Az egyház létrehozta a Lam és a Kida alapítványokat. Mi természetesnek vettük, hogy az egyház intézményei, s az akkor az egyházban még törvényes magyar nyelvű könyvelést használtuk. Mikor 94-95-ben itt volt a svájci külügyminiszter, mozgás volt, s utána elkezdték vizsgálni mind a két alapítványt, mondvacsinált problémákat „fedeztek fel”, később törvényszéki úton e tekintetben nyertünk…De a nyelvhez való jogot – mert az is a per tárgya volt –  nem nyertük meg. Az volt a döntésben, ugyanaz vonatkozik az alapítványokra is, mint bármely más jogi személyiségre, még belsőleg sem használhatja a magyar nyelvet. A téma ezzel lezárult. Az egyház gazdasági létesítményei bár, de az nem ok arra, hogy az ő fennhatósága alatt állnának.(KB, 1)

Úgyszintén visszalépés történt mindenütt, ahol szigorúan „törvényesítették” – esetleg épp a magyar politikai képviselet nyomására – az „idegen nyelv” (azaz a mi nyelvünk) használatának „demokratikus jogát”. Így az igazságszolgáltatásban, a közjegyzői gyakorlatban politikai képviseletünk „kiharcolta” a joginkat. Ahol szükséges, tolmácsot, esetleg fordítást kérhetünk. Szabályosat, jogszerűt. A közjegyzők csak hivatalos fordításban – a fordítótól (is) lepecsételve, ellenjegyezve, majd utólag közjegyzőileg ismét hitelesítve  – adhat ki magyar nyelvű bizonylatot. Az eredetinek akkor is románnak kell lennie, ha az ügyfél a rögzített nyilatkozatot történetesen anyanyelvén tette. Törvényszéki tárgyalásra ugyancsak kérhet fordítót.

A régi bírósági, 2003 előtt büntetőjogi törvénykönyv, a büntető perrendtartás elismerte, hogy azokon a területeken, ahol jelentős számban él kisebbség, haszálni kell vagy lehet az ő nyelvüket, mint a tárgyalás hivatalos nyelvét. Ennek alapján zajlott nagyon sok tárgyalás Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, magyarul vezették a tárgyalásokat. Ez ma már nem szabad. Megváltoztatták a törvényt, az RMDSZ ezt megszavazta, a korábban létező jó rendelkezést meg kiiktatták. Ma már ha Székelyföldön valakinek peres ügye van, nyelvi jogok szempontjából ugyanúgy kezelik, mint egy külföldit. A törvényt úgy értelmezik és úgy alkalmazzák, hogy egy magyar nemzetiségű bíró a magyar féllel is csak románul beszélhet, és esetleg tolmács fordíthat a két magyar között…(IzB, 5)

Kétségkívül „nagy vívmány!” Így az agyonszabályozottsággal a „nyelvhasználati jogok” betartásának egész cirkusza játszódhat, játszódhatna le, ha történetesen mindenki magyar. Magyar a fel- és alperes, az ügyvédek, az ügyész, a bírók. Bár gyakorlatilag van gondjuk az illetékeseknek arra, hogy az utóbbiaknál ne ez legyen a helyzet, hiszen azt elfelejtette a „demokratikus Románia” törvénybe foglalni, hogy a bíróságoknak, a jogi apparátusnak  összetételében tükröznie kell az ott élő nép nemzeti összetételét, valós arányát. Ez a jog nem létezik. De a véletlen összehozhatna ilyen helyzeteket is. És ha így lenne, a peresek magyar szövegét románra, a védőügyvédek és a hivatalosságok román szövegét – mert ők csak „az állam hivatalos nyelvén” szólalhatnak meg – az odarendelt tolmácsoknak magyarra, tehát  oda-vissza kellene fordítaniuk. Csak egy lenne törvénytelen. Az épeszűség, a józan értelem szava. Mind magyarok vagyunk, beszéljünk hát magyarul. Ezt nem, ezt nem engedi meg a jogállamiság. Így csak nagyon ritkán történik meg, hogy az ügyfelek élnek „törvény-biztosította” jogaikkal. 

