Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - április
Borcsa János

Pomogáts Béla erdélyi magyar irodalmi enciklopédiája

Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1968–1989) Irodalmi dokumentumok[1]

 

A magyar irodalomtörténész közérzetéről lehangoló véleménnyel szembesülhet mostanában a médiákon keresztül tájékozódó ember. Még az irodalommal úgymond távoli kapcsolatban álló is. S mindennek nem szakmán kívüli véleményformálók adnak hangot időről időre, hanem a szakma egyik legközismertebb művelője, Pomogáts Béla, éppen nagy összefoglaló munkáján, Erdély magyar irodalmának történetén dolgozva. Tudományos körökben különben már évtizedekkel ezelőtt bejelentették e diszciplína hanyatlását, egyik nagyhatású irodalomtudós, René Wellek 1967-ben egyenesen az irodalomtörténet bukásáról értekezett. Pomogátsnak is szembesülnie kellett a „bizonytalan státussal” szakmáját illetően, sőt elhallgatni sem tudta, munkája harmadik kötetének előszavában ki is mondta, hogy „egy irodalomtörténeti összefoglalás kevésbé képes megmozgatni az olvasók érdeklődését, mint egy irodalmi vagy politikai intimitásokkal szolgáló írásmű.” (10.) 

Tény, hogy a hagyományos felépítésű irodalomtörténet a 19. században virágzott Európában; ahogy mondják, a filológus életművére az tette fel a koronát, ha megírt egy nemzeti irodalomtörténetet. Az ilyen munkák ma már – mondotta 1970-ben nem kevés gúnnyal szavaiban egy német irodalomtudós, Hans Robert Jauss – legfeljebb a művelt polgárság könyvszekrényeiben találhatók, s „ezek arra szolgálnak, hogy alkalmasabb kézikönyv híján segítségükkel fejtsék meg az irodalmi rejtvényeket.”1

Tudománytörténeti szempontok alapján nagy nemzetek tudós köreiben ha van is helye egy ilyen lesújtó véleménynek a szakmát hagyományos módon művelőket illetően, magyar irodalomtörténész ma is értelmét leli a hagyományos irodalomtörténet-írás művelésének, hogy például az illető irodalom történetének elbeszélése által úgymond megmutassa a nemzet, illetve a mi esetünkben a kisebbséggé vált romániai magyarság önmagára találását. Figyelemre méltó példa erre Pomogáts erdélyi magyar irodalomtörténete, aki a négykötetesre szabott mű első kötetének bevezetőjében még nem az irodalomtörténész közérzetéről, hanem moráljáról írt, arról, hogy éppen munkája tárgyválasztása révén nyert megerősítést ilyen vonatkozásban, hiszen – amint írja – „Erdély és az erdélyi magyar irodalom továbbra is morális példaként szolgál [az anyaország számára], (...) arra ad biztatást (...), hogy a nagyobb közösség történelmi érdekeit és szolidaritását szolgáló stratégiai kiegyezés és nemzeti összefogás mindig járható út marad.”2

Pomogáts Béla, az eddigi legteljesebb – az ő szavaival élve – „összegző kép” készítője, mondottuk, a hagyományos irodalomtörténet-írás vonalát követi, vagyis „az irodalmi intézmények és folyamatok, az írói életművek és művek bemutatására és értelmezésére” törekszik (11–12.), amint – úgymond – közvetett és közvetlen szellemi mestereitől, Horváth Jánostól, Halász Gábortól, Szerb Antaltól, Komlós Aladártól, Sőtér Istvántól tanulta.

Valóban kitetszik a szerző irodalomtörténeti kézikönyve szemléleti és módszertani alapvetéséből, hogy elsőül említett jeles mestere, Horváth János Magyar irodalomismeret című tanulmányában megfogalmazott irodalom-koncepciójához tartja magát, miszerint az irodalom „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével.”3 Különben olyan klasszikus definíció ez 1922-ből, amelyben benne foglaltatik egy félszázaddal későbbi nézet is, hogy tudniillik az irodalom egyszerre intézmény és alkotás, olyan kategória tehát, amelynek történeti és lélektani előfeltevése van4, és amelyet a francia Roland Barthes fogalmazott meg.

