Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2012 - Október
Panigay Róbert

Nagybőgő

Volfgang úr felemelte a szilvóriummal teli poharát, a vadászmesterre és a két vadőrre köszöntötte:

– Prosit!

– Egészségére! – fogadták a többiek, és fenékig ürítették a poharakat.
Régi vendég volt a német gyáros. Pontosan megjött a szarvasbőgés idejére. Szívesen segítették, mert nagyvonalú, bőkezű ember volt, így aztán szép trófeákkal tért haza.

Üres volt az ivó. A tulajdonos víkendháznak szánta. A falutól két kilométernyire az erdei út mentén egy füves tisztásra építette. Később rájött, hogy mint kiskocsma, aranybánya is lehet, de még jobb, ha betyárcsárda jelleggel is felruházza. Gémes kutat fúratott. Náddal fedett oldal, nyitott cserény nyúlt a ház elé, rönkfa padokkal, kecskelábú asztalokkal. Kiszolgált ráfos, lőcsös szekér állt az udvaron, illatozó virágokkal teli cserepek álltak benne. Az ivó is betyárkori volt. Petróleumlámpa függött a gerendamennyezetről. A pultot, az italos polcokat, vastag lécekből ácsolt kármentő védte a duhaj legényektől. A konyhában üstökben főzték az ételt, a gulyás, a rotyogó birkapörkölt illata kiszivárgott, elterjedt a völgyben, messziről idecsalogatta az éhes turistákat, kirándulókat, favágókat. Hátul két szoba állt a szállóvendégek részére. Fürdőszoba folyóvíz, villanyvilágítás nélkül. Néha egy-egy párocska, vagy az ivóban elázott vendég vette igénybe. Volfgang mégis ezt szerette. „Az igazi vadász száműzze a civilizációt.” Patakban mosdott arcát ferencjóskás rőt szakáll borította, nem borotválkozott. Őszre nagyon lecsappant az ivó forgalma, de amióta Volfgang ide szállt, olyan bőkezű volt, hogy már az ő kedvéért is érdemes volt nyitva tartani.

A vadászmester tudott egy keveset németül. Volfgang is törte a magyart. Döcögve indult a beszélgetés, de lassan belejöttek, ahol elakadtak, mutogatással próbálták megérteni egymást. Reggel Volfgang egy öreg tizenhatos bikát ejtett el. Arcáról sugárzott az öröm. Karjával mutogatta a szárak hosszúságát, terpesztését. A vadőrök figyelmesen hallgatták, pedig ők rakták fel a kocsira. A bemutató csak a két pincérlány számára volt új. Bólogattak, helyeseltek, csiklandósan vihogtak közben. A bika kizsigerelve ott függött a csűrben, ezzel telt el a délelőtt, de a mája a konyhába került. Ínycsiklandozó illatot árasztott a resztelt máj, a pirított hagyma szaga. Csaba, a fiatalabbik vadőr teletöltötte a poharakat, az újabb adag szilvórium csillapította a korgó gyomrokat, ugyanakkor mankót nyomott az akadozó beszélgetés hóna alá.

– Hány kilós? – kérdezte Volfgang.
– Kilenc, kilenc és fél – felelte a vadászmester.
– Legalább tíz – erősködött a német.
Ezen aztán elvitatkoztak egy darabig. Sőt, fogadást is kötöttek.

Megjelent Póli, a szebbik pincérlány, abroszt, kenyeres kosarat hozott. Miniszoknyás, simára vasalt pincérruhát viselt, elöl mély dekoltázzsal, fején hófehér párta fogta össze a vállig érő, dús, fekete haját. Finom francia parfüm illata lengte körül. Ajkán mézédes mosoly, ahogy az abroszt terítette, fellibbent a szoknya, látni engedte csinos, gömbölyű hátsófelét. Volfgang átkarolta, magához rántotta. Póli rutinmozdulattal hárította félre a kezet, kacéran nézett a németre.