Még nem láttam olyant, hogy magyarul folyt volna le egy tárgyalás. A közigazgatásban még  egy olyan kérdőív kitöltése is, amit a magyarság belső köreiben fogalmaznak meg, románul történik...(GD, 4)

A román átlagembereket, a trianoni ország neveltjeit, haszonélvezőit nem is kellett, s nem is akarta senki meggyőzni, hogy végre próbálják elnyerni emberi méltóságukat, s általuk az egész ország emelkedjék humánumában, erkölcsiségében. Visszatérő érv ma is: Suntem în ţara românească. S a románok országában – mely az új alkotmány szerint is „nemzeti állam”, a nyelv az román. S hogy ez „látszódjék is”, ez is az állampolitika része, magyarul nem tudó egyéneket helyeznek a Székelyföldre közszolgálati helyekre.

Egy román kolléga, aki 20 éve dolgozott közöttünk mint belgyógyász, mikor mint orvosok visszajöttünk vizit után, meg volt sértődve, hogy előtte magyarul beszéltünk. Az ilyen megnyilvánulások gyakoriak…Hogy ne beszéljek magyarul…(BrZs, 1)

Hogy az orvosok értsenek a beteg nyelvén, ez „hivatalosan” nem szempont. Hogy a beteg, mint magyar ember, nem tudja az anyanyelvén elmondani a panaszát, tünetét, állapotát, óriási súlyt kaphat... Az a feszültség, ami a betegségével jár, nem tud feloldódni, mert a kommunikáció híján nem kapta meg a lelki-tudati segítséget. A román orvos a kezelést nem tudja megértetni vele jól. És a beteg marad egy bizonytalanságban. A kezeléssel kapcsolatban is, s a reménységgel is, hogy jobban lesz, ami már fél gyógyulás lenne.(BII, 5)  

Mint ahogy az is fontos lenne, hogy a 70%-ban magyar lakosságú kisvárosban, Kovásznána gyámhivatal vezetője – aki adott esetben 2-3 éves magyar gyerekekkel is kellene hogy értekezzék – tudjon magyarul. És nem tud! Törvényszerűen következik ezekből a tanács – és ez a tanács nap mint nap el is hangzik csángóföldön, a szórványokban – „beszéljetek románul a gyermekeitekkel, mert hanem mi lesz, ha kórházba kerülnek, s nem tudják megmondani, hogy mi bajuk van.” S ha ez a Székelyföldön esetleg még nem mondatik is ki nap mint nap, de mint „a kisebbségi kérdés megoldásának a vágya” ott létezhet, és bizonyára létezik is a Hatalom tudatában. Vagy – ez is elhangzott már nem is egyszer, és nem csak itt, hanem a Kárpát-medencében mindenütt – hogy „ha iskolába kerül nehezen fogja bírni a nyelvet.” Mert ugye, úgy kell azt az iskolát megválasztani – láttuk már –, hogy „érvényesüljön” a gyermek. És hát ahol választási lehetőség sincs. Hogy ne menjünk messze: Moldvában. Ez a nyelvi gyarmatosítás politika kihat az élet minden területére. A vasúton ki lehet írni öt nyelven, hogy ne hajolj ki az ablakon, de magyarul nem. A bankok pénzlehívó készülékein ugyanúgy. Ott van négy nyelven, románul, angolul, németül, franciául, de azon a nyelven, melyen azok  beszélnek, akik a pénzüket épp hívják le, nincs kiírva. Miért is lenne? Árucsomagolásokon – ha azt a multik csomagolták – az esetleg ott szereplő 16 nyelv között ott van a magyar is. Mert ugye, ez üzleti érdek. De ha valamit itt, ebben az országban, esetleg épp az én városomban  csomagoltak, ott az „üzleti érdek” félretaszíttatik. Ott egy érdek van csak: hogy te érezd, nem vagy otthon! S ha a csomagoló magyar, az vagy öntudatlan vagy gerinctelen. Esetleg ez is és az is.        

A hatalomnak, így az újnak is, mely állítólag demokratikus, bármiféle engedménynél fontosabb, hogy a maga „román-felsőbbrendűségét” biztosítsa. Ezért a magyar nyelvnek a  hivatalosságokban való használatát nemhogy bátorították volna, bátorítanák, inkább korlátozták, s folyamatosan korlátozzák ma is. Ahol a törvény, az intézményrendszer az emberekért van, ott a „lakosság nyelvét” az intézmények képviselőinek kell ismerniük. Romániában ilyen még szokástörvény szinten sincs. Itt csak az „állam nyelvét” védik a paragrafusok. A tiedet nem. A tied az törvényen kívüli. S ezt neked érezned is kell, hogy te itt idegen vagy. Ezáltal is, hogy aki érted van – például egy hivatalnok, egy üzleti elárusító, kiszolgáló – nem tud vagy nem akar, s nem is „ajánlott” neki veled a te nyelveden kommunikálni. Kommunikálj te vele az ő nyelvén.

Megfigyeltem, ahol központból küldik a személyeket,például a Sparnál, a Kauflandnál, melyeket központból irányítanak, próbálnak olyan embereket helyezni ide, akik nem ismerik a nyelvet. Itt Udvarhelyen is  megjelentek. Amikor oda mész: poftiţi? Nem tud megszólalni magyarul.(IB, 2)

Egy férfi a postánál – itt Szeredában, ahol mégiscsak többségben élünk – aki a telefondíjakat szedi, nem tudott és szemmel láthatólag nem is akart tudni magyarul. S zavarta, hogy én magyarul akarok beszélni vele. Amikor bementem valamiért a katonaparancsnoksághoz, vagy három tisztet találtam…Vajon tudnak-e magyarul? Nem tudtak semmit sem. Jön, küldik  valahonnan, s lekezeli az idevaló embereket, nyelvüket, kultúrájukat. Az egyik meg is jegyezte: „suntem in Romania!” Romániában vagyunk. Természetesen vannak kivétek is. Ilyeneket is tudok, nem is egyet…(SzJ, 2)

Katonaság. Román hadsereg... 1918 előtt Magyarországon, mely az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, léteztek ezredek, melyekben a vezénylés nyelve román volt.

Fogarason állomásozott egy ilyen. Úgy is nevezték: „Nu ştiu ezred”. A Fogaras környéki románokat oda sorozták be, a kiképzésük, a vezénylésük, az egymással való értekezés nyelve  román volt. Sokat hallottam róla, Blénessy Sándor táborszernagy, rokonom volt a legfőbb parancsnokuk. Folyékonyan megtanult románul. Ott szolgált..(BJ, 4)

Vagy még a trianoni Magyarországon is, melyről ugyancsak alaposan leszabdalták a nemzetiségeket, a papírpénzeken románul is, szláv nyelveken is  szerepelt: Suta pengő, Sto pengő…

1940-44 között az Észak-Erdéllyel visszatért Szamosújváron voltam a magyar iskola tanulója. És kötelező tantárgyunk volt a román. (BáL, 8).

De hadd kérdezzük meg ismét: hol van már a tavalyi hó? Vagy hol van már a más ember, más nemzet tisztelete. Ami az én méltóságom! Az én méltóságom része, hogy őt tudom tisztelni. A román politikát soha nem az emberi méltóságra, a másik ember tiszteletére, megbecsülésére építették.

A mindenkori kormány célkitűzése, hogy asszimiláljanak, beolvasszanak, elűzzenek. Nekik kedvez a mostani helyzet. Felvásárolni a magyar ingatlanokat, beköltözni, a tömb magyarságot fellazítani... (BrZs, 1)

És nemcsak itt, nálunk. A helyzet nem sokban különbözik az egész Kárpát-medence minden utódállamában. Annyi „helyi színezettel”, hogy itt-ott még vernek is, ha a nyelveden szólalsz meg. S közös jegy: a tettes sehol sem találtatik meg, vagy ha mégis, s isten bocsáss, törvényszék elé kerül a dolog, a bűnös mindig a „kárvallott”. 

A többségi nyelv és a kisebbségi nyelvek jogállása a rendszerváltozás után (1989) sem mutatott előrelépést: a nemzeti kisebbségek nyelvének a szlovák nyelvvel való egyenrangúságát Szlovákia az 1989-es fordulat után sem ismerte el. A Szlovák

Nemzeti Tanács 1990. október 25-én jóváhagyott nyelvtörvénye kimondja, hogy az állam- és közigazgatási szervek tevékenységük során kötelesek a szlovák nyelvet használni. A hivatalos iratok szlovák nyelvűek, s törvény védi a hivatalos nyelv, a szlovák tisztaságát. Azokban a városokban és falvakban, amelyekben az utolsó népszámlálási adatok alapján a nemzeti kisebbség aránya eléri a település lakosságának 20%-át, a törvény engedélyezi a kisebbségi nyelvnek a hivatalos érintkezésben való szóbeli használatát. Az államigazgatási alkalmazottak és az önkormányzati dolgozók ugyanakkor nem kötelesek elsajátítani, illetve használni az adott kisebbség nyelvét, továbbá a törvény a hivatal hatáskörébe utalja, hogy mérlegelje a kisebbségi nyelv használatának lehetőségét, célszerűségét és módját. Az 1990. évi nyelvtörvény egyik következménye, hogy a magyar nyelv használata a hivatali érintkezésben szinte kizárólagosan csak a szóbeliségre korlátozódik, a csekély számú magyar nyelven íródott hivatalos dokumentum pedig általában nem önálló fogalmazvány, hanem szlovák eredetiből készült fordítás. (FL, 8)

Őket csak az érdekli, hogy Szlovákia az szlovák  legyen. Romániával kapcsolatban nincs problémájuk. Hogy mi ott mondjuk a szlovákok helyzete, nem érdekli, kiesik a látókörükből. (BZ, 8)

S az úgymond: államalkotó nemzet „gondolkodásmódja” sem különb.

420 ezer ember írta alá, hogy kizárólagosan a szlovák nyelv legyen hivatalos nyelv. Emléktáblák, tárcafeliratok, szervezetek feliratai se kerülhessenek „idegen nyelven” az épületekre. Ezt akarja kezdeményezni a szlovák Nemzeti Párt, hogy erre ne legyen még mód sem. (BZ, 8)

Szlovákiában a kisebbségi nyelvek használatának szabályait az 1995. évi ún. államnyelvtörvény, az 1999. évi nyelvhasználati törvény, valamint a 2009. évi módosított nyelvtörvény rögzíti. A fentiek értelmében a nemzeti kisebbséghez tartozó személy

csak az esetben használhatja anyanyelvét a hivatalos érintkezésben, ha az adott kisebbség a település lakosságának legalább 20%-át alkotja (az érintett települések jegyzékét a Szlovák Köztársaság kormánya kormányrendeletben határozta meg az 1991-es népszámlálás adatai alapján). (FL, 8)

S jaj, ha a 19%-os „kisebbséghez tartozó személy” elszólja magát azon az ő nem hivatalos, s következésképpen jogtalanul használt, büntetendő nyelvén!

A magyar-ellenes harcba nálunk teljes erővel belépett az ortodox egyház. Sőt: soha nem látott mértékben elszaporodtak a hagymakupolák, s velük a hagymakupolás honfoglalás.

Egyik legjobb példa, milyen módon, milyen úton, a Cserehát-ügy. Ebben az egyház is nyakig benne van. Az  államhatalom vallási szint ad a románosításnak. Ortodoxia. Görögkatolikus egyház – már ez is.  Udvarhelyen a helyi fogyatékos gyerekeknek felépített intézményt átadták az egyháznak, román árva gyerekeket toboroznak, hoznak ide, hogy helyben kelljen majd elhelyezni őket. Ezek a román gyerekek ott eléggé elszigetelve, külön élik az életüket. Bekerülve majd az életbe, lazítani fogják a tömbmagyarságot s felhígítják majd a nyelvi közösséget (IB, 2)

Ennek másik jele az ortodox  püspökség létrehozása Csíkszeredában.

Így hát a magyar nyelv nem hogy valamiféle plusz jogot kapott volna legalább ott, ahol 80-100%-ban beszélik, hanem a legtöbb vonatkozásban visszalépés történt. Érvvé vált: a román nyelv államnyelv, egyértelművé tette a hatalom az államnyelv elsődlegességét, úgymond felsőbbrendűségét. A magyart a hivatalos ügyintézésből teljesen kiszorították.    

Pedig ha nem használhatod az anyanyelvedet, nagy nyelvromlás lesz. Ha beszélgetnek, sok kifejezést csakis románul használhatnak. Nekünk reformátusoknak egyházi szempontból is nagyon nagy gond ez. A mi belső nyelvünk a magyar, a híveink is magyarok, abban a pillanatban, ha valaki elveszíti a nyelvet, elveszíti az egyházát is. Kiszakad abból a körből, mely hozzánk kapcsolná…(KB, 1)

 

MEGROPPANÓ GERINCEK

A nyomás – kétség kívül – hatalmas. És már pár év híján száz éve zúdult ránk ez a civilizáció alatti állapot, melyben a Józan Értelem a szélekre taszíttatott. A hatalmi erő célja – lett légyen bármi kormány vagy bármi rendszer – folyamatosan ugyanaz. A magyarság valamilyen formában való – legyen az elűzés vagy megtorpantatás, a nyelve kitépése, identitástudatának szétzúzása – likvidálása, s ezzel Erdély, s benne a Székelyföld – vagy a maga helyén más terület – fölötti hatalom megerősítése, végső biztosítása. És ebben a közösségünkre nehezedő hatalmas nyomásban roppannak a gerincek. Mi magunk is hozzáidomulunk a helyzethez.

A nyelvhasználati jogról a véleményem azzal kezdődik, hogy hiába van jog, ha az érdekeltek nem élnek vele. (SzaÁ, 5)

Van, amit nem tilt törvény, s önként adjuk fel ezeket a leírt vagy le nem írt jogainkat. Románul hirdetünk, még ákom-bákom kézirással is. „Această casă e de vânzare”. „Avem prune!” „Cîine rău”. És a környék magyar. Az intézmények, üzletek ajtain: Orar. Luni-vineri... Vă aşteptăm să reveniţi! Hát engem nem várnak vissza? – kérdezem. Azt már meg sem merem kérdezni: hát az áruk nevei? A magyar település magyar hentesének az üzletében mindössze vagy ötféle áru van, áll, várja a vevőt, de arra nincs ideje, hogy magyarul is kiírja a létező cikkek nevét. Így kerülnek veszélye az ilyen szavaink: karaj, orja, toka, abált szalonna,  oldalas... Elfelejtjük, kiesnek az emlékezetünkből, ha mindig másnak neveztetnek. Még él a házi kereskedés is. Grâut, cartofi-ot, prune-t, mere-t, miere-t árulnak, és alig alig búzát, krumplit vagy mézet, még a székely falvakban is. Csíkban széltében-hosszában kínálják  a „Cozonac secuiesc”-et. Pedig ha tudnák, hogy a Kürtőskalács mint árucikk is, s mint név is világmárka! Izráelből és Ausztráliából is hallottam, hogy ott is árulnak „kürtőskalácsot”, mert a mi speciális termékünkkel ment, megy a neve is. És mi elhatározzuk, felelőtlenségből, ostobaságból, hogy román nevet adunk neki, s eldobjuk a meglévő gyönyörű és hamisíthatatlan magyar elnevezését. Tömkelegével sütik a pâine cu cartofi-ot, őrölik a mălai extra-t, várják a Restaurant-ok vagy Pensiune-k a vendégeket. S teszik ezt magyar pékek, malmok, vendéglősök ott, ahol a vásárlóik, vendégek is döntő többségükben magyarok. Önfeladás az utcán, az üzletekben, a közöségen belül, a vegyes házasságban. Udvariasak vagyunk. Ha egyetlen „más” van tízünk között, az ő nyelvén beszélünk. És ő ezt nemcsak hogy elfogadja, el is várja. Mi meg mintha szégyellnők, hogy magyarok vagyunk! És hogy van egy nyelvünk. Vannak nemzeti sajátosságaink, értékeink. A boltosok arra hivatkoznak, ha egyáltalán megfordul az agyukban, hogy hivatkozzanak valamire, mert a többséget ez egyáltalán nem is érdekli (már): azért nem írnak ki semmit magyarul, mert akkor a „kontrollok” büntetik őket. Nem a kiírásért, hanem látva a kiírást, találnak egyéb okot. Sajnos, ebben is van igazság. De csak fél. Mert az elsődleges ok és kihúzhatatlan szálka ama kontrollok szemében, és következésképp büntetendő, hogy magyar vagy! 

A Háromszékből olvastam. A Fogyasztóvédelem illetékesei csak magyarokat büntettek meg. A magyar kisvállalkozókat, magyar üzleteket büntették meg. Szándékosan, csak őket.(SzE, 1)

Észrevétlenül a piaci ellenőrök nyomába szegődtem, követtem, figyeltem őket. Kiszúrták a magyar árusokat, s sorozatban – számoltam – harminckettőt büntettek meg, és egyetlen románt sem. Csak a magyarok „követtek el” hibákat. (NE, 6)

Demokrácia. Egyenjogúság. Minden ember egyenlő! Milyen szép szavak! Nem kétséges: nehéz. Súly alatt, nyomás alatt vagyunk. S a gyönyörű metafora: „súly alatt nő a pálma” sem általánosan igaz. Van, aki nemesedik ama nyomás alatt, de a többség nem. S az eredmény: a közöny növekedése, a magunk vesztése folyamatának felgyorsulása.

Hát aztán nekem sokszor álmatlan éjszakám van. Ha román iskolába adják a szülők a gyereket, hogy jobban érvényesüljön, nem fog hallani se Petőfiről, se Kazinczyról, nagyjainkról. Tudatlanságban fog felnőni egy új generáció. Még a románság sem fogja megbecsülni őket. Fel kellene ébreszteni a szülőket! Hogy mennyi hátrány származik ebből.(BrZs, 1)

Annyira beösztönződött az emberekbe, egy folyamodványt román nyelven írhatok meg. Nem élünk a jogokkal, amik még vannak, s feladjuk a kevés jogot is, amivel a nyelvünk  használatában élhetnénk. Hozzájárulunk, sőt: elősegítjük, hogy sorvadjon a nyelvünk. Feladjuk a kincset.(IB, 2)

Sajnos belénk rögződött, hogy románul szólaljunk meg. Így nemcsak itt, Kolozsváron, hanem Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, vagy akár Kovásznán is az üzletbe belépve románul szólalok meg. Utólag aztán rendszerint elgondolom, ha nem élünk az anyanyelvünk használatával, akkor hiába a bármilyen szűkös törvényadta lehetőség, hiába a politikai küzdelem, és főleg hiába a melldöngető magyar szöveg – nyilvánosan, vagy kocsmaasztal mellett – a magyar nyelvet elfelejtjük és vele együtt magyar mivoltunkat is.(SzaÁ, 5)

Megszüntették az osztályfőnöki órát... Én akkor jártam a kollégiumban, mikor hittan órák és erkölcstan órák voltak. Az az iskola, ahol nincs szükség nevelő órára, nem teljesíti a hivatását. (BrZs, 1)

Az 1-5 osztályban a minősítést nem jegyekben, szavakban adják. És nem nagyon jót, jót vagy elégségest, hanem foarte bine-t, bine-t és suficient-et…A magyar iskolákban, a magyar tanítók a magyar gyermekeknek is. És mi tesszük! (SzE, 1)

Romlik a nyelv, a nyelv minősége.

A tudományos életben bejött a meta-nyelv fogalma. Attól tudományos egy dolgozat, egy írás, hogy hemzsegnek benne az idegen szavak. Egy átlagműveltségű embernek maholnap idegen szavak szótárával  kell a magyar szöveget is olvasnia. És nem tudom, sehogy sem tudom megérteni, mitől jobb így. (SzE, 1)

 

CÉLOK

Csak egyetlen célunk lehet. A magyar nyelvnek a Székelyföldön a két hivatalos nyelv egyikeként való elismertetése. A 80% nyelve emeltessék azonos jogállásra a 20% nyelvével. 

Székelyföld autonómia-statútumában is azt fogalmaztuk meg célként: Székelyföldön a magyar nyelv egyenrangú az állam hivatalos nyelvével. Szilágyi N. Sándor fel is vetette ezt a kérdést: a magyar nyelvet hivatalos regionális nyelvként kell kezelni. Nem hallgattak rá az RMDSZ  vezetők, hogy beépítsék az általuk elkészített kisebbségi törvénybe. (IzB, 5)

Vagy ugyanez másképp fogalmazva így kell, hogy hangozzék: A Székelyföldön az állam hivatalos nyelve a magyar is. És Partiumban ugyanúgy.

 

*

Nyelvünk csodálatos, titokzatos... Valahonnan a ködből bukkan elő, az ismeretlenség homályából. Nem tudjuk, honnan kaptuk. Hoztuk magunkkal a honfoglaláskor, vagy itt kaptuk a Kárpát-medencében. Erre is és arra is vannak elméletek, de bizonyság, bizonyíték semmi. Felfedeztük, hogy vannak nyelvrokonaink, s el is vetettünk addig hitt rokonokat, elődöket, testvéreket. Ekörül is viták, sokszor parázsra menő ellentétek, ellenvélemények vannak. De egy bizonyos: hogy ez a nyelv van, és ez a nyelv a mienk. Az is bizonyosnak látszik, hogy nemcsak ködbevesző múltjáért, hanem hihetetlen gazdagságáért, árnyalatosságáért a világ egyik legkülönlegesebb nyelve. S mint ilyen: érték. Világnagyságok, világhírű tudósok nyilatkozták és nyilatkozzák folyton folyvást ezt.

Eszembe jut egy, a Duna TV-ben látott adás, amikor amerikai hölgy volt a riportalany és magyarul beszélt. Kiderült, semmi köze nem volt a magyarokhoz, se rokona se őse magyar nem volt, mégis olyan tökéletesen beszélte anyanyelvünket, hogy fel sem tűnt idegensége. A műsorvezető rá is kérdezett erre, mire a válasz, a világ legtermészetesebb hangján: ő Teller Ede munkatársa és Teller Ede megköveteli, hogy a munkatársai tudjanak magyarul, mert a magyar nyelv nagymértékben segíti a képzelőerő fejlődését. A NASA-n körülbelül hat ezren tudnak magyarul.(SzaÁ, 5)

Büszkeségünk is lehetne: az erdélyi magyar nyelv különleges szépség, különleges ékesség a nyelvi egységen belül is. Ős, szinte-szinte történelem előtti Vizek csobogását hallani belőle. Ősi csobogást, mely ott van a rejtett dallamában, valahonnan az időtlen időkből felbukkanó szavaiban. A posványosodás itt is hat bár, de még őrzik ízeit, régies szerkezetét a falusi kunyhókban, s beszéli a közösség is, akarva-akaratlan, nem is tudva, hogy olyan ő – helyzeténél fogva, öntudatlanul is – mint a mesék virágot beszélő lánya, akinek minden szavával egy-egy virág esik ki a száján. A szavak virágai. A nyelvi Csoda hát még él, bennünk él, bennünk van. Így vagy úgy, de csak megőriztük.

A világ leglogikusabb nyelve, páratlanul szép anyanyelvünk zengő dallamossága pólyás korunkban így szólt hozzánk: „Este van már, este, tente baba tente.” A világháború utolsó katonadalunkkal így fejeződött be: „Bajtárs, ma még csak öt perc az élet, öt perc és nincsen tovább!”. S jaj,  ez érvényes mindnyájunkra. Felvidéken, Pannóniában, Délvidéken, Erdélyországban! Görög Joachim örmény kanonok szerzeménye: Csíkorszgában, Békény partján ne sírjon a nóta! A nóta nem, de a székelyek sírhatnak. Főleg, ha feladják a bennük megtestesülő erőt... (BJ, 4)

S az öt percek órája is ketyeg. Olyanokká lettünk, mint Babits Mihály Gyémántszóró asszonya. 

S azt se tudja már, hogy lába merre lép:
jobbra is, balra is árok, meredék,
s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.

Igen, s „a miénk minden vesztesége!” Hacsak fel nem támadunk, ki nem józanodunk. Mert amit vét a Kor, vét a Világ ellenünk, a ránk bízott kincsek ellen, melyek az egész emberiség kincsei, annál csak az a nagyobb és az a rettenetesebb, amit mi magunk vétünk ellenük, s közvetve, épp általuk Önmagunk ellen.

 

ADATKÖZLŐK:

(1)Háromszék (2) Csíkszék (3) Udvarhelyszék (4) Gyergyószék (5) Marosszék (6) Egyéb erdélyi (7) Bukovina (8) Határon kívüli

 

ANM (1) Andok Lajosné Nagy Mari, Zágon, 1884

BáL (8) Dr.Bárdi László, Mosonmagyaróvár, 1932, Pécsett él

BII (5) Bernád Ilona, Makfalva, 1963

BJ (4) Blénessy Jenő, Gyergyószentmiklós, 1916

BL (1) Bartha László, Páva, 1906

BrZs (1) Dr. Bogdán Rajcs Zsolt, Sepsiszentgyörgy, 1926

BZ (8)) Balassa Zoltán, Besztercebánya, 1949

DS (5) Dr. Diénes Sándor, Kolozsvár, 1925, Marosvásárhelyen él

ED (6) Erdős Dénes, Szászcsávás, 1918

FÁ  (1) Ferencz Árpád, Olasztelek, 1910

FB (1) Fazakas Béla, Oltszem, 1897

FL (8) Földessy László, Zsére (Felvidék), 1959

GEX (1) Gazda Emese, Sepesiszentgyörgy, 1992

GD (4) Garda Dezső, Nagyenyed, 1948, Gyergyószentmiklós 

GySzS (1) Gyöne Árpádné Székely Sarolta, Bibarcfalva, 1909

IB (2) Incze Béla, Székelyudvarhely, 1941

IJ (1) Igyártó József, Zágon, 1904

IzB (5) Izsák Balázs, Sepsiszetngyörgy, 1952, Marosvásárhelyen él

JP (2) János Pál, Csíkdánfalva, 1921

KB (1) Kató Béla, Barátos, 1954

LD (1) Lázár Dávid, Ozsdola, 1903

LS (2) Lestyán Sándor, Kászonjakabfalva, 1925

MF (1) Mátyás Ferenc, Angyalos, 1911

MBI (1) Márton Sándorné Bitai Irén, Lécfalva, 1897

MDK (6) Máté Jánosné Dézsi Katalin, Szászcsávás, 1925

NE (6) Nagy Ernő, Torda, 1904, Kolozsváron élt

NFZs (6) Némethi Ferencné Farkas Zsuzsanna, Mocsolya, 1917

SS (1) Sütő Samu, Páva, 1904

SzaÁ (5) Szabó Álmos, Marosvásárhely, 1945

SzÁ (2) Szabó Árpád, Madéfalva, 1922

SzD (1)Dr. Szőcs Dani, Kovászna, 1925, Sepsiszentgyögyön él

SzE (1) Szabó Etelka, Gyimesközéplok, 1945, Kovásznán él

SzGy (6) Székely Gyula, Sármás, 1920

SzJ (2) Szőcs János, Gyimesbükk, 1937, Csíkszeredában él

SzÖM (7) Székely Jánosné Ömböli Mária, Andrásfalva, 1897

TI (2) Török Illés, Csíkszentdomokos, 1899

'


.: tartalomjegyzék