Szerb Antalra, a másik mesterre vall Pomogáts munkájának az a külsődleges jegye, hogy ő is az egyszemélyes irodalomtörténeti összefoglaló megírása mellett döntött – s az meg már párhuzam, hogy ő is Erdélyből jövő igénynek tett eleget –, de lényegibb jegyek alapján, munkásságának, törekvéseinek alapos ismeretében is ugyanazt állította róla pályatársa, Rónay László egy 2004-ben készült portréban, mondván, hogy megvan benne az eltökéltség, célra irányultság és a bölcsesség, tehát ő volna Szerb Antal méltó folytatója.5     

Azáltal mindenképpen méltó folytatója, hogy 2006–2007-ben egymaga hozzáfogott az erdélyi magyar irodalom történetének – egész intézményt feltételező! – megírásához, s a budapesti tudós jelenleg már az utolsó, negyedik köteten dolgozik. A teljes munka egy rendszeres számbavétel, egy olyan kézikönyv, amelyet a szerző komoly előmunkálatokkal, tudományos kutatásokkal és irodalomkritikai tevékenységgel alapozott meg az elmúlt mintegy negyven évben. Kiindulópontja, hogy egyetlen magyar irodalom van, következésképp – hangsúlyozza – a mindenkori magyar írástudó hivatását töltik be a kisebbségi helyzetben élő írók is, azaz: „szolgálják az irodalom egyetemes szellemiségét, kifejezésre juttatják ennek általános emberi minőségét és humanista elkötelezettségét és őrzik a magyar nyelvet, erősítik a nemzeti szolidaritást.”

Ezeknek a feladatoknak legteljesebben a két világháború közötti, valamint az új kötetben tárgyalt, 1968–1989 közötti periódusban tett eleget az Erdélyben, illetve Romániában születő irodalom. Előbbi periódusban a „hőskort” követően, vagyis az irodalom intézményi oldalának megerősödésétől kezdve, utóbbi időszakban főként annak első felében, ahogy a szerző képletesen mondja, az emelkedés éveiben, ugyanis az 1980-as évek már inkább csak a fennmaradásért folytatott küzdelem évei voltak, azaz a süllyedés elkerüléséé.

A kötetek felépítése pontosan követi a szerző irodalomról kialakított koncepcióját és az irodalomtörténet-írásról vallott nézeteit, s hogy az adott régió irodalmának „nagytörténetét” választotta, azaz az intézményi keretek bemutatását, majd részletes és rendszeres összefoglalását irodalmi folyamatoknak és életműveknek, annál is inkább indokoltnak tartom, mivel ez lenne az első ilyen munka az erdélyi, illetve romániai magyar irodalomról. Pomogáts munkája címében ugyan Erdélyt használja tudatosan, ami mondhatni teljes mértékben meg is felel a két világháború közötti, valamint többé-kevésbé az 1989 utáni időszakra vonatkoztatva, viszont az 1945–1989 közötti periódus esetében a magyar irodalom Romániában szintagma fedné igazán a valóságot, lévén, hogy Bukarestben is erős intézményi (és személyi!) feltételei voltak irodalmunknak.

Különben mindezek a történelmi-politikai és intézményi keretek az egyes időszakok tárgyalásakor – a legújabb kutatásokra, illetve szakirodalomra alapozva! –  teljes mértékben felrajzolódnak, tehát az olvasó világos, áttekinthető képet kap a tárgyalt irodalom társadalmi-politikai környezetéről, ami hozzásegít mind az alkotói pályák és az írói életművek helyes betájolásához, mind a  művekről készült értelmezések mérlegeléséhez. Erre is, arra is szükség volt, hiszen – mondottam – ilyen szintézis nem készült az adott időszakról, de még az immár befejezettnek mondott Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sem fedi le a Pomogáts által tárgyalt közel egy évszázad irodalmát. Ezért is lett volna szükség a kiadó részéről egy éberebb szerkesztői munkára, mert ezáltal ki lehetett volna iktatni a műből a  ritkán ugyan, de előforduló adatszerű tévedéseket és nyilvánvaló elírásokat is. Még az előző kötet tévedései közül két szembeszökő példa, miszerint Horváth Istvánnal súlyos betegség végzett volna, holott köztudott: közúti baleset áldozata lett, vagy hogy Méliusz József szerb származású lenne, ami sehogy sem fedi a valóságot, az ő horvát származását.7 Az új kötetből is csak szemelgetnék: Leonte Raţiu helyett Leonte Răutu olvasandó (25.), Kántor Lajos mint több szépirodalmi antológia szerzője (szerkesztője helyett!) szerepel (105.), Vásárhelyi Géza esetében – kisebb pontatlanságok mellett – teljesen korrigálandó a születési dátum: 1931. január 7. helyett 1939. szeptember 7. (226.), Farkas Árpád Asszonyidő című kötete (1983) nem verseskönyv, amint egy felsorolásban szerepel (259.), hanem irodalmi publicisztikát tartalmaz, ami különben helyesen is jelenik meg, mikor a szerző a szóbanforgó kötetet értékeli (262–263.). Az meg nyilvánvaló elírás, hogy például Molnár Szabolcs születése évében adta volna ki az általa összeállított háromkötetes szöveggyűjtemény első kötetét, következésképp 1943 helyett 1973 olvasandó (123.), vagy ahol Cseke Péter születési helyeként Recsenyéd helyett Ecsenyéd szerepel (127.).