– Most ebédelünk, nem ölelkezünk!

– Igaza van, mindent a maga idejében.

Gőzölgő tálban hozták a gulyást, Póli az asztal fölé hajolt, ahogy letette a tálat, belátást nyitott dekoltázsa mélyére, a férfiak sóhajtozva nézték.

– Olyanok a mellei, mint két hófehér strucctojás – mondta Volfgang, aki már Afrikában is vadászott.
Jóízűen fogyasztották a gulyást. A kanalak csengését néha egy-egy diszkrét hörbölés tarkította.

– Leves után negyven cseppet – javasolta a vadászmester, és rizlinggel töltötte tele a borospoharakat.

– Finom bor, erős, aromás – dicsérték.

A másodiknak feltálalt resztelt máj csalódást okozott. Finom tűnt az illata, de a máj ehetetlenül kemény volt. Inkább a szafttal átitatott burgonyakörítést fogyasztották.

– Ez a bika nem csak öreg volt, hanem iszákos is, attól ilyen kemény a mája – mondta Volfgang.

– Akkor éppen ideje volt kilőni, nehogy a betegség végezzen vele – mondta a vadászmester. – Igyunk arra, hogy még sok ilyen nagy bikánk legyen a területen.

Ebéd után a háziak feketét ittak, így könnyebben lépést tarthattak Volfganggal. A német nem feketézett, de kitűnően bírta az italt. Hatalmas testében mintha elpárolgott, eloszlott volna az ital.

– Én a sörhöz vagyok szokva – mondta, és erről tanúskodott gömbölyű sörhasa is, de azért a borospoharak tartalmát is egyből felhajtotta.

– Ezek kisebbek, mint a sörös krigli. Nálunk ilyenkor ősszel van az októberfest. Nagy mulatozás, külföldről is jönnek meghívottak, sokszor egy hétig is eltart. Finom kolbászokat, sülteket, virsliket eszünk, hektoliter számra fogy a sör. Jöjjenek el maguk is egyszer, legyenek a vendégeim. Fúvószenekarok játsszák a talpalávalót, sok a szép lány, vidám a hangulat.

A háziak köszönték a meghívást, de az elfogyasztott rizling arányában már itt is emelkedett a hangulat. A vadőröknek kipirult az arcuk, csillogott a szemük. Pajkos megjegyzéseket tettek, jó hangosan, hogy a kármentő mögött ücsörgő pincérlányok is hallhassák, akik arcukon kacér mosollyal, vihogva nyugtázták. A vadászmester felállt, minden lépést megfontolva kiment a mellékhelyiség felé. Idős ember volt, neki hamarabb parancsolt a természet. Csak Volfgang ült az asztalnál mozdulatlanul, rajta nem látszott az ital hatása. Mély, dörmögő hangon dudorászott valamit, közben az asztal lapján kopogtatta a ritmust.

– Te ez olyan, mint amikor a katonaságnál felvonulásra készülődtünk, a zenekar indulókat játszott, arra kellett masíroznunk – mondta Csaba, a fiatalabbik vadőr. – Vajon Volfgang is indulót dúdol?

– Nem tudom – válaszolta Attila, az idősebbik.

Mikor abbahagyta, megkérdezték.

– Szerelmes ének – mondta átszellemült arccal a német – éjjeli zenének is ezt szoktuk húzatni a lányok ablaka alatt.

A vadőrök megdöbbenve vették tudomásul. Egy ilyen pattogó indulótól az egész utca felébred, de hát, ha a német lányok ezt szerették, az ő dolguk. Ahány ház, annyi szokás.

Alkonyodott, Pólika meg akarta gyújtani a petróleumlámpát.

– Hagyja még, a szánkat így is megtaláljuk – mondta Volfgang.

Lágy hegedűszó hallatszott a bejárati ajtó felől, egy klarinét is kontrázott. Az előbb elhangzott ének utolsó ütemeit játszották.

– Itt vannak a cigányok, menjen, hívja be őket – mondta Volfgang.

A három Bámbó testvér lépett be, Rudi, a prímás, Laci, a klarinétos, és Jóska, a nagybőgős. Ők voltak a falu „művészei”. Bál, lakodalom, keresztelő alkalmával mind ők muzsikáltak. Volfgang minden nagyobb bika elejtését megünnepelte. Bámbóéknak jó orruk volt, mindig kiszagolták, és estére már ott voltak a csárdánál, hangszereikkel együtt. Megtanultak néhány német dalt.

– Trink trink Brüderlein trink, lasse die sorge zuhaus – kezdte Volfgang. Szép bariton hangja volt, de olyan erős, hogy a csárda ablakai is beleremegtek. A vadőrök hangját teljesen elnyomta.

A cigányok kaptak egy-egy pohár bort, aztán ismét rázendítettek, de most már egy magyar nótára.

„Seprik a Pápai utcát”. Volfgang szerette, mert ennek is olyan jó indulós ritmusa volt.

Magyar nóták, majd ismét német dalok következtek, közben literszámra fogyott a rizling.

Később a vadőrök is kisétáltak a mellékhelyiségbe. Sétáltak? Nem, egymásba kapaszkodva, karolva, mint egy szerelmespár, csakhogy náluk nem az egymás iránti szeretet támadt fel hirtelen, hanem úgy érezték, hogy így jobban megtartják az egyensúlyt.

„Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs” – húzta a banda. Volfgang felugrott, derékon kapta Pólikát, és máris ott ropták a csárdást az ivó közepén. A mennyezetre akasztott lámpa is úgy ingott, mintha földrengés lett volna. A cigányok bemenekültek a kármentő védelmébe. A prímás megtörölte izzadt homlokát.

– Kérünk egy kis bort, szomjas a banda.

– Adjon nekik – mondta Volfgang –, de csak annyit, hogy zenélni tudjanak.

Míg a zenészek ittak, a német nagy bankókat fűzött a vonóba, ragasztott a homlokukra. Közben Pólika is eltűnt, mert Volfgang a tánc hevében a negyvenhatos bakancsával a lábára lépett.

– Hol van Póli? Hol van Póli? – kérdezgette, de a másik pincérnő csak a vállát vonogatta.

– Anneliese, oh Anneliese Warum bist du böse aud mich? – énekelte bánatosan.

– Fordítsa le jó hangosan – kérte a vadászmestert.

Póli, aki a bejárati ajtó mögött hallgatózott, sántikálva, durcás arccal belépett. Volfgang alig győzte bocsánatkéréssel. Póli megbocsátott, tudta, hogy ott van a német tárcájában a gyógyír, amivel minden sebet begyógyít. A rossznyelvek azt beszélték, hogy Volfgang azért ragaszkodott a betyárcsárdabeli szálláshoz, mert Pólika éjszakánként meglátogatta.

– Pihenjünk! Csárdáskirálynő! – intett a zenészeknek.

Felcsendültek Kálmán Imre világhírű operettjének dallamai. Volfgang németül, a háziak magyarul fújták. Az arcok komolyak, átszellemültek voltak. Mintha mindenkiben rég elfelejtett, vagy elfojtott érzelmeket kavarnának fel a melódiák. A pattogósabb részeknél ismét felvidultak. Volfgang ököllel ütötte a ritmust az asztalon, táncoltak az üvegek, a poharak. „Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer esőre áll./ Húzatom agyba-főbe, beugrok a nagybőgőbe,/ Hajmási pityke Péter Pál.

– Ki volt ez a Hajmási Péter, Hagymási Pál – kérdezte Volfgang egy lélegzetvételnyi szünetben.

– Operett szereplők, valószínűleg jól be voltak szeszelve – válaszolta akadozó nyelvvel a vadászmester. A régi urak sokszor mulattak így!

– Beugrottak a nagybőgőbe?!

– Igen, úgyhogy összetört a hangszer.

– És a zenészek?

– Jól megfizették.

Volfgang abbahagyta az éneklést, de a többieket bíztatta, hogy csak folytassák. Odament a zenészek elé, kíváncsian figyelte őket, különösen Jóskát, a nagybőgőst, ahogy brummogtatta hangszerét. A zenész egy darabig vigyorogva viszonozta a német merev tekintetét, aztán zavarba jött. Mit akar ez tőlem? Jóska kistermetű volt, Volfgang óriás. Úgy néztek ki, mint a fű között megbújó egér és a rá leső róka.

– Én is be akarok ugrani a nagybőgőbe – jelentette ki Volfgang a vadászmesternek – közölje a zenésszel.

– Talán mégse kéne – próbálta lebeszélni a németet –, féltik ezek a hangszereiket.

– Nem érdekel, megfizetem a kárt! – erősködött Volfgang.

Tudta, hogy a német makacsul kitart minden elhatározása mellett, inkább Jóskával beszélt.

– Mi?! Hogy összetörtje a hangszeremet? Ezzel tartom el az asszonyt és a nyolc gyereket – háborgott Jóska. – Különben is, a nagyapámtól örököltem.

– Jól megfizeti!

– Nincs neki annyi pénze. Muzeális érték, megér ez – és akkora összeget mondott, amiből három bőgőt is lehetett venni.

– Volfgang fejét csóválva jól megnézte a bőgőt. Ütött-kopott, piszkos, pecsétes volt a hangszer, hátlapján hosszú repedés éktelenkedett, az egyik húrját szigetelt villanydrót helyettesítette. Elővette a tárcáját, és kihúzott belőle egy akkora bankjegyet, ami háromszor annyit ért, mint amennyit Jóska mondott. Két ujja közzé fogta, meglobogtatta.

A cigányok tátott szájjal bámultak, aztán Jóskára támadtak.

– Fogadd el gyorsan, te hülye, mert még meggondolja!

Jóska elvette, óvatosan tartotta, mintha tüzes lett volna, aztán összehajtotta, a zsebébe tette. Megegyeztek, a nagybőgős kijön a kérmentő elé, a prímás, klarinétos jobb, ha benn marad, Jóska tartsa a bőgőt, játsszon rajta.

– Jöjjön, Póli, zene!

Járták a csárdást.

– Gyorsabban! Énekeljetek! – parancsolta Volfgang, és ő is együtt énekelt a zenészekkel.

– Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer esőre áll./ Húzatom agyba-főbe, beugrok a nagybőgő…, és  akkor elengedte Pólit, és beleugrott az öreg hangszerbe. Reccsenve tört darabokra az eleje, a hátsó része is szétesett, a húrok is kiszakadtak, rátekeredtek Volfgang lábára. Hanyatt esett, döndült a padló, porral telt meg az ivó. Jóskát is feldöntötte a lendület, de ő hamar feltápászkodott. Valamit suttogott a hangszer romjai felé, mintha bocsánatot kért volna tőle.

A Volfgang lába beszorult a bőgő deszkái, széttépett húrjai közé. Megpróbálta kihúzni, de a fájdalomtól sziszegve abbahagyta. A háziak szabadították ki.

– Kificamította a bokáját – mondta a vadászmester, aki az elsősegély-nyújtáshoz is értett –, le kell vigyük a kórházhoz.

A német nem tudott lábára állni, hárman támogatták a kocsiig a termetes embert. Néhány napos kezelés után már vidáman sántikált.

– Szerencse, hogy vége a szarvasbőgésnek, de jövőre ismét eljövök – mondta búcsúzóul. – Hanem az a nagybőgőbe ugrás nem való a német embernek. Csinálják maguk, magyarok, ha akarják.




.: tartalomjegyzék