Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - április
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

Századelő az udvartereken

 

Hatvanévesen, a nyugdíjba vonulása utáni két esztendőben írja meg a magyarországi Dombóváron rendhagyó írói szociográfiáját Földi István1 Kézdivásárhelyről, a hajdani szülővárosról és annak egykori embereiről és eseményeiről. Hazájától, szülővárosától távol, több mint ötven év távlatából, nagyjából a gyermekkori emlékekre, saját memóriájára hagyatkozva veti papírra a hosszú ideig kéziratban maradt, könyv formában csak a szerző halála után szinte negyven évvel napvilágot látó munkáját.

Közvetlenül a második világháború után kerül el szülővárosából, ahol addig, a két háború közötti román világban, zsebében a budapesti Képzőművészeti Főiskola nem honosítható diplomájával, iparművészként, bútortervezőként, színpadi díszletek, függönyök készítőjeként, majd az Ipari Tanonciskola tanáraként, iskolai titkáraként és bentlakási felügyelőjeként volt kénytelen tevékenykedni. Közben, mint állandóan izgő-mozgó ember, aki hasznossá szeretné tenni magát a közössége számára, életre kelti a helyi Kézdivásárhelyi Sport Egyesületet és az Önkéntes Tűzoltók Egyletét. Újságíróskodik a helyi Székely Újságnál, majd Székelyföld címmel saját lapot is indít. Ez utóbbi újságírójaként havonta végigszekerezi a háromszéki falvakat, hogy gondjaikról, bajaikról első kézből beszámolhasson. Ismeretterjesztő előadásokat is szervez a környező falvakban, időközben meg nemcsak kiterjedt publicisztikájában, de szépirodalmi műfajban, novelláiban, regényeiben is megörökíti a tapasztalatait, a szívéhez oly közeli környező világot. Első regénye, a Nemere-fúvás 1937-es kolozsvári megjelenése után, Gábor Áron kultuszának ápolójaként, az egykori háromszéki hős emlékét is feldolgozza egy történelmi regényben és egy színműben is (1942). A kicsi magyar világban, 1940-től, végre elfoglalhatja a képesítésének megfelelő állást, előbb a Leánygimnázium tanára, majd rövid időre Háromszék vármegye művelődési titkára lesz, de a háború őt is, mint sokakat, nyugatra sodorja. Közvetlenül a második világégés utáni zűrzavaros időkben, Budapesten, Domokos Pál Péterrel együtt, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban kap „valamelyes tanügyi beosztást”, majd a bonyhádi, a teveli iskolát vezeti, utóbb a dombóvári iskola tanára és igazgató-helyettese, egészen nyugdíjazásáig.

Ha valaki arra kíváncsi, hogy hogyan éltek, dolgoztak, vigadtak a múlt század elején még olyan ötezres lakosú (ma 18 000) vargavárosban az emberek, ha a kisvároska akkori mindennapjaiba is bepillantást szeretne nyerni, akkor feltétlen vegye a kezébe Földi Istvánnak ezt a szülővárosa, szülőhelye iránti nagy-nagy szeretettel és apadhatatlan nosztalgiával megírt munkáját. A szeretet, a nosztalgia azonban édeskevés volna, ha nem társulna ebben a város- és gyermekszociográfiában ez (hiszen kisgyerekkorát írja meg, az egykori gyerek szemével láttatva az akkori mindennapokat) a szerző kivételes érzékenységével, plasztikus ábrázoló és láttató erejével, és nem kevésbé jó tollával meg ízes nyelvével.

Milyenek is voltak az egykori hetivásárok, ahol még a felvert sátrak sorrendje is eleve meg volt határozva? Milyen volt az atyai asztalosműhely? Milyen az akkori mesterek, segédek, inasok élete? Hogyan és hol szórakoztak az akkori emberek, mit ettek, milyen volt a száz évvel ezelőtti helyi vargák természete, akiknek nagy többsége Kossuth-párti, függetlenségi, tehát 48-as volt, és akik szidták Bécset, mint a bokrot, a nemzeti függetlenséget vallották, „ugyanakkor a bécsi bőrgyárak termékeiből készítették árucikkeiket, s a banklitól a strupliszalagig német névvel nevezték a mesterség szerszámait, kellékeit”. Egyebek mellett ezekre is választ kapunk a könyvből. De a városka nagyszámú iparosai: tímárok, asztalosok, mészárosok, szűcsök, kereskedők, úri szabók, varrónők, fűszeresek, iparűzők és szolgáltatók, meg sokféle egyebek (kovácsok, kerekesek, bádogosok, szíjgyártók, kárpitosok és kocsifestők, mézeskalácsosok, temetkezési vállalkozók, patikusok stb.) is Földi tollára kerülnek; és rendhagyó események, történések is Kézdivásárhely életéből, például amikor befut az első autó a piactérre (1908); vagy amikor a legelső labdarúgó mérkőzést, az „első kétkapus játékot” tartják 1912-ben a „Nagy Ferenc-réten”. Külön fejezetet szentel a vendéglátó iparnak: egykori szállodák, kávéházak, mulatóhelyek sorakoznak egymás után, a szegényes helyek között a Kicsimama kifőzdéjével, amely éppen a mi utcánkban, a mai 43-as Udvartérben működött. Végezetül pedig a kis vásárváros közeli vidékét tekinti át aprólékosan: az egykori Csiszárfürdőt, a Fortyogót és a Katrosát, a kézdivásárhelyiek kedvenc fürdőző meg kiránduló helyeit is bemutatja.

Mindezek persze nem száraz, csupán adatszerű leírások keretében tálalódnak az olvasó elé, mert tolla alatt – a hajdani gyermek mindent megszépítő emlékei között – újra megelevenednek az utcák, a helyek, az emberek, amikor színes, élvezetes történeteibe beleilleszti egy-egy hely, egy-egy esemény, egy-egy mesterség, vagy egy-egy ember vagy embertípus már-már költői leírását. Mintha száz évvel ezelőtti levegőt szívna az ember, az akkori utcákon, helyeken, tereken járna, olyan érzése van az olvasónak. És ez nem is kevés. (Fekete Vince)

 

Örök bevonulás2

 

Hogy szeretjük szidni a modern technikát!

Pedig csak lett volna egy fényképezőgép Mohinál... Vagy Mohácsnál. Vagy Kerelőszentpálon... Jobb is, hogy nem volt.

De lehetett volna Pozsonynál, Nándorfejérvárott, és mindenhol, ahol örvendeztünk, még mielőtt elhitették volna velünk, hogy a történelem örök vesztesei vagyunk.

Hát nem... Fehér lóval léptet be a Hadúr Kolozsvárra... a gyimesi határszélre...

Mindez „csak” volt, persze. De ott a jövendő benne, mert a történelem nem lineáris.

És megmaradtak ezek a képek, az élmények még viszonylag frissek, szemtanúk vannak: de mégiscsak jó látni, dokumentumként, hogy volt olyan idő, amikor „az igazságot is meg lehetett szokni” (Tamási Áron).

Egy hétéves kislány a gyimesi határon – aki édesanyám is lehetett volna, talán Ő is volt – adta át vitéz nagybányai Horthy Miklósnak a csokrot, az „istenhozott csokort”, és záporozott a gyimesi vadvirág, és valami olyan eufória kerített hatalmába, ami mai napig kitart.

Mert van, amit nem szabad felejteni. Ezért is nagyon fontos és gyönyörű ez a remekbe szerkesztett köny. A magyar bevonulás Erdélybe. Mert volt ilyen. Mert van. És amíg hiszünk benne: lehet is. Hát ezt is  kimondtuk.

Azt hiszem, kétszer két kezemen meg tudnám számolni, hány olyan könyv jelent meg hatvan éve Erdélyben magyar nyelven, ami nem sirat, de emlékeztet, optimizmussal tölt el, nem bujtogat, de táplál.

Ez egyike ezeknek a könyveknek. Csak, mert dokumentál. Tényeket közöl. Fényképeket. Örömmtől ragyogó arcokat.  Letagadhatatlan pillanatát a dicsőségnek: bármeddig is tartott az.

Hát emlékzezzünk rá, addig is, amíg más nincs. A Toldi harckocsikra. Nagybaczoni Nagy Vilmosra. A kormányzóra.  A „második” magyar világra.

Matematikai haladvány: ahol kettő van, ott végtelen is van. Szóval, fel a fejjel! (György Attila)

 

Játékok és játékosok

 

„– Tud-e durákozni?

– Gyerekkoromban játszottam. (…)

– Szellemes játék. Az egyetlen szellemes játék!

– Azt gondolja?

– Régi meggyőződésem.”

(Gárdonyi Géza: Trilliók a levegőben)

 

Egy héttel ezelőtt lövétei rokonaim megtanítottak durákozni. Nem sokkal korábban pedig Hermann Zoltán irodalomtörténész elküldte az Európa Könyvkiadó új Puskin-sorozatának második, Regények, elbeszélések című kötetét. A két dolognak (a durákozásnak és Puskinnak) semmi köze egymáshoz (azon túlmenően, persze, hogy a Durák „tradicionális” orosz kártyajáték) – legfennebb annyi, hogy kedvenc Puskin-prózámban, A pikk dámában Hermann, a főhős épp a kártyajáték miatt bolondul meg. „Puskin Hermann-nal, a novella főhősével, aki vakmerően kísérli meg a karrierje és a vagyona alapjait lerakni, egy új orosz irodalmi hőstípust teremtett meg. Fjodor Dosztojevszkij a Hermann alakjában rejlő lehetőségeket dolgozza ki a Bűn és bűnhődés és a Játékos című regényeiben” – olvasom a Puskin-kötet jegyzeteiben. A Bűn és bűnhődést ismertem már korábbról, lássuk tehát most A játékost3.

Lev Sesztov szerint a Feljegyzések az egérlyukból jelenti a fordulópontot Dosztojevszkij pályáján. Vége a „remény filozófiájának”, nincs többé hazudozás. A Feljegyzések az egérlyukból 1864-ben íródott, A játékos 1866-ban. S Alekszej Ivanovicsban, a rulettjátékosban tényleg semmi nincs Dosztojevszkij korábbi hőseinek humanizmusából, ő már tényleg „új ember” – bár ez az új ember még eléggé bizonytalan lábakon áll (legalábbis Dosztojevszkij későbbi eszmehőseihez képest). Cinikusnak ugyan cinikus („Miért volna a játék rosszabb, mint a vagyonszerzés bármely más módja, például a kereskedés?” – 64. o.), de miféle „szlavofil” filozófia olvasható ki például az alábbi eszmefuttatásából: „a civilizált nyugati embernek az erényekről és érdemekről szóló katekizmusában mint történelmi jelentőségű, majdhogynem legfőbb pont – a pénzgyűjtés szerepel. Az orosz ember pedig nemcsak hogy nem képes pénzt gyűjteni, hanem értelmetlenül, felháborító könnyelműséggel fecsérli el pénzét. Viszont pénzre nekünk, oroszoknak is szükségünk van, tehát igen-nagyon kedvünkre vannak az olyan eszközök, mint például a rulett” (75. o.). Megváltó orosz „filozófiának” ez bizony eléggé gyengécske! Márpedig ez az eszmefuttatás a regény „legmélyebb” része – s ezzel, azt hiszem, el is mondtam mindent a regényről.

Állítólag A játékos Dosztojevszkij legnépszerűbb, legolvasottabb regénye. Prózának valóban nagyszerű próza – a rulettező banda rövid jellemzése a regény elején például egészen kiváló. Én mégis csodálkozom, hogy a „filozófus” Dosztojevszkij hogy írhatott ilyen „könnyed” regényt! Lehet, hogy nem kéne összehasonlítgatni? Lehet, hogy úgy általában nem kéne csodálkozni? „Általában kevés az olyan látványosság, amely méltó arra, hogy egy igazi úriember túlságos érdeklődést tanúsítson iránta” – ahogy Alekszej Ivanovics mondja (66. o.). Tanulság: én még távolról sem vagyok igazi úriember! Mégiscsak nagy „játékos” volt ez a Dosztojevszkij – még egy ilyen könnyed regényben is. (Lövétei Lázár László)

 

Csíkszentdomokos, 2012. március 3.

 

Amiről a legnehezebb beszélni

 

Már indulásból leszögezném, hogy aki a könyv lapjait forgatva a cím4 nyomán holmi ködös-homályos „titkos” tudás feltárulását várja, csalódni fog. A könyvesboltok polcai tele vannak mindenféle gyanús, okkult tudományt népszerűsítő kiadványokkal – akadnak külön erre szakosodott könyvkiadók is –, amelyek azt a benyomást próbálják kelteni, miszerint az ismeretek megszerzésének hosszas és fáradságos, de amúgy izgalmas és élvezetes útja mellett létezik egy rövid, úgymond „királyi” útja is a tudásnak, csak épp le kell perkálni érte a könyv árát. De nyilván: erősen zavaros és híg az a „tudás”. XXI. század ide vagy oda, még mindig „a királyok számára sincs külön út a matematikában”, s még a számtanon kívül sem. Hát még ha véletlenül nem is király az ipse.

Czakó Gábor könyve nem árul olcsó, híg és tolakodó igazságokat. Ha egyáltalán igazságnak nevezhető, ami olcsó, híg és tolakodó, mint a reklámszövegek. Czakó értelmezésében az alapvető igazságok ott vannak mindig mindenhol, bennünk is, talán ezért is olyan nehéz észrevenni őket. Szükséges előbb önvizsgálatot tartani, lelki nagytakarítást végezni, hogy a szem látni is tudjon, ne csak nézni.„Emberi természetünk olyan, hogy minden tettünkre fürgén kohol valami fölmentő magyarázatot, ám a lelkiismeret-vizsgálatnak éppen az az értelme, hogy átvilágítja az olcsó kifogásokat.”  A gnóthi szeauton, az ismerd meg önmagad ősi elve ma is épp annyira alapja, kiindulási pontja mindenféle tudásnak, mint az ókorban.

Kacatok nemcsak a lomtárból kerülhetnek elő: [Az egyén] „teli van vággyal, céllal, érdekkel, hiúsággal, tudással, számítással, ámítással, önzéssel, tehetséggel, hiánnyal, sikerrel, okossággal, ötlettel, akarattal, megfejtési szándékkal. Minél erősebbnek tudja magát, annál több biztonságot remél a mulandóságban, s ennek fejében elzárkózik a halhatatlan lelkétől. Tulajdonságaink és vágyaink egy része nélkülözhetetlen az életben maradáshoz, másika arcunkra ég, és lényünk elé tolakszik, végül pedig helyettünk él, akár valami rossz szerep.” Az előítéletekben megcsontosodott és a megszokás mókuskerekében eltompult tudatnak szüksége van egyfajta kegyelmi állapotra, hogy ki tudjon lépni a mindennapok gyakran kicsinyes és érdekorientált gondolkodásmódjából. Ebben az egyéni élmény célravezetőbb lehet mechanikusan ismételgetett frázisoknál: „egy fohász egyetlen szavát átélni többet ér tíz rózsafüzérnél”.

Czakó Gábor arról beszél ebben a könyvében, amiről talán a legnehezebb beszélni: az Istenélményről. Nem elvontan, akadémiai magaslatból és távolságból, hanem olyanként, mint aki egy súlyos és számára kis híján tragikusan végződő baleset után maga is beavatásszerűen részesült benne (lásd az Álom című fejezetet). Ez különösen hitelessé teszi a szavait. Mint írja, csak ennek nyomán és segítségével volt képes meghaladni az „évtizedek során kiépített öncsalás-rendszeremet”. Egy súlyos betegség, a halálközeliség élménye nagy változásokat idézhet elő a szemléletmódban. Meglátni azt, ami bennünk van, sokszor nehezebb, mint azt, ami távol található.

A könyv zömét Jézus különböző beszédeinek és példabeszédeinek magyarázata, értelmezése teszi ki. Nem szájbarágósan, tudálékosan vagy kioktató jelleggel, hanem rácsodálkozva és rácsodálkoztatva, játékos könnyedséggel, esszészerűen. Az essai franciául annyit jelent, hogy próbálkozás, kísérlet, és valóban, egyfajta kísérlet történik arra, hogy az olvasó ne csak mintegy leltárba vegye, hanem rá is ébredjen az Újtestamentum igazságaira. Czakó nem maga akar bölcs szentenciákat megfogalmazni, hanem inkább szókrátészi bábáskodással igyekszik előhívni az olvasóból a már elejétől fogva benne meglévő, csak még nem tudatosult felismeréseket.

Ha megtisztult (megtisztított!) lélekkel tud kérdezni az ember, más válaszokat kap, mint különben:„én kérdeztem, aztán hamarosan megvilágosodott bennem a válasz. Derűsen, pajkosan, és mindig kiderült róla, hogy magamtól is tudhattam volna.” A lényeges dolgok mindig egyszerűek, átláthatóak és derűsek, nincs bennük semmi titokzatos és fontoskodó. Csak a hazugságnak van szüksége misztifikációra, fölényeskedésre, önteltségre, a dolgok bonyolítására.

Nem világmegváltó imperatívuszokat  fogalmaz meg Czakó Gábor (ilyen volt már elég  a XX. században, aztán, úgymond, még az Isten is sírva nézett a következményeiket viselők után), csak az egyénnek próbál egyfajta eligazodást és felülemelkedést nyújtani „a brutális diktatúrák és az alattomos demokráciák” világában.(Molnár Vilmos)



1Földi István: Századelő az udvartereken. Kolozsvár, 2004, Kriza János Néprajzi Társaság.

2Illésfalvi Péter – Szabó Péter: Erdélyi bevonulás 1940. Barót, 2010, Tortoma.

3In: Dosztojevszkij: Fehér éjszakák. Budapest, 1956, Új Magyar Könyvkiadó.

4Czakó Gábor: Misztikai ösvény. Titkos könyv. Budapest, 2010, Cz. Simon-könyvek.




.: tartalomjegyzék