A mű megírása, az irodalmi anyag feldolgozása során vált világossá a szerző számára – amint ez az előző kötetek bevezetőiből kitűnik –, hogy négy kettős osztatú kötetből állhatna össze az erdélyi magyar irodalom történetének kézikönyve. Mindenik kötet esetében a második rész, a római számokkal jelölt II., IV., VI. és a majdani VIII. irodalmi dokumentumok gyűjteménye, újraközlése, amelyek által mintegy megteremti a szerző az egyes kötetek első részében, azaz az I.-ben, a III.-ban, az V.-ben és a VII.-ben tárgyalt időszak irodalmának hátterét, eszmei környezetét.

Így épül fel tehát a harmadik kötet is. Annak első része az adott periódus (1968–1989) történelmi áttekintésével kezdődik (Emelkedés és süllyedés), az általános romániai s ezen belül a magyar kisebbségi helyzet társadalmi-politikai felvázolásával, emellett külön alfejezet foglalkozik a romániai magyarság és az anyaország kulturális kapcsolatainak megerősödésével is. Ezt az intézmények bemutatása követi (Az irodalmi kultúra átalakulása), többek között a Kriterion Könyvkiadó és A Hét szerepelnek kiemelten, de figyelmet szentel a szerző a román–magyar irodalmi kapcsolatoknak, a világirodalmi irányultságú tájékozódásnak és a gyermekirodalomnak is. Útkereső irodalomtudomány fejezetcím alatt aztán az irodalom önismereti szerepét betöltő diszciplínák eredményeit és művelőit (portrék és rövid ismertetők, „szócikkek” keretében) mutatja be. Az önismeret műhelyei című fejezet keretében a szociográfiai irodalom összefoglalása, az emlékiratirodalom, valamint az ún. nemzetiségtudomány műhelyeinek bemutatása kapott helyet. Utóbbi kutatói közül nemegy akár annak dacára is helyet kapott, hogy az irodalomhoz mint annak lehetséges befogadója, fogyasztója köthető mindössze. Ilyen esetekben érzem, hogy Pomogáts Béla irodalomfogalma néhol parttalanná válik, és az írásbeliség fogalmával lesz behelyettesíthető, illetve azt, hogy az irodalomtörténet – Horváth János jelzőjét használva – mellőzhetetlen tárgya mellett a mellőzendőket is követi a szerző.

A fentiekben ismertetett fejezeteket követi a szépirodalom bemutatása, amely arányaiban valamelyest túltesz az előző fejezeteken, 166 könyvoldallal szemben 196 oldalt szentel a szerző a Forrás első és második nemzedéke alkotóinak, költőinek és elbeszélőinek a tárgyalására. Minthogy az egyes alkotókról készült portrék rendjét nem születésük, sem nem írói jelentkezésük éve szerint hozza létre a szerző, arra következtethetünk, hogy ez a rend az egyes nemzedékeken belüli értékrendet rajzolja ki számunkra. Eszerint tehát Pomogáts értékrendjében vezető hely illeti meg a Forrás első költőnemzedékéből Páskándi Gézát, a prózaírókéból Bálint Tibort, míg a második költőnemzedék tagjai közül Csiki Lászlót, a prózaírók közül pedig Kozma Máriát. Mindez esetleg csak vitára adhat okot az olvasók és a szakma körében, azt viszont már megkérdőjelezi a kritikus, hogy például miután a Forrás első prózaíró nemzedékébe soroltatik egyetlen szépirodalmi kötet nélkül Nagy Benedek újságíró és közéleti szereplő (341–342.), tevékenységét még nagyobb terjedelemben is ismerteti a szerző – a parttalan irodalomfogalom jegyében! –, mint a Mester Zsoltét (339.), aki a Koppantó című regényével (1979) igazi rangot vívott ki magának irodalmunkban. Megér egy megjegyzést az is véleményem szerint, hogy például Gálfalvi György irodalmi munkássága alapján nem mint prózaíró kellene elfoglalja helyét a Forrás második nemzedéke tagjai közt (megelőzve Vári Attilát, Bogdán Lászlót, Lőrincz Györgyöt), hanem igazán kitüntetett helye mondjuk Beke György mellett lenne Az önismeret műhelyei című fejezetben, a szociográfiai irodalom művelői és – szerkesztőként – mentorai között, vagy az Útkereső irodalomtudomány című fejezetben, nemzedéktársait interjúkban bemutató fontos kötetei okán.

