Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Március
Antal Balázs

Akár egy lelki Csernobil (Demény Péter: Visszaforgatás)

A korábban főként költőként és szerkesztőként ismert Demény Péter első széppróza-kötete, amely ráadásul egyből regény, úgy fest, mintha egy többkötetes, sokregényes, kipróbált, hogy úgy mondjam, jó és rossz értelemben egyaránt értett, rutinos prózás gyúrta volna egybe. Nem csak hogy a nyelv nem bizonytalanodik el egyetlen számottevő félmondatra sem, de a történet rendkívül messzire „visszaforgatott”, helyenként széttartó szálait is igen jó szerkesztői érzékkel váltogatja, gubancolja szét és gabalyítja össze, mikor melyikhez van kedve. Mindehhez olyan narrátort „teremt” a regénybeli Imre személyében, aki nem a történet elmondásával küzd, hanem az értelmezéssel, mint egy túlhajszolt analitikus, mániákusan igyekszik kideríteni élete kudarcainak eredőjét, melyet hol ebben, hol abban a múltbeli szegmentumban keres – s ez az értelmezői „szenvedély” is csak megnehezíti a szerző dolgát. És bár Imre kezéből, úgy tűnik, ki-kicsúszik a történet, hogy az olvasó, jelesül én magam, azt gondoltam, házasságon kívüli szerelmi kapcsolatát akarja megírni, ehelyett viszont legtöbbször gyerekkoráról, szüleihez való viszonyáról ír, mire a végén kiderül, hogy a feleségéről akart írni, éppen ebben látom a bizonyítékát, hogy Demény igenis uralja a prózát végig a könyvön – még az olvasó felisme-réseit is okosan adagolja.
Írásmódja magabiztosságát jelzik hosszú, közbeékelésekkel meg-megszakított, tömbszerű mondatai is, melyek első ránézésre, á la Emlékiratok könyve, bekezdésnyiek, de később kiderül, hogy nem, bár a mondahatárokat merőben esetlegesnek éreztem a bekezdéseken belül. A nagy lélegzetvételszerűen elbeszélt élettörténet aprólékosan megszerkesztett mellékmondatai könnyedén suhannak el az olvasó mellett, s ezzel pontosan jelzik az énelbeszélő alkatát, aki mellett éppen mellékmondatnyi észrevétlenséggel száguldottak el az életét alapvetően meghatározó körülmények. Ez a technika egyszerre körülményes és könnyed, az olvasót ugyan elsodorják az önmagukban sokszor „nehéz” mondatok, aztán meg helyenként visszaolvasni kényszerül. A regény története tulajdonképpen egymásba ékelt értelmezések története: az énelbeszélő miközben felülvizsgálja életét, értelmezi viszonyát az elbeszélt élettörténethez, az elbeszélt élettörténetet folyamatosan összeveti a megtörténttel, közben pedig a saját viszonyát is állandóan nyomon követi az életelbeszélés illetve az értelmezés aktusához. Demény egyik legfontosabb eredménye, hogy nem kavarodik bele: mindig tudjuk, pontosan hol is járunk, a lejegyző pedig nem éri be banális megfigyelésekkel, mégha nem is éppen hálószaggatóan eredetiek megjegyzései.
Arról már talán nem is kell beszélni a Koinónia Éneklő Borz-sorozata kapcsán, hogy a könyv szép. A fülszöveget, mintha csak egy Forrás-kötet volna, a szerző maga írta, s láthatóan rájátszik benne az olvasó referencia-kutatási vágyára, egyszerre távolítva és közelítve a valós magát a regény Imréjéhez. Imre kolozsvári magyar (újság)író, családja(i) kibeszéletlen történeteit teszi közé „emlékirataiban”, ahogy ő írja. Megnősült, nem tudja mért, megcsalta a feleségét, felelősség nélküli határokig vállalva, s miközben vizsgálja magát, annak kutatva okát, hogyan válhatott ilyenné, elbeszéli gyerekkora történetét. A „billegő” család, a tűzhely melegét megteremteni sehogyse képes anya, az iszákos, kötekedő apa, az elromló testvér, az iparos családból származó nagymama – akiknek történetébe beékelődik az államosítások és a kisebbségi lét problematikája is, amely ritka olvasmány mai harmincasok tollából –, a ’70-es, ’80-as évek jól azonosítható, illetve meg is nevezett körülményei (ld. az e cikk címe alapjául szolgáló szöveghelyet) mind-mind okként tételeződnek későbbi kudarcaira.
Hogy a regény mégsem remekmű, annak oka éppen ezekben a történetekben ragadható meg érzésem szerint. Ugyanis ez a hosszúra nyúló, talán túl is írt családelbeszélés nem lesz megdöbbentően újszerű, vagy még pontosabban megfogalmazva, ebben az elbeszélői modorban nem tud megfelelő hangsúlyokhoz jutni ahhoz, hogy súlyossága kellően artikulálódhasson. Hiába az olyan remekül reflektálható jelenetek, mint az iskolai kirándulás az osztályfőnök anyát megalázó helyzetbe hozó részeg apával, a karácsonyra hazahozott szeretővel, a fiúk nekigyürkőzése az apa „helyretételéhez” – mintha éppen a remekül kezelt nyelvtechnika, a hosszú mondatok akadályoznák meg az amolyan „drámai csúcspontok” kiélezését, amelyeket a történet láthatóan szívesen igénybe venne. A szerelmi szál ehhez képest érzésem szerint jobban alkalmazkodik a narráció modalitásához, hiszen az elbeszélő alany házaslétének megfelelően, „elkenésekre”, maszatolásokra épül – azaz éppen mellékmondatokban való meglapulásra. Hidegnek hideg és meglepőnek is meglepő a feleség sorsának beteljesedése az utolsó fejezetben, hogy aztán az olvasó ráérezzen, egyáltalán nem is meglepő ez, ha egy feleséggel ilyen keveset foglalkoznak százkilencven oldalon – ám a katarzis valahogy mégis elmarad. És talán ennek is lehet a mondathasználat az oka.
Demény a prózában nem ismer lírát: naturálisak és súlyosak a szeretkezésjelenetei, mondatai egyszerre nehézkesek és könnyedek. A nyelv uralhatóságát azt hiszem remekül példázza a kötet: hosszú mondatai közül egy sincs, amely kicsúszna a szerző kezei közül – nyelvileg minden pontosan a helyén van, megdolgozott, megrágott, érződik rajta a munka. Tömény, intenzív próza árad a lapok közül, élményanyaga gazdag, a szerelmi tépelődések igazán emlékezetesek, és jó, hogy Demény nem fél „közéleti apróságokba” belemenni – hogy valamenynyit a hetvenes-nyolcvanas évek hétköznapjairól is elmond a kolozsvári magyar család életéből, a román és a magyar gyerekek viszonyáról, a nagymama „fehér lovas” legendaképzéséről, akármilyen balvégzetű demagóg lerakódás nélkül (magyarországi „elfogult” olvasónak ebből sok minden meglepetés lehet). Valamilyen fokon családregény, valamilyen fokon művészregény, valamilyen fokon generációsregény is a könyv, egy korosztály életérzésének ábrája, sok minden rejtőzik benne. Sok lehetőség. Talán ha nem a család a dominánsabb ezek közül, erősebb lehetne a hatás. Talán. De nem tudom.


.: tartalomjegyzék