Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Február
2019 - Január
2018 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Július
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Én és énke

 

Eddigi napsugárban izzó életére gondol és arra, hogy milyen természetesnek találta.

 

Hát persze, hogy nem hagyja nyugton, ott dörömböl gúnyosan és erőszakosan a szemtelen kis ember, mászkál valahol benne és sürgetően kérdezi, hogy: no mi lesz?, észre térsz-e végre?, abbahagyod-e idegesítő és fölösleges „orvoskodásaid”, az újabb és újabb diagnózisok felállítását? De nem és nem, úgy van vele, mint az elsőéves orvostanhallgatók, olvasmányai hatására végigprodukál egy csomó betegséget magában, felfedez, megtapasztal, beazonosít, majd analizál, és kimondja önnön diagnózisát. Megrögzött orvos-látogató lesz belőle, egyik rendelőből a másikba megy, mint az „aggodalmas fóbiások”. És folyamatosan ott feszül belül a „lappangó figyelem”, ami arra ösztönzi, hogy ne csak átélje, hanem képet is készítsen róla, nemcsak maga, a mások számára is.

Valami ilyesmi történik ebben a könyvben1, Karinthy Frigyes ugyanis, kezdve a legelső „vonatok” dübörgő jelentkezésétől a fejében, végigjárja az összes stációkat, annak megállapításától, hogy „nem uralkodom a milliónyi részecske fölött, akiknek születésem pillanata óta királya vagyok”, különböző orvosok rendelőin át, a pajtáskodó kézlegyintésektől (se fülhurut, se gutaütés, se nikotinmérgezés, se lelki ügy), attól, amikor a vizsgálat még „leplezgető, enyelgő játék”, a bécsi kórházban történt látogatás utáni felismerésig, hogy: „ –  Aranka – nekem agydaganatom van.”  A feleség válasza (aki egyébként neurológus): „– Menjen már a hülyeségeivel, nem szégyenli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.” Tovább is megy Karinthy persze a stációkon, még tovább is, amikortól már vége az ismerős doktorok enyelgő, kímélő, szeretetteljes kézlegyintéseinek, mert „eset” lesz belőle, az emberből: „egy csomó lelet, bőrtáskában”.

A szemfenék-vizsgálat után ugyanis, amikor kiderül, hogy a „fundus” tele van vérrel, ami egyértelműen utal az agydaganatra, meg is bizonyosodik a korábbi „felismeréséről”, és mintha hirtelen megkönnyebbülés lenne úrrá rajta. Beül a könyvtárba, és elolvassa a műtéti beavatkozás „még mindig hetvenöt-nyolcvan százalékra becsülhető” halálozási arányszámát.

Negyvenhét éves ekkor, súlyos agyműtét várja Stockholmban, ami még két évvel hosszabbítja meg az életét. A műtét után, pár hónap múlva, megírja ezt a könyvet.

Nem lázadozik, nem panaszkodik a végzete, sorsa ellen, hanem megadással (és nyilván reménykedéssel) várja: történjen, aminek történnie kell. A „hetyke ötlet”, amit a bécsi Wagner-Jauregg-klinikán „odadobott” feleségének, amit akkor megnevezett, beteljesedett. Ez a „megnevezés” azonban már jóval korábban megesett, még első felesége, Judik Etel (Boga) halála utáni napokban, a húsz évvel azelőtt papírra vetett, 1918-ban írt naplójegyzeteiben: „Úgy érzem, daganat képződött az agyamban…” Ráadásul Karinthy, egy korábbi színdarabjában, úgyszintén jó húsz évvel azelőtt, jóelőre megírja Olivecrona jellemképét, az északi orvos alakját is, aki megoperálja egy pilótanélküli, önműködő bombavetőgépet kitaláló mérnök fejét, és kiirtja belőle a halálfélelem központját, ami valahol hátul, a kisagyban fészkel. Ami a könyvben ezután következik, az az operációnak, a tulajdonképpeni agyműtétnek olyan aprólékosan rögzített, dokumentációs hitelességű passzusa, hogy futkos az ember, az olvasó hátán a hideg. Olyan látomásos kalandozás tudat és öntudatlanság, eszmélet és önkívület különféle bugyraiban, hogy vele együtt végigborzongjuk, végigszenvedjük, végigéljük a rettenetest, ami azon a stockholmi műtőasztalon és utána, a kórházban történik. Tulajdonképpen újra (de most saját magán) végigéli mindazt, amit még egészségesen, több hónappal saját műtéte előtt, „véletlenül” végignézett egy amatőr filmegyesület előadásán, amint Cushing, bostoni professzor (Olivecrona mestere) agyműtétet végzett egy betegen – és ahol tkp. megismerkedett saját sorsával. (Fekete Vince)

 

Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

 

Fogalmam sincs, mi lehet a dél-amerikai levegőben, de valaminek lennie kell ott, ahol főként diktátorok, szépségkirálynők és focisták születnek – na meg szappanoperák és irodalmi remekművek.