Pomogáts Béla műve a maga területén a szintézisalkotás nagy példája, mondhatni erdélyi magyar irodalmi enciklopédia. Olyan tudományos teljesítmény, amely ugyanakkor szabatosan és világosan, elegáns stílusban, olvasóbarát beszédmódot választva tárgyalja az általa felölelt és bemutatásra érdemesnek tartott irodalmi anyagot. Emellett a szerző nyíltságát is fontosnak tartom kiemelni, minthogy ún. kényes kérdéseket sem kerül meg értekezésében. Leginkább a Szilágyi Domokosról készült pályaképben nyilvánul meg ez az erénye. A szerző fontosnak tartja leszögezni – miután 2006-ban nyilvánosságra kerültek a romániai titkosszolgálat levéltárából a Szilágyi beszervezését tanúsító titkos iratok –, hogy a költő „személyes sorsában lett a történelem, ha nem is ártatlan, de jobb sorsra érdemes áldozata. Részvétet érdemlő életét az zilálta szét, hogy engedve a gonosz kényszernek, vállalta az együttműködést a diktatúra titkosszolgálatával, és az teljesítette be, hogy végül önvádak által gyötörve önként utasította el az életet. Költészetén mindez tragikus nyomot hagyott, munkásságának értékét és őszinteségét azonban mindez alig érintette: valójában a zsarnoki uralom áldozatai között van a helye.” (193.)   

Szintézisalkotást végez a szerző, mondottam, ami viszont nemcsak a tárgyalandó irodalom egészének bemutatására értendő, de munkája akár egy-egy fejezetét olvasva is kitűnik. Benne van a szerző eme törekvése abban is, amint egy irodalmi jelenség, folyamat vagy műfaji kérdés tárgyalását elvégzi. Példaként a szóban forgó kötet egyik alfejezetére, az Erdélyi emlékiratok címűre hivatkoznék mint teljes egész képet magában foglalóra. Ha ugyanis a szerző eltekintett volna azoknak az íróknak az emlékirataitól, akik pályaképét és életművét valamely előző kötetben mutatta be, az itteni kötet műfajtörténeti áttekintése látta volna kárát a megoldásnak. Így viszont a szerző az előző kötetekben található írói portrék (például a Nagy Istváné vagy Méliusz Józsefé) megfelelő részletét beépíti az újabb kötet műfajtörténeti áttekkintésébe, ezáltal egyik sem veszít a maga teljességéből, s  megoldotta ezzel a választott korszakhatárokon átívelő írói pályák tárgyalásából adódó problémákat is, továbbá eleget tett olvasói elvárásoknak is, mind a portré, mind a műfaji áttekintés iránt érdeklődők elvárásainak.

Pomogáts Béla egy interjúban (Vigilia, 2010. május) készülő munkájáról mint élete főművéről beszélt. Hogy kijelentése hitelt érdemlő, bizonyság rá az eddig megjelent három kötet.

 

 

Jegyzetek:

1.Hans Robert Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutuka. Irodalomelméleti tanulmányok. Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 36.

2.Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944). Irodalmi dokumentumok. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2008. 20.

3.Horváth János: Tanulmányok. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1956. 20.

4.Vö. Roland Barthes: Válogatott írások. Budapest, Európa Könyvkiadó, é. n., 136.

5.Vö. Pomogáts-változatok. Budapest, Littera Nova Kiadó, 2005, 138.

6.Pomogáts Béla, i. m., 2008. 17.

7. Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1945–1968). Irodalmi dokumentumok. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2009. 219., illetve 231.



[1] Csíkszereda, 2010, Pallas-Akadémia Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék