Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Augusztus
Szeles Judit

Ohne kaput

A mosómedve nem kényszeres? – tömte magába az édességet. – Amikor még akkor is mosogatja a mellső mancsait, dörzsölgeti egymáshoz, amikor nincs is semmi nála!

 

A levegő áramlása alig-alig volt érezhető a gyenge huzatban. Nem várt választ. Nem kérdés volt,

csak kényszerből beszélt, hogy ne legyen olyan kongó a csend. Vakaródzott. Kényelmetlenül érezte magát. Mégis várt volna választ, reakciót. Nem is annyira a költői kérdésre, hanem egyáltalán, valami vakkantást, észrevételt, visszakérdezést, vissza-költőikérdezést. A mosómedve is biztos dünnyög a mancsa dörzsölgetése közben. Még akkor is, ha nincs körülötte másik mosómedve. Ha az ég egy adta világon…

 

– A kurva anyját, ez savanyú volt! – fintorodott el.

 

A többiek röhögni kezdtek. Bezzeg! Kivette a szájából a cukrot, és gyorsan helyettesítette egy

másikkal, egy olyannal, amelyikről tudta, hogy nem olyan kurva savanyú. Kókuszos. Még egy. Meg még egy. Ezt élvezte, és cuppogott is hozzá.

 

–  Hagyjál már nekünk is – nyúlt az édességes zacskó felé a legbátrabb.

 

–  Ne méltatlankodjáááál! Itt van az egész!

 

–  Ja, csak kietted belőle a kókuszost!

 

Most esett le a többinek is, hogy amíg a mosómedvével elterelte a figyelmüket, kiválogatta a legjobb cukorkákat. Szinte észrevétlenül. Ennél megrekedtek.

 

–  Tedd le most már a zacskót, és koncentráljál!

 

–  Ez parancs?

 

–  Ez parancs!

 

Fanyalogva letette. A többiek körbeadták, és hamarosan felzabálták az egészet, még a kurva

savanyúakat is. Aztán ittak. Itt nem lehetett dohányozni, pedig az lett volna a legjobb, leszívni tüdőre egy nagy slukkot. Az igazság szerint koncentrálniuk kellett, figyelni, csak azt nem tudták, hogy mire. Mindenre, ami gyanús, ami különös, ami figyelemre méltó. De neki minden annyira figyelemre méltó volt: ahogy jöttek-mentek az emberek, tettek-vettek, elfoglalták magukat, hordoztak ezt-azt, mint a hangyák, a fejükbe véve, hogy mindaz, amit éppen cselekszenek, nagy jelentőséggel bír, legalább is saját maguk számára. Eltökélten tevékenykedtek vagy nemtevékenykedtek, látszattevékenykedtek vagy nyíltan lebzseltek, mindegy volt, mindenki érdekesnek tűnt, különösnek, egyedinek és egyszerinek. Nem tudták, hogy mit figyeltek. Ruhákat, vagy csak ruhaanyagot, bőrszínt, vagy csak a bőrt, járásfajtát, vagy csak a testtartást, mondanivalót, szavakat, hanghordozást vagy csak hangokat.

Egy kukkot sem értettek az egészből. Egy kukkot sem értett. Csak nézett ki a fejéből, de egyáltalán nem fesztelenül, nagyon is feszülten, azt mégse mondhatta volna, hogy felkészülten. Nem lehetett tudni, mire lehetett számítani. Mindenre. Jóra, rosszra, semlegesre. Reagálni csak a rosszra kellett.

 

De azt senki sem tudta, hogy mi a rossz.

 

–  A rossz az, fiam – hallotta az apját –, ha hagyod magad!

 

–  Gurulunk tovább! – hallotta a parancsnok hangját.

 

Visszahuppant az ülésre. Kutya meleg volt. Még pár óra járőrözés, aztán lejár a szolgálat, gondolta, amikor az első pukkanást hallotta. Aztán mindenki csak ordított, a parancsnok is, a lövészek is. Pár másodpercre mindannyian azt hitték, meghaltak. Aztán folytatódott a pukkantgatás. Gyerekek játszottak az árok szélén. Már majdnem rájuk emelte a fegyverét, amikor sikító hang röppent fel, és mint valami óriási tyúk, egy nő nagy szárnyakat eresztett a gyerekekre, és behúzta őket az út széléről.

–  A kurva anyjukat! Csak ennyi legyen a baj. Még jó, hogy nem! Szart, azt nektek! – hallotta maga körül.

Csak gyerekek, csak játszottak. Itt nem lehet játszani. Mindenütt lehet játszani. Játszani mindenütt lehet. De ezzel itt nem. Ezzel nem lehet játszani. És bekapta az utolsó rágót. Valamivel le kell vezesse, csámcsogott idegesen.

 

–  Ez a csámcsogás, fiam, idegesít – mondta az apja. – Köpd ki azt a rágógumit!

 

Nem volt sose durva vagy erőszakos velük, de szabályok voltak. Például a rágógumi. Rágózni otthon nem lehetett. Az iskolában sem. Csak a kettő között: az iskola és a házuk közti úton, vagy a kertben, a pajta mögött. A tanártól féltek. Eszükbe se jutott rágózni. A szabály az szabály.

 

–  Szakaszvezető, hagyd abba a csámcsogást!

 

–  Jó, abbahagyom.

 

És csendben kérődzött tovább, mint a tehén. Hiszen valamivel le kell vezesse az idegességet, a

kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot, amit érzett. Talán a mosómedve kényszerbeteg, hogy a keze közé kerülő dolgokat muszáj megmosnia, és még a mancsait akkor is össze-összedörzsölgeti, amikor semmi sincs ott. Talán a mancsok össze-összedörzsölgetése adja meg a megnyugtató érzést, hogy nincs veszély, hogy elmúlt, megmosta, kimosta, lemosta, tisztázta, tisztára, kész. Talán ezzel vezeti le, hogy dörzsölgeti. És dünnyög hozzá. Még akkor is, ha nincs körülötte másik mosómedve.

 

Egész szolgálati ideje alatt ez volt a leghúzósabb incidens. Piszok szerencséje volt. Bizony! Míg mások nyílttűzbe keveredtek, s megsebesültek, vagy éppen ott hagyták a fogukat, egyszóval hősökké váltak, neki a zacskópukkantáson kívül más alkalma nem volt bizonyítani, hogy nem csinálja össze magát egy kis csetepatéban. Nem hiányzott neki, ez az igazság, nem hiányzott. Örült, hogy élt, hogy izzadhatott, és rendkívül hálás volt, hogy a parancsnok nem vetette ki a szájából a rágógumit.




.: tartalomjegyzék