Most éppen egy chilei író könyve került a kezembe, bizonyos Luis Sepúlvedáé, aki ugyan Hamburgban él tudomásom szerint, de hogy egyszer-kétszer betette már a lábát az esőerdőkbe, az több mint bizonyos, ráaadásul ez a regénye annyira élethűen adja vissza az őserdei kistelepülés füllesztő, néha kegyetlen, de alapjaiban véve természetes világát, hogy szinte érezzük a szűnni nem akaró meleg esőt.

Furcsa világról szól ez a könyv, Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott2. Furcsa, szinte szürrealisztikus világ – na de hát éppen ilyen furcsa és szürrealisztikus lenne a dánfalvi csordapásztorról szóló könyv is egy manhattani brókernek.

Az emberi értékek – és emberi gyarlóságok – azonban itt is, ott is ugyanazok. A könyv főhőse, a kiöregedett, de még mindig mesteri  vadász, falusi bölcs és földhözragadt szegény ember, a festői nevű Antonio José Bolívar Proaño egyrészt az ég világán semmit nem csinál, legalábbis európai szemmel nézve – másrészt két olyan dologhoz ért, ami miatt azonnal megszeretjük. Egyrészt valamiféle szimbiotikus összhangban él a természettel és az őslakosokkal, másrészt szabad idejében, tehát gyakorlatilag egész nap szerelmes regényeket olvas, állva, és nagyítóval. Közben meg néha elgondolkodik az olyan szavakon és fogalmakon, hogy “Velence” meg “gondola”, mert hogy nehéz elképzelni azt, amiről fogalmunk sincs, micsoda.

Közben éppen úgy megkeserítik az életét a jenki szerencsevadászok, kalandorok, a rigolyás, tájidegen és kétbalkezes polgármester, akár a világ többi táján sok másnak. Az öreg, szerelmes regényein kívül, talán egyetlen valamit szeret még: és az a természet, mindennemű állat, ami él és mozog.

S hogy szerelmes regényeket olvashasson, amelyek nem teremnek az esőerdő fáin, ezért szeretett állatait ölögeti le, prémjükért, tetemükért cserében pedig könyveket hozat, kizárólag szerelmes regényeket. Ugyanis, és ebben (is) igaza van az öregnek: olvasni szinte csak olyanról szabadna, amit nem ismerünk: hiszen ami ismert, arról minek?

Márpedig az öreg a szerelmet hírből sem ismerte. A szeretet igen, a szexet is. De a szerelem, az más az ő számára: furcsa, hátborzongatóan szép luxus.

És aztán nyilván megjelenik pár idióta, egy párját féltő nagymacska, az öreg beteljesíti végzetét, és megmenti a falut, de heppiend, az nincs.

Csak szépség van ebben a könyvben, megnyugtató, szinte monoton szépség. Öröknek tűnő, de törékeny szépség, akárcsak az esőerdők egyensúlya. (György Attila)

 

Bözödi György: Székely bánja3

 

Se az Erdélyi Szépmíves Céh, se a Hitel nem akarta megjelentetni Bözödi György Székely bánja című remekművét: tizenhat fiatal írónak kellett összefognia ahhoz, hogy – az újonnan induló Enciklopédia Kiadó első köteteként – 1938-ban mégis napvilágot lásson a könyv. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy se a „nagy öregek” (Kós Károly, illetve a helikonisták első nemzedéke), se a „fiatal farkasok” (László Dezső, Venczel József és társaik) nem vállaltak közösséget az akkor 25 éves Bözödi Györggyel?

A kérdésre a válasz minden bizonnyal a Székely bánja alaptézisében keresendő: „A köztudatban hamis utópiát tettek általánossá a székelységről – mondja Bözödi. – Az utópia hirdette, hogy itt mindenki szabad, egyenlő és egyformán nemes, a jobbágyságot nem ismerték, társadalmi súrlódások nem keletkezhettek” (jellemző példája az utópia „megcsontosodásának”, hogy a jobbágyfelszabadító törvénynek a Székelyföldre is kiterjedő érvényességét egyszerűen elfelejtették kimondani, mivel itt elvileg jobbágyföld és -birtok nem lehetett). „Az utópia állapota csak a székelységre vonatkozó írott történelmi emlékeket megelőző időben volt valóság – folytatja alaptézisét Bözödi –, de az első írott emlékek már a székely társadalmi élet sorvadásáról, fokozatos bomlásáról beszélnek.”

Kezdődött minden a székely önkormányzatiság leépülésével, folytatódott a földért vívott harcokkal, a tizenegy sikertelen székelylázadással, a jobbágyosodással, az arányosítással és tagosítással, az elszegényedéssel és a folyamatos kivándorlással – egészen a trianoni közhatalom-változásig. Ezt a székely történelmi múltat és a kisebbségi sorba került székelység két világháború közötti közállapotait írja le Bözödi, kegyetlen őszinteséggel – s ezzel, azt hiszem, vissza is kanyarodhatunk eredeti kérdésünkhöz, hogy miért került olyan nehezen kiadó a Székely bánja számára.

A belülről jövő kritika mindig kétélű fegyver. Különösen igaz volt ez Trianon után, a törleszteni vágyó, önbizalommal teli román uralom alatt: új intézményrendszert kellett kiépíteni, lelket kellett verni a sokkos állapotba került erdélyi magyar társadalomba, amely a szomorú valóság elől szívesebben menekült a „romantikus” történelmi múltba. „Veszélyes” dolog ilyenkor kritikával élni. Tudta ezt Bözödi is: „kisebbségi helyzetünk fokozott felelősséget és fokozott körültekintést követel meg az írótól”, mondja 1939 őszén, a Székely bánja 2. kiadásához írt Előszóban. Igen ám, de Trianontól a Székely bánja megírásáig eltelt 18 esztendő: divatba jött a tényirodalom, útjára indult a falukutató mozgalom, a helikonisták második nemzedéke elkészült a transzszilvanizmus kritikájával stb. Egyáltalán nem csoda tehát, ha Bözödi is – minden „óvatossága” ellenére is – arra a következtetésre jut (már említett előszavában), hogy „Reményünket önmagunk erejébe kell vetnünk, nem a mások segítségébe, és belső erőt csak úgy nyerünk, ha megtisztítjuk szemléletünket és közelebb visszük a valósághoz”…

Negyvenéves vagyok. 1990-ben váltam nagykorúvá, gyakorlatilag a szemem előtt épült ki a „fiatal” „székely” „demokrácia”, mégis mennyire örülnék, ha egy új „Bözödi György” összefoglalná egy könyvben az utóbbi 22 év kortársi történéseit! Azt se bánnám, ha Székely támadt lenne a könyv címe… (Lövétei Lázár László)

 

A lélek zónái4

 

Borsodi L. László ötödik verseskötete rendhagyó, különös könyv. Hangulatában és nyelvezetében egyaránt. Megkockáztatom és eljátszom a gondolattal: ha Beckett Godot-ra várva Vladimirja azt vette volna a fejébe, hogy a lírához nyúlva adjon számot érzéseiről, személyekhez és a világ dolgaihoz fűződő viszonyáról, akkor az általa megfogalmazott gondolatok, valamint a megfogalmazás módja is körülbelül úgy mutatna, mint Borsodinak e kötetben szereplő prózaversei.

Mintha valamiféle lírai naplórészletek lennének ezek a versek, csak hiányoznak a dátumok és helyszínek megnevezései, mert hogy az már nem is fontos. Vagy nem az a fontos. Mint aki már túl van mindenen, és inkább csak azon igyekszik, hogy lelkiismeretesen számba vegye a történteket (de főszereplőként és ugyanakkor kívülálló szemlélőként az éppen megtörténőket is!), és minél pontosabban adjon számot róluk. („Papírszeletekre mentem belőled, mi menthető még.” –Jutalom) Hogy legalább gondolatban rendbe tegye az élet hordalékait. Esetleg az apróbb dolgokat ténylegesen is elrendezze. Mert azokat még lehet. („A törülközőt a helyére teszem. Helyére teszem a fésűt, a borotvát, az arckrémet – hétköznapjaim megannyi kényszerű kegytárgyát.” – Profán) Mert ahogy Beckett Vladimirja mondja: „Az apró dolgokban kerülni kell a hanyagságot.” 

A rendre, vagy pontosabban a Rendre való törekvés fellelhető a kötet szerkezetében is. A bűvös vagy szent (felfogás meg hit kérdése, ki hogyan nevezi) hetes szám jegyében a könyv versei hét ciklusra tagolódnak, és mindenik ciklus hét szöveget tartalmaz. Mindezekhez előhangként még egy külön vers is járul, összességében kiadván így az ötvenes számot, talán azoknak, akik a kerek számok bűvöletében élnek. Így viszont érzésem szerint némi irónia is vegyül a rendkeresés/rendcsinálás aktusába: vagy a mitikus hetes szám mentén, vagy pedig a racionálisabb kerek számoknak megfelelően képzelhető el a Rend, a kettő együtt nem megy, megkérdőjelezik egymást. Vagy mégsem? Lehet, hogy valahol épp ebben rejtőzik kajánul a világ Rendjének nagy titka?

Szerkezetén túl is gondolkodásra serkentő Borsodi könyve. Azzal együtt vagy azon túl, hogy a versek erős hangulati töltetet is közvetítenek, kifejezetten intellektuális líráról van szó. Nagy nyelvi fegyelemmel műveli ezt a szerző, már-már minimalista kimértséggel. Minden szónak pontos helye van, amikor a szórend játékos felcserélése is nüansznyinak tűnő, ám mégis lényeges különbségek tettenérését eredményezi. („Biztos nevetnél ezen, mert nem értenéd.” „Ezt most megint nevetnéd, de biztos nem, ha értenéd.” – Tétova) Bár a prózavers elég nagy szabadságot, akár némi terjengősséget is engedélyez a szerzőnek, Borsodi nem enged a kísértésnek, szövegei nagyon összeszedettek, néhol szinte haiku-, pontosabban haibun-szerűen tömörek, gyakran használ tőmondatokat is. És mégis (vagy épp ezért) így sikeresebben tudja megragadni a dolgokat, mintha túláradóan részletezné őket. De a tömörség ezeknél a prózaverseknél nem jelent valamiféle száraz, vérszegény szöveget, amikor és ahol szükségeltetik, a szerzőből előbújik a vérbeli poéta, és ez gyönyörű költői képeket eredményez. („Fésülködik a mező, borzongnak a dombok. Szél fúj. Hideg esőt szimatolnak kutyáim, az évek.” – Kutyák)

Abban a világban, amelyet ezek a versek közvetítenek, valami véget ért, vagy elveszett, vagy szétesett. A dolgokból ez-az még megmaradt, mint árvíz után a hordalék, lehet bóklászni közöttük, felvenni, megnézni majd újra földre ejteni őket. Emlék vagy néha már csak csak érzés szilánkokat idéznek. Mintha Arkagyij és Borisz Sztrugackij híres regényében, a Piknik a senkiföldjén (más címén: Piknik az árokparton) különös Zónájában járnánk, ahol bár néha ismerősek a tárgyak, a dolgok, de már semmi sem egészen az, aminek látszik, valahogy már

embertelennévált minden.

Ugyanígy a gesztusok is: még tudható, hogy mire valók, de többnyire már belső tartalom nélkül teszik meg őket. Mint amikor még jár az óra, a mutatók még köröznek, de az óralap az időt jelentő számokkal és vonalakkal már odalett valahova. És ami a legrosszabb: „...kiáltani nem lehet, összegezni sem. Kérdések kizárva. Kétségbeesni nem férfias, nem nőies.” – A féltve őrzött. Valahogy megkövültek a dolgok, a lelkek. És szertegurultak egymástól. A kavicsok, kövek és kőangyalok visszatérő motívumai a könyvnek.(„Kavicsok vagyunk, kavicsokká gömbölyültünk. Lélegzetvétel nélkül tűrjük, hogy mindenünket víz áztassa következmények nélkül. Sima felületünkkel meg-megérintjük egymást, ide-oda mozgat az áradás, a sodrás.” – Kavicsok álma;„A kőangyalok nézése nem szelídül magyarázattá, a kimondásnak ellenáll...” – Búcsú a kőangyaloktól.) Elidegenedett, közömbös, furcsa világ ez, amit csak fokoz, hogy az emlékezetben még él egy másik, meghittebb, élhetőbb élet lehetőségének emléke, vagy talán csak vágya: „Tárgyak magánya között kell élnem, halnom. Valaha nem ezt választottam” – Kiút. Sajnos mindannyiunk számára ismerős kicsit ez a világ, ez a helyzet, úgy gondolom, az emberi kapcsolatok kiürülése, gyakran formálissá válása többé-kevésbé mindenkit megérintett már.

Minden versben találtam számomra különösen emlékezetes sorokat. (Mi más lehetne a jó írás ismérve, mint az, hogy emlékezetes?) Gondosan be is jelöltem őket filctollal. Ismét játsztam a gondolattal: ezeket egymás után írva létrehozható lenne a kötet végén egy nagy záróvers (akár a kerek ötvenes szám róvására is). Mint szonettkoszorú végén a mesterszonett. De nyilván, ez csak kósza ötlet volt, gyorsan visszaléptem. Úgy készek ezek a versek, úgy hiteles lenyomatai egy lélek hegy- és vízrajzának, ahogy szerzőjük megírta. Meg különben is: „...ne gondold tovább a kimondhatatlan kuszaságokat.” ─ Visszalépés.

Szerzőjüknek emlékezetesen sikerült kimondani a kimondhatatlant. (Molnár Vilmos)

 



1Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül. Bukarest, 1968, Irodalmi Könyvkiadó.

2Bp., 1999, Európa Könyvkiadó.

3Csíkszereda, 2012, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 4.)

4Borsodi L. László: Feljegyzések a földről. Csíkszereda, 2012, Pallas-Akadémia